Petőfi Népe, 1989. november (44. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-16 / 272. szám
4 ® PETŐFI NÉPE 9 1989. november 16. „PAKS ÁRNY AI ÉS SUGARAI Nem kell félni, ez „csak" egy atomerőmű Az elmúlt hetekben számos aggódó levelet kapott Madár István, a solti körzet országgyűlési képviselője. Az Úszódon, Dunaszentbenedeken, illetve Duna- patajon postázott küldemények szerzői a „félelmetes szomszéd”, a Paksi Atomerőmű léte, működése miatt panaszkodtak. Alapos kivizsgálást, pontos, kielégítő válaszokat kértek kérdéseikre. A többi között arra: milyen környezeti hatásai vannak az energiatermelő monstrumnak; mi lenne, ha egy rendkívüli esemény miatt kiszabadulnának a betonsilókból a rettenetes energiák? A régióban sokakat foglalkoztató kérdésekről nemrég fórumot rendeztek a dunapataji művelődési házban. Az est meghívott előadóját, az atomerőmű sugárvédelmi szakértőjét, Rósa Gézát megkértük, válaszoljon a Petőfi Népe kérdéseire is... — Ugye nem mindegy nekünk, bogy ez a hasznos, de félelmetes objektum itt van a Duna túlpartján? — Hát persze hogy nem mindegy! Nagyon sok Bács-Kiskun megyei fiatal talált nálunk jól fizető állást. A Pakson felvett százezrekből biztosan szép házakat emeltek errefelé... — Ön biztosan jói tudja: nem erre voltam kíváncsi. Az érdekelne; mi, itt élők, többet kapunk-e a paksi sugarakból, mint a kecskemétiek vagy a debreceniek? — Az atomerőmű normál működésnél környezet- barát üzem. Jóval kisebb a kedvezőtlen hatása, — egységnyi megtermelt energia esetén — mint a szén, vagy olaj ffitőanyagú erőműveknek. A világban működő nukleáris központok 70 százaléka a miénkhez hasonló, úgynevezett nyomottvizes technológiával üzemel. Mondhatom: eddig hibátlanul. Nincs ok, ami igazolná a félelmeket... — Persze minket ez nem nyugtat meg. Hogyha mégis több sugárzást kapunk, mint szabadna, bát Rósa Géza ellen tehetnénk panaszt!? — Ismét hangsúlyoznám: a hazai energiatermelés 46,5 százalékát s a fogyasztás 33 százalékát adó objektumnak nincs kimutatható hatása a környezetben. — Most már csak azt nem értem; a világ számos országában miért állnak kész atomerőmüvek? A környezetvédők miért hajtogatják állandóan az aggályaikat? — Nyugaton, például Ausztriában, teljesen más a politikai szituáció. Nem azért zárják be az ilyen erőmüveket, mert kimutathatóan kárt okosak. Inkább azért, mert például a zöld párt feltétlenül eredményt akar felmutatni; a kormányzópártnak pedig érdemes engedményeket tenni a tiltakozóknak. A mi erőművünk túlbiztosított rendkívül szigorú szabványok alapján készült. Örömmel mondhatom, nagyon sok elismerést könyvelhettünk el már, hogy egy szovjet tervezésű és hazai szerelésű objektum szinte problémamentesen üzemel évek óta. — Még a hideg is kiráz, amikor azt mondja: szinte... Vajon hány áldozatot követelt már az a néhány aprócska „hiba”? — Ne gondoljon mindjárt a legrosszabbra. Talán nem mindenki tudja: egy atomerőmű egy év 10 hónapjában teljesen veszélytelenül, normál üzemben termel energiát. Másfél-két hónapot állunk. Ekkor történik az úgynevezett „átrakás”, az üzemanyagcsere. Ennél az általában nyáron sorra kerülő fázisnál viszont a szokottnál jóval nagyobb a személyzet sugárterhelése. Természetesen e félkatonai szervezetben semmit sem bízunk a véletlenre. S különösen a kritikus időszakokban fokozott az ellenőrzés, a szűrés. Újra és újra elemezzük a szervezési feladatokat is. Műidig tökéletesítünk valamit a túlbiztosított rendszeren. Eddig csupán egyszer kellett utasítanunk az egyik alkalmazottunkat — átrakáskor —, hogy hagyja el a munkaterületet, mert nagyobb sugárdózist kapott, mint a megengedett. Ennél a munkafolyamatnál sem rettegnek a közreműködő dolgozók, hiszen mindenki tudja a dolgát s így nincs veszély.. — Tehát az Önök erőmüve csak a kapukon belül „sugárzik”... — Szó sincs erről. A reaktorok aktív zónájában az energiatermelő folyamat során igen nagy mennyiségű radioaktív (sugárzó) izotóp keletkezik. Ennek egy elenyészően kicsi része az úgynevezett primér- köri hőhordozókban található. A víztisztítás és a gáztalanítás folyamatainál folyékony, illetve gáz halmazállapotú közegek maradnak vissza, melyek 1— szigorú ellenőrzés mellett—elhagyják az erőművet. A szellőzőkéményeken és a dunai csatornán távozó radioaktív anyagok mennyiségét és aktivitását, valamint a légköri terjedési viszonyokat egy korszerű távmérési hálózat figyeli folyamatosan. E rendszer 10 perces mérési időciklusokban dolgozik és évente mintegy 3 millió adatot szolgáltat. Az egyéb üzemi vizsgálatok száma évente összesen 7 —3 ezer. Az erőmű igen kedvező kibocsátási értékei következtében itteni eredetű radionuklidot a különböző környezeti közegek mintáiban közvetlenül kimutatni csupán néhány tucat esetben sikerült. A pozitív koncentrációk kettő-hat nagyságrenddel (körülbelül 100-szor—1 milliószor) kisebbek voltak, mint az ugyanabban a közegben állandóan jelenlevő természetes eredetű radionuklidok koncentrációi. Létesítményünk 3 kilométeres zónájában az éves egyéni, effektiv dózis a természetes sugárterhelés egy százezréd részének felel meg, s ez az érték az egészségkárosodás kockázata szempontjából teljesen elhanyagolható. —Én az egyik Duna melléki település tanácselnöki titkárságán láttam egy ilyen műszert. Az ott dolgozók tekintete csak néba-néba tévedt rá. Néha kifulladta piros, néha a zöld lámpa. Deazotüévők nem tudták, hogy mire való ez az egész, bogy mikor kellene például riadót elrendelni... — Egy esetleges vészhelyzetben nem a mi dolgunk a lakosság riadoztatása. Mi katasztrófaveszély esetén a vész megfékezésével bajlódunk. A rendkívüli eseményt a polgári védelem illetékes parancsnokságaira jelentenénk. Az a műszer pedig, amit ön látott, nem a miénk. A néphadsereg szereltette föl itt az erőmű környékén a községekben. A tanácsoknál bizony gyakran okoz pánikot, amikor kigyulladnak e lámpák. Sok értelme nincs e kihelyezésnek. Nekünk ugyanis profi mérési rendszerünk van. —Nem hagy nyugodni: mi van, ba baj van ? Csernobil után megrendült az emberek bizalma a tájékoztatásban. Ott sem ismerték el (vagy fel), bogy világkatasztrófa közeleg. Nem is készültek föl igazán a krízishelyzetre. EUenőrzi-e önöket valamilyen társadalmi testület? — Mindig készen kell állnunk a katasztrófahelyzetre. Paks lakóit például már elláttuk megfejelő információs anyagokkal, vészcsomagokkal. Úgy gondolom, az itt élők tudják, mit kellene tenniük, ha megszólalnának a szirénák. A közeljövőben szeretnénk ugyanígy felkészíteni a Duna túlpartján élőket is. Egyelőre független társadalmi ellenőrző szervezet nincs. Nem tiltjuk innét ki az érdeklődőket, sőt a legnagyobb nyitottságra törekszünk. A nagyobb környezetvédő szervezeteket fölkértük a komplex ellenőrzési tervek bírálatára. Szeptember elsején pedig megnyitottuk tájékoztatási irodánkat, hogy akiket érdekel, akiknek vannak kérdéseik munkánkkal kapcsolatban, azok választ kapjanak. Szívesen megyünk, ha hívnak s fogadjuk az ide érkezőket. Azt szeretnénk, ha ez a környezetbarát energiatermelő nagyüzem békében élne a vidék társadalmával. Farkas P. József ESTI BESZÉLGETÉSEK A SZÖVETSÉG TÉREN • • Üres lesz-e jövőre az állam fazeka? MAGYAR SZABADSÁG ÉS FÜGGETLENSÉG Pályázati felhívás Debrecenben a „Magyar szabadság és függetlenség” emlékművének felállítását tervezik. Ezért a debreceni tanács a Képző- és Iparművészeti Lektorátus országos, nyilvános, névaláírásos tervpályázatot hirdet a magyar szabadságot és függetlenséget az egész magyarságra kiterjedő módon kifejező emlékmű tervezésére. Az emlékmű emléket állít minden neves és névtelen szabadság- harcosnak: a társadalmi haladá-' sért, a nemzeti függetlenségért vívott harc áldozatokat kívánó, vereséget vagy sikert hozó eredményeinek, kifejezi Debrecen egyedülálló szerepét a magyar nép függetlenségi küzdelmeiben, ünnepnapokon és hétköznapokon egyaránt tisztelettel adózhatunk előtte azoknak, akik a magyar szabadság és függetlenség ügyéért az évszázadok során küzdöttek, alkottak vagy meghaltak. Az emlékmű helye: Debrecen, Petőfi tér, az avatásra 1991. december 21-én (1992. április 14-én) kerül sor. Pályázhat bárki, aki a pályázati feltételeknek eleget tesz. A helyszínen megismerésére, valamint a pályázattal kapcsolatos kérdések megbeszélésére a kiíró szervek 1989. december 13-án 10 órakor helyszini konzultációt szerveznek. Helye: Debrecen, a Városháza nagyterme (Vörös Hadsereg útja 20.). A pályázókat méret- és költséghatárok nem kötik, de törekedjenek a szellemiségben gazdag, költségeket tekintve a realitásokat számításba vevő, mértéktartó megoldásra. A hely kitűzésénél célszerű a terület rendezésére kiírt építészeti ötletpályázat eredményének figyelembevétele. A pályázatok beadása: 1990. március 29—30., 10—15 óra között. Helye: Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Rektori Hivatala, Egyetem tér 1. 4010. Bemutatandó: 1:5-ös léptékű (fehér) terv, elhelyezési terv; költségvetés, műleírás, amely tartalmaz minden olyan közlést, amely a pályázat elbírálását lehetővé teszi. A pályázatból önmagát kizárja, aki pályatervét nem a megadott határidőre, vagy hiányosan mutatja be. A beadás és a bírálat ideje között a pályaterveket közszemlére teszik.\ A Képző- és Iparművészeti Lektorátus a legkiemelkedőbb pályázatok díjazására 400 ezer forintot ad, melynek odaítélése a bírálóbizottság javaslata alapján történik. Az eredményhirdetés 1990. április 14- én lesz. Kecskeméten, a Kiskunsági Teszöv székházában nemrégiben a tulajdonreformmal kapcsolatban hallhattak előadást a megyei vállalatok szakemberei. Ez a hír már jóformán figyelmet sem érdemel, annyiszor tudósítottunk különböző szaktekintélyek, minisztériumi vezetők jó előre beharangozott — s gyakran semmit sem mondó, de főképpen semmin sem változtató — vidéki előadásairól. Ez a beszélgetés — illetve beszélgetéssorozat, mert annak tegezik — annyiban mégis új, hogy vállalkozásban'jött létre. Azaz három magánember magánkezdeményezésben próbálta összegyűjteni a megyei vállalatok vezetőit, munkatársait, hogy információkhoz jussanak és információkat adjanak. Utóbbit nemcsak egymásnak, hanem a fővárosból jött előadóknak is. Az ötlet jónak tűnik. Ezt egyrészt a megjelentek nagy száma, másrészt az bizonyítja, hogy ifjú szakemberek és kevésbé ifjú vállalati vezetők délután háromtól este hétig vitatkoztak a székház nagytermében. Az első alkalommal egy nem éppen kormánypártinak ismert közgazdász, pénzügyi szakember volt az esti beszélgetés vendége: dr. Bokros Lajos, a Magyar Nemzeti Bank ügyvezető igazgatója. A bankárok nyilván igy is jól ismerik, de a gazdasági kérdések iránt érdeklődő „közembereknek” ismerősebb lehet így, mint a Heti Világgazdaság egyik gyakran publikáló szakértője, s nem utolsósorban a néhány éve nagy visszhangot kiváltó (az akkori Központi Bizottságot is állásfoglalásra késztető) Fordulat és reform című tanulmány egyik szerzője. Dr. Bokros Lajos ezúttal sem tett éppen hízelgő megjegyzéseket a kormányra. Főképpen azt hánytorgatta fel (ezzel persze nem áll egyedül): a kormány mostani határozottsága és szilárdsága a lakossági valutaellátás kérdésében éppen annak a ■ következménye, hogy nem volt képes időben felismerni a teendőket, és időben meghozni a népszerűtlen döntéseket. Ha pedig mégis felismerte, de nem tette meg a szükséges lépéseket," az nem éppen határozottságát és szilárdságát támasztja alá. Arra a kérdésre, hogy a kormány „miért ül mindig fordítva a lóra” — bár szakértők légiója hangozhatja, mit kellene tennie — az előadó nem tudott válaszolni, csak sokat sejtetően megjegyezte: a világot nem az érvek, hanem az érdekek uralják. A résztvevők — a későbbi beszélgetésben — persze nem csak a kormányt bírálták. Elsősorban azt latolgatták, mi lesz a következménye a napjainkban zajló, úgynevezett spontán reprivatizációnak. Dr. Bokros Lajos a chilei reprivatizálási törvény első paragrafusát idézte, amely szerint: állami tulajdont csak nyilvánosan lehet eladni! (Chilében még mindig sötét diktatúra van, nálunk pedig már bontakozik- a demokrácia. Talán emiatt nem volt még időnk az állami tulajdon eladásáról törvényt alkotni?) Ma Magyarországon nem könnyű megtudni, mennyiért is adtak el egy vállalatot, vagy ami még nagyobb baj: mennyiért lehetett volna eladni, ha az ügylet nyilvánosan zajlik. Ugyancsak a chilei törvényben szerepel: privatizálásról csak úgy lehet szó, ha ebben az ott dolgozók is részt vesznek, azaz a munkavállalókat is tulajdonosként kell érdekeltté tenni a vállalat tevékenységében. A „nemzetközi tapasztalatok” szerint ugyanis piacgazdaságot és stabil demokráciát csak úgy lehet teremtem, ha a tiílajdonosok száma minél több, és a tulajdonformák minél sokszínűbbek. Államunk viszont szerencsésen gúzsba kötötte magát az utóbbi évek törvényeivel (társasági, átalakulási törvény, az állami vállalatokról szóló, módosított jogszabály). Többnyire nem tud beleszólni, hogy a jelenlegi menedzserek és az áltulajdonos vállalati tanácsok mit tesznek vagy mit nem tesznek az állami tulajdonnal, ami valójában nem az övék. Az inkább átadásnak inint eladásnak nevezhető reprivatizálási folyamat azonban tovább tart. Félő, mire létrejön a koalíciós legitim kormány és legitim parlament, amely „törvényes” viszonyok között hozzáláthatna a tulajdonreform megvalósításához, üres lesz az állam fazeka — mondta dr. Bokros Lajos. A Szövetség téri beszélgetésnek hamarosan lesz folytatása, legalábbis így tervezi a három vállalkozó fiatalember. A következő meghívott dr. Lóránt Károly, az Országos Tervhivatal főosztályvezetője, aki ugyancsak érdekes témát vázol majd fel: a hazai adósságállomány kialakulásának történetét. Mint hírlik — közel lévén a tűzhöz —, azt is elmondja, kik és mikor figyelmeztettek elsőként a veszélyre, s talán azt is: kik, mikor és miért nem vették ezt komolyan? __ Magyar Ágnes e nem váltott ígéretekkel teli az életem: Tükrös Rózsinak, aki pár forintért adta el naponta a testét rövid, öngyilkosságai záruló életében, szerelmes levéllel tartozom, Borosának, aki csak álmában ehetett eleget, pedig azzal, hogy az egyetem után királyfiként visszatérve magammal viszem, és olyan asztalhoz ültetem, ahol mindig jóllakhat. A nagy családomnak: gyász-szívű anyámnak, nagynénéimnek, akik úgy éltek, hogy^én már azzá lehessek, amire az agyam, szívem képessé tett, mit ígértem? Ok semmit sem kértek, így semmit sem kellett ígérnem. Egy nap mégis megkeresnek, a legfiatalabb közülük kórházba került: valami eddig ismeretlen szörnyűség ellenében várnak tőlem segítséget. A hematológiai osztály vezetőjével beszélek. — Leukémiás a nagynénje, csak hetekben, talán hónapokban lehet gondolkozni — szorítja meg a kezemet a professzor. Az érzelmeim rést keresnek ezen az egyértelműségen: — Hátha... mégis... valamit talán ... hiszen csak harminckilenc íves, két gyereke van. — Ami tőlünk telik, mindent megteszünk. Az orvosok tudják, hogy mi a kötelességük. Es én ? Elvégeztem az egyetemet, gimnáziumban tanítok, családot alapítottam, lakásom van: egzisztenciám megalapozva. Ha voltak valaha elvárásaik velem szemben, tzoknak maximálisan megfeleltem. Távol kerültem tőlük, ez is a világ ■endjéhez tartozik. Most mégis lelkiismeret-furdalás tör rám. Gyakrabban kellett volna lazamenni, beszélgetni vele, a betegségeire oda nem figyelővel, jobban irülni a gyarapodásnak. Oda kellett volna figyelnem a mind gyakoribb nagába fordulására, megállítani az önhajszolásban, időben figyelmeztet- li... Törlesztenem kell. A közvetítő leszek az orvosok, nagynéném és a család zözött. Hazudni fogok neki, mikor a haja kihullik, mikor a láz eszmélet- 'esztésig hatalmába keríti, és ő hinni fog nekem. A család is bízik bennem, én talán elérem, hogy néhány évvel meghosz- zabbodjon az élete... Könnyű dolgom lett volna, ha úgy megyek el az egyetemre, hogy „nem igadlak meg benneteket, nem tagadom meg, hogy cigány vagyok". Most izonyíthatnám az együttszomorkodással, kétségbeeséssel, hogy tartottam szavam. Egyik napról a másikra jelenlévők lesznek az életemben, kétszer mernek levest a tányéromba, házi csirkesülttel traktálnak, a fürdőkádban ők szappanozzák be a hátamat, megszabják, hogy mennyit aludjak, a barátaim elé állnak, hogy csak őket lássam, csak őket halljam, csak az ő szomorúságukat érezzem. — A legtöbb családban van olyan, aki felvállalja az ügyes-bajos dolgaikat a társadalmi életben, mert ő tanultabb, jobb beszédű, vagy talpraeset- tebb, mint a többiek. Magának jutott ez a szerep, ma ezt mondja a férjnek és a családtagoknak, maga pedig tudja a következőket... Kell, hogy legyen elég ereje! Nehéz, a nagynéném az arcrezdülésemből próbál olvasni: — Azért vagy homorú, mert megmondták, hogy meghalok? ' Ugye nem hal meg? — kérdezik anyámék. Nem tudom, nem tudom, csak az biztos, hogy reggel hatkor csörög az óra, mosakszom, reggelizem, kávét iszom, elszívok egy cigarettát, megnézem az alvó kisfiámat, elbúcsúzom a feleségemtől, a busz, mint mindig, zsúfolt, a gimnáziumot is a helyén találom, az igazgató, a kollégák sem változtak. A szánakozó részvétükre valamit morgok, amit nem értenek, de én sem tudom, hogy mit akartam nekik mondani. Várom, hogy a tanítási órák mielőbb befejeződjenek, aztán irány a kórház, az orvosok, naponta érdeklődöm, noha ők is, én is tudom, hogy nagynénémben feltartóztathatatlanul halad előre a halál. A kórteremben már csak üldögélek mellette, kifogytam a hazugságokból. Próbálok érdekes dolgokat mesélni az iskolai életről, de. ott ma sem történt olyan, amit tegnap ne mondhattam volná el neki. Zavarba jövök, megfogom a kezét. Érzem, hogy lüktet az ér. Fájdalom hasít belém ... — Fáradt vagy, látom az arcodon — mondja. — Ma még nem is ebédeltél, csak futsz hozzám tanítás után. A fiókomban találsz szalámit, idehordanak nekem hat emberre valót. —7 Neked kellene inkább ... — Majd ha hazamegyek, itt a kórházszag miatt nem tudok. Nem lehet vele ellenkezni. Legyűrök néhány falatot. A termoszból kávéval kínál, mint otthon szokta. — Nem kell félned, nem vagyok fertőző —: folytatja. — A névnapodra már kigondoltam, hogy mit kapsz tőlem. Biztosan örülni fogsz neki. Megsimogatom az arcát. — Még mindig szép vagy — mondom. HOLDOSI JÓZSEF: A boldogtalanoké a remény ,— Kopasz vagyok — hessent el. Nem bírom! — tántorgok ki a kórházból. Már egy hónapja tart ez így. Otthon vár a fiam, feleségem, vár az ebéd, a beszélgetés, a gyerekkel a játék, a készülés a másnapi órákra, esténként- el szoktam menni moziba, vagy a barátaimmal találkozom, most mindez nem érdekel, csak egyedül akarók maradni önmagámmal. i — Pihennie kellene — mondja a professzor. —- Menjen el két hétre üdülni. A nagynénjének, sajnos, már nincs sok hátra, a férje és a családtagok a többit már maga nélkül is el tudják intézni. Elfutni, elmenekülni, ‘de mit mondok majd neki, mit anyáméknak, miért döntöttem így? — Önmagam miatt is itthon kell maradnom — válaszolom. Meg kell értenem, hogy miért nem ugyanaz az öröm számomra, mint eddig volt, miért nem ugyanazt jelenti számomra a tanítás, a barátok, a feleség, a fiam, mint korábban. Nagynéném agyvérzést kap, a lázas állapot rendszeressé válik, nem segít az infúzió; az injekció, Anyámék közül valamelyik állandóan mellette van, az otthonról hozott ebédből próbálnak néhány kanállal beleerőszakolni. Feleslegesek a szavak, csak arcizmaik összerándulása mutatja a fájdalmat. Ha azt kérték volna tőlük, hogy takarítsák ki az egész kórházat, megteszik, csak testvérük mellett maradhassanak, pedig az néhány nap múlva átkerült a megőrzőbe, a rák áttételéssé vált. A legidősebb nagynéném engedéllyel mellette maradhat éjszakánként. A hónapokból hetek, a hetekből napok vannak vissza már csák az életéből. Most már nem kell hazudnom-neki, eszméletét vesztve fekszik, a családtagoknak sem kell már közvetítő, napközben felváltva jönnek, egy percre sem mozdulnak el mellőle, ha lázas, jégkockákkal teli tömlőt raknak a mellére, kicserepesedett ajkát nedvesítik meg, futnak, a nővérért, ha fájdalmában hangosan feljajdul...
