Petőfi Népe, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-11 / 241. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1989. október 11.

KÉPERNYŐ

Egy működő ideológia

TERMÉSZETBARÁT VETŐMAGVÉDELEM

Mai igények előtt egy lépéssel

A természet védelme a világon mindenütt egyre sürgetőbb feladatot jelent. Ki-ki, saját lehetőségeit felmérve, vállalkozik bizonyos részmegoldásokra. Igen gyakran éri szó a mezőgazdák házelejét, lévén a vegyszerfelhasználás kényszerítő szükségszerűség a munkájukban. Az viszont igaz, hogy nem mindegy, milyen, esetenként fölös mennyiségű vegyszer kerül a természet körforgásába. Hiszen nem mindegy, hogy ezek kártétele mekkora lehet, vagy éppen a közkeletű szóval, környezetbarát kategóriába sorolhatók-e. Az utóbbiak elő- álb'tására mind nagyobb erőkkel folytatnak kísérleteket.

Brémában járt a Kodály-iskola leánykara

A termesztett növények gombák, baktériumok okozta betegségeinek nagy része a vetőmaggal terjed, illetve a már fertőzött talajból támadja meg a növényeket. így aztán a vetőmagok csávázása a növényvédelem egyik hatékony módszerévé vált. Ahogy fejlődött a termesztési technológia, úgy derültek ki a por- és a nedves csávázás hátrányai, amire a kutatás a növényvédő szerek „felragasztásának” módszerével válaszolt. És innen már csak egy ugrás, míg kiderült, hogy vannak olyan ragasztóanyagok, amelyek teljes mértékben vagy egészen megfelelnek a környezetbarát kitételnek, mint a cukrok, keményítők, fehérjék. Azokon a kukorica-, borsó-, napraforgómagokon is ilyet látni, amelyeket a Bács-Kiskun Megyei Állami Gazdaságok Társulása Szakszolgálati Állomás egyik irodájában mutathattak. Mi különleges van ezeken a magokon? Az már nem újkeletű, hogy rózsaszín, lila, me- tálkék, vagy éppen bordó színű, mondjuk, egy borsószem. Nem is ez a lényege, hanem az a ragasztó- anyag, amelybe a növényvédő szert és a színezéket ágyazták, a természetes fehérjékből felépített Biokölt—E. Amiből á2tán;Tfiegfé- lelő hatóanyagú szerekkel keverve, megszülettek a bioinkrusztok. Persze, nem egyik pillanatról a másikra. Mert előbb az ötlet született, még 1979-ben. Majd néhány év telt el — sok munkával —- és kezdődhettek a kísérletek. Összeállt az a team, amelyik úgy érezte, sikerre viheti a dolgot. A Műszaki Egyetem, az Erdőkémia Vegyi és Ipari Vállalat és a szakszolgálati állomás munkatársai kutatásaik során megállapíthatták, hogy ragasztó- anyaguk a talajban, nedvesség hatására könnyen bomlik, sőt a növények számára könnyen felvehető anyaggá alakul, szaknyelven: mi- neralizálódik. Úgy, hogy a benne lévő növényvédőszer-hatóanyagok kifejtik kívánt hatásukat.

Még néhány esztendő kísérletei után négy növénycsoportra alakították ki a szakemberek a keverékeket: a kalászos gabonákra, a kukoricafélékre, a napraforgóra és olajos növényekre, valamint a hüvelyesekre. Eközben a szabadal- maztatási eljárás is megindult, egyelőre két szercsoport kapott védettséget. A Bács-Kiskun megyei nagyüzemekben pedig az idén 11 ezer liternyit használtak fel a gabonamagvak csávázására. E növények közül már többet be is takarítottak. A mért eredmények biztatóak, a Kalocsai Állami Gazdaság szakcsoportban művelt — és ezzel a szerrel kezelt — fűszerpaprikája például 10 százalékkal, a Bólyi Mezőgazdasági Kombinát partnereinél a bab 15 százalékkal magasabb termést adott, ráadásul a költségek is csökkentek.

A továbblépést egyrészt a növénysor bővítése jelenti, hiszen könnyen felmérhető, hogy a zöldségnövények esetében a talaj- és fertőzöttségvizsgálatok után az •adott helyre*, helyzetre- legjobban alkalmazható keverék állítható elő. Másrészt a keverékgyártás mai rendje szorul változtatásra, hiszen a szerek pillanatnyilag egyedi megrendelés után készülnek. És nem lehet teljes a kép, ha nem esik szó arról, hogy a termelők érdekviszonyaiban kap-e helyet a környezetvédelemre való hajlandóság. Vagy ez is, mint hisszük manapság oly sok mindenről, a valódi piac- gazdálkodás kikényszerítette lehetőség lesz, amelybe bele kell hogy féljen a racionálisabb vegyszerhasználat, a költségtakarékosság?

Gál Eszter

E szavakkal jellemezte az amerikai életérzést és életmódot egy magyar egyetemista, aki a 35 ezer USA-beli gyermektábor egyikében dolgozott az idén nyáron. Mig úttörőtáborainkat a felnőtt ideológia iránti tisztelet, így némi merevség hatja át, addig a közismerten individualista amerikai társadalom gyermektáboraiban az egyes ember képességeinek kifejlesztése, jókedvének, önbecsülésének fenntartása áll a középpontban.

Az igen aktív, napi 6-7-féle elfoglaltságot váltogató nyaralás, amelyben a magyar diákok nevelőként és fizikai munkásként segédkeznek, arra szolgál, hogy minden gyerek rátaláljon a neki leginkább megfelelő tevékenységformára, minden kényszer nélkül, a küLönbözés jogát maximálisan elismerve.

Az Irány Amerika! című, október 5-étöl október 26-áig, csütörtökönként a Hármas csatornán műsorra tűzött sorozat alkotógárdája (Kelemen Endre, Aranyosi Éva, Kopper Judit, Sólyom András) négy amerikai gyermektábort látogatott meg az idén. A minden korosztálynak ajánlható riportfilm kalauzai azok a magyar diákok, akik elfogadták Amerika kihívását és vállalták a két utaztató szervezet, a Camp America és az YMCA (Keresztény Ifjak Egyesülete) által szabott igen szigorú feltételeket. Kötelező először is a nyelvtudás, hisz a huszonéves counseller (gyermek- felügyelő) napi 24 órában együtt van a 8-9, gondjára bízott gyermekkel, így a 6*—14 éves korosztály minden gondjával érdemben kell tudnia foglalkozni.'

Az Amerika földjét egykor nemcsak meghódító, de fel is virágozta- tó pionírok emlékét őrzi a táborozás hagyománya. S a mai, vitathatatlanul jelentős, anyagi különbségek ellenére majd’ minden gyereknek megteremtik a lehetőségét, hogy a mindenütt ápolt egyén- és sikerkultusz mellett átélhesse a nemzethez,<a közösséghez tartozás érzését is. A legszegényebb rétegeknek, valamint a hátrányos helyzetűeknek, a mozgássérülteknek és az értelmi fogyatékosoknak az állam vagy valamely egyház szervez majdhogynem ingyenes táborozásokat.

A koncepció itt is erősen eltér a csupán gyermekmegőrzésre vállalkozó magyar nyári napközitől. A legszegényebb tábornak is választható lehetőségek sorát kell megteremteni: a tenisztől, az úszáson,át, a kézművességig. A gazdagok gyerekei, persze, a lehetőségekben tobzódó magántáborokat választják, ez 8 hétre csekély 3000 dollárért 1 megvalósult álmok vidámparkjába röpíti a mienknél amúgy is sokkal gondtalanabb, boldogabb, felszabadultabb gyermekeket.

A Hármas csatorna négyrészes dokumentumfilmje mind aktualitásával, mind témaválasztásával eleve sikert aratott. Hisz — ahogy egy amerikai politikus nemrég megjegyezte - az USA a legnépszerűbb ma Kelet-Európábán. Már tavaly ugrásszerűén megnőtt a Camp America segítségével nyárra az USA-ba utazni vágyó diákok száma. Az érdeklődőknek, vállalkozóknak ad plasztikus és árnyalt képet ez a 4 részes sorozat, a 8 hetes munka előnyeiről és hátrányairól, a teljesen más környezetbe csöppenő magyar diákok életérzéséről. A képi világában is mozgalmas, önismétlésektől, üresjáratoktól mentes film a 4 különböző tábor kiválasztásával még azt is elérte, hogy némi képei kapjunk az amerikai társadalom bizonyos szeleteiről is, amellett, hogy beleshettünk a sokszor elképzelt s tényleg elég napfényes amerikai életbe.

Ki-ki vérmérséklete és pártállása szerint ámulhat a csodálatos felszerelésen, a gyermekeknek épített szabadtéri cirkuszon, tűnődhet a gyermekek fékezhétetlen jókedvének és szereplésvágyának okán, s gondolatban összekapcsolhatja ezt az USA eredményeivel. Az is érdekes, hogy miért „éri meg” a hírneves gyermekművész-tábor tulajdonosának, hogy a világon utazgatva maga válassza ki a szabadtéri intézetben oktató tanárokat.

Lesznek, persze, áfák felháborodnak vagy elszomorodnak azon a megállapításon, hogy az USA-ba kerülő néhány száz magyar diáknak gyakran pirulnia kell amiatt, hogy egy kommunista országból jött, s csak nehezen tudja megmagyarázni az értetlenkedő szülőknek, hogy a Kárpát-medencében nem oroszul beszélnek.

A -poroszaitas pedagógia hívei bizonyára felháborodnak majd azon, hogy egy tábórozó amerikai gyérek szeret egy kérést ötször, hatszor is hallani, mielőtt teljesítését megfontolná: Pofon és kiabálás ugyanúgy nincs a táborokban, mint dohányzás és alkoholfogyasztás.

Csütörtökön délutánonként tehát meg lehet ismerni másók amerikai tapasztalatait. S aki ezzel nem elégszik meg, ráadásul fiatal, tud angolul, munkabíró, vidám, nyugodt és toleráns, akkor annak: Irány Amerika!

H. Gy

Néhány napja tért haza Brémából a Kodály-iskola női kara. A meghívás előzményeiről, a hang- versenykörút tapasztalatairól Ladies Tamásnéval, az intézmény igazgatójával beszélgettünk.

Első ízben 1987 tavaszán kaptunk meghívást Brémába, az Európai Kórusnapok Fesztiválra. A három meghívott külföldi csoport egyikeként itt mutatkozott be először, Pejtsikné Párdányi Judit vezetésével, az iskola leánykara. Ekkor léptünk kapcsolatba a jó nevű, brémai Kippenberg Gimnáziummal, melynek tanulói vállalták a magyar diákok elhelyezését. A középiskola igazgatójával folytatott tárgyalásaink közben kiderült, hogy a brémaiak tovább szeretnék ápolni ezt a kapcsolatot, az elkövetkezendőkben pedig — zenekarukkal, kórusukkal — látogatást kívánnak tenni Magyarországon is., Énekkarunk produkcióját megismerve azonban nem mertek erre az útra azonnal vállalkozni, azt mondták, hogy körülbelül két évre lesz szükségük a felkészüléshez. Most, 1989 tavaszán járt hazánkban a nagy létszámú kórus és zenekar, igazán színvonalas produkcióval. Látogatásukat követte egy újabb meghívás, amely most szeptember végén realizálódott.

■ f-'Hogyan alakult a brémai hét?

— Kinttartózkodásunk nagyon kellemes volt, bár kissé zsúfolt volt a program. A szeptember 24-én kezdődő héten (hat nap alatt) három koncertet adott a kórus, s e rendezvények mindegyike rendkívül igényes közönség előtt, nagy sikerrel zajlott. Az első fellépést — érdekességként—egy bank előcsarnokában rendezték. A padokat, virágokat kivitték, és zongorát helyeztek a terembe. A rendhagyó ötlet tulajdonképpen aóbánk igazgatójától származott, aki á zenét és általában a művészeteket kedvelő emberként más alkalommal is szívesen odaadta egy-egy estére, ilyen célra az épületet. A második koncert alkalmával egy patinás, igen jó hírű gimnázium volt a vendéglátónk. A legnagyobb szabású hangverseny színhelye a brémai dóm volt. A programot — nem kis megtiszteltetésként — a brémai rádió egyenes adásban közvetítette. Ezúttal némi kellemetlenségben is részünk volt: a koncert megkezdése után körülbelül tíz perccel a dóm előtti téren 1 egy szervezett tüntetés kezdődött. | Véletlenül ennek is köze volt a ze- \ néhez, ugyanis a városban néhány H nap múlva egy zenei fesztiválra | várták a vendégeket. Mivel költsé- j gei több mint hárommillió márká- 1 ra rúgtak, a brémaiak méltatlan- | kodtak, úgy gondolták, nem ilyen gazdag a város, a rendezvényt ol- I csobban is meg lehetne szervezni.

A koncert alatt a zajok mindvégig i behallatszottak, reméltük azonban, hogy a rádiófelvételen nem lehetett hallani.

— A fellépéseken kívül hogyan, mivel töltötték napjaikat?

— Pejtsikné Párdányi Judit két előadást tartott a Brémában és környékén tevékenykedő énektanárok számára. Témája a kórusnevelés, a tiszta intonálás, az úgynevezett Kodály-módszer volt. Ezeken az előadásokon aktív résztvevők voltak a gyerekek is: Pejtsikné az előadását a kórus munkájával is illusztrálta. A vendéglátó tanárok jí feltűnően érdeklődtek az iránt, I hogy a karvezető hogy éri el a kórushangzás tisztaságát. Rákérdeztek mindennapjaink részleteire is, például arra, hogyan épül fel a tizenkét éves ének-zenei oktatásnevelés, milyen módszerekkel fejlesztik például a ritmusképzést, a kétszólamúságot. Mivel szerettünk volna némi betekintést adni hangszeres munkánkba (és hogy a kórus a hangszer megszólaltatása alatt pihenni is tudjon), egy fuvolaszólista kislányt, Jóföldi Anettet is kivittük Brémába. (A legutóbbi győri országos szakközépiskolai fafúvós versenyen első helyezést kapott.) Velünk tartott Révész László orgonaművész tanárunk is, akf«gyrészt a kórust(és'a fuvolajá- féTŐtf 'kísérte, másrészt pedig ~a dómbeh koncertén Liszt Ferenc: Bach prelúdium és fúgáját játszotta. A szakmai programon kívül emlékezetes marad mindnyájunk számára a Hamburgban, egy csodálatos madárparkban tett kirándulás.

— Milyen fellépésre készül jelenleg a kórus?

— Benevezett egy, a közeljövőben Budapesten megrendezendő \ nemzetközi kórusversenyre, amelyre (a beküldött magnószalag alapján) a jelentkezését elfogadták. K. J.

ILYEN A SZABADKAI PIAC

Kis határ — nagy vásár

Tompa, megyénk egyik legdélibb csücskében meghúzódó község, majdhogynem kő- hajításnyira van Jugoszláviától. Arra voltunk kiváncsiak hogy az itt lakók és a szabadkaiak, hogyan próbálják egymáshoz átjárva a két állam kereskedelmének kínálatán tapasztalható réseket betömni.

A délelőtt igen csöndes a határállomáson. A hideg, esős keddi nap csak keveseket ösztönöz arra, hogy Magyarországról Jugoszláviába menjenek vevőként. Persze, a vásárlási lázat nem csekély mértékben csökkentette, hogy aki tehette, már rég hazafuvarozta a Gorenjéét. No, és aki vásárolni akar, az nem délben indul el. Az árak odaát (persze itt is) lassan az égig szöknek, s bizony nem kevés olyan árucikk akad, amit küllemében és drágasága miatt is érdemesebb itthon beszerezni. Am azért sokan mégis mennek. Aki valaha is járt a szabadkai piacon, tudja, hogy szinte soha sincs elegendő parkolásra alkalmas hely. Sejthetően, a helybeliek nem kis bosszúságára. Igaz, ameddig a szem ellát, körös-körül autók, s bizony a többsége Zsiguli és Moszkvics. Csakhogy általában nem a nagy H betű áll a szélvédőre ragasztva, hanem SU olvasható. Ám, hogy a mieink sem hiányoznak a vásárlók közül, azt, egyebek mellett, a harsány tömegből fel-felröppe- nő magyar szavak is bizonyítják.

Az árusok már az utcán fogadják a vásárlókat — hol a karjukon kínálva, hol alkalmi pultokon közszemlére téve kollekciójukat. Ä kővel mosott farmerek dömpingje már idekinn is döbbenetes, nemhogy a zsúfolt csarnokban. Gyévuska! — hangzik

a kiáltás és máris mellénk penderül néhány barna bőrű, fekete hajú. legény. Ráncigáinak, mutogatnak, győzködnek. Ha pedig az ember kínjában tömören megkérdi, hogy „mennyi?” — elindul a lavina. Rögtön kérdéssel felelnek: dinár, schilling, forint, márka, dollár, rubel? A vevőnek csak meg kell mondania, hogy mi van a zsebében, és már vágják is az átszámított árakat. A mo- dernizáltabb eladóknak sem másra kell az apró számológép, mint arra, hogy lepötyögjék az összeget, s a delikvens orra $lá dugják. Aztán jöhet az alku, ha engednek. De nemigen, mert mint azt később Tompán hallottam a helybéliektől, a szovjet vásárlók miatt igencsak felverték az árakat.

A csarnokban egyre erősödik a zsivaj, a lökdösődés. Úgy tűnik, nincs egyetlen szeglete sem e helyiségnek, ahová ne jutna a kővel mosott farmerekből, az egymástól alig különböző pulóverekből, bugyikból, sztereó magnókból, de a kínálatból még a padlócsiszoló gép sem hiányzik. Magyar család pulóverre alkuszik egy középkorú hölgytől. Sokallják érte az 500 forintot, így az üzlet nem köttetik meg. Am az asszony nem szomorodik el különösképpen, hogy nyakán maradt az áru. Egyébként szívesen beszélget. Meséli, hogy mostanában sem csökkent a magyarok érdeklődése a piac iránt. A többség azonban a hétvégeken jön. Manapság egyre kevesebben vásárolnak forintért, a legelterjedtebb a schilling. Dinárral csak a legritkább esetben találkoznak. Nem véletlenül, mert a konvertibilis valutákért némileg olcsóbban is adják

a holmikat. Ám itt sem mondhatni, hogy alacsonyak lennének az áraik. Egy 4 éves gyerekre való farmeranorák, ami belül műszőrrel bélelt, átszámítva legalább 4 ezer forintba kerül. A közepes küllemű és minőségű plédekért nem sokkal kevesebbet, mint 2 ezer forintot kérnek. Igaz, az üzletben ez több mint 3 ezer forint.

Nagy szatyrokkal megrakodva egy magyar család megy el mellettünk, apuka és anyuka egymással vitatkoznak, hogy a gyereknek még feltétlenül venni kell valamit. A férfi kissé morózus a nagy csomagok súlya alatt, melyekből sztereó rádiómagnó és többféle ruhanemű kandikál ki. A csarnok mögötti szabad ég alatt is zajlik a piac. Itt didergésen, áruikat is felvéve próbálnak vevőre lelni az eladók. A holmik egyébként szinte mindenütt azonosak.

Egy idősebb bácsika is többtucatnyi farmernadrágon és -kabáton szeretne túladni. Szokott-e forintért árusítani? — érdeklődöm tőle.

— Nem én — feleli tartással és persze tiszta magyarsággal. Hj Én utoljára akkor vettem forintot, amikor 18 páráért adták. Annak meg már az idejét sem tudom. Akkor maguk jöttek át ide a szájukat tátani, most meg mi megyünk. Maguk lettek a Janik. Végül kiegyeztünk, hogy egyszer majdcsak mindkét oldalon könnyebb lesz a megélhetés.

S a töméntelen árut nem csak eladni akarják, rugalmas kereskedőhöz méltóan szívesen vásárolnak is. Ezt leginkább a fényképezőgépünk iránti nagy érdeklődés bizonyítja. Ha sikerül meggyőzni őket, hogy a világért sem szeretnénk eladni, akkor meg összecső- dítik a piacon az összes ismerőst és közös felvételt követelnek. Közben persze kínálják (1300 forinttól 2700 forintig) a szebb és csúfabb farmereik ezreit.

A csarnokból kiérve, az utca zsivaja fel sem tűnik, az autóikon halkonzervet és babákat áruló szovjetek pedig már szinte észrevehetetlenek. Ám a városka boltjaiban is nagy a forgalom. A függönyöket, bútorhuzatot, szőnyegeket árusító üzletből három honfitársunk jól összekötözött padlószőnyeggel támolyog ki. Arcukon elégedett mosoly. A négy tüsténkedő eladót nehéz megszólítani, mert egy perc megállásuk sincs. Egyikük szőnyeget, két másik társa pedig paplanokat csomagol. A negyedik a pénztárnál van. Végül is egy középkorú, barna hajú hölgyet sikerül megkérdezni. a forgalmukról:

— Hát láthatja, itt aztán nem lehet unatkozni. A vevőinknek talán 30 százaléka helybeli. Legalább ennyi magyar jön, s némileg több szovjet, ők aztán visznek mindent, amit csak el lehet képzelni, mint most ezeket a paplanokat is. A magyarok jó részének az ilyesmire már nincs szüksége. Szívesen veszik

azonban a téli vásznakat, kelendő a padlószőnyeg, mert hát, azt mondják, odahaza kapható, de nincs ilyen választék belőle. Hogy szoktunk-e átjárni Magyarországra? Nemigen. Nincs miért. Szegedre ugrunk el néha. Élelmiszerért, dezodorért, szappanért és egy jó halászléért. De ott udvariatlanok az eladók és az étteremben is sokat kell várni —jegyzi meg, miközben a jókora csomagon az utolsó csomót is megköti.

A tapétaüzletek sem panaszkodnak érdektelenségre, mert mint azt az eladók mondják, mind árban, mind minőségben jobb és olcsóbb a kínálatuk, mint hazánkban. Honfitársaink közül a fiatalabbak még mindig szívesen vásárolnak pop- és rocklemezeket, az idősebbek pedig viszik, mint a cukrot a „muskátlizenék” tömegét. Ezt kifejezetten a számukra tartják az űrietekben. Most már kapósak a videokazetták is, ám ezek közül kizárólag csak a pornók. Vinnének mást is — meséli az egyik eladó —, ha magyar szöveggel lenne. Persze megy a Vegeta és a szesz is. A cipőboltnak elég csak a kirakatán végigtekinteni, az átlagosan 3-4 ezer forintos lábbelik,': legyenek bármilyen szépek, mégiscsak olcsóbbak a hazai üzletekben.

Visszafelé, kora délután sincs nagy forga-