Petőfi Népe, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-09 / 213. szám
1989. szeptember 9. • PETŐFI NÉPE • 5 TÖRŐ ISTVÁN: Önmagába köt bele Készül az előadás, ott, a függöny mögött áttetszik az ember árnya, fogait csikorgatja, tenyerét összefeni, s igy indul háborújába, csak végső lövészárka van, nincs menedéke, arcáról nagy pöttyökben potyog önnön verítéke, mert a félelem szilánkjai bőrének pórusait szúrkálják, önmagát támadja folyton, ez a gyilkos háborúság ha van még világa, melyet nem nyúzott szét civilizált társa, mert oly sokáig készült, hogy levetkőzzön, már nincs ideje begombolkozásra, körbeténfergi a vihar, ismert minden mozdulása, s akár egy gyanús idegen, jön felé a csend: agyrémek ármádiája, úgy ölt emberarcot, hogy a fegyelmet rég feladta, de a kéz, a láb lendül még, ahogy valaha tanulta, ahogy valaha hitte, megbámulja a szép arcú szörnyeteget, s ha nem találja jó ellenfelét, hát önmagába köt bele. Két csatorna a mérlegen Mire véget ért az első félév, már nem volt igazgatója a TV 2 adónak. Így aztán nehéz mérleget készíteni, még a laikus nézőknek is, akiket persze nem az igazgatók, hanem a műsorok érdekelnek. Valójában éppen a nézők miatt — s nem valami belső vetélkedés eredményeképpen — kellett elhatároznia a Magyar Televízió vezetőinek valamikor 1988 nyarán, hogy a két csatornát egymástól függetlenítik. Ha ugyanis csak egy kicsit odafigyeltek, akkor fel kellett fedezni, hogy a komoly tömegeket vonzó sportközvetítéseket és egynémely nagy hírű filmet leszámítva, elenyészően kicsi a második program nézettsége. Valójában arról volt szó, hogy a második csatornát csak akkor érdemes fenntartani, ha olyan programot ad, ami a korábbinál jóval több nézőt késztet arra, hogy időközönként megnyomja a csatornaváltó gombját. Bármiféle féléves mérleg kiindulási pontja, viszonyítási alapja csak ez lehet. Nos, ha most minden hivatalos statisztikától eltekintünk, és csak személyes tapasztalatainkat hívjuk segítségül, akkor sem juthatunk más következtetésre, mint arra, hogy érdemes volt különválasztani a két adót; 1989 első félévében már sokkal többen nézték a második programot, mint korábban bármikor. Amiben persze az ország politikai életének viharos változásai is közrejátszottak. Mégis, elismeréssel kell szólni a második csatorna szerkesztéséről, hiszen például a zippzáras Napzártájuk nélkül aligha ismerkedhetett volna meg az ország a különböző politikai mozgalmak, szervezetek véleményével, képviselőivel. Egy-cgy kései beszélgetés másnapján egy ország vitatta tovább az ott elhangzottakat. Igaz, egy későn kelő „ország", mert a lakosságnak az a másik, nagyobbik fele, amelyik hajnalban kel, nem tud rendszeresen a képernyő előtt maradni az éjféli órákig. S ez a televíziós „új időszámítás" egyik gyengéjét is jelzi. Az talán még rendben van, hogy a politikai-ideológiai kérdések egy részét elsősorban az értelmiségieknek szánják, de számtalan olyan súlyos társadalompolitikai összefüggés is akad, amit a legszélesebb közvélemény előtt kellene nyilvánosan megbeszélni, elfogadható sugárzási időpontokban. Valahogy úgy, ahogy a körzeti stúdiók teszik hétfőnként. Az első félév persze úgy indult a második csatornán, hogy itt aztán lesz szórakozás doszt. Különösen a ülmkcdvelők járnak jól, hiszen minden áldott nap, este hét órakor filmmel várják a kedves nézőket. S valóban, legalább három sorozat indult januárban, s volt közöttük jó is. A filmeket kedvelő tévénézők — s ők vannak többségben — végre úgy érezték: hallgattak a szavukra, végre nálunk is megszaporodott a mozifilmek és a tévésorozatok száma a képernyőn. Igaz, sokan berzenkedtek amiatt, hogy ezért a hétórás filmért el kell szalasztani az első híradót — ma is vannak még, akik e miatt szót emelnek —, de az az igazság, hogy a híradó második, illetve harmadik kiadása elég gazdag lett, szinte minden benne van, ami az első híradóban szerepelt. Aztán közeledett a félév vége, kifutottak a sorozatok, és a filmkínálat számszerűleg ugyan megmaradt, de egyre fogytak a színvonalasabb új müvek, régiek kerültek elő, közöttük gyengébbek is. Közismertté vált a tévé megrendült anyagi helyzete (a megemelt előfizetési díjak összegének csak egy kisebb részét kapták meg), csökkenteni kellett az adásidőt, s nyilván a gyártási kapacitások is — tovább — szűkültek. Gyanítható, hogy ez volt az alapok, amiért Horváth János egy félév után „bedobta a törülközőt”. Kár, személy szerint én úgy hiszem: alkalmas volt arra a feladatra, amit elvállalt. Érdekes módon, mintha fordított folyamat zajlott volna le az egyes adón. Nagyon gyengén indultak. Mintha minden erőt — embert és pénzt — elszippantottak volna előlük, hogy a megerősödött kettes adó jól induljon. Valószínűleg az egyes adó karaktere sem volt olykor viszonylagos pontossággal kitalálva még, mint a kettesé. Nem jelentett valami nagy előnyt számunkra az sem, hogy a külföldi filmek java részét a kettes adó kapta. Még az volt a szerencse, hogy jól bevált, népszerű társadalompolitikai műsorok maradtak az egyesen. így az Ablak, a Hírháttér, az egyre érdekesebb — és egyre végletesebb — Panoráma, s persze a két Híradó, meg a Hét. Végül is ez adta — és adja ma is — az egyes adó gerincét, ha úgy tetszik a „nemzeti szolgáltatások”, és ennyiben valóra is váltotta a „nemzeti adó” eszméjét. A magyar művekkel — tévéjátékokkal, tévéfilmekkel — már vegyesebb sikere volt. Maradt még persze az egyes adó számára sok élő közvetítés, és ezek még akkor is figyelemre méltók, ha természetük, témájuk szerint nem mindenkit érdekelnek. Végül is a televízió egyetlen, semmi mással nem helyettesíthető, utolérhetetlen sajátja; az élő adás. A második félév kezdetén aztán előrukkolt az egyes adó néhány újdonsággal (például egy-cgy film, színházi előadás általában egy-cgy műsor bcszélgetéscs, érdemi, mégis rövid bevezetésével), s ezzel együtt a bemondók „felszabadításával”, s máris karakteresebbnek tetszik ez a csatorna is. Mi hát az első félév mérlege? Van már két nézhető csatornánk, s mint az elején oly hosszan kifejtettem: ez volt a kiindulópont. A kettes adó azonnal eredeti hangon jelentkezett, most mintha mutálna egy kicsit ez a hang; az egyes több havi bizonytalankodás után mintha most kezdene magára találni. S pénzhiány ide, pénzhiány oda: egyre többet hallani a harmadik csatornáról. Ami lehet, hogy nem is állami televízió lesz. Én azonban nem hiszek az olyan, manapság divatos leegyszerűsítésekben, hogy ami állami, az csak rossz lehet, ami magán, az csak jó. Talán várjuk meg, mit mutat majd a képernyő. Bcrnáth László Jön A nagykövet Beszélgetés Bodolny Géza rendezővel A Kecskeméti Katona József Színház új évadra szerződtetett fiatal rendezője, Bodolay Géza — bölcsész előképzettség után 1984-ben szerzett diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Azóta a Szegedi Nemzeti Színház alkalmazásában állt. Az elmúlt években több vendégrendezéssel mutatkozott be Lengyelországban és az NSZK-ban. Most Mro- zek, Gombrovich darabjai foglalkoztatják. A kecskeméti évadnyitót követő találkozásunkkor arra kértem, beszéljen arról, mennyire jellemzi színházzal kapcsolatos elképzeléseit e szerzők választása? — Mrozekkel való kapcsolatom már igen régi keletű, tulajdonképpen még a főiskolán volt egy „fél” Mrozek- rendezésem, amely — rajtunk kívül álló okokból — három hétnyi munka után leállt. A most választott darabot, A nagykövetet (a szerző egy viszonylag késői művét) figyelemre méltónak találtam már csak azért is, mert nagyon szabályos, izgalmas, krimiszerű társalgási színműként egy jellegzetes közép-európai helyzetről beszél. Úgy gondolom, hogy nekünk, rendezőknek általában sokkal jobban kellene figyelni a környező országok drámatermésére, számos problémát fogalmaztak meg a magyar szerzőknél pontosabban, mélyebben. Nem véletlen, hogy a cseh, a lengyel és a klasszikus orosz darabokból nagyon pontosan megtudhatjuk, mitől ilyen körülöttünk az élet. Ezt persze el lehet feledni vagy feledtetni. Zászlónkra tűzhető másféle, például olyan lényeg is, hogy végeredményként egy kellemes, vidám, halk, cukrászda-színvonalú szórakozást nyújtsunk. Az igazi feladat persze minden korban az s ez alighanem Shakespeare-nek sikerült utoljára —, hogy a „részeg matrózok” ugyanolyan nagyszerűen érezzék magukat a földszinten állva, mint a műveltnek nevezett nagyközönség. Én azt hiszem, hogy ez megoldható még akkor is, ha félelmetes feladatnak látszik. Sokan ugyanis nem hisznek abban, hogy létrehozható többrétegű szórakoztató előadás is. Pedig szerintem ez a minimum, ami elvárható egy színpadra állítástól. Nem igaz, hogy az előadás fogyaszthatósága az iskolai végzettséghez, korhoz, nemhez kötött. Nem is baj, ha ugyanazon a közönségen belül többféle dologra figyelnek, mást és mást vesznek észre az emberek. Tudom persze, hogy ez azok közül a szép elvek közül való, amelyek ritkán valósulnak meg. Miért? — Talán azért, mert a színházak szakvezetői, rendezői, illetve mindazok, akik abban a helyzetben vannak, hogy meghatározhatják, milyen darabbal, milyen módon találkozzék a közönség, eleve azt a színvonalat célozzák meg, amit az ő ízlésük, elképzelésük szerint a környezet képvisel. Ennek következtében létrejöhetnek olyan paradox helyzetek, mint amilyen például a szegedi. Az egyetemi színjátszásáról híres városban (ahol Pál Istvántól a mai színházművészet más nagy egyéniségéig sokan „nőttek fel”) manapság az egyetemisták elvből nem mennek el a színházba. Részben azért, mert közben voltak olyan szakaszai a hivatalos színjátszásnak, amelyek egészen más irányba fordultak, más értékrend szerint működtek. Ma úgy tűnik azt hiszem, kimondhatjuk —, sznobériából azok sem mennek el a színházakba, akikhez adott esetben egy-egy előadás szólna. Ilyen körülmények között aztán hiábavaló az igyekezet. De mindez arról is beszél, hogy ez a mai „vegyesfelvágott”-módszer sem teljesíti hivatását tökéletesen. Mert egyfelől jogos elvárás, hogy egy színháznak (ugyanannak három játszóhelyen) egy városban mindenfélét kellene játszania, de hát arra azért mégsem lehet számítani, hogy majd mindenki folyamatosan nyomon követi, melyik színpadon megy épp a neki való darab. Külföldi rendezései alkalmával milyen tapasztalatokat szerzett ezekkel a problémákkal kapcsolatban?- Lodzban, ahol két esztendővel ezelőtt jártam, lényegesen más volt a helyzet, ami érthető is, hisz összesen hét színház működik a városban. Munkám helyszínéről, a kétszáz nézőt befogadó Teatr Studini Színházról például mindenki tudta, hogy önmagához képest más-más színvonalon, de —■ mit játszik, mi a profilja. A hazaiak között is akad ilyen, például a kaposvári színház. Szomorú tapasztalatom, hogy mennyire nem vagyunk képesek saját értékítéleteinktől, megrögzött, olykor nagyon felületes „címkéinktől” megszabadulni. Érdekes például számomra, hogy — nem kifejezetten színházi — értelmiségi körökben a kecskeméti színházról általában egy nagyon homályos, ráadásul a valóságtól nagyon erősen eltérő kép él. Nagyon sokan még mindig az egykori, Ruszt József nevéhez kötődő korszakra emlékeznek. De nincs ez másként Szegeddel vagy más városokkal kapcsolatban sem. Ha kicserélnék a kaposvári vagy bármelyik társulatát az országnak, szinte bizonyos, hogy ez az alaphelyzet lényegében nem változna. Úgy gondolom, ez sem csupán magyar, hanem világjelenség. Nekünk persze mindennek dacára is tenni kell saját dolgunkat, legalábbis azért küzdőm, hogy sikerüljön. Károlyi Júlia NAGY PÁL: Ahol az angyalok muzsikálnak Úgy esett, mintha dézsából öntenék. A szikkadt talaj szomjasan itta magába a sóvárgott nedvességet, a bokrok, fák, virágok felélénkülve hajladoztak a friss szélben. A román - magyar határ mentén magas termetű férfi botorkált. Éjfél körül vágott a határnak. Egyszer elesett, azontúl minden lépés, a legkisebb mozdulat is fájdalommal töltötte el. A szél arcába fújta az esőt, s így még kevesebbet látott a koromsötétben. Hopp, egy fa! Kimerültén sántított a terebélyes fatörzshöz. Alatta pajeszes, zömök legény üldögélt. Bund seare! (Jó estét!) A fiatalember riadtan pattant talpra. Maga . . . román ? — Mondjuk úgy, hogy romániai, Szásztégenböl. Csak nem maga is...? Hű, de megijedtem! Ugyan! mosolygott a férfi. Se puskám, se mundérom. A legény megkönnyebbült. — Tudorán — rázta meg a kezét, s a nyakába borult. — Jung. Azt hittem, Magyarországon vagyunk magyarázta szégyenkezve —, és ... — A macska szőrös, mégse borotválkozik — kuncogott a szász, utána felszisszent. — Valami baj van ? — Semmi, csak a lábam ... Nyilván megrándult huppant a fa tövébe. Hallgattak. Szóval hol vagyunk? - tapogatózott a fiú. — Hát. .. izé .. . Magyarországon, hol a csudában lehetnénk? Te hova mész ? — Egyelőre sehova bökött a férfi a lábára. Kicsit pihenek, aztán együtt megyünk tovább. — Merre testvér, merre? — Keletre, nyugatra, a durvák után — buggyant ki a szeméből a könny, s akár az eső, csörgött. Rokon? Ismerős? — Senki. Jung eltűnődött. Tizenöt éve tanított, hol itt, hol ott, főleg német nyelvet. Gyökeret verni nem tudott. Alig állapodott meg, már számolták is fel az iskolát. Gyakran a szülők beleegyezésével, akik szerint csak a román iskoláknak lehetett jövőjük. Legutolsó munkahelye mégsem a szülői, hanem a buldózerpolitika áldozatául esett. Akkor megrendült, mintha összetört volna benne valami. Tudorán szüleire, testvéreire gondolt. Apja hetek óta fizetésnélküli szabadságon lebzselt. Nem volt munka, valamennyi gép leállt. Bátyja börtönben, amiért egyszer horogkeresztet rajzolt a főtitkár portréjára. Azóta követik, fontossá váltak, legalábbis a securitate szerint. — Kezeket fel! Az erdélyiek rémülten néztek körül. Hét géppisztolyos román állta körbe őket. — Mi... mit akarnak?- tért magához előbb a tanár. — Ez itt magyar terület. — Még nem, uraim, még nem —- vi-, gyorgott az őrjárat parancsnoka, egy vöröshajú, ragyásképű ember. Pitymallott. Ekkor vették észre, hogy egy árok szélén állnak, alig pár méterre a magyar határsávtól. A fiatalember nevetni kezdett, eleinte halkan, csak úgy befelé, aztán egyre hangosabban röhögött. — Megbuggyantál? világított arcába a zupás. — Vagy rajtam röhögsz? Nem hallod? Vágd kupán ezt a tetűt! — parancsolt rá a szászra. En? Miért? — Mert így akarom, mert itt csak én nevethetek. Ha akarok, vagy fütyülök, ha éppen kedvem tartja, csakhogy akkor nektek táncolnotok kell ám. — Nagyon sajnálom, de ok nélkül nem szoktam pofozkodni. — Vagy úgy! Az iratokat! Megmutatták. — Gondolom, tudjátok, mi vár rátok. Pfuj, hálátlan csűr he!— tört ki váratlanul. — Pártunk és kormányunk ad lakást, ruhát, mesterséget - emelte fel a kezét. Nemzetiségi jogokat kontrázott rá erre gyorsan egy rózsás arcú járőr. Munkát deklamálta a másik. — Kenyeret harsogta kórusban valamennyi járőr. — Aztán, amikor nektek is törleszteni kéne, uzsgyi, irány a határ, s még azt hiszitek, hősök vagytok — intette le a kórust elégedetten a zupás. — Egy frászt! Tudjátok, ki hős itt? En vagyok, meg ők — biccentett a kiskatonák felé. — Természetesen mélyen tisztelt elnökünk és főtitkárunk után vágta vigyázállásba magát —, akinek bölcsessége és forradalmi újításai az egész országot híressé és boldoggá tették. Hazánk .. . Szavai a rózsás arcú kiskatona köhögésébe júltak. — Hazánk . . . Megint csak nem folytathatta, hála a mennydörgésnek. Ekkor egy lapos kőrakásra ült. Háromig számotok. Ha akkor sem ütsz, füttyentek a kutyáknak. A többit a fantáziádra bízom. Egy .. . A szászrégeni nem moccant. Kettő. Mondom, kettő . . . három! Jung védekezőén takarta el az arcát. De semmi sem történt, csak a járőrparancsnok vihogott. — A nap hőse. Vegyetek példát róla! Egy pillanatig elgondolkozott, aztán a románhoz fordult. — Most te következel. Ne izgulj, nem kell megütni. Mi, románok ennél sokkal finomabbak vagyunk. En csak annyit kérek ... Na mit kérek? Hagy ózza le a fasisztát!—kiáltották a járőrök, akik már kívülről fújták a parancsnok „vicceit"; persze nem csoda, miután az szinte naponta produkálta magát, talán parancsra, de az sem kizárt, hogy valóban kedvét lelte benne. — Eszemben sincs! — Szóval te is megtagadod a parancsot. Na ja, gondolhattam volna — sétált el a férfi a kipirult fiú előtt, váratlanul megfordult, s úgy rúgta hasba, hogy az hétrét görnyedt. — Egy kis ízelítő abból, amit ezután kapsz: hús benzinnel és árammal — verte agyba-főbe a• srácot, hogy, úgymond meghallja az angyalok muzsikáját is. Tudorán a tanárra pisilt. — Egészségedre! Látom, tanulékony vagy — veregette meg a katona a fél- ájult fiú vállát. Ha tetszett a menü, kérhetsz repetát is. Jutalmul megengedem de csakis neked, hogy' megcsókold a . .. seggemet. A román ezt is megtette, noha csak úgy reszketett az undortól meg a gyűlölettől, amint a zupás alfeléhez hajolt. Végül mégse bírta tovább, és a férfi fenekébe mart. Az felüvöltött. Tudorán hörögve engedte el, s még mielőtt bárki megakadályozhatta volna, a határsáv felé futott. — A kutyákat! Egy pillanat alatt utolérték. Amikor a parancsnok és a járőrök odaértek, már csak egy mozdulatlan véres masszát láttak. A kiskatonák borzongva állták körül.A rózsás arcú öklendezni kezdett. Es a szász? Eltűnt. Szimat, Hektor! Pixi! Az idomított ebek ugatva nyargaltak vissza a fához. — Mássz le, te fasiszta! Jung fütyörészni kezdett. — A hétfán fütyülőjét a kurva anyádnak! Mihai, szedd le onnan azt az idiótát! A rózsás arcú engedelmesen kúszott a fára. A tanár ügyesen védekezett, hol kitért előle, hol visszarúgta az ímmel- ámmal mozgó kiskatonát. A parancsnok tétován toporgott. Lövetni nem mert, miután a madárka se támadni, se menekülni nem akart. De akkor mit akar? A kölyök!- kapta pillantását Tudorán „holttestéhez". Ez nem igaz! A holttest feltámadt, sőt, pár pillanat, s máris odaát van, ha azonnal le nem löveti. Tűz! A határőrök haboztak. Aki lelövi, kap egy csomag Kentet. Engedelmesen tüzeltek anélkül, hogy eltalálták volna, utána újra céloztak, és megint elvétették. A zupás vésztjósló arccal nyúlt a pisztolyához . . . Néhány nappal később a következő hírt közölték: az Agerpress jelentése szerint a napokban egy román állampolgárnak sikerült Magyarországra szöknie. A járőrök és határsértők közt előzőleg heves tűzpárbaj robbant ki, melynek következtében a hős parancsnokot tarkón lőtték. A többiek sértetlenek. SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER: A vén szív A ven szív is lüktet, a vén agy is gondol valamit. De sajnos, eladtuk szívünket, elfeledtük az ész szavait. Ám így, titokban, mintha nem számítanának az évek. Arany, tömjén cs mirrha. Már csak névtelenül szeretlek Téged. KISS BENEDEK: Követ rugdalva Vadlúd magánya kiált az égen, ködszerű permet arcom vágja. Szögmeredek utat mér a léptem, kígyótekercs út szinuszát mérem, combomba szalad a fullánkja. Sajogj csak, láb! hegyről le, hegynek .< föl kaptatok mégis követ rugdalva. S virág sincs még bár, magos kedvemnek lombja reng, s benne pirul egy alma. • Bodor Miklós grafikája
