Petőfi Népe, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-13 / 216. szám

1989. szeptember 13. • PETŐFI NÉPE • 5 Lézergyártás Magyarországon A TUNGS­RAM Lézer­technikai Fej­lesztő Leány- vállalat szep­tember 5-én saj­tótájékoztatón ismertette a lé­zertechnika te­rületén a hazai és külföldi kuta­tási tapasztala­tokat. A leány- vállalat igyek­szik kielégíteni sebészeti készü­lékeivel a hazai kórházakat, il­letve anyagmeg­munkáló lézere­ivel a magyar ipar igényeit, alapvetően és elsősorban a fej­lett ipari orszá­gok piacaira fejleszti és gyártja termé­keit. (MTI-fotó) VÁLLALKOZÓ NYUGDÍJAS — NŐI SUSZTER „Az is igaz, hogy _________ s zeretem a munkámat” A cipőjavító Dobosnéról egy kuncsaftjától hallot­tam először. Azzal a megjegyzéssel méghozzá, hogy Kecskemét legtávolabbi részéből is hozzá viszik a reparálásra szoruló lábbeliket. Mert szépen, ponto­san dolgozik. Közismert, hogy ebben a szakmában kevés a vállalkozó. A munka túlságosan fárasztó, az elérhető jövedelem nincs arányban a vállalási tarifá­val. Az előbbi alacsony, az utóbbi (a megrendelőt elriasztóan) magas, az alapanyagárak miatt. Más szó­val, ahogyan mondani szokták: kalapálással nem le­het meggazdagodni. Dobos Illésné, nyugdíját kiegészítendő, vállalkozott erre a szolgáltatásra. Garázsból kialakított műhelyé­ben meglátszik a külcsínre is adó asszony keze nyo­ma. A helyiséget színes mintás nehéz függöny választ­ja ketté. Az a része, ahová a vendég belép, a cipőjaví­tó szalonok mintájára berendezett megrendelésfelve­vő. Dobosné mégis elégedetlen a környezetével, s be kell lássam: igaza van. — Mivel nem erre a célra készült, a helyiséget nagyon nehéz felfüteni — mondja. — Nem tartja a meleget. Márpedig a Szieszta kályha nagy fokozaton égetve egykettőre elhasználja a oxigént. Mással meg itt nem fűthetünk. Ilyen körülmények között, a nagy hidegben, valószínűleg be is csukom majd a boltot. — Nem gondolt arra, hogy máshol béreljen műhelyt? — Ezt nem bériem, fiamé a garázs. Lenne a közel­ben műhelynek alkalmas helyiség. De akár megven­ném, akár bérbe venném, úgy megnövelné a költsége­ket, hogy annyit kellene dolgoznom, amennyit én már nem bírok. Dobosné most még nem fizet jövedelemadót, mert gépeket vásárolt. De ez a kedvezmény is megszűnik egyszer, aztán neki is szembe kellene néznie azzal a ténnyel, ami sokakat visszatart a teljesítmény fokozá­sától. Egy bizonyos határon túl ugyanis a progresszí- ven növekvő jövedelemadó miatt még többet, még többet kellene dolgoznia, hogy a vállalkozás egyálta­lán megérje. Ez az a versenyfutás, amiben sokan nem kívánnak részt venni. Legkevésbé a nyugdíjasok. Dobosné csaknem negyven évet dolgozott, 1980- ban vonult nyugdíjba, 3700 forinttal. Azóta ugyan 5300-ra emelték a nyugdíját, de háromezer se mindig marad belőle, miután kifizeti a lakásrezsit.- Egymagámnak a konyhára elég ennyi pénz, ha ennél többet akarok, meg kell keresnem a rávalót. Nagyon szeretem, ha nálam vannak az unokáim, semmi nem esik olyan jól, mint az, ha a családomnak adhatok. Persze, nagy dolgokban nem tudok segíteni. De az is igaz, hogy szeretem a munkámat. Múltkor hoztak nekem egy pár körömcipőt, elveszett róla a masni. Szépet csináltam helyette, magam is elgyö­nyörködtem benne. Hát még a cipő gazdája hogy örült! Ha meglátok egy darabka bőrt, elkezd működ­ni a fantáziám, s nem nyugszom addig, amíg ki nem hozok belőle valamit. Pénztárcát, igazolványtartót, kis táskát.. . Nem szenvednek hiányt ilyesmiben a rokonaim, ismerőseim! Beszélgetésünknek ezen a pontján Dobosné elsírja magát. —- Hatan voltunk testvérek, már csak hárman va­gyunk. A húgom júniusban halt meg, 53 éves korá­ban. Nem azért, mert friss a gyász, de úgy érzem, ezt a fájdalmat már nem bírom kiheverni! Pedig olyan életrevalóak voltunk, előbb-utóbb mindannyian ve­zető beosztásba kerültünk. A saját erőnkből értünk el mindent, se anyagi, se másmilyen segítséget nem kaptunk hozzá. Legtöbb, amit a szüléink megenged­hettek maguknak, hogy mi, gyerekek szakmát szerez­zünk. Én 1940-ben egy maszek cipésznél kifutóként kezdtem, aztán ipari tanuló lettem. Hamar fölszába- dultam, mert a gazdámék elmenekültek. Miután az oroszok bejöttek az országba, összeszedtek bennün­ket, szakmunkásokat: a cipőgyárban kellett bakan­csot, katonai csizmát készítenünk. így kezdődött az én pályafutásom. Hogyan folytatódott? — Ötvenkettőben mentem el dolgozni a kecskeméti cipőipari szövetkezetbe. Mi csináltuk a Híröske cipő­ket. Különösen abban az időben sok örömmel dol­goztam, pedig a sikereink ellenére sem kerestünk jól. Tizennyolc évig voltam művezető. Milyen sokat dol­goztunk együtt társadalmi munkában! Az egyik, álta­lunk patronált gyermekintézménnyel még ma is tar­tom a kapcsolatot. Kemény helytállásra kényszerült Dobosné a magán­életben is. Ismertük egymást a férjemmel, mielőtt elvitték a frontra. Nagyon rendes, józan életű fiatalember volt. Teljesen megváltozva jött haza a fogságból. Ivott. Bíztam benne, hogy majd csak magára talál újra, de nem így történt. Elváltunk. Egyedül neveltem föl a két fiamat. A nagyobbiknak csonttébécéje volt, majd­nem le kellett operálni az egyik lábfejét. Végül teljesen kigyógyult belőle, de addig mi mindenen mentünk keresztül. .. ! Szoba-konyhás tanácsi bérlakásban éltek hárman, de ez már fényűző körülmény volt a nyirkos, penészes albérlethez képest. Ez a harmadik emeleti, összkom­fortos lakás egy kisebb méretű szobát és parányi fürdőszobát, konyhát foglal magába. Mégis, itt kez­dett „maszekolni” Dobosné, a konyha egyik sarká­ban. Talán még a helyszűkénél is kellemetlenebb volt mondja — az idegeskedés, nehogy zavarjam az alattam lakókat. Eleinte cipőfelsőrészt varrtam vásá­rozó iparosnak, szinte megállás nélkül zúgattam a gépet. Kellett a pénz, s egyre jobban, ahogy a gyere­kek nőttek . .. Dobosné elhallgat, s egy sóhajtással adózik az el­múlt idők emlékének.-- Nem volt könnyű az élete — próbálom kitalálni a gondolatát. Nem volt könnyű — hagyja helyben. De hát kinek az? teszi hozzá. Nem panaszkodik. Nem az a fajta. Szinte biztos vagyok benne, hogy ha elmen­tem, a rá jellemző lendülettel azonnal hozzáfog dol­gozni. Hogy bepótolja a beszélgetésünk miatt elma­radt munkáját. Almási Márta Szemenszedett igazságok „Az a fiatal lány, akinek minden ujjára tíz fiú jut, általá­ban nem találja meg azt az egyetlenegyet, aki az egész kezét kéri.” (W. Reichert, moralista) * „Az én márkajelem az arcom, nekem egész életemben ebből kell élnem, ennélfogva óvatosan kell értékesítenem.” (Gaby Dohm, „A klinika” egyik sztárja) * „Húszéves koromban azt hittem, hogy a tapsok nekem szólnak. Harmincévesen már biztosan tudtam, hogy a kö­'zönséjget csak a ruhák érdeklik, nem pedig én.” (Ines Fressang, manöken) ........... . I • ... .----1 » H í „Ha valamilyen javaslat megtetszik nekem, egyszerűen nem vagyok képes nemet mondani. A barátaim szerint, ha nő lennék, engem állandóan teherbe ejtenének." (Robert Maxwell, brit sajtómágnás) * „Én mindig elutasítottam a meztelenséget, mert az össze­férhetetlen a titokkal. És én hiszek a titkokban.” (Claudia Cardinale, színésznő) * „Ha igaz, hogy a férfiak bestiák, akkor nyilván ez a magya­rázata annak, hogy miért annyira állatbarátok a nők.” (Farah Fawcett, színésznő) / O \ Vártam. A sarkon egy nagy fehér l J • Jsportkocsi fordult be. Nem tudtam, melyik párt emberei jöhettek. De ez biztosan az ellenoldal lehetett. Mert amikor meglátták amazokat, csikorogva fékeztek, és nem jöttek közelebb. Egy pillanatig haboztak. Ezek né­gyen voltak; az egyik innen is láttam rádiótelefonon beszélt valakivel, élénken geszti­kulálva. Aztán áthajtottak a tér másik oldalára, és ott leálltak. Az Utonállót figyelték. Eljött az én időm. Eddig csak játszottam- most végre ideje, hogy komolyan nekilássak. Akkor már néhányon kimerészkedtek a térre, főleg a kíváncsiság miatt. En is járókelő lettem, egyelőre nem figyeltek rám. A sötét autó mögé mentem, behúzódtam egy kapualjba. Kegyetle­nül tűzött a délutáni nap, amikor előhúztam a Magnumot.. . Két kézzel tartottam meg. A célgömb előtt a fehér autó hátsó ülésén egy fej. .. Nem érdekelt, ki az. Sejtettem amúgy is. Csak egyszer lőttem. A golyó szétvitte a ko­csiablakot, és minden bizonnyal a pasas fejét is. Amazok nyilván úgy hitték, a fekete kocsiból lőttek rájuk. En nem vártam meg, míg ezt el­döntik. Eltettem fegyveremet, és meglapultam a kapu alatt. A térről lövöldözést hallottam. A fehér kocsi utasai lőttek az étteremből kilépő fickókra, akikben Hamson embereit gyanítot­tam. Paretti legényei aztán elszáguldottak a halottjukkal, de kocsijukat szitává lyuggatták Hamsonék lövései. Valaki kiabált, hogy ott is van egy sebesült. Biztosan telefonáltak a men­tőkért. Amikor már megélénkült az utcákon a forgalom, elmentem. Nagyon jó, hogy sok kes­keny mellékutca volt arrafelé. A Szent Tamás-templom előtt léptem ki is­mét. Láttam egy szirénázó rendőrautót, az is a vasútállomás felé ment. Telefont kerestem. Dél­után fél három felé járt az idő. Négy órája voltam Erdingben. Ahhoz képest nem is rossz az eredmény. Megint kerestem egy telefonfülkét. Milyen ügyes találmány is ez ... — Paretti-villa ... ? — vékony hangú ka­NEMERE ISTVÁN: Leszámolás masz gyerek voltam. Kifutófiú vagyok, az előbb vittem egy ruhát Hamsonékhoz . .. Bizto­san érdekli magukat, mit mondott Hamson úr az embereinek. En kérem, nem hallgatóztam, de ő úgy üvöltött. . . — Mit mondott?— kérdezte egy lágy hang. Visszafojtott feszültség lehetett benne. Nem csodálkoztam volna, ha kiderül: ebben a hely­zetben maga Paretti vette fel a kagylót. — Azt... azt kiabálta, hogy Paretti most megfizet mindenért. Hogy vége a fegyverszü­netnek, kinyír mindenkit! Bocsánat, hogy za­vartam! — tettem hozzá gyerekes zavarral, és letettem a kagylót. Es máris hívtam Hamsoné- kat: — Hamson-villa ... ? Kérem szépen, én egy kifutófiú vagyok . .. — és leadtam ugyanazt a szöveget. Aztán mentem tovább. A temp­lomba. Nem mintha olyan vallásos lennék. De most az látszott a legbiztonságosabb helynek az olyanok számára, mint én. A félhomályban padsorok, távolabb két gyertya, és az örökégő vörös lámpácska, Egy oldalkápolnába mentem. A Magnum húzta az oldalamat, de eszembe sem jutott, mennyire nem illik ide a fegyver. Mikor is voltam utoljára templomban? No mindegy, ne men­jünk bele, ezek már régi dolgok. Kivártam egy óra hosszat, amely alatt egy öregasszonyon kívül senki sem jött be. Fél négy után ismét kimentem a térre. Elvakított a napfény. Néhány árus készülődött az esti valamire, láttam, sátrakat és bódékat állíta­nak fel. Erding búcsújairól volt híres a környé­ken. Egy céllövőbódé is állt ott, előtte vagy tíz férfi és néhány nő. Ha valahol nem feltűnő jelenség egy idegen, hát itt. Olyan léptekkel mentem oda, mint aki csak egy percre hagyta abba a saját sátra állítását. Azt hihették, magam is árus vagyok. A helybeliek közül csak egy lövöldözött az ócska kis puskával, a többiek beszélgettek: A pasas ott helyben kinyúlt. Jó lövésze van Hamsonnak! — En úgy tudom, Parettinek .. . Hiszen Paretti emberét csinálták ki! De Hamsonékra is lőttek, nem? Persze, Paretti legényei. Az egyik Ham­son-legény majdnem ottmaradt, az utolsó percben vitték kórházba. — Pedig olyan nyugalom volt itt eddig! — En mindig mondtam, baj lesz belőle, ha két ilyen gengsz ... — Csitt! Vigyázz a szádra! — Miért, tán nem gazemberek? — Hallgass, jobb lesz neked is, nekünk is. — Szóval az volt a baj, hogy Hamson és Paretti ideköltöztek. — Megegyezés volt, így beszélik ... A fő­városban ellenfelek, vagy hogy is mondják? — Vetélytársak! Azok, no. Ott egymás elől halásszák el a jó fáját okát... de itt nem dolgoznak. — Úgy mondták annak idején a polgármes­ternek. Szándékosan vettek itt egy-egy villát mind a ketten, és megegyeztek, hogy Erding­ben soha nem emelnek fegyvert egymásra. — Hát most megszegték. A saját szavukat. — Ki tudja, mi történt... — Parettiék egy puskás embert küldtek a városba. — En úgy hallottam, hogy Hamsonék bérel­tek fel valakit, nyírja ki Parettit. — A fene se ismeri ki magát ezeken az idegeneken. — Csak aztán nehogy bajunk legyen belő­le... Umberek és etruszkok Kiállítás a Szépművészeti Múzeumban Szerb Antal emlékének szentelte új kiállítá­sát a Szépművészeti Múzeum. „Egy regény, amelyben az évszázados Itália-vágy, egy szo­rongató világtörténelmi atmoszféra hatására, a harmincas évek rövid időre hirtelen nemzetközi színvonalra emelkedő magyar ókortudómányá- nak új-romantikus szellemétől ösztönözve, út­irányt és színhelyet váltott: Velencéből, Firen­zéből, Rómából, Nápolyból, Szicíliából áttele­pült Umbriába.” A regény, Szerb Antal 1937- ben megjelent könyve, az Utas és holdvilág, a hazai Itália-kép alapkönyve. És ott van a kiállí­táson Széchenyi István útinaplója, Wesselényi Polyxenia emlékiratai, meg Barabás Miklós perugiai akvarclljc — utalva a magyar szellem umbriai vonzódására. Olaszországi gyűjteményekből — umbriai múzeumokból, a Vatikáni Museo Gregoriano • Etrusco és a Firenzei Museo Archcologico anyagából — állított össze az Umbriai Tarto­mányi Tanács vándorkiállítást Umberek és et­ruszkok címmel. A vatikáni bemutató után a tárlat két kontinensre tervezett úti céljának első állomása a mi Szépművészeti Múzeumunk. És éppen az etruszkok világát öt országból érke­zett anyaggal bemutató kiállítással egy időben, s a rendezés szerint is azzal szerves összefüggés­ben. Az umberek, akiknek etnikai eredetéről sem­mi bizonyosat nem tudunk, ismeretlen eredetű, a latinnal rokon nyelvet beszélő nép volt. Antik források Itália legrégibb népei között tartják számon őket. Lakóhelyük a mai Umbria tarto­mány keleti része, amelyet találóan az „umbe­rek Umbriájának” neveznek. De feltűntek a Tiberis és a Pó torkolatvidéke között is, s az Adriai-tenger partja Riminitöl Ravennáig egy időben bizonyítottan a lakóhelyükhöz tartozott. A mai Umbria nyugati részén az etruszkok éltek, központjukban két nagy kultúrájú váro­sukkal, a mai Orvietóval és Perugiával. Umbria területének etruszk és umber emlékei ezért ke­rülnek egymás mellé a kiállításon is. Az umberek a szomszédság révén is szoros kapcsolatban éltek az etruszkokkal, akiknek kultúrája megtermékenyítöleg hatott az umber kultúrára. (Az írást is az etruszkoktól tanulták.) A kezdetektől, az i. e. 8. századtól, a romanizá- cióig, az 1. századig megannyi közös vonás fe­dezhető fel építészetükben, díszítőművészetük­ben. Gyakori, hogy egy-egy sírlclet egyaránt tartalmaz etruszk és umber jegyeket viselő tár­gyakat. Miközben jelentősek az i. e. 7. századi etruszk bronztárgyak, Orvieto épületdíszítő ter­rakotta szobrai, a perugiai hamvurnák, egy bronz félhold, az etruszk Holdistennőnek aján­lott fogadalmi felirattal. Az umber tárgyak kö­zül a fogadalmi kis bronzszobrok, vallási emlé­keik, egyik főistenüknek, Cupra deanak és férfi párjának ábrázolásai emelkednek ki. K. M. • Női szoborfej Umbrióból. • Férfifej templomdíszítő domborműről Orvie- tóból (i. e. 5. század vége). (Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom