Petőfi Népe, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-03 / 233. szám

1989. október 3. • PETŐFI NÉPE • 5

KONGRESSZUSI KÜLDÖTT

A párt legyen az emberekért, s ne fordítva

Dr. Farkas Kálmán 42 éves, Kunadacson körzeti orvos, 1970 óta tagja az MSZMP-nek, s azóta aktívan politizál. Kongresszusi küldöttként is azt a programot képviseli, amely az embert állítja a társadalom középpontjába.

— Milyennek látja mint orvos és mint kommunista az embereket, a társadalmat?

— Az ember egészséges csak egészséges társadalomban lehet. Az egészség nem önmagában való dolog, nemcsak a betegség hiányát jelenti, hanem testi-lelki működéseink összhangját anyagi és társadalmi környezetünkkel. Társadalmunk válságba mélyült, működészavara tükröződik az emberi sorsokban és életvitelben is. A dolgozó ember családja életszínvonalát csak önkizsákmányolással képes megtartani. Mindezt a szociális létbizonytalanság árnyékában teszi, mert a munkanélküliség veszélye, a kifizetetlen kölcsöntartozások, fokozatosan nehezedő életkörülmények mindennapi életünk kísérői. Az emberek ideológiai és erkölcsi zűrzavarral küszködnek. Szemünk láttába változnak a bűnösök hőssé, a hősök bűnössé, a barátok ellenséggé, az ellenségek baráttá, az igazság hazugsággá, a jó rosszá.-— Mindazok, amelyeket felsorolt, mit váltanak ki az emberekből?

— Az emberek fizikailag fáradtak, idegileg pattanásig feszültek vagy fásultak, szinte képtelenek napról napra regenerálódni. A tartós fáradtság, bizonytalanság, szorongás, feszültségek a neurotikus és vegetatív betegségek kialakulásának alapjai: magas vérnyomás, szívritmuszavarok, hormonzavarok, gyomor- nyombélfekélyek, depresszió stb. A feszültségek egyre kevésbé találnak feloldódást, megoldást. Pedig a feszültség feloldása az öröm. Az

embereknek egyre kevesebb ókuk és lehetőségük van örömre, pedig az ember örömre született. Lelki működésünk egyensúlyának fenntartásához naponta szükségünk van rá. Ha ezt a szükségletünket a valódi örömök nem tudják fedezni, úgy jönnek az úgynevezett pótöröm- források, illetve a pótcselekvések, mértéktelen alkoholizálás, dohányzás, szükségleten felüli táplálkozás, kábítószerek. A nemzeti egészség- megőrző programok keretében az életrövidítő káros szenvedélyek elleni küzdelmünk azért nem vezethetett látványos eredményre, mert stratégiánk az egyén felelősségén alapult, nem vette figyelembe, hogy az egyén önpusztító magatartásának társadalmi okai is vannak.

— A társadalom tehát beteg. Mi a gyógymód?

— Ott, ahol az egyén betegségét társadalmi okok váltották ki, a gyógyítás is csak társadalmi szinten lehetséges. Ezért foglalkozom én mint orvos politikával. Vállalva a beismerés konzekvenciáit, el kell ismernünk, hogy a társadalom jelenlegi válságába az MSZMP vezetésével jutott. Ebből következik, hogy a válságból való kijutásban is erkölcsi kötelessége tevékeny részt vállalnia. Azt azonban el kell ismerni, hogy az MSZMP jelenlegi állapotában erre képtelen, szervezeti felépítése, munkamódszere, politizálási gyakorlata, tagjainak hitevesztése, társadalmi hitelképtelensége miatt. E történelmi feladatát csak szervezettségében, tartalmában, munkamódszerében, politikai gyakorlatában, funkcionáriusaiban gyökeresen megújuló párt képes csak betölteni. Ezt akarják ä reformkörök, ezért csatlakoztam én is hozzájuk.

— Milyen pártot szeretne?

— Én elsősorban nem pártot akarok, hanem olyan gazdasági és társadalmi berendezkedésű Magyarországot, amely polgárai számára biztosítja az egészséges életmód és életvitel, valamint a biológiailag lehetséges legmagasabb életkor elérésének jogát és feltételeit. Ehhez kellenek a pártok, legalább kettő és nem egy párt. Mondom ezt azért, mert hiszem, hogy e cél elérésének nemcsak egyetlen útja létezik, lehetnek jók, jobbak és kevésbé jók is. Másrészt minél többen akarjuk és teszünk is érte, annál hamarabb és biztosabban megvalósul. Egy párt csak az általa kijelölt egyetlen út helyességében hivőket tudja mozgósítani, több párt, logikus, hogy többet, akár az egész társadalmat is. Önmagával senki sem futhat versenyt, önmagához senki sem mérheti magát, mindig csak másokhoz.

— Mi lehet a fejlődés garanciája?

— Az egyik párt, az én választott pártom, mert célom eléréséhez ez ígéri a legtöbb garanciát, a másik pedig egy jó erős ellenzéki párt legyen. Mert ellenzék kell! Legyen mihez mérni elveinket, gyakorlatunkat, életképességünket, tehát külső kontroll, egy tükör, amiben felnagyítva látjuk saját hibáinkat, mert csak így tudunk módosítani, javítani. Tömegbázissal bíró és kulturált ellenzéki pártok léte a társadalmi fejlődés és igazságosság garanciája. Én az MSZMP reformprogramjában látom a cél elérésének eszközét. A szociális igazságosság és esélyegyenlőség megkövetelte mértékig szabályozott hatékony piacgazdaságon alapuló jóléti államot akar, amely állampolgári jogon garantálja a szociális biztonságot, magasfokú humanitás mellett. Programjában vezető helyen deklarálja: a párt van az emberért és soha többet ne legyen az ember a pártért.

Gémes Gábor

FILMJEGYZET

Halálos fegyver

Kevés az a fegyver, amely az egymást érő rendőrfilmekben csak mutatóba kerül elő, s nem azonnal „halálos”. Az új amerikai produkcióban — a látottak értelmében E- fegyverként mégsem e szuperhatékony eszközökre, hanem a kábítószerre kell gondolnunk. Azt azonban még nehezebb lenne kitalálni, hogy az ópiumnak egy „klasszicizáló” fordulatnak köszönhetően nem kevés köze van az egykori vietnami háborúhoz is.

Richard Donnertől, a hetvenes évek két kiemelkedő sikerfilmjének: a Supermannek és a közelmúltban nálunk is vetített Ómennek a rendezőjétől sosem voltak idegenek a mítoszok, illetve anti- mítoszok. Ebbéli jártasságát, ha kellett, kiválóan tudta kamatoztatni (nemritkán szériában) még a zsarutörténetekben is, több televíziós filmsorozatot készített ebben a műfajban. Kézjegyét viseli például a Kojak, a San Francisco utcáin vagy a Petrocelli. Igaz, ami igaz, mindig sokat adott a megfelelő hősök megválasztására is: már legelsőjátékfilmjét Charles Bronson főszereplésével készítette, a most látható Halálos fegyver „mitikus” múltú zsaru-főszereplője pedig nem más, mint Mel Gibson, aki a Mad Max sivatagjai után egy városi aszfaltrengetegben lép nézői elé. Gibson, akiről aligha gondolná bárki, hogy egykor még Shakespeare-tragédiákban is színpadra állt, filmes múltjának teljes glóriájával játssza ezúttal is a „szegény magányos harcos”, a rejtélyes és bosszúálló, halhatatlan, de magányos cowboy, ha úgy tetszik, Mad Max szerepét...

Nem zavarja meg túlságosan a képet az sem, hogy tulajdonképpen a jól ismert rendőr-akciófil- mek párosában kapja meg Donnertől helyét. Aki csak néhány képviselőjét is látta a mostanában

szinte minden vetítőtermet elárasztó zsarudömpingnek, az pontosan ismeri e két típust: a „zseniális, szabálytalan, rámenős”, és ellentétét: a „szolid, megbízható, de lassú rendőr alakját. Mel Gibson akciófilmekre termett dinamizmusa tökéletesen érvényesül a kissé neurotikus, társával szemünk láttára összebarátkozó nyomozó alakjában, aki felesége halála óta „kívül- ről”'szemléli életét. Az akciófilmek sztárjának vélekedése szerint a főhős azért tartja ezt a távolságot, mert ez az élete: állandóan játszik. Azért hagyja, hogy őrültnek lássák, mert tudja, emiatt tartanak tőle, de azért is, mert elkeseredésének egy olyan szintjére jutott, amikor az ember ráun a szomorúságra is. Mivel már . annyi energiája nincs, hogy megölje magát, az életével — mintegy doppingként játszik.

Mel Gibson, az akciófilmek fenegyereke egy interjúban elmondja, hogy a műfaj Rambo-stílusú darabjait egyáltalán nem szereti, olyan „színek” vannak ezekben, amelyekre egyáltalán nem kíváncsi. t~~~ 'Volt egy olyan korszak — mondja —, amikor az ilyen jellegű filmek rendezőinek lelkiismeret- furdalásuk volt, hogy „csak” akciófilmet készítenek, így hajlamosak voltak valami intellektuálisát vinni munkáikba,. ami persze elrontotta az egész szórakozást. Számomra az akciófilmnek színtiszta szórakozásnak kell lennie mind a színész, mind pedig a nézők számára. A Halálos fegyver hangvételében benne van ez a plusz, amely egyfajta irónia, szelíd őrület, ugyanakkor realizmus is, hiszen Riggs, a hős nem más, mint egy roncs, egy kimerült pasas, aki csak azért hősies, mert ezzel legalább elüti az időt.

K. J.

Szemenszedett igazságok

„B. azért ivott, hogy szebbnek lássa a feleségét. S közben annyit ivott, hogy kettőt látott belőleII

(Egy pszichológus feljegyzése)

„Minden képzelt betegre legalább száz képzelt egészséges jut .”

*

(Orvosi megállapítás)

„Arra a kérdésre, hogy miért tartja tárva-nyitva az irodaablakot, nevezett azt válaszolta, hogy otthon is nyitott ablaknál alszik-.^ • Ft$ p

(Munkaügyi jelentés j

*

„A látványosan, eredményes fogyókúra a legtöbb esetben nem az étrend, hanem a ruhaméret megváltoztatásában rejlik”

(Diétás tanács)

*

„A vádlott tulajdonképpen azért lopta el a sértett arany töltőtollát, mert pontot akart tenni a múltjára .”

(Részlet egy védőbeszédből)

y- . „A páciens zavart éjszakákról panaszkodik. Elmondja, hogy Gina Lollobrigida és a felesége verekedett érte álmában és az utóbbi győzött."

( Vizsgálati zárójelentés)

ÜVEGMŰVÉSZET

# 17. századi üveg- és üveg—fém kombinációs.tárgyak. (MTI-fotó — Cser Isván felvétele)

A kézi gyártású finomüvegek technológiája az üveg feltalálása óta eltelt évezredeken át a tudomány és a technika előrehaladásával folyamatosan és fokozatosan fejlődött. Alapjaiban szemlélve a finomüvegek gyártástechnológiáját, ez ma is az évezredekkel ezelőtti elveken nyugszik. Amíg a fejlődő technika egyre modernebb gépeket adott az üveggyártásnak, és megteremtette a gépi üveget és a gépi üvegstílust, addig a finomüvegek kézi gyártása a maga sajátos útján fejlődött, és fejlődik ma is, megőrizve a legősibb hagyományokat.

Az ember a természetben talált természetes üvegbe, az obszidiánba vagy a tektitbe mélyedést dörzsölt vizes homokkal vagy kődarabbal, s ebből ivott. Ma az üvegkészítés üveggyártást és üvegalakítást jelent. A kézi üveggyártásban az üveget nem géppel, hanem kézzel munkálják meg. De nincs olyan géppel — akár a legmodernebb, automatizált, programvezéreit üveggyártó géppel készült — síkvagy öblös üveg, amely alkalmatlan lenne további kézi alakításra, finommegmunkálásra.

Kezdetben az üveg a természet tiszta termékével, a kristállyal állt szemben, és ehhez hasonlították. Számos formaalkotó ma is alkalmazza kristálydarabként és üvegékszerként. A képzőművészet is nyersanyagai közé sorolja az üveget. Sima üvegtáblára, ennek első vagy hátlapjára, üvegtükrökre festenek. Üvegtömbökből faragva, csiszolva, gravírozva, megfelelő formákba fújva és kézi munkával melegen alakítva alkotnak üvegszobrokat és üvegplasztikát.

A technika és a művészet, a tanult képesség és az alkotó fantázia az üvegkészí- tésban elválaszthatatlan egység. A különböző korok üvegei nem csupán formálásuk és díszítésük tekintetében különböznek egymástól, hanem olvasztó-, alakító-, kemence- és hő technikájukban is. Az egyes korok és földrajzi területek üvegei az említett technikai jegyeket különösképpen magukon viselik, annyira, hogy azonosításuk, kormeghatározásuk csakis ezek felismerésével lehetséges.

„AZ ITT ÉLŐ NÉPNEK A HÍD SZEREPÉT KELL BETÖLTENIE"

Gondolatok a nyelvoktatásról

1. Napjainkban egyre nehezebb, s aligha tévedek azt állítva, hogy mind szepvedélyesebb vita folyik nyelvoktatásunkról. Úgy tűnik, régi, eddig gondosan eltitkolt sebek szakadnak fel, s viselik is az ilyen esetek különös fájdalmát.

Pedig a nyelvoktatás kérdését nem szabad szűk, prakticista szempontból megítélni, effajta közelítés óhatatlanul torzulásokhoz vezet.

Egy nemzet nyelvoktatásában mindig tükröződik kül- és gazdaságpolitikai irányultsága, még akkor is, ha bizonyos körök különféle, a fenti megállapítást cáfolni igyekvő „tudományos” magyarázatot adnak.

A reformok lassúbb, a forradalmak jellegüknél fogva gyorsabb változást követelnek nyilván a nyelvoktatás kérdésében is. Ma radikális átalakulási folyamatok munkálnak hazánkban mindenhol, s az új születését érthető jogos türelmetlenség kíséri, évtizedek elfojtott indulata jut kifejezésre az élet szinte minden területén. Miért lenne kivétel éppen a nyelvoktatás? Hiszen hibák, súlyos tévedések itt is jócskán akadtak.

De attól tartok, s véleményemmel nem vagyok egyedül, hogy egész nyelvoktatási rendszerünket „merészen” ostorozok most a régitől alig különböző hibákat vétenek újra nagy indulatukban, lelkesedésükben vagy önbizalmukban.

Mert most, amikor az események felgyorsultak, forradalmi sodrásúak, intézmények, társaságok, szövetségek, egyesületek egyik napról a másikra felszámolhatók. így például egy tollvonással radikálisan visszaszorítható az orosz nyelv egyetemi, főiskolai oktatása. Ugyanilyen határozott intézkedéssel kimondható a nyugati nyelvek széles körű oktatásának bevezetése. Egy „forradalmi” követelés látszólagos kielégítése tehát viszonylag gyorsan megoldható, s bár rombolni általában sokkal gyorsabban lehet, a változás mégsem lesz látványos, a nagy tömegnek tetsző.

Az egyébként is nehézkes közoktatás ugyanis nagyon lassan mozdul (eddig szinte semmi sem változott), s mire észrevehető elmozdulás lesz, akkorra talán már az egész mai elképzelés átértékelődik, mert valljuk be, a jelenlegi változás fő mozgatója a tagadás, annak a diszkriminatív helyzetnek az elutasítása, amely az orosz nyelv csaknem kizárólagos uralmában jutott kifejezésre. A reagálás is jellegzetesen „magyaros”, mindenki, aki választhat, angolt vagy németet kíván tanulni. S mit tehet a magyar közoktatás? ígéri, hogy gyors ütemben megkezdi az orosztanárok átképzését, akikét egyébként előzőleg megnyugtatott, semmi egzisztenciális következménye nem lehet a változásnak. Ugyan ki vehet komolyan ilyen ígéretet?■

Egyébként egy átgondolt, szakemberek ákal alaposan megvitatott, perspektivikus kbrrcepció kidolgozására lenne szükség', nem régi nosztalgiák, egyéni elképzelések újraélesztésére.

Első lépésünk ugyanis ezen az újnak mondott úton: igazi öngól. Ha valaki úgy akarja a nyugati nyelvek fölényét megszerezni (ami már magában antidemokratikus), hogy becsmérli, lenézi, megveti a másikat, az eddig kötelezően tanított orosz nyelvet, amiről persze az orosz nyelv egyáltalán nem tehet, s ami miatt belső nyelvi értékei nem csökkennek, akkor nem a nyelvoktatásért dolgozunk. Belső meggyőződés, hit nélkül nyelvet sem lehet tanulni, illetve ‘tanítani. Az új úton annyit már „sikerült" elérni, hogy éppen a tehetséges oroszosok ezrei vesztették el hitüket rövid egy év alatt.

De hagyjuk a személyes sérelmeket! Közelítsük meg a kérdést higgadtan, kellő távlatból, helyezzük bele egy átfogó koncepcióba!

Magyarország földrajzi helyzete, történelmi múltja, jelene már magában sugallja, hogy az itt élő népnek a híd szerepét kell betöltenie. Ha ez sorsunk elkerülhetetlensége, akkor bizonyos egyensúlyra kell törekednünk a nyelvoktatásban is.

Amilyen helytelen volt az 1945 előtti időszak egyoldalú nyugateurópai elkötelezettsége, ugyanígy durva hiba volt, amikor drasztikusan elfordultunk, s egyidejűleg szolgaian nyitottunk az orosz felé. Néha mégis úgy tűnik, nem tanultunk, közel állunk ahhoz, hogy újra a közelmúlt egyoldalúságába essünk. Vajon képesek leszünk megmaradni a józan középúton, vagy bennünket minden végletek irányítanak?

Hazánk ma jogállamiságról, demokratikus államberendezkedésről beszél, s nem vitás, a nép döntő többsége támogatja az erre irányuló elképzeléseket. A megújulási törekvésnek, a demokratizálódás gondolatának természetesen a nyelvoktatásban is érvényesülnie kell. Mindenekelőtt abban, hogy vissza kell térni a realitás talajára. Ennek elsődleges megnyilvánulása annak tisztázása: milyen óraszám fordítható az egyes iskolatípusokban az idegen nyelvek oktatására. Jórészt minden további ennek függvénye, mert ugye nem gondolhatja senki komolyan, hogy négy év alatt, heti két órában lehet hasznosítható eredményt felmutatni egy nehéz nemzeti nyelv tanulásában. Tudomásul kell végre venni, hogy bizonyos minimális mérték alatt egyszerűen időpazarlás a befektetett energia, hiszen hasznosítható eredménye nem mutatkozhat. Csak ésszerű befektetéseket szabad támogatni!

Én úgy látom, hogy mi még most is (talán még inkább, mint korábban) a számok bűvöletében élünk, két, három nyelvet is akarunk tanítani egyetlen fiatalnak. Nem akarjuk észrevenni, hogy az adott óraszám mellett csak kiváló adottságokkal rendelkezők képesek. Oktatáspolitikánk egyik rákfenéje, hogy mennyiségi szemlélet uralja, hajszoljuk tanárainkat és növendékeinket, óriási anyag- mennyiség átadására, illetve befogadására kényszerítjük őket, akiknek végül nem jut idejük és türelmük a legfontosabbra: az elmélyült, nyugodt gondolkodásra. Tankönyveink (a nyelviek is természetesen) egyszerűen megtaníthatatlanok a rendelkezésre álló óraszám mellett. Ez az egész szemlélet csak arra jó, hogy megnyugtassuk rossz lelkiismeretünket, mondván: „Mi mindent megteszünk gyermekeinkért.” Miközben a legfontosabbról megfeledkezünk.

(Folytatjuk)

Kurucz Géza gimnáziumi tanár Kecskemét