Petőfi Népe, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-30 / 231. szám

1989. szeptember 30. • PETŐFI NÉPE • 5 ELÉG MÁR? VAGY MÉG CSAK MOST KEZDŐDIK? ANTALFY ISTVÁN: Patópálok bársonyszékben Ugyan, kérem, kit érdekel már a Petőfi-ügy? „Már megint!” Azt mondták nekem, nem kell túlzen­geni a témát még akkor sem, ha Petőfi nevét viseljük, mi, a megyei lap. Rám dörgött az ismert —, ugyan meddig elismert? — Petőfi- kutató, és mondta ezt már más is. Közben pedig naponta csöng a te­lefon, egymás után bontom fel a leveleket. Most például Pirtóról írt egy idős ember, hogy azonnal in­duljak hozzá, mert adalékokat kaphatok tőle a szibériai Petőfi- legendához. Indulok is! A minap egy tervezőnővel beszélgettem hosszasan. Segíteni akar, hogy végre végére járjunk a legendának. „Katonás” magyartanára már év­tizeddel ezelőtt felvetette diákjai körében, hogy Petőfi túlélte a sza­badságharcot. Egyébként jó lenne már tényleg lezárni a Petőfi-témát. De nem le­het! Mindig vannak új fejlemé­nyek. Hogy szükséges-e ezekről tu­dósítani az olvasókat? Amondó vagyok, hogy ha már következete­sen végigkísértük lapunkban az ex­pedíció munkáját, nem lenne ér­dektelen ezután sem hírt adni a lépésekről. Erre igény van, állítha­tom. Talán tíz napig nem írtunk a Petőfi-ügyről, amikor máris jöttek a levelek olvasóinktól: mi az, meg­változott a szerkesztőség vélemé­nye, nem hiszünk a barguzini szen­zációban, hogy „leálltunk” a be­számolókkal? Akkor miért küld­tek tudósítót? Nem hit kérdése ez! Igaz, hogy személyes élményeket — életre szólónkat! — gyűjtöttem az exhu­máláson, de soha nem éreztem fel­adatomnak, hogy bárkit győzköd­jek: márpedig Petőfit találtuk meg Barguzinban! Minek? Aki elhitte, első szóra megtehette. Aki pedig nem? Azt hiába győzködném. És hát szakember sem vagyok, csak Barguzinból hazatért tudósító. Amikor nem volt éppen miről be­számolni, hallgattunk. Mást tet­tünk volna? Különben a szerkesz­tőségnek nem is kell állást foglal­nia abban, hogy Petőfit vagy nem Petőfit találta-e meg a Morvai- expedíció a nyár közepén. Azért, mert Petőfi nevét viseljük, még nem evidencia, hogy valamennyi munkatárs fenntartás nélkül fo­gadta a világgá röpített hírt. A kollektíván belül is megoszlot­tak, megoszlanak ma is a vélemé­nyek. Azzal pedig, hogy tizenhá­Petőfí az Petőfi! rom napon át közreadtuk a Meg­találtuk Petőfit! című élménybe­számolómat, mégiscsak egyfajta állásfoglalást tettünk az ügyben. blem fontos hinni abban, hogy valóban: Petőfi az Petőfi. A bargu­zini csontlelet Petrovics vagy Pető­fi. Külön tanulmány készülhetne - készül is! — arról, hogyan fo­gadta a magyar közvélemény, a sajtó a szenzációs bejelentést, mi­szerint: megtalálták Petőfi Sándor földi maradványait Szibériá­ban ... Érthető a kételkedés, a szkepticizmus is. Elfogadom én is. De kérdezem: meddig fogadható el? Vajon „értékeljük-e” az illeté­kesek viselkedését abban az eset­ben, amikor már másodszor is megvizsgálták a csontokat és beje­lentették: Petőfiről van szó. Te­gyük fel, ha csak nyolcvan száza­lék az esély .. . Nekünk, magya­roknak ez sem elég? Nem kell lép­nie annak időben, akinek kellene? A Magyar Tudományos Akadé­mia, a kormány, a Külügyminisz­térium hallgat, majdhogynem kés­lelteti az ügy kibontakozását. Ilye­nek lennénk? Nem szégyelljük? A Szovjetunióban már megerősí­tették a korábbi eredményeket a jeles szakértők. Ez sem elég? Mi kell még? Végre el kellene végezni a további, áhított vizsgálatokat is. Hozzák haza az értékes leletet azt már nem merem írni, hogy nemzeti ereklyénket — és vizsgál­ják! Műszerekkel, meg mit tudom én, mikkel. Ássák ki a Petőfi- szülőket, „István öcsémet”, Júliát és Zoltánt. Bizonyosság kell! Hi­tetlenek vagyunk. Ássanak! Ezt már mások is megmondták. El­tarthat ez öt évig is. De kérem, addig senki ne vitázzon a csontok felett. A vita egyébként meddő, sok esetben nevetséges lehet. Minthogy az is. Eddig senki nem tudott vá­laszt adni arra, hogy miért nem vet­te „górcső” alá más, neves, Kiszely- nél „nevesebb” antropológus a bar­guzini csontokat. Régen megkér­deztem az illetékest — hadd ne ne­vezzem meg! —, hogy ha már az ex­pedíció ellen hangolták a közvéle­ményt, ráadásul senki nem akarta elhinni a világgá röpített szibériai hírt, akkor miért nem vették a fá­radságot, hogy kiutaztak volna Barguzinba és mások is megvizsgál­ták volna az előkerült csontokat azért, hogy nekik higgyen a magyar nép? Miért?! Akkor most nem itt tartana a Petőfi-ügy! Már hinnének nekünk (is). Így pedig? Türel­mesnek kell lenni. Á padlóról csak felállhatunk, egyszer. Meddő viták. Értelmetlenek ad­dig, míg nem tudnak a kételkedők miről polemizálni. A Petőfi-cson- tok pedig továbbra is Ulan- Udéban leledzenek. Ha legalább most Moszkváig elvihették volna Morvaiék! De nem. így megint csak el lehet odázni a dolgot. Lehet majd ismételten utazgatni a burját fővárosba, természetesen a mecé­nás pénzén, hogy azután „adóilag” is el lehessen kapni. Nem tudom, a kazánkirály milyen szívós, de nem hinném, hogy sokáig bírja a hadakozást. Gondoskodnak róla, hogy őt (is) megtörjék. És mi lesz az expedíció többi tagjával. .. ? Petőfi az Petőfi. Nehéz elfogad­ni? Megértem: nehéz. De a tények azok tények. Van, aki már az eddig bizonyítékként elfogadott adato­kat, hiteles forrásokat is megta­gadja, még a, dagerrptípiát ,i§, Ez felháborító! Ahelyett, hogy nyo­mozásba kezdenénk végre: tényleg elhurcolhatták a szabadságharc költőjét Szibériába? A kutatás fá­rasztó munka. Ettől kellene félni? Az esetleges tényekkel bátran kell szembenéznünk, és bátran kell szembenézniük a híres kutatóknak is. Összeomlik a világ, ha át kell írni Petőfi élettörténetének végét? Aligha. Petőfi Ulan-Udéban „rabosko­dik”. Szinte sejthető volt, amikor Morvaiék elindultak a „csonto­kért”, hogy megint kudarc vár rá­juk. A nemzetközi antropológus­bizottság, szovjet tudósokkal ki­egészítve, ismételten megvizsgálta a maradványokat, jegyzőkönyvet készített. De azt már az elején lehe­tett gondolni, hogy a fémládát nem fogják Magyarországra hozni. A Petőfi-bizottsági ülésen mond­tam a mecénásnak: körültekintően járjon el, előre intézze el a haza- szállításhoz szükséges formaságo­kat. Nem tudom, megtette-e. Any- nyi biztos: újabb bizonyítékokat kaptunk és kaptak a kételke­dők! arra, hogy Petőfi Petőfi. És az is biztos: valamit megint elron­tottak azzal, hogy nem engedték tovább azt a bizonyos nemzetiszín szalaggal átkötött fémládát Ulan- Udéból, legalább Moszkváig. Az okmányokat a Morvai-csoport el­juttatta a szovjet és a magyar kül­ügyminisztériumba, annak érdeké­ben, hogy Petőfi Sándor csontjait mielőbb Magyarországra lehessen szállítani. A moszkvai nagykövet­ség nem adott lehetőséget arra, hogy átvegye a szóban forgó újbóli jegyzőkönyvet. Mint hallom, még azt is letagadták, hogy „hivatalos” telefonbeszélgetést bonyolított le az „illetékes” az „illetékessel”. Na de kérem! Az MTA távol maradt a legutóbbi útról, mondván, túl rövid volt a határidő, nem tudtak szakembereket kijelölni, majd ké­sőbb üléseznek Petőfi-ügyben. Szóval... A miniszterelnök pedig várja a tudósok válaszát, részt kí­vánnak-e venni a „hosszú távú, in­terdiszciplináris” kutatásban. Ki érti ezt? Nem szégyellem magam senki helyett! Itt Petőfi pirul. Minek kel­lett őt megtalálni! És főleg Szibéri­ában! Azért, hogy összeomoljon a régi kép? Szertefoszlott egy mítosz. És még Petőfi Sándor pironkod­jon? Ezt azért már nem! Ezt nem érdemli a nemzet nagy költője. Nem érdemelheti. Huzavonát, ő? Még most is, amikor az újabb szakértői vizsgálat szerint is ő lett ,Ő? Rátaláltunk 1989, július 17-én. Pedig lehet, hogy nem várt, nem hívta a magyar expedíciót. És nem tetszik neki ez a cirkusz. Még mindig koraiak a további lépések. Kényelmesek vagyunk, kényelmes nemzet a magyar. Ko­rán ne ítélkezzünk. Hiszen kiket érdekel a Petőfi-ügy? Kiket? Ezt kérdeztem cikkem elején is. Sen­kit? Már senkit? Pedig még csak most kezdődik a java .. . Borzák Tibor RAFFAI SAROLTA Holtág regényrészlet J Tjra a Duna partja, az ismert mi- yJ lyenjól ismert vízszag — az erdővo­nulat békés végtelenje, újra a magány, újra a magány, újra a nyugalom. Egyhe­ti otthoni pihenés, erősítőinjekciók után a szabad természet, tiszta levegő és a reménység. ‘Még ma kicsomagol, bár kevés holmit hozott magával. Egy hétre mennyi kell? Pihen egy keveset, azután kiporszívózza a házat, megvárja, míg bealkonyodik, csak azután ballag át oda, ahol jövendő sorsa eldőlhet. Emmához. Az idefelé úton folyton ö járt a fejé­ben, annyira, hogy szinte fájt az utána való vágyakozás. Próbálta a munkahe­lyén történteket elfelejteni, az elnök csa­lódottságát, mert igazán megbízható szakember híján neki, magának kel! a brigádot ellenőriznie, ám igyekezett va­lamennyire jó képet vágni a dologhoz, váljék becsületére, elvégre a szívvel ku- koricázni nem lehet Ki venné azt a lelké­re? Maga előtt látta Ferikém bátorítóan hunyorgó tekintetét, Klárika őszinte ag­godalmát tükröző arcát és, persze, a professzor helytelenítő fejcsóválását, •mert hiszen értelmes, felnőtt emberek volnánk . .. vagy mégsem ? Megmondta világosan: pihenni, pihenni! Meg bizony. Am az ö munkaköre a lazítást nem bírja el, különben pedig életében annyit nem pihent, mint éppen az elmúlt hetek­ben, kivéve azt a késő estébe vagy. kora éjszakába hajló, önként felvállalt, soha ki nem fizetendő műszakot, amikor nem is ö, hanem a kis Kókai gyerek hajtotta meg magát inkább. Nem ez volt a baj. Nem ez a sok. Az jóval korábban kezdődött, vagy tizenöt esztendővel ezelőtt. Rákaptak az építőmunkások, hogy egymás kis hajlé­kát szép sorban rendbe tegyék, s nem vonta ki magát a munkából ö sem. Min­den műszak után három-négy óra hajrá, szabad szombaton, vasárnap csak­úgy ..., majd hozzáfogott ehhez az üdü­lőhöz, itt. Helyesebben: hozzáfogtak. Felhúzni, tetőt rittyenteni rá elé volt egy nyár, de azután minden szabadságát itt töltötte. Kerített egy segédmunkást, s a többit megcsinálta úgy, mint fecske a fészkét, csak éppen hajtotta magát, akár a barom. Évről évre. Megszállot­tan. Es valljuk be: boldogan. Júlia nem szerette ezt a helye,t. Talán, mert annyira féltette öt. Júlia! Amikor elment, nyakába szakadt a fiú gondja. Egy tizenötödik évébe lépett kamaszé, akit megrendszabályozni, gondozni, buzdítani, öltöztetni, ellátni sem volt könnyű a mindennapi, szellemi­fizikai igénybevétellel járó, mindig újabb, nehezen megoldható feladattal terhelt, már-már robotnak beillő munka mellett.... munka után. A mindig pon­tosan, hibátlanul, de legalább a tőle tel­hető legnagyobb erőfeszítéssel letudott műszakok után. Zoltán, aki úgy állott előtte, noha lezseren, mégis, akár egy szobor, rezzenéstelen arca semmilyen érzelmet nem árult el, amikor közölte vele, hogy pihenésre van szüksége, el­utazik. Hogy ebben a tempóban már nem bírja tovább. S amikor az eheti kiadásaira letett az orra elé kétezer forintot, amennyi a fiú havi fizetése felének felelt meg, mert hiszen az is kiderült, hogy négyért sze­gődött el hivatalnoknak, annyit se mon­dott: rendben. De hát mi is van rendben közöttük? Talán ez a legnagyobb baj. Nem a sokéves hajsza, vagy nem csupán az; sokkal inkább a lelki gyötrelem. Kinek lenne mindegy? Melyik szülőnek az? Ha meggondolja, hogy ö, az apa úgy sompolygott el tulajdon otthonából, mint a megvert kutya! Nem mutatta, dehogy! S éppen ez az, amire gondolnia sem szabadna. Milyen egyszerűvé válna minden. Ezt kitörlöm, ez maradhat. Nincs az a törlőgumi, hiába. A búcsúvacsora is elmaradt, termé­szetesen. Zoltánnak programja akadt az utolsó estén . . . ideje volt elszabadulni onnan. Hogy ebben bizonyos legyen, nem kell ahhoz orvosi tanács. De amíg él az ember, csak-csak reménykedik; ő pedig világéletében könnyen hívő, köny- nyert lelkesedő, könnyen fellelkesíthető volt. S örül neki, hogy az volt. A gya­nakvással nem csak a környezetét, ön­magát is megmérgezte volna, nos, ha valami elmérgült, nem rajta múlott. Mert mi kellene ahhoz, hogy feltá­massza a nem is olyan nagyon régen elveszített békességet? A látszólagos egyetértést? Például, ha ezt az üdülőt eladná.. . s kinek ? Ha — tegyük fel - vevőre talál ebben a kisvárosban, mé­lyen áron alul adhatná el csupán. Abból azonnal venne egy jó karban lévő, alig használt kocsit a fiának, hogy várnia az újra saját autó nélkül ne kelljen — a többit elurizálná vígan. Meddig tartana a nagy jólét? Egy évig? Kettőig? De amint nyakára hágna az utolsó fillérnek, mert gátlástalanul a nyakára hágna, kezdődnék a móka elölről. A duzzogás, a sértődöttség, követelőzés, a harag­szom rád, a zaklatás. Ezért adja fel? Azt remélte, ha a fia felnő s önálló éle­tet kezd, ennek az építménynek az árán egy kisebb lakást bárhol megvehetnek a részére, amit — okosan gyűjtögetve — bővíteni mindig lehet. Akkor azt remélte. Most azonban tudja már: a bárhol nem érvényes. Pesten pedig ezért legfeljebb szoba-konyhát szerezhet, vagy alig töb­bet annál. Hogy Zoltán az ö haláláig be­érje ennyivel? Vagy több munkát vállal­jon, hogy ötről hatra jusson ? Ha nem lesz más választása ... mert más választása nemigen lesz, amennyi­ben hivatalnok marad. Azt a budai házat két kisebb lakásra ki lehetne cserélni éppen, s bármennyire fájna, meg is ten­né, ha Júlia élne. Ha ö élne, a fiú is jobban hajlana hozzájuk talán. A kétke­zi munkához semmiképpen, látni azt. Hogy a körme alól naponta kerti földet, vagy fekete homokot kelljen kitisztogat­nia? Gyomnövényért lehajolnia? Márpe­dig el nem kerülheti egyetlen mérnök­ember sem, hogy az általa tervezett és előállítandó akármihez való anyagot so­ha, ujjheggyel se érintse. Dési Zoltán elkerüli. Az el. Ót meg a szerencse. Valahai ábrándjain pedig már csak nevetne, ha nevetni kedve volna még. Csillagfényes, kellemesen langyos nyári este odakint, bent meg-meglebbenő, könnyű függönyök, gyertyaláng, közös vacsora a rokonszakmákban letudott, elmúlóban lévő nap koronájaként, szem­től szemben, összemosolyogva üldögélni egy pohárka konyak, vagy egy üdítőital mellett valameddig még: apa és fia, akik meghitten beszélgetnek, figyelnek .egy­másra, óvják, féltik, szeretik egy­mást . . . oda már. Hol romlott el? Vagy sohasem volt meg az, ami megtenni látszott ? Káprázat volt? Egyik részről vakhit, a másikról visszafogott, türelmes, kényszerű alkal­mazkodás? Mint a nyomtató ló, vagy mint az imamalom: körbe-körbe. Mindig ugyanaz. Kérdések sokadalma, vala­mennyi az előző farkába kapaszkodik — válasz sehol. Töprengések végeérhe­tetlen láncolata a megoldás legcseké­lyebb reménye nélkül. Még beleholon- dúl. Megéri? feddette magát. De kérdezi a nap: érdemes-e ragyog­ni? Az éjszaka: szabad-e ennek a nyo­morult világnak enyhülést, nyugalmat ajándékozni? A csillagok: felékesíteniük az égboltot, a virágok: ünnepivé szépíte­niük a föld arcát; vajon megéri-e? Me­lyik anya tudja, kit-mit hordoz a méhé- ben? S ha már tudja, kit hordott valaha-, s ha azt, kit becsülni képtelen, megta­gadja-e? Még az értelme sem. Az ösztö­nei pedig? Ha sokáig töpreng, még majd vissza­indul s felfordul az országúton valahol. Egyszál-magad . .. R. S. halálára Otthon vagy már, örökre. Mindörökre. Rosszul sáfárkodott veled a sors! Nincs több kérdés, amire válaszolsz. . ., Csak bámulunk a szeptemberi ködbe . . . Hiába-könnyek hullnak a rögökre. Felénk int messziről a gyáva, torz gonosz-angyal, az Iszonyat, a Volt, mit sem törődött azzal, mit tör össze! Mit hagytál abba? Dráma-életed? Nem értelek és nem, nem értenek; lestük, vártuk okosan szép szavad. . . Hőseid ezután sem védenek, hol már semmi nem „lehet” s nem „szabad" ahol megpihentél. Egyszál-magad. • Bartók: Fából faragott királyfi című táncjátéka az Aurora marionett- cgyiiltcs előadásában. A magyar bábtörténet Kiállítás Kecskeméten Sok más művészeti ághoz hason­lóan a bábjáték is kultikus eredetű. Népszokásokból, maszkos, termé­kenységi és varázsjátékokból táp­lálkozott a hazai bábozás is. A ma is élő, rontást, betegséget elűző ki- szekihordás, a busójárás vagy a leg­ismertebb, a betlehemesjáték eleve­nen őrzi ezt a hagyományt. Hogy milyen áttételekkel szüle­tett meg s szerzett később világhírt a hazai bábozás, arról ad nagyon látványos áttekintést A magyar bábtörténet című kiállítás a kecske­méti Szórakaténusz Játékmúzeum­ban. A bemutatót a Magyar Szín­házi Intézet rendezte. Megtudjuk e fotókat, írásos do­kumentumokat, rajzokat, plakáto­kat, bábterveket és szebbnél szebb bábokat felsorakoztató kiállításon, hogy már a 18. században járták az országot vándorbábosok, szóra­koztatván felnőttet és gyereket. Ugyanekkor született meg a művé­szi bábjáték is; Esterházy Miklós udvari bábszínháza számára Haydn is írt kisoperákat. Paprika Jancsi, Vitéz László évti­zedeken keresztül népszerű figurája volt a vásári bábjátékoknak. Áz előbbi az i 820-as években születeti, Vitéz László pedig Korngut Sándor vásározó csizmadia teremtménye volt. Korngut fia az a Kemény Henrik, aki Amerikát is megpró­bálta meghódítani bábművészeté­vel, s aki 1912-ben megalapította a Columbia Magyar Mechanikai Bábszínházát, s a Népligetben, a mutatványostéren építette fel máig álló bábszínházát. Fia, ifj. Kemény Henrik (ma az Állami Bábszínház Jászai-díjas művésze) akkor vette át a népligeti Színház vezetését, ami­kor apja, munkaszolgálatosként, eltűnt a háborúban. A vándor bábjáték legkorábbi emlékei a Hincz család hagyatéká­ból maradtak fenn. Négy nemzedé­kük őrizte a hagyományt. Ők a szá­zad elején a Városligetben nyitot­ták meg az 1950-es évekig fennálló bábszínházukat. Századunk elejétől festők, írók, színházi szakemberek csatlakoztak a bábművészeihez. Divéky József Brüsszelben, Blattner Géza Buda­pest után Párizsban alapított sok évtizedig fennálló marionett- és bábszínházát. Blattner avantgárd színháza az 1937-es párizsi világki­állításon Az ember tragédiája elő­adásával aranyérmet nyert. Itthon Rónai Dénes, Németh Antal (a Nemzeti Színház igazgatója), Jassik Álmos grafikus, Biai Föglein Ist­ván, Pekáry István, A. Tóth Sándor festőművészek, valamint Balázs Bé­la, Kosztolányi Dezső, Babits Mi­hály, Karinthy Frigyes kapcsoló­dott a bábszínjátszáshoz. A felszabadulás után megalakult fylagyar Bábjátékos Szövetség és az Állami Bábszínház, s az ország szá­mos hivatásos és amatőr együttese meg a televízió bábműhelye virá- goztatta fel a műfajt. (kádár) • A tv báhmühclycbűl: Manócska cs Mazsola.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom