Petőfi Népe, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-05 / 235. szám

1989. október 5. • PETŐFI NÉPE • 3

„ADJ, URAM, ÖRÖK NYUGODALMAT NEKIK!”

Oknyomozó riport egy hajdani temetőről

Aki harcolt a felszámolás ellen

• A hajdani előkelő kriptából már csak a rozsdás kovácsoltvas kerítés maradt meg.

Bárkihez is fordultam „nyomozás” közben, mindig azt a tanácsot kaptam, hogy menjek B. Mikii Ferenchez, aki sokat harcolt a temető megmentéséért.

— Valóban — mondja az idős festőművész, Rudnay Gyula egykori tanársegédje, akit Rudnay utcai otthonában, a temetőtől alig néhány háznyira kerestem fel —, sokan azt hiszik, hogy csak érzelmi okokból kíséreltem meg fellépni a szerb temető felszámolása ellen. Hiszen itt gyerekeskedtem, és szeretem ezt a várost, ezt a városrészt. Én úgy láttam, hogy a városi tanácsban megvolt a jóindulat, kérdőíveket küldtek ki, kutatni a közvéleményt, hogy mi legyen a temető helyén. Elkészítettem egy tervet. Eszerint a terület mintegy harmadrészét foglalta volna el a régi temető, a többi pedig nemzetiségi skanzen lett volna. Az itt feltárt csontokat, úgy gondoltam, a kápolna alatt levő kriptában lehetett volna, elhelyezni, a jelentősebb sírköveket pedig a kápolna köré telepíteni". A templomocska többféle funkciót tölthetett volna be: lehetett volna például kőtár vagy galéria. Tervemet eljuttattam a műszaki osztályra, sorsáról mit sem tudok. Az biztos, hogy választ a mai napig nem kaptam.

Volt-e ékszer a gazdag szerbeken?

Suttog az egész város. Kincsekről, arany füzérekről, szentolvasóról, csodálatos gyűrűkről, melyeket régi szokás szerint a szerbek magukkal vittek a sírba.

— A dédnagyapám dúsgazdag bor- kereskedő volt — mondja Mátyay Olga. — Öt háza, 270 hold földje óriási vagyonnak számított. Ö is hozzájárult a kápolna építéséhez. A háromszínű, zöld, szürke, fekete sírkövet Svédországból hozatta, azóta sincs még egy ilyen Baján. A kripta tele volt vízzel, amikor kibontották. Az érckoporsókat szétmarta a rozsda, a csontok kihullottak belőlük. Hogy volt-e a koporsóban ékszer, azt nem tudhatom, mert a nagy vízben nem lehetett látni. Az volt a szokás, hogy a gyászoló gyülekezet arany- és ezüstpénzeket dobott a koporsóra. Ilyesmi sem került elő.

Megígértem az olvasóknak, hogy a múzeum irattárában fellelt két levélre még visszatérek: íme:

1982. április 24-én megjelent a múzeumban Csiffári Jenő (Baja, Tigris u. 4.) nyugdíjas és elmondotta, hogy a szerb temetőben ma is (szombat) szedi két fiatalember a csontokat, felnyitják a kriptákat, azokból aranygyűrűket, aranypénzeket és nyakláncokat szednek ki. Tekintettel arra, hogy szombaton történt a munka, feltételezhető, hogy valóban illetéktelenek fosztogatják a kriptákat.

A bejelentést dr. Sólymos Ede múzeumigazgató küldte Csendes Nándor műszaki osztályvezetőnek, aki nyilván továbbította, mert a választ, mely a Városgazdálkodási Vállalattól érkezett, Zick Márton igazgató és Eleky István főmérnök írta alá.

„A városi tanács műszaki osztályának tett hivatalos átiratát kivizsgáltuk, — mint arról tudomása van —, a bejelentés-tevőt meghallgattuk és meg kellett állapítanunk, hogy a kriptafosztogatást a bejelentő sem említette, és ilyen nem is történt. Mindenesetre felhívtuk a munka vezetésével, megbízott felelős személy ügyeinkét, hogy az ex- humálási munkálatokat mindenkor a legnagyobb körültekintéssel, a jogszabályok betartása mellett végeztesse.”

Ha vesszük a fáradságot és még egyszer figyelmesen átolvassuk az előbbi leveleket, furcsa ellentmondásra bukkanunk. Csiffáry Jenő .(így helyes a név), állított valamit, és nem átallotta ezzel szombati napon, tehát azonnal zaklatni a múzeum igazgatóját. Néhány nap múlva azonban elismerte, hogy bejelentéséből semmi sem igaz. Arra sem kapunk választ, hogy egyáltalán mit állított, aminthogy azt sem tudjuk meg, hogy munkaszüneti napon őriztette-e a vállalat a temetőt. Engem egyébként jogosan érhetne a vád, hogy miért nem kerestem fel a panasztevőt, kideríteni, mi hát az igazság. Nos, a

napokban megpróbáltam: házának kapuján gyászkeretes párti-cédula mutatta, hogy Csiffáry Jenő szeptember 16- án elhunyt.

„Nem emlékszem semmire”

Ezzel a címmel szerettem volna ide egy kis fejezetet betoldani és beszámolni arról, hogy sokan azzal tértek ki a válasz elől, hogy nem emlékeznek semmire. Erősen élt bennük a „ne szólj- szám, nem fáj fejem” bölcs tanítása. Volt, aki emlékezni vélt arra, hogy egy azóta elhunyt tanácsi vezető azt mondta volna: „Megmutatom, hogy leradírozom a szerb temetőt!”

Ami mégis visszatart, hogy erről részletesebben írjak, az mindössze any- nyi, hogy ezek az emberek nem érdemlik meg, hogy nevük az utókornak megmaradjon.

A következőkben készséggel válaszolt kérdéseimre Szakács Gyula, a Városgazdálkodási Vállalat temetkezési részlegének nyugalmazott vezetője, akinek a csoportja az exhumálásokat végezte. Sajnos, írásban átnyújtott nyilatkozatát kénytelen vagyok lerövidíteni.

— A műszaki osztály a Bajai Hírlapban már 1981. március 11-én megjelentetett egy felhívást, hogy jelentkezzenek a hozzátartozók, mert október 20- áig az összes sírt felszámolják. Véletlen, hogy' én' éppen , a? utóbbi dátummal rendeltem meg az újságnál a gazdátlan sírkövek árveréséről szóló hirdetményt:

A város tanácselnöke összehívta 1980. október 14-ére az érdekelteket, és közölték velük a döntést: Megvettük a területet a szerb egyháztól, hogy más objektumot építsünk rá. (Talán volt némi ellenállás, például a múzeum képviselője részéről, de a jegyzőkönyvnek, jóllehet 16 példányban készült, nem sikerült nyomára akadnom. G. Z.)

Akadt ösztönzője, haszonélvezője is a pusztításnak: Zick Márton, az akkori „menő” igazgató, aki ezekben az években kapta a tanácstól a legmagasabb prémiumokat, az akkor divatos meleg kézszorítások kíséretében. Hajtotta az exhumálásokat, sürgette a számlákat. .. Közben a városnak elfogyott a pénze. Hiába adta el a tanács a fölöttébb értékes gránit és márvány sírköveket! A munka félbeszakadt.

Arról is érdeklődtem Szakács Gyulánál, hogy találtak-e ékszereket?

— Minden exhumálásnál, a szabály szerint, legalább három ember volt jelen, dé néha négy vagy esetleg öt. Mi is arra számítottunk, hogy találunk nemesfémből készült ékszereket. Helyette fésűket, zárt palackokban valamilyen olajfélét, a gyermeksírokban kesztyűt leltünk. Egy nyolcéves kislány mellett például gipszből készült babajáték feküdt. Voltak ezenkívül múlt század végi és e század eleji 10,20, valamint 50 krajcáros pénzérmék. Egy esetben, a hozzátartozo jelezte is, eltemettek a halottjukkal egy aranykeretbe foglalt zománcmedáliát. Elő is került, amikor a temetőmunkás az ujjaival szétmorzsolta az agyagos földet. Ezenkívül más említésre méltó dolgot nem találtunk.

A mostani helyzetről ez Szakács Gyula véleménye:- Félig betemetett sírok, nyitott kripták. Több ezer téglának lába kelt, eltűntek az árveréskor megmaradt sírkövek. Végül, kinek a parancsára, nem tudom, jött a dózer: az ősök nyughelyéből disznóólak épülnek valahol.

Mit akart a buldózer?

A városi tanács műszaki osztályán Homonnay Ildikó kertépítő mérnöknek szegeztem a kérdést: — Igaz-e, hogy a szerb temetőben ismeretlen egyének dózerral mentek a kriptáknak? A felvilágosításra azonban őszintén bocsánatot kér a szavaimban bujkáló gyanúsításért.

— Két éve dolgozom a tanácsnál, így a pravoszláv ^temető problémáját csak örököltem. Évek óta érkeznek a tanácstagi bejelentések, lakossági panaszok a rendezetlen állapotok miatt. Az új kisegítő iskola elkészülte óta még rosszabb a helyzet: a gyerekek a kibontott kriptákban játszanak. Ez már nem csak baleset-, ez életveszélyes! Szendrői József tanácstag segítségével sikerült megoldani az első részen a kripták elbontását és a tereprendezést, néhány ember feláldozta a szabadnapjait, gépet hoztak. A kikerülő tégla lett a ..köszönöm”. Értékét tekintve alig több egy kézszorításnál. í Viszont a tanácsnak nem került egy fillérjébe sem a munka. Igaz, hogy nem is volt ra fedezet.

Nemzetiségi

emlékpark

A szerb temető története a vége felé közeledik. Még egy dologgal maradtam adós: megtudni, mi lesz a jövőben a pravoszláv temetővel. íme Barna György tanácselnök-helyettes válasza:

— Csak 1985-ben, az elnökhelyettesi posztra kerülésem idején ismerkedtem meg a kérdéssel. A korábbi, felszámoláshoz vezető döntés körülményeit nem ismerem, de meg kell mondanom, hogy a jelenlegi szemszögből vizsgálva semmiképpen nem értek vele egyet. Azt az elvet képviselem, hogy a temetés is az emberi léthez tartozik. A sírkereszteket feldúlni még akkor sem szabad, ha történetesen lakóterületbe ékelődnek. A szerb temető további sorsát alaposan megvitatva arra az elhatározásra jutottunk, hogy nemzetiségi emlékparkként őrizzük meg az utókor számára. Most a temető exhumálásának befejezése és parkosítás következik. Szívesen vennénk olyan képzőművész jelentkezését, aki a kápolnát rendbe hozná és valamilyen, a kegyelettel összeférő célra hasznosítaná. Van már ilyenre példa: a kis szerb templom hangversenyteremként funkcionál.

*

A bajai pravoszláv temető hányatott sorsa, pusztulása és remélhető feltámadása megszívlelendő tanulságot kínál. Kérem a Tisztelt Olvasót, ha figyelemmel követte ezt az oknyomozó riportot, vonja le a következtetéseket!

Gál Zoltán

Nyílt levél dr. Adorján Mihályhoz,

Kecskemét Megyei Város Tanácsának elnökéhez

TISZTELT POLGÁRMESTER ÚR!

A Szalvay Mihály Úttörő- és Ifjúsági Otthon társadalmi vezetősége megdöb- benten szerzett tudomást arról, hogy az otthon „gazdája”, Kecskemét Megyei Város Tanácsa a Magyar Demokrata Fórum számára irodákat rendez be az intézményben.

Mi, akik azt reméltük, hogy a demokrácia felé haladó országunk szakított a múlt súlyos hibáival, közöttük a gyermek- és ifjúságpolitika semmibevételével, kénytelenek vagyunk ismételten rájönni arra, hogy azok, akiknek a tanácsban az állampolgárok érdekképviseletét kellene ellátniuk, akiknek a jövőről kellene gondolkodniuk, elfeledkeznek erről a jövőt befolyásoló kérdésről, nem gondolnak arra, hogy a nemzetünket fenyegető vész a felnövekvő nemzedék erkölcsi, szellemi, fizikai felkészítése, megfelelő hozzáállása nélkül nem kerülhető el.

A gyermek- és ifjúságpolitika része, hogy biztosítva legyen ennek a generációnak az értelmes időtöltéshez, a hasznos munkához, az erkölcsi neveléshez, kulturálódáshoz, szórakozáshoz szükséges — és mindezt ingyen vagy kedvezményesen nyújtó — intézmény. Ma, amikor minden létesítmény a haszon- szerzésre törekszik, Kecskeméten a Szórakaténusz Játékmúzeumon kívül az úttörő- és ifjúsági otthon az egyetlen, mely a fenti követelményeknek megfdel adottságai, programjai, hozzáértő, lelkes munkatársai révén, s mely évi 200 ezer fős látogatottságával — vezetőségünk véleménye szerint — eleget is tesz a vele szemben támasztott követelményeknek.

Meg vagyunk győződve, hogy sem a Magyar Demokrata Fórum, sem más, a jövőről felelősséggel gondolkodó párt nem hajlandó ilyen áron elfogadni a számára felkínált lehetőséget. Uj irodákat a ma még célszerűtlenül felhasznált vagy üresen álló épületekben, helyiségekben kell berendezni.

Az úttörő- és ifjúsági otthon, mely a gyerekek, fiatalok érdekeit szolgálja -fM szervezeti hovatartozás nélkül — nem lehet a pártharcok színtere, a pártok nem szoríthatják ki utolsó otthonából a jövő nemzedékét.

A társadalmi vezetőség IS a felnövekvő generáció nevében — tiltakozik az úttörő- és ifjúsági otthon rendeltetésétől eltérő felhasználása, a gyermek- és ifjúsági érdekeket súlyosan sértő intézkedések ellen.

A társadalmi vezetőség nevében:

Rácz Géza Dr. Szedrest István

elnök a Gyermekérdekek

Magyarországi Fórumának tagja

A piac nem intéz el mindent...

TÉTÉNYI PÁL NYILA TKOZ A TA

Mint ismeretes, saját kérésére felmentették tisztségéből Tétényi Pál akadémikust, az OMFB elnökét. Milyen munkát végzett az utóbbi időben az intézmény, s mennyire ismerték el tevékenységét, az MTI munkatársa erről érdeklődött az intézmény távozó elnökétől.

— Úgy hírlik, bizonytalan az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság jövője, többen létjogosultságát is kétségbe vonják. Mi erről a véleménye?

— Abban az időszakban igyekeznek egyesek kétségessé tenni az intézmény jövőjét, amikor főként a kis országokban — de a nagyokban is! — növelik az állami kutatásfejlesztési ráfordításokat. Amikor mindenhol hallatlan erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy fejlesszék saját kutató-fejlesztő tevékenységüket, s erre költségvetési forrásokat vesznek igénybe, Nálunk az a felfogás, hogy a piac majd mindent „elintéz”, s a különböző szaktárcáknál „el lehet rendezni” ezeket az ügyeket. Jóformán minden fejlett országban — kivéve Japánt — a kutatásfejlesztési támogatáshoz 40-60 százalékkal járul hozzá a központi forrás. Ez pedig csak az egyik része a dolognak, a másik: meg kell teremteni azt a környezetet, amelyben létrejöhetnek a műszaki fejlesztés számára a „barátságos” feltételek. S mindenütt vannak a segítségnek konkrét formái is, kedvezményes hitelek, adókedvezmények stb. Az OMFB-re — vagy ilyen típusú szervezetre — az országnak tehát szüksége van és lesz is.

— Az OMFB-t a szakemberek túlnyomó része afféle megcsontosodott szervezetnek tartja.

— Nem tudom, kiket ért szakembereken... Mi ugyanis sem a kutatóintézetek, sem a vállalatok, sem a tanszékek, de a műszaki értelmiség szervezetei részéről sem tapasztaltunk ilyesféle felfogást. A dolog lényegét illetően ez az állítás nem állja meg a helyét. Az utóbbi években sokat változott az itteni munka stílusa: mindenekelőtt nyíltabbá vált. Erre példa, hogy a különféle támogatási pénzeket túlnyomó többségben pályázatok alapján, zsűrizés után nyilvánosan, az OMÉB plénumának döntése alapján ítélik oda egy-egy vállalatnak, intézménynek.

Változtak, alakultak a formák is. Nagy figyelem kíséri az innovációs bankok fejlesztését — bár az OMFB tevékenységének nem kedveznek a jelenlegi körülmények, ugyanúgy a kockázatitőke-kihelyezési kezdeményezéseknek sem. Ez utóbbi lényegét sokan nem is értik. Új formákat sikerült alkalmaznunk a kisvállalkozók támogatására. Az OMFB erőfeszítéseket tesz a fejlett tőkés világgal való műszaki együttműködés fokozására. Példaként említhetem az Eureka-programmal kapcsolatos kezdeményezéseinket, a licencvásárlások támogatását, a júniusi bécsi technológiai-innovációs vásárt. A KGST-kapcsolatok terén pedig a cél a közvetlen vállalati együttműködés segítése.

— Hol tartanak jelenleg azok a fontos programok, amelyeket az OMFB támogat?

|f|p- Az elektronizálás társadalmi alkalmazásával jóval előbbre tartunk, mint azt tulajdonképpen vártuk, de ez nem az OMFB érdeme, hanem a jobb importlehetőségeké. Elmaradás van a számítástechnikai oktatásban g- anyagi okok miatt. A műszaki fejlesztés egyik legfontosabb területe a következő években is az elektronika alkalmazásának kiszélesítése lesz, a többi között az informatikában, a pénzintézeti munkában, a kereskedelemben, az idegenforgalomban, valamint a vállalatközi kooperációban. A biotechnológiai és az energiatakarékossági program eredményesen halad. Messze elmarad viszont a kívánalmaktól az elektronikus alkatrészek gyártása és előállítása. Az elektronikus alkatrészfejlesztés eleve késve indult meg 1981-ben, s közrejátszottak az elmaradásban különböző külpolitikai és embargós okok is. (S a MEV emlékezetes tűzesetéről sem szabad megfeledkezni.)

Talán a legnagyobb probléma a gépipari technológiák terén mutatkozik, mivel elmaradottságuk egyszersmind az ország műszaki színvonalát is meghatározza. Ez vonatkozik az elektronikára, a hagyományos technológiákra, a precíziós technikára, a felületmegmunkálásra egyaránt.

— Hogyan értékeli a magyar műszaki képzést?

■íí'h- Szakemberképzésünk ma is versenyképes. Biztos,-hogy vannak-olyan területek, ahol ez nem így van, ám felelősséggel állíthatom, hogy túlnyomó részben a képzés versenyképes. Mindazok a szakemberek, akik megfelelő munkafeltételekkel rendelkeznek — akár itthon, akár külföldön —, megállják a helyüket, nemzetközi színvonalon képesek dolgozni. Nem lehet viszont büntetlenül, hosszú ideig keveset invesztálni az oktatásba, ez előbb- utóbb visszaüt. A gondok szerintem nem közvetlenül a felsőoktatásban jelentkeznek, hanem egyre inkább az általános iskolában, s a középfokú oktatásban, s talán a legsúlyosabb a szakmunkásképzés helyzete.

A MÚOSZ Elnökségének felhívása

Viharos közgyűlés, a választások nem kis próbatétele után összeállt a MÚOSZ vezetősége. Hátravan még a két közgyűlés közötti legfőbb fórum, mintegy hatezer tag képviseletében a delegátusok tanácsának megválasztása. Úgy érezzük azonban, hogy a viták és éles konfliktusok ellenére, túl vagyunk a mélyponton és a tagság képviseletében a közgyűlés a MÚOSZ egysége mellett szavazott.

Úgy hisszük, hogy a mai magyar valóság, a társadalom állásfoglalásainak kialakításában a tömegkommunikációnak elsőrendű érdemei voltak, a sajtó most már valóban meghatározó tényezőjévé vált a nemzet életének. S ezt akkor is igaznak kell tartani, ha a nagyobb szabadság nem mindig járt azzal a felelősséggel, amit sorsdöntő időkben a nemzet joggal elvárt a tollforgató, rádiómikrofont, televíziókamerát használó újságíróktól.

A nemzet pedig valóban sorsdöntő időket él, olyan átalakulás korszakában vagyunk, amely nem megy pszichikai és társadalmi megrázkódtatások nélkül, s amit nehezen tud elviselni egyén és közösség. Minden újságírónak észre kell vennie, hogy nemzeti katasztrófa széléhez sodortattunk, minden békétlenségre, gyűlöletre, bosszúra inspiráló sor közelebb vihet a tragédiához. Ebben a kritikus, helyenként hisztérikus helyzetben kell a sajtónak helytállnia. Abban bizonyára egyek vagyunk, hogy valamennyien hasznát, előnyét akarjuk népünknek. Ez ösztönöz bennünket a nemzeti egység munkálására.

E gondolatok jegyében fordulunk tagságunkhoz: higgadt, tisztességes, felelős, a nemzeti egység és a demokrácia iránt elkötelezett munkára hívjuk fel. Szeretnénk, ha az elmúlt hónapokénál tevékenyebben támogatnák a MÚOSZ-t, azoknak a közgyűlésen is elfogadott céloknak az érdekében, amelyek széles körű szellemi és anyagi érdekvédelmet kívánnak biztosítani a tagságnak. Létre akarják hozni és védeni a nyilvánosság esélyegyenlőségét és szabadságát, s az információk egyre bővülő piaci versenyében meg kívánják őrizni a magyar tömegtájékoztatásban a szélsőségektől mentes és etikus magatartást.

Felhívunk minden régi és új pártot, társadalmi szervezetet és mozgalmat, hogy a kiéleződő érdekkonfliktusok és politikai harcok közepette se akarják a sajtó nehezen kivívott szabadságát és növekvő lehetőségeit saját, szűkén vett érdekeik miatt korlátozni, a lapkészítés szakmai függetlenségét politikai vagy egyéb részérdekektől veszélyeztetni.

Kérjük a jelenlegi kormányzatot, hogy az újságíró-társadalom nélkül ne döntsön a sajtó és a nyilvánosság—különösen a lapstruktúra és az elektronikus média áruba bocsátása — olyan kérdésekben, amelyek jóvátehetetlen károkat okoznának a nemzet tájékoztatásában és visszafordíthatatlan helyzet elé állítanák a hivatalba lépő új parlamentet és kormányt.

A Magyar Újságírók Országos Szövetsége elnöksége

BÍZOTT AZ EMBEREKBEN — SINKÓ ERVIN PÉLDAMUTATÁSA

A humanista diktátor

Csaknem félszázaddal élte túl a ma 91 esztendeje született Sinkó Ervin, Kecskemét egykori városparancsnoka, majd kormányzótanácsi megbízottja a Tanácsköztársaságot, de 1945 után sem látogathatott el élete legfontosabbnak tartott heteinek városába.

Ma szinte elképzelhetetlen, hogy egy 21 esztendős fiatalember ilyen parancsokat írhat alá: „Az utcán a mai naptól kezdve nem tűrök semmiféle csoportosulást. [...] Minden rendbontást csírájában elfojtok! [...] Elrendelem, hogy az összes üzletek, amelyek az eddigi rendelkezések szerint nyitva voltak, továbbra is nyitva tartandók.” (A városparancsnok rendeletéi, Magyar Alföld, 1919. május 4.) Próbálom magam elé képzelni azt a vékony fiatalembert, aki igy utasítja rendre a közelben állomásozó katonai egység vezetőit: „A hadosztály parancsnokságnak a tegnapi és a mai zavargásokról nem lehet megfelelő véleménye, mert mivelhogy nem tartozik rá, nincs informálva a város dolgozóiról. Konkrétumként megemlítem mégis, hogy tegnap a volt városháza őrséget több ezer

főnyi asszony támadta meg, s ma 5000 nagyobb számú izgatott asszonytömeg tört be az Új Kollégiumban levő élelmezési hivatalba és tettleg bántalmazta az alkalmazottakat. A vörös őrség akkor sem lőtt bele a tömegbe, mikor tagjait tettleg bántalmazták.”

Forduljon bármerre a világ, Kecskemét történetének legszebb lapjaira kívánkozik a szentkirályi nagy pör befejezése. A Magyar Alföld igy tudósított a félrevezetett, elkeseredett, a proletárdiktatúra ellen fegyverrel fellépő tanyaiak ellen indított per utolsó napjáról.

Sinkó Ervin, a fennálló rend legfőbb helyi képviselője így indokolta a gyakorlatilag felmentő ítéletet: „A gyűlölet és keserűség érzése tölt el és feszíti idegeimet a régi társadalmi rend ellen, melynek áldozatai, félrevezetett páriái ti voltatok. Ez a régi társadalom volt az, amely a dolgozó embernek a nyomorúságon és embertelenségen kívül semmit sem adott, amely harcba kényszerített testvért, testvér ellen. Ez a régi társadalom, ez volt az oka a ti bűnötöknek”.

A megbocsátás, a belátás általában jobb termékenyítője a jövőnek a vérnél, a bilincsnél, megtapasztalhattuk saját bőrünkön.

Csak kivételes képességű vezető ismerhette föl, hogy ilyen példaértékű döntések adhatnak esélyt a mindenfelől szorongatott új rendnek. Különösen Kecskeméten, ahol nem sokkal a diktatúra kihirdetése után — elsőként az országban — dörgött a kivégző sortűz, ahol a belügyi népbiztosság szerint „őrült vörös terror működött olyan sikerrel, hogy kevés híján ellenforradalomba kergette a népet”, ahol az ifjú Rákosi kegyeltje, a beteges becsvágyú Buday Dezső, az esztelen terror fő élesztője gyáván elfutott a közeledő románok elől. (Ideje volna az eltorzult Buday-kultusz felülvizsgálata ...)

Máig tanulságosak a Sinkó Ervin által kiadott, a mezőgazdasági termeléssel kapcsolatos rendelkezések. Kezdetben rekvirálással próbált gondoskodni a lakosság ellátásáról. Később igyekezett érdekeltté tenni termékeik értékesítésében a kisgazdákat. így jóval több élelmiszer jutott a nélkülöző háztartásokba.

Az ifjú forradalmár a harmincas években nagy regényben dolgozta föl a Magyar Tanácsköztársaság küzdelmeit. A híres regényt hiába próbálta a Szovjetunióban is megjelentetni. A kézirat sokatmondó sorsáról és a sztálini személyi kultuszról, zsarnokságról tudósít szintén személyes élmények alapján az Egy regény regénye.

Sinkó Ervin nagy érdemeket szerzett az újvidéki egyetem magyar tanszékének megalapításával is. 1967-ben hunyt el.

Heltai Nándor