Petőfi Népe, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-14 / 244. szám

1989. október 14. • PETŐFI NEPE • 5 „AKI RÉZKARCCAL FOGLALKOZIK, MESTERI MUNKÁT VÉGEZ, ALÁZATTAL KELL AZ ESZKÖZÖKHÖZ NYÚLNIA” Szerény kitárulkozás Beszélgetés Babucsikné Zeikfalvi Annával Földrajz—rajz szakos tanár, 1974-ben végzett a szegedi tanárképzőn. Képzőművészeti főiskolán nem tanult, a grafika, a rézkarc titkait autodidak­ta módon ismerte meg, és sokat tanul a tokaji alkotótáborokban. Beszélgetőpartnerem neve: Babubsikné Zeikfalvi Anna, a kiskőrösi Bem Jó­zsef Általános Iskolában tanít. Halk szavú, sze­rény ember. A Petőfi Népében még nem írtunk róla, pedig tehetsége, igazán szép művei már régen követelték bemutatását. * IJS... Nem nagyon örülök annak, hogy cikket ír rólam. Jobb, ha elhúzódom a műhelyembe, ide, az alagsori szűkös helyiségbe, és csöndben dolgozom. Ilyenkor megnyugszom, nem támadhat senki sem. Tudja, az emberek sok esetben a jót, a sikert is irigy­kedve fogadják. De ne erről kérdezzen. ­— Abban a pillanatban, amikor kilép a reflektor- fénybe, amikor megmutatja műveit, elveszti ezt a „mű­termi biztonságérzetet”? — Nem törekszem arra, hogy kiállításokon szere­peljek. Bevallom őszintén: elsősorban önmagam meg­nyugtatására alkotok, tehát nem azért, hogy kiálljak a reflektorfénybe, ahogy ön nevezi. Ha mégis meghív­nak egy-egy kiállításra, természetesen nem mondok nemet, és jólesik az, ha másoknak tetszik a munkám, netán még el is ismerik. — Elég közhelyszerű kérdés, de nem hagyhatom ki: miért alkot? Az már kiderült: nem a szereplési vágy fűti. — Hát... ? Rajzolni kiskorom óta szeretek. Nem véletlenül készültem, kerültem rajztanári pályára sem. Tokajban, az alkotótáborban ismerkedtem meg a réz­karccal mint technikával. Ez 1983-ban volt, s azóta nem lettem hűtlen ehhez a műfajhoz. Nincs olyan nap, hogy ne térjek be a műhelyembe, ne üljek le a rézlemez vagy a papír fölé. Úgy érzem, aki a rézkarccal foglal­kozik, mesteri munkát végez, alázattal kell az eszkö­zökhöz nyúlnia. Sok olyan gondolat, téma foglalkoz­tat, amit el akarok mondani másoknak. És ezt alkotá­saimon keresztül tehetem. — Mi érdekli leginkább? «I Az ember, az emberrel kapcsolatos fogalmak. Azt is mondhatnám: a saját életemhez kapcsolódó, kötődő jelenségek, történések. — Mennyit adhat a művész saját magából — művein keresztül? Mennyiben tárulkozhat ki? — Azt hiszem, teljes mértékig kitárulkozom. Nem tehetek másképp, csak saját magamat adhatom. — Az imént említette, hogy alázattal kell a rézkarc­cal foglalkozni. Az elődök csodálatos „mesterségét” a mai napig megőriztük. Vajon változott-e mára ez a műfaj? — Nagyon sokat változott. Sokféle megoldás léte­zik, amit korábban nem ismertek a mesterek. A leg­többet Pruttkay Pétertől tanultam. Nemcsak a techni­kai fogásokat illetően, hanem emberileg is. Példamu­tatásra tanított. Nemcsak alázattal, hanem szeretettel, precizitással, tisztasággal kell a rézkarchoz kezdeni. — Határozott, gyors, pontos művész vagy vívódó, hetekig, hónapokig tervezgető ember?- Ez utóbbi. Csak akkor fogok egy munkához, témához, ha gondolatilag és technikailag is megérett arra, hogy érdemes kivitelezni. Legnagyobb gyönyö­rűségem az, ha sokat dolgozhatom a rézlemezen. — Előfordul, hogy egyszerre több munkában is ben­ne van? I Nem. Mindig csak egy rézkarcot készítek el. Addig nem nyugszom, míg az általam felállított mér­cét el nem érem. Néha teljesen átalakítom az először elképzelteket. — Érzi az alkotó, hogy mikor van kész a mű, vagy újra kézbe véve még mindig tehetne hozzá?- Én nem tudok semmit sem hozzátenni a kész lapjaimhoz. Inkább egy újabb kompozícióban folyta­tom az eredeti témát. Persze, ez is olyan dolog, hogy az alkotás pillanatában nem tudja az ember, lesz-e majd következő. — Megerősíti hitét egy-egy elismerés? Önbizalmat, lendületet ad a további munkához? — Igen. Annyi biztos: becsülettel, tisztán, lelkiisme­rettel dolgozom. — Éyente visszatér a tokaji alkotótáborba. Mire jó az a nyári két hét?- Olyankor csak az alkotással foglalkozhatom, reggeltől estig. Művészettörténeti előadások egészítik ki a programot. — A hónapok alatt felgyülemlő lemaradás bepótol­ható? — Erre is alkalmas a tábor. No és szégyenkezni lehet, mennyi mindent kellene még elolvasni, tanulni. Mit tehetek, ha nem adatik meg, hogy csak és kizáró­lag a művészet töltse ki az életem, a mindennapjaim. Ezzel meg kell békélnem. — Ritkán hallani kiskőrösi képzőművészekről. Há­nyán vannak? Mindenki olyan szerény, visszahúzódó lenne, mint ön? — Kecskeméti István ismert, kiemelkedő kiskőrösi festő. Talán hallott már Szénási Györgyről is; ő fő­képp olajjal foglalkozik, Pataviczai Iván pedig akva- relleket fest. Tíz-tizenkét ember alkot rendszeresen. Lehetőségeim szerint segítem munkájukat, miután az Amatőr Képzőművészek Tanácsa (AKT) városi ösz- szekötője vagyok. Szerencsére, sikerül a fiatalokat, a gyerekeket is megnyerni, az ifjúsági házban lévő szak­körömben sokan megfordulnak. * Babucsikné Zeikfalvi Anna nem dicsekszik azzal, hogy milyen elismeréseket kapott az utóbbi eszten­dőkben. Lehet, hogy kollégái sem tudnak a sikerek­9 Utolsó hónap ről. Azt pedig csak gyaníthatom: örülnek a művész eredményeinek. Hadd soroljam én: az 1986-os peda­gógus képző- és iparművészek kiállításán, az amatőr képző- és iparművészek 1987-es országos tárlatán sze­repelt az első díjazottak között. Számára a legna­gyobb elismerést az 1989-es megyei grafikai tárlaton kiérdemelt grafikai díj jelenti. Ugyancsak az idén, a mozgássérültek által ipeghirdetett nemzetközi pályá­zaton is díjazták művét. Végezetül meg kell említeni, hogy városi szakkörével is egyre többször szerepel pályázatokon. Természetesen az élbolyban olvasható tanítványainak neve. Borzák Tibor A kultúra nagy sikolyai Erdős Renée sem tilalmas olvasmány többé! Mint a cukrot, úgy vitték a két világháború között rendkívül népsze­rű, erotikus témákkal (is) foglalkozó írónő először 1923-ban megjelent regé­nyét. Elolvastam, hiszen annak idején, az egyetemen, sokkal inkább Karinthy Frigyes paródiájából, az Így írtok ti lapjairól ismertük őt (Norrah). S kide­rült: nem sokat veszítettem. Erdős Re­née ebben a könyvben ügyesen, izgal­masan vázolja ugyan a szerelem, a há­zasság örök gondját: találkozhatik-c a test s a szellem egyazon szerelmi kap­csolatban? S eleven nőket rajzol, akik­ben vagy az egyik, vagy a másik ténye­ző jól működik, s még az esélyét is jelzi finoman, hogy a hősnő, a gazdag és szép Dóra a vonzó és romantikus zene­szerzőnek, Ózdynak a párjaként a sze­relmi gyönyör „nagy sikolyát” is hal­lathatná, s ugyanilyen szinten teremt­hetne vele szellemi kapcsolatot; Ám közbeszól a mindentudó családtag, Henrik püspök, és útmutatása nyomán Dóra megmarad Illésfy Sándor olda­lán, akinek testi közelségétől undoro­dik ugyan, de vállalja, hogy majd a gyermekszülés közbeni nagy sikollyal kárpótolja magát azért a nagy siko­lyért, amelyet a testi kielégülés leírha­tatlan öröme csalt volna ki belőle — Ózdy feleségeként. A nagy sikoly című regénynek ez a mondanivalója sem nem baloldali, sem nemjobboldali, egész egyszerűen: mara­di, ásatag. Ember- és, így, nőellenes. Helyes volt ezek szerint, hogy Erdős i Renée-t tiltották a felszabadulás utáni magyar közönségtől? Csöppet sem! Mert igaza van ugyan Szerb Antalnak abban, hogy a (világ)irodalom legfőbb tanulsága: az, akit a századok folya­mán nagy írónak kiáltottak ki, valóban nagy író; mégsem lehet az embereket megfosztani attól a joguktól, hogy sa­ját maguk fedezzék föl a nekik szóló értékeket. De mi történik akkor, ha emberek tömegei nem jutnak el érté­kekhez, legalábbis azokhoz az értékek­hez, amelyeket tanult szaktekintélyek. kritikusok, irodalomtörténészek minő­sítettek értékéknek? Ha nagyjából mindegy, hogy milyen betű sodródik hozzájuk, s az aluljáróban, útón-útfé­len a krimi, a ponyvaregény köti le figyelmüket, s végképp megrekednek az efféle olvasmánynál? S ettől már csak egy lépés, hogy a „komoly”, ám ekként mégiscsak élvezetes, sokak szá­mára igenis szórakoztató mű hátrá­nyos helyzetbe kerül. Nem árulják ponyván, aluljáróban, úton-útfélen, hanem pironkodva húzódik meg köny­vesboltok és könyvtárak polcán, aka­dályozza a forgalmat, nem nyereséges, sőt tönkreteszi a forgalmazóját (az író­járól — ha él még — nem is beszélve). Mert nálunk lassan ilyen a helyzet. Hallatszódnak már a kultúra „nagy si­kolyai”. Azé a kultúráé, amely általá­ban nem oly módon lehet nyereséges, hogy a művelői (és kiadói) pénztárcáját tömi degeszre, hanem á szellemét gya­rapítja. Ember és magyar voltunkra ébreszt rá minduntalan. Életünk minő­ségét határozza meg. De hát manapság a jó kultúra, jó művészet szinte sehol sem üzlet, legalábbis Magyarországon. Fő- és alilletékes tanácsolja, hogy a mozikban lehessen pattogatott kukori­cát fogyasztani, társuljon a filmszínház a vendéglővel. Bölcs gondolat, de még mindig nem derül ki ebből: vajon mit játszanak majd az ilyen típusú, tes­tünknek máris kellemes mozikban? Csak és kizárólag amerikai vagy ameri­kai mintájú horror-, kaland-, akciófil­meket? (A pornófilmből — olykor — a kulturált szeretkezés módozatait is el­leshetjük.) Ki fog magyar vagy külföldi értéket, klasszikus művet vetíteni, csökkentve a profitját? Hiszen az igazi üzlet a horror-, a kaland-, az akció-, a pornófilm (még reklámozzák is őket a televízióban, amely a tönk szélén áll). Az a fajta mozgókép kelendő, amelyen nem szükséges gondolkodnunk, gyö­nyörködnünk benne, hanem ellazítja idegeinket, vagy más módon csigázza föl érzékeinket, mint a hétköznapi élet a maga gyakori nyomorúságaival, ijesztő eshetőségeivel. És meg kell érte­nünk azokat is, akik csak az efféle kul­túrát közvetítik, hiszen nekik is csak egy életük van, s ebben az egy életben akarnak meggazdagodni, vagy leg­alábbis jól élni. Híre járja színházi dra­maturgnak, aki Thália süllyedő hajójá­ról egy pompásan működő ponyvare­génygyár kft. jachtjára kapaszkodott ki, és havi 30-40 ezer forintnyi fizetését csaknem százezerrel „egészítette ki”. Nem is ez a baj. A baj az, hogy kizá­rólagossá válik az egyik típusú, a való­di kultúrával alig vagy egyáltalán nem találkozó kultúraszerűség. Mi hát a teendő? Nem az ilyen­olyan, külső és belső cenzúrák visszaál­lítása, hanem az alapoknál kezdve, az iskolarendszer segítségével fölépíteni a hiteles kulturáltság szocialista-szociális társadalmát. Amelyben a méltó bér a valódi teljesítményt honorálja, amely­ben a valódi értékek kiválasztására, birtokbavételére kapunk ösztönzést belülről, s minden irányból. Amelyben a kulturáltság a mindennapokat is át­hatja, s az agresszív, lumpenmagatar­tás kiszorul viszonyulásainkból. Mert ma még a nagypénzű faragatlanoké a világ. Ma még — s így lesz ez jó ideig — egyre kevésbé vagyunk személyünk­ben is biztonságban, egyre nyíltabban érvényesül az ököljog, ellopják a gép­kocsi pótkerekét, holnap tán a többi négyet is akár. Milliók nyomorognak. És innen-onnan ordas eszmék uszulnak reánk. Illésfyné elszalasztott gyönyörsiko­lyai helyett tehát — egyebek között — a kultúra nagy sikolyai hallatsza­nak, mind fáradtabban. A patinás film­folyóirat szerkesztői azt fontolgatják, hogy „le kell menni kutyába”, akár kőnyomatos, szűk teijesztésű lapként vegetálni addig, amíg ismét jobb idők nem járnak. Átmenti magát, aki tudja, a jövedelmező álkultúrába, vagy füijet tenyészt, és fenyegetőzik. Csak azt re­mélem: Ózdy, a zeneszerző még nem hasogatta aprófává a zongoráját, pedig közeledik a tél. Kőháti Zsolt A znap reggel, amikor ráeszmélt, _/Í_ hogy eljárt felette az idő, meg­öregedett és egyedül maradt, úgy érezte, változtatni kellene a helyze­ten, viszont tudta,, nincs már elég ereje. Tamás azt is bevallotta magának, nem látja a változtatásnak sem a hogyanját, sem a lehetőségét. Pizsamában állt a szoba közepén, s miközben önvizsgála­tot tartott, tisztes távolból nézte alvó felesége meggyötört, eldurvult arcvoná­sait, s nem érzett iránta gyűlöletet, in­kább szánta, ahogy önmagát és a gyere­keit is. Tisztában volt vele, hogy a gye­rekei szeretik még, s ezt azzal magya­rázta, hogy szükségük van rá, az apjuk­ra. Azzal is tisztában volt, legalábbis az előző, egymást sokadszor és kölcsönö­sen megalázó éjszaka óta, hogy a felesé­ge végképp nem szereti, undorodik az érintésétől is. Büdös vagyok — állapí­totta meg egy állation furcsa, a saját hóna alá szagoló mozdulattal —jj sokat dohányzom. S ahogy felidézte felesége szokását, amint dideregve bebújik az ágyba, homlokáig magára húzza a taka­rót, s dermedten, mozdulatlanul, vissza­fojtott lélegzettel fekszik a sötétben, ő meg tétovázik, nem tudja eldönteni, oda- fekhet-e a feleségéhez, hiszen nincs is mellette hely, keskeny a heverő — egy­szerre érzett szánalmat és önsajnálatot. Ahhoz, gondolta, hogy jelét vegye szán­dékának, beljebb > kellene húzódnia, csakhogy ö a saját akaratából nem moz­dulna meg, nem nyújtaná ki a kezét, nem mondaná, hogy na, te bolond, gyere ide hozzám. Tamás tegnap este se akarta kitenni magát újabb sértésnek, mégis, ahogy megérintette, s halkan azt mond­ta neki: beljebb mész?—Júlia összerez­zent, felpattant és kiment a fürdőszobá­ba, megmosta a fogát, azután beült a WC-be újságot olvasni, majd jó sokára hangos zubogással lehúzta a vizet. Kicsi a lakás, gondolta Tamás, ebben nem lehetnek egymás előtt, titkaink, s nem volt benne egészen bizonyos, hogy a kul­túra hiánya a szociális körülményekből kellőképpen levezethető-e. Tény, hogy amire Júlia visszament a szobába. Ta­más sötéten és szomorúan a saját ágyá­ban feküdt, szikráztak az idegei, és nem kevés önsajnálattal gondolt a következő napra. Előre szégyellte magát, hogy munkatársai és hivatali ügyfelei előtt nem tudja eltitkolni ingerültségét, da­dogni fog, amikor szépen, higgadtan, bizalomkeltő hangsúlyokkal kellene ki­ejtenie minden mondatot, csakhogy ö erre képtelen, mert.nemhogy nem szereti a felesége, már nem is kívánja, de az is meglehet, hogy benne van a hiba, ő vált­képtelenné a szeretetre. Tamás úgy gon­BENKE LÁSZLÓ A kulcs dolta, könnyebb volna az élet, ha minden felelősséget fáháríthatna a másikra, ám ezt igazságtalannak tekintette, s inkább önmagát elemezgette csillapíthatatlan exhibicionizmussal. Azt kutatta, hol le­het a forrása nyomorúságos érzéseinek, rákként burjánzó szorongásainak, me­lyekkel végül olyan tökéletesen egyedül marad, mint halálával a halott, aki iga­zán nincs kisegítve azzal, hogy némelyek szeretettel emlegetik az ő — állítólag szeretetre méltó — lényét, miközben egymást képtelenek szeretni. Nem kell hozzá sok idő, állapította meg: 'az el­hunyt sírja felett az élők felkavarják a gyűlölet porát, hogy végre közönyösek­ké válhassanak iránta. Valamennyien úton vagyunk egy te­mető felé. de a megérkezésig még sok­sok halottunkat fogjuk elsiratni hami­san, önsajnálattal, tűnődött Tamás a szoba közepén, átizzadt pizsamában, s egy-egy futó pillantást vetett alvó felesé­ge arcára. Közben az a mondat pergett az agyában, amit gyerekkorában oly sokszor hallott az anyjától: Tamás — nem olyan, mint más! Ugyanakkor az apjára gondolt, akitől az életét kapta, s nem tudta pontosan, hogy ez igaz-e, hi­szen az életét az anyjától kapta, és azt sem tudta, valóban szerették-e, s hogyan szerették egymást, hogyan bírták ki együtt öt évtizeden keresztül. Nem is- 'merje anyja és apja szerelmét, csak azt tudta, hogy „vagyok”, s hogy testvére is „van”, s azért |lehet" ő is meg a testvére is, mert van apja és anyja. De apja már ■ csak volt. Csak volt? Június 16-án meg­halt. Amikor a gyászkocsi hazahozta. Tamás éppen füvet kaszált az udvaron. Várva, mégis váratlanul bukkant fel­anyja háza előtt a fekete autó, benne a koporsóval, s neki be kellett ülnie az autóba, hogy megmutassa a temetőbe vezető utat. Nem törődhetett siró.jajve- székelö, gyászba öltözött, egyedül ma­radt anyjával, nem vigasztalhatta. Cse­lekednie kellett: menni a ravatalozóba. Egyedül volt, egyedül intézte a temetke­zési ügyeket, de egyedül volt a fivére is. Nem jöhetett haza, éppen vizsgáztatott az egyetemen, nem törődhetett a teme­téssel, ahogy saját bánatával sem. Az autó pillanatok alatt végigrobogott a falun Tamással, az ismeretlen gyászhu- szárral és a gépkocsivezetővel, meg a koporsóban fekvő apjával. Annyi volt ez a fekete suhanás a temetőig, amennyi az élet. Nem volt idő sem szeretetre, sem vi­gaszra. Nem volt idő megértésre sem. Amikor a gyászkocsi befordult a faluvé­gi temetőbe. Tamás egy futó pillantással felmérte, hogy az előző napokban két- szer-háromszor is hiába kérte a részeg tanácselnököt: hordják el a szemetet az akácos elöl, arról a parcelláról, ahol a sírásók megáshatják a sirt, s vetesse ki azt a hatalmas tökét a földből, mert „nincs más hely a temetőben, ahova apánkat eltemethetnénk". Nem alkalmas az idő a gyűlöletre sem, gomolygott Tamás fejében a gon­dolat, s a kulccsal, amit Temető Maris­kától kapott — mennyit kellett futkos­nia ez után is! —í kinyitotta az ajtót. Körülbelül 35-40fok meleg volt árnyék­ban is, de Tamás nem érzékelte a forró- ságot, ahogy nem érzékelte a hidéget, pedig megdöbbent, hogy milyen hideg van a hullaházban, de hát nem volt ideje megdöbbenni sem, nem tudott hirtelen nevet adni annak a — sarokban, halkán zúgó-zümmögö, kattogó, hideget árasz­tó, monstrumnak, amit közönséges né­ven tepsinek, más néven hűtőnek nevez­nek. A gyászhuszár meg a gépkocsiveze­tő nagy csattanással és ördögi gyorsa­sággal húzott elő a hűtőből egy hatal­mas. szürke, deres, valóban tepsire em­lékeztető vaslapot, melynek egyik végét egy bakra állították, másik végét meg a hűtő szélén hagyták, s ráemelték a ko­porsót. Ahogy a helyére akarták tolni, elakadt valamiben, s lebillent róla a szemfedő. — Ne! — fojtott el egy akaratlan kiáltást Tamás, amikor megpillantotta apja nyugodt, de kicsit megsárgult arcát az idegen nejlonban. Ez képtelenség, vil­lant át rajta, s nem volt benne teljesen biztos, hogy akkor felfogta-e: arra való a műanyag, hogy szét ne hulljanak a csontok. Tamás elhessegette magától a képet, tett egy-két akaratlan mozdulatot, már- már kinyújtotta kezét, hogy megsimo­gassa felesége homlokát, de azon nyom­ban visszahökölt, s egész testében meg­remegett. Félt, hogy felriad az alvó, s mint annyiszor, most is ellöki magától a kezet. Megszégyenülten és borzongva álldogált, hallotta a görgők csörömpölé­sét. a hűtő ajtajának csapódását, s látta is, amint a koporsót betolják abba az iszonyú monstrumba. Úgy érezte, át kel­lene mennie fiai szobájába, megnézni őket, nem csúszott-e le róluk a takaró, de nem mozdult, ugyanúgy nem tudott moccanni, ahogy abban a hullaházban, mikor a szemfedő megbillent a kopor­són. v 0 Szúnyog • Renitens I. # Renitens II.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom