Petőfi Népe, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-22 / 224. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1989. szeptember 22. JÓL JÁRT A VÁROS EZZEL A TANINTÉZETTEL Szép iskoláról jó hírek Továbbra is a zongora a legnépszerűbb Aggódva kopogtattam Palotás József zeneiskolai igazgató irodájának ajtaján. A legtöbb helyen rossz hírekkel fogadják az érdeklődőt. Nincs pénz, fogyatkozik a kedv, komorul a jövőkép. Az értékválság különösen a tömegkultúrát nyomorítja. A lassan-lassan száz esztendős kecskeméti zeneiskola nehéz időket vészelt át hosszú fennállása alatt, de a mostani évtized nem sorolható a nemszeretem évek közé — nyugtatott meg helyfoglalás után az igazgató. Hihetünk neki, immár másfél évtizede áll a város kulturális életének e fontos posztján, negyedszázada vesz részt Kecskemét zenei életében. * * * A rokonszenvesen szerény Palotás József ama kevés iskolaigazgatók közé tartozik, akik tudatosan kutatják az általuk irányított tanintézet múltját, napi munkájukban hasznosítják elődeik tapasztalatait. Lelkesítheti és nyomaszthatja, hogy öt előde között olyan kiváló pedagógusok teremtették meg a zeneiskola jó hírnevét, mint a Koessler- növendék alapító Szent-Gály Gyula, az Erdélyben Bartókot kalauzoló zeneszerző M. Bodon Pál, a zenekritikusként is kiváló Körber Tivadar. Bármilyen meglepő, az 1894-ben kiharcolt városi zeneiskola több helyen működött, mint ahány igazgatója volt. (Fennállásuk első évtizedében hatszor költöztek, a második világháború után előbb a Csányi utcában, majd az azóta lebontott Petőfi Sándor utcában, 1964-től 1982-ig a Kodály által kultúrpajtánák minősített Erkel utcai épületben kínlódtak.) Kívülálló ideálisnak gondolja mostani elhelyezésüket, az igazgató azonban csak részben elégedett. — Nagyon szépek, világosak tantermeink a jól megközelíthető Újkollégiumban. Egy szót sem szólhatnánk, ha további 4-6 helyiséget kaphatnánk. így bizony kicsit szűkösködünk. — Nem segíthetne a szintén a Mendc Valér tehetségét dicsérő palotában működő Kodály Zoltán ének-zenei általános iskola, gimnázium és szakközépiskola? — Kapcsolataink jók, de ők is hasonló gondokkal küszködnek. Szerencsére több általános iskolában szervezhettünk kihelyezett, elsősorban előkészítő tagozatot. így teremthettünk több mint 700 növendékünknek elfogadható körülményeket. — Jól hallottam, hétszáz? — Igen. — Hadd mondjam én: megkétszereződött a növendékek száma, amióta Palotás József az igazgató, noha a Kodály énekes iskolában is sokan kapnak hangszeres képzést. Működik a zeneoktatók munkaközössége is. — Ne feledkezzünk meg Kecskemét általános fejlődéséről sem. Egy kisebb városnyival nőtt a lakosság száma. * * * — Továbbra is a zongora a legkedveltebb hangszer?- Változatlanul, noha a szűk lakások miatt sok olyan család sem tud zongorát vásárolni, amelyiknek kedve és pénze is volna saját hangszer birtoklására. Kedvelt a gitár, a magánének is. Szívesen látnánk több rézfúvóst. — A kezdet kezdetén és még sokáig 2-3 tanszak volt a választék. Most? Milyen hangszereket oktatnak? — Kínálatunk: zongora, hegedű, gordonka, bőgő, gitár, fuvola, oboa, klarinét, fagott, trombita, tenor- és vadászkürt, harsona, tuba, valamint ütőhangszerek. Külön is említettem az ének tanszakot. — Megszűnt az igényes munkát sokáig nehezítő hangszerhiány? — Elégedettek vagyunk, noha mind kevesebb a hangszerek beszerzésére juttatott pénz vásárlóértéke. Elképzelni sem tudom, hogy mit csinálnánk, ha tavaly a megyei tanácstól nem kaptunk volna mi is rendkívüli támogatást új hangszerek beszerzésére. * * * — Bármennyire is fontosak a tárgyi feltételek, mégiscsak a tan• Palotás Jó- zsefné Horváth Ágnes elsőssel foglalkozik. • Homoki Ferenc tanár és Benedek . Brigitta. testület képzettsége, ügybuzgalma a meghatározó. ■—Jó testület a miénk. Miért? Többen — például Lakó Sándor, Seöbő Ildikó, Héjjas Pál, Homoki Ferencné, Palotás Józsefné — évtizedek óta itt dolgoznak. Hasonlóan örvendetes, hogy kollégáim közül minden harmadik a kecskeméti zeneiskolában kezdte zenei tanulmányait. Visszavárjuk felsőfokú szakiskolákban tanuló volt növendékeinket. — Jól gondolom: nemcsak alapos képzést kapnak a zeneiskolások, hanem megkedvelik a muzsikát. Tanítványaink jól szerepelnek különböző zenei versenyeken, a zenei pályára készülők megfelelnek a nehéz felvételi követelményeknek, tehát jó alapokat kapnak nálunk. Több-kevesebb sikerrel próbáljuk valamennyiükkel úgy megszerettetni az életnek ezt a csodás adományát, hogy azok is holtuk napjáig igényeljék a nemes muzsikát, akik egy idő után abbahagyják a rendszeres zenélést. — Magam is a zenei képzés általános színvonalát tartom elsődlegesen jellemzőnek, de sokan a kiemelkedő teljesítményeken mérik cgy-egy iskola színvonalát. — Mi is hivatkozhatunk kiemelkedő adottságú növendékekre. Rendszeresen szervezünk tehetségkutató meghallgatásokat. Persze a különleges zenei adottságok mit sem érnek a nagy teljesítményekhez szükséges jellem nélkül. Családi példával is bizonyíthatom, hogy még kezdetben az igazán tehetséges gyerekek is ódzkodnak a gyakorlástól. Devics Sándort, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola rektorhelyettesét, feleségem közeli rokonát bizony az anyai hogyan is mondjam —- szigor késztette rendszeres otthoni muzsikálásra. Szülői odafigyelés, buzdítás, meggyőzés, következetesség ma is, sőt ma igazán kívánatos. Sajnos jó néhányan akkor adják fel, amikor már egyre több örömet adhatna játéktudásuk, hangszerismeretük. — Kodály ugyan az iskolai énekóráktól várta elsősorban, hogy az öröm forrásai legyenek, de nyilvánvalóim a hangszeres oktatás is akkor hatékony, ha egy pillanatig sem érzik terhesnek a gyerekek, az ifjak. — A követelmények feladása nélkül klubszerű kapcsolatok kialakítását szorgalmazzuk. A legtöbb növendék kedveli tanárát, ritkán kell fegyelmezni, így oldottabbak, derűsebbek az órák. — A koncertező tanárok kicsit saját közönségüket is nevelik, hiszen az állami zeneiskola nélkül nehezen képzelhető cl a megye- székhely kulturális élete. Megváltozott a vidéki zeneiskolák szerepe az énekes iskolák, a nagy művelődési intézmények megszervezése óta. Csöppet sem bánkódunk amiatt, hogy hozzánk sokkal ritkábban kopogtatnak be hazai és külföldi érdeklődők, mint az énekes iskolába. De számíthat ránk minden jó zenei ügy, megteszünk minden tőlünk telhetőt a helyi zenei hagyományok ápolásáért. — Tanáraikkal a városi zenekarban, a színházi együttesben is találkozhatunk. — A helyi szimfonikus együttesben az alapítók közé tartozik Lakó Sándor, Seöbő Ildikó és az azóta a zenekarból kivált Héjjas Pál. Több kortársam tagja a Pedagógus Kórusnak. Természetesen Palotás József koncertmester is. Kezdeményezője volt az 1968-ban alakult, 1972-től Kecskeméti Vonósnégyesként szereplő kvartettnek. — Köszönöm a tájékoztatást. Heltai Nándor Anyóka a vonaton Az őszi korai sötétedés párás, nyirkos levegővel ereszkedett az alföldi síkra. A vonat kerekeinek monoton zaja elálmosított, fejem meg-megbicsaklott; kezemből kiesett a könyv. A vasúti fülkéből a diákok leszálltak, egy útitársam maradt, az ablaknál órák óta szótlanul ülő szürke anyóka. Sötét, kopottas ruhája enyhén áporodott szagot árasztott, arcán az évek szántotta barázdákon túl a megfáradt ember színtelensége; fénytelen szeme riadtságot, várakozást rejtett. Félénken, szinte reszkető hangon kezdte a beszélgetést, utazásom célját, állomását tudakolva. A végállomás nevét hallva szinte sóhajtott, — de jó, akkor még egy ideig nem leszek egyedül. És suttogva, szemlesütve kezdte „meggyónni” vasúton töltött óráit. — Elmúltam 76 éves... kicsi tanyám eladtam, beköltöztem a fi- amékhoz . .. Két év óta akarom megszokni az új helyem, új otthonom, de képtelen vagyok. Egyedül vagyok . .. még magányosabb, mint kint voltam ... És fölösleges is vagyok... — Keserű könnyei peregni kezdtek hamuszínű arcán ... — Aztán, amikor már nem bírom, felülök a vonatra, erre a hosszú járatra. Korom miatt ingyen utazom. Elmegyek a végállomásig, el-elbóbiskolok, nézem a tájat, hallgatom az embereket, eggyel-eggyel elbeszélgetek. Aztán megalszom a másnap hajnalban újra visszaforduló, az ország másik végéig zötyögő vonatban. Ott, a másik végállomáson egy órácskára kiszállok, a WC-ben megmosdom. — Mutatja kicsiny szatyrát, az úti pakkot: egy törülközőfoszlányt, benne szappandarabkáját, egy darab madárlátta kenyeret, kulcsot, igazolványt, fényképeket, kis üvegben vizet. — A végállomáson tejet szoktam venni, aztán visszaülök a vonatomba. Két-három nap múlva meg hazamegyek. Tudja lelkem, mindig találkozom hasonló, ingázó öregekkel. Sokan közülük heteket töltenek utazgatva, s egyikonket sem kéfdeztö még meg a gyermeke, hol töltjük a napokat... Látja, aránylag kényelmes a vonat, rendesek a kalauzok, a takarítók, s mindig van olyan, aki meghallgat, akivel elbeszélgethetek . .. s nekünk, öregeknek ennél több már nem nagyon kell. Már nem sír a néni, halvány mosolyt is látok átsuhanni arcán, s csipetnyi boldogságot... Volt, aki meghallgatta. Ennél több öregjeinknek tényleg nem kellene? Nem sokkal több járna nekik? Ezek az életük alkonyán lévő, sok esetben gyökértelen, lebegő emberek napokig nem hiányoznak a- környezetüknek? Nem tűnik fel eltartónak, gyermeknek, szomszédnak, hogy napszámra nem látni őket? A több száz kilométeres út végén „szétrázódva”, testileg-lelkileg holtfáradtan — szinte lezsibbadva — szálltam le az éjjeli vonatról, s kívántam békés nyugodalmat a végállomáson is vonaton maradó, aludni térő anyókának. Kerekes Magdolna A kultúra közepe Beszélgetés Zelnik Józseffel, a Magyar Kulturális Kamara elnökével Egy enciklopédia tömör megfogalmazása szerint: a kultúra funkcionális értelemben a társadalmi (emberi) lét egyik aspektusa. A társadalmi lét történelmileg kibontakozó totalitásában azonban a kultúrának más és más szerepe van. Minél fejlettebb a társadalom, annál inkább fontos a kultúra a társadalmi lét egészében. Ez a funkcionális szerep sok mindennel jár együtt, elsősorban a személyiség szerepének növekedésével. A kultúra tág fogalom, amelynek közepe azonban az ember. És idézhetnénk írókat, költőket, bölcselőket, akik mind azt állítják: kultúra, művelődés nélkül elvész a nemzet. Minden társadalmi cselekvés, szándék hiábavaló, ha közben a személyiséget megfosztják kultúrájától. A kultúra manapság a teljes reménytelenség állapotában van, olyan rosszak a pozíciói, hogy bármit meg kell próbálni, ami ezen a helyzeten változtat — vélekedtek a művelődési intézmények szakemberei. És tettekre szánták el magukat. Május utolsó napjaiban megalakították a Magyar Kulturális Kamarát. Zelnik Józsefet, a kamara elnökét kérdezem: — Miért van szüksége a kultúrának érdekvédelemre? Nem képviselte ezt a kulturális kormányzat? — A minisztériumnak sajátos, tudathasadásos helyzeténél fogva egyszerre kellett volna hatósági kulturális kormányzatnak és érdekképviseletnek is lennie. Ezért egyik feladatának sem tudott maradéktalanul megfelelni. Évtizedeken keresztül, 1947—48 óta, nem volt stratégiája, csak ilyenolyan akcióprogramokat készített, mint kulturális adminisztráció. Holott éppen az lett volna a szerepe, hogy elfogadtassa a művelődés, a kultúra társadalomformáló voltát. — Mégis, a minisztérium az első pillanattól támogatta a kamarát! — Azért, mert a kulturális irányítás erős szövetségest remél a kamarától. És joggal, hiszen ez a szervezet segít tisztázni azt is, hogy mi a kulturális intézmények érdeke, s ezek érvényesítése érdekében fel is lép. Ugyanakkor a kultúrpolitika érvényesítése olykor kemény vitákat eredményezhet, hiszen intézményi kamaráról van szó. — A kamara célkitűzései között első helyen ez áll: „nemzeti kulturális eszmékre, értékekre épített kulturális stratégia alapján a magyar társadalom előbbrejutásának segítése”. — Mi módon, milyen eszközökkel lehet e célokat megvalósítani? — Mindenekelőtt olyan nemzeti stratégiával, amely a kulturális dimenziót is magába foglalja. Nálunk ugyanis olyan gazdasági tervek készülnek, amelyekbe nem épült be a kulturális tervezés. Márpedig a kultúra a társadalom létérdeke. S ezt fel kell ismernie a politikának, a felelős kormányzatnak. Rá kell jönnünk, hogy kultúra nélkül nincs gazdasági, nincs politikai reform. A kultúra nem előnyre tart igényt, hanem társadalmi szerepénekelismerésére. És ez nem pénz kérdése. — Hanem? — Nem több pénz kell, hanem hatékonyabb felhasználás. A kulturális terület a társadalom érdekében hozzá akar jutni azokhoz a forrásokhoz, amelyek nélkül működése nem biztosítható. A területarányos gazdasági, kommunikációs és emberi forrásokhoz. — Kérem, részletezze ezeket! — Világossá, átláthatóvá kell tenni a kulturális költségvetést. Nem lehet megengedni a megszégyenítően toldozó-foldozó megoldásokat, a kényszerből hol erről, hol arról a területről elvont összegeket, mert ezek nemcsak kultúraellenes, hanem már-már nemzetellenes intézkedések is. — Milyen kommunikációs csatornákra van szüksége a kulturális szférának? — A tömegkommunikáció minden eszközére. Nem furcsa, hogy a televízióhoz a kultúra minisztériumának nincs köze? — Ezt az egy magyar televíziót akarják megszerezni? Vagy önálló tévét alakítanak? — Miért ne? Minél több televízióra van szükség. Legyenek kereskedelmi, közjogi, intézményi és magántelevíziók. Tudatosan vesszük igénybe a tömegkommunikációs eszközöket egy-egy akciónk érdekében. így történt ez a kamara első konkrét lépése kapcsán is, amikor az Országgyűlés számára fogalmaztunk meg egy állásfoglalást, s ezt közöltük a lapokban, s megküldtük minden érdeklődő képviselőnek is. Ez történt a II. Vásárhelyi Dispután, ahol a Magyar Gazdasági Kamara és a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete volt a kulturális kamara partnere, és ahol Vásárhelyi üzenet cimmel a gazdasági és kulturális szféra kapcsolatának javítására ajánlásokat fogalmaztak meg a résztvevők. — Mit ért emberi forrásokon? — A remélhetőleg még fellelhető kreatív, a kultúra terjesztése érdekében tevékenykedni tudó embereket és intézményeket. — Felépítési, működési rendjében volt-e valamilyen mintája a kulturális kamarának? — Ilyen típusú kulturális kamarát, tudomásom szerint, sehol a világon nem működtetnek. Talán ezért is érdeklődnek a miénk iránt a Szovjetunióból, Japánból. A példánk a Magyar Gazdasági Kamara volt, ezt a modellt töltöttük meg kulturális tartalommal. — Hol található a kulturális kamara? — Átmenetileg, az idén, a Közművelődési Információs Vállalatnál, ahol megfelelő infrastruktúra, az intézmény számítógépes és videorendszere, nyomdája ad hátteret a kamarai munkának. Később aztán kis szervezettel, főleg társadalmi munkában dolgozó apparátussal, önfenntartó működéssel saját lábára kell állnia. Kádár Márta Történetek szabadlábon Hihetetlen, de így van: a glasz- noszty a Szovjetunióban már a humor berkeit is elérte. A moszkvai Kroko- gyil című szatirikus lap hasábjain eddig soha nem látott — csak szájhagyomány útján terjesztett — politikai viccek, anekdoták jelentek meg. Ezekből mutatunk be egy csokrot. * — Miért nem voltál olt az utolsó taggyűlésen ? — Ha tudom, hogy ez az utolsó, még a feleségemet, az anyósomat, a sógornőmet is magammal viszem! * Egyszer Nyikita Szergejevics Hruscsov utasítást adott, hogy keressenek egy olyan valakit, aki politikai vicceket gyárt. — Mondjon nekem is ilyen vicceketI parancsolta. Kereslek hát egyet, és a politikus elé vitték. Rögtön fogadja is őt Hruscsov, és bevezeti a lakosztályába. A gazdagon berendezett helyiségek tele vannak süppedő szőnyegekkel, kristályokkal, szökőkutak díszítik, aranyhalak úszkálnak a medencében, trillázó madarak énekelnek. —- Hát látja — mondja a házigazda a csodálkozástól elképedt látogatónak —, tiz-tizenöt év múlva minden szovjet ember ilyen körülmények között fog élni! — Elnézését kérem, Nyikita Szergejevics — szólal meg a viccgyártó vendég —valamit nem értek. Tulajdonképpen ki fog itt vicceket mesélni? Ön nekem, vagy én Önnek? * — Azt mondják, hogy ültél, börtönben voltál. — Igen. Öt évet lenyomtam. — Miért? — Tulajdonképpen semmiért.- Hazudsz. Nálunk semmiért nem öt évet adnak, licmem tízet! * — Tudod, nálunk ki szereti legjobban az anekdotákat, a politikai vicceket? Berijal —- Ne mondd! — Ráadásul még gyűjti is! — Lehetetlen. — Főleg azokat, akik terjesztik. * Egy nagyon magas beosztású személyiségnek telefonál valaki, és személyes kihallgatást kér tőle. — Azt állítja az illető, hogy évfolyamtársak voltak, együtt tanultak —jelenti a személyi titkár. — Mondja meg annak a hazug disznónak— parancsolja keményen a .fontos elvtárs" felesége —, hogy a férjem, Ivan Ivanovics soha, sehol, senkinek nem volt az évfolyamtársa, nem járt iskolába! * Churchill, Sztálin, és az amerikai elnök, Roosevelt gépkocsin utaznak együtt. Egyszeresük az erdőből kijön egy tehén, lefekszik az út közepére, és elzárja a közlekedést. Churchill kiszáll a kocsiból, megpróbálja elzavarni a tehenet, de a kísérlete nem sikerül. Másodikként Roosevelt próbálkozik. Neki sem sikerül. Ekkor aztán Sztálin lép ki a kocsiból. Odamegy a tehénhez, valamit súg neki. A jószág egy pillanat alatt felugrik, és elrohan, vissza az erdőbe. — Mit mondott neki? — érdeklődnek az útitársak, amikor Sztálin visz- szatér a gépkocsihoz. A népek nagy tanítómestere kiveszi szájából az elmaradhatatlan pipát, s a bajusza közt mosolyogva válaszol: — Megfenyegettem. Azt mondtam neki, ha továbbra is itt fekszik, beadom egy szovjet kolhozba. * — Ha jól emlékszem, én 1926-ban találkoztam Sztálin elvtárssal. — Micsoda memória! És még mindig szabadlábon van az elvtárs?! K. Gy. M.
