Petőfi Népe, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-21 / 223. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1989. szeptember 21.

NEMZEDÉKVÁLTÁS

Mosollyal vegyes döbbenet ült az arcokra, amikor Grósz Károly, az MSZMP főtitkára a közelmúltban valamelyik gyárlátogatáson elmesélte, hogyan vette át Lázár Györgytől a miniszterelnökséget.

„Kormánywhisky”

„Az egyik szekrényből elővett egy üveg whiskyt, amit még annak idején Fock Jenőtől kapott ajándékba, és jókívánságainak tolmácsolása közepette átnyújtotta azt nekem”. Majd némi keserűséggel hozzátette: „három hónappal később derült ki csak számomra, hogy valójában milyen helyzetben is van az ország és én mit örököltem a whisky vei”.

A mosoly a sztorinak szólt, a döbbenet viszont annak, ami mögötte van: több évtizedes belterjes, kontraszelektáló káderpolitika után ilyen a generációváltás vezetői posztokon. „Az én korosztályomnak semmiféle vezetői tapasztalata nem volt, nem is nagyon lehetett; hát hol tanultuk volna?”

— kérdezte Grósz a hallgatóságát. Senki nem felelt neki. Minden bizonnyal az egybegyűltek ráéreztek- az arcokon legalábbis ez látszott — hogy a stafétabot átadása körül nemcsak a miniszterelnöki bársonyszék esetében vannak — lesznek — gondok.

Ki ne ismerne a környezetében olyan gazdasági vezetőt, akiről már jó ideje mindenki tudja: alkalmatlan arra a posztra. Már az utóda is megvan, képzettebb, fiatalabb is nála. Néhány hónapig még együtt kellene dolgozniuk, hogy a leköszönő átadhassa munkakörét, személyes tapasztalatait. És éppen ez az, ami nem szokott menni. Az öregebb

— tisztelet a kivételnek — nemegyszer hagyja kínlódni a másikat: én is megszenvedtem a tudásomért, szenvedjen meg érte ő is. A másik sem különb: bosszúból nem mutatja be azokat az új módszereket, amiket ő már az iskolában megtanulhatott: miért szerezzek jó pontokat az öregnek, ha ő nem segít nekem. És miközben előd és utód így elvannak a friss tudás és az évtizedes tapasztalat versenyeztetésével, az ország rohan a csőd felé.

Mennyivel másabb ez a képlet a családokban! Szinte nincs olyan szülő, aki ne szeretné, hogy gyermeke, úgymond, többre vigye nála. Erejük felett is teljesítenének, csakhogy neki már köny- nyebb legyen, jobb helyzetből startolhasson a maga életének kezdetén,, mint szülei. „Miközben a családok gyermek- és iíjúságpártiak, ugyanez egyáltalán nem mondható el a társadalom egészéről” mondta egyik első nyilatkozatában Králikné Cser Erzsébet, a kormány ifjúságpolitikai kormánybiztosa.

Szöveg van, program nincs

Ha valaki nincs irigylésre méltó helyzetben a kormányhoz közel álló körökben, hát ő aztán nincs. Mint azt ugyancsak nyilatkozta: senkinek, egyetlen társadalmi, politikai szervezetnek sincs programja arra, hogy mihez akar kezdeni az ifjúsággal. És éppen akkor nincs, amikor napirenden az ifjúsági munkanélküliség, százával, ezrével kallódnak el az ifjú tehetségek pusztán azért, mert családjuk anyagi helyzete nem teszi lehetővé számukra, hogy becsatlakozzanak azokba a folyamatokba, amelyek ma tudásuknak, képességüknek megfelelő pozícióba viszik őket. Az érvényesüléshez praktikus információkra van szükség, melyeket ha nem „szállít le” valamelyik erre szakosodott szervezet vagy hivatal, kinek-kinek magának kell beszereznie; és ez időbe kerül és pénzbe, sok pénzbe. A legtöbben épp ezért nem is próbálkoznak vele...

Ilyen gazdagok lennénk? Megengedhetjük maguknak, hogy elveszítsük „jobb sorsra érdemes — és alkalmas —, a világmegváltásra még kapható fiatalok sokaságát”?

A különböző pártok ifjúságpolitikája ma jószerivel abban áll, hogy hangoztatják az elmúlt negyven év hibáit és kijelentik: olyan társadalompolitikára van szükség, ami a fiatalok számára is kedvező. De vajon lesz-e ebből bárkinek is első lakása, munkahelye, ahol a teljesítmény és nem az életkor a legfőbb fizetésszabályozó? Értékelhető-e többnek, mint választási fogásnak az, amit egyébként több párt is a zászlajára tűzött: olcsó lakáshoz kell juttatni a pályakezdőket, a fiatal házasokat. Nocsak. A lakás árát hogyan fogják a megfizethetetlenség- ből lenyomni? Az építőanyagnak ára van, az építkezésnek költségei, s e kettőből alakul ki a lakás ára. Csökkenteni ezt csak piaci versenyben lehetne. Ha az állam néhány jól ismert dotációs megoldással igyekezne lenyomni az árakat, azzal csak a kétes árakon és minőséggel dolgozó építő(anyag-)ipart támogatná, olcsó lakás attól még nem lenne. Ezt már megtapasztalhattuk. De még ha lenne is, milyen áron? A dotációt honnan^teremtené elő a kormány? Talán egy újabb hús-, tej- vagy más nélkülözhetetlen cikk árának emelésével?

Csomagterv

A kormány, politikai megrendelés hiányában, most saját szakállára próbál kidolgozni egy csomagtervet, amitől azt reméli: rövid távon enyhítheti a fiatalok egy részének gondjait, hosszabb távon pedig prespektívát kínál számukra.

A koncepció az első helyen említi a valóban ingyenes oktatás feltételeinek megteremtését, legalább alapfokon, tehát az általános iskolákban. Tervbe veszi a nevelőotthoni rendszer korszerűsítését. A jelenlegi hálózat fenntartása ugyanis sok pénzbe kerül és minden jó szándék ellenére sem tudja „küldetését” teljesíteni. Miért ne kaphatnák meg az eddig oda fizetett összeget a nevelőszülők? Őket kell segíteni, számukat gyarapítani — véli a tervezet. A gyes és a családi pótlék pedig állampolgári jogon járjon, s az előbbi összegét emeljék fel 3000 forintra.

A kormánybiztos számításai szerint a fent említett intézkedések—és a hozzájuk tartozó többi kedvezmény — nem terhelné jelentősen a költségvetést, ám sokat jelentene bevezetésük a családoknak.

Mindemellett, piac ide, pluralizmus oda, az államnak a későbbiekben is lesznek feladatai a felnövekvő nemzedékek felkarolásában. Például: kötelességének kell(ene) lenni, hogy odafigyeljen a szavukra.

Az ifjúsági parlamentek halálát éppen az okozta, hogy senkit nem zavartak az ott elhangzottak; egy idő után ezért már egyik fél sem vette komolyan határozatait. De mi lenne, ha az ifjúsági parlamentek akkor, olyan időközönként ülnének össze, amikor azt a fiatalok jónak látják. Az Országgyűlés pedig kötelezettséget vállalhatna arra, hogy alkalmanként a soron következő ülésszakán napirendre tűzi a „kistestvér” ajánlásait. Akkor ugyanis már tétje lenne a dolognak, mindkét oldalon. És kiválasztódhatnának, és nem kontra- szelekcióval, a felnövekvő korosztályok rátermett politikusjelöltjei, szervezői, menedzserei. Akik majdan a vállalatok, vállalkozások, illetve az ország élén átvehetnék a stafétabotot. De vajon gondolnak-e erre a nemzeti kerékasztalnál ülők s a honatyák a parlamentben? Lesz-e megrendelés ez ügyben a kormány felé, s ha lesz, akkor mikor? És mire a mai politikai elitek megegyezésre jutnak, lesz-e még stafétabot, ami átadható?

KONGRESSZUSI KÜLDÖTT

Vissza kell állítani a föld értékét, a paraszti munka becsületét

Csűri Péterné, 42 éves, két gyermek anyja, tanult szakmája gyógyszerész asszisztens, 1971 óta tagja az MSZMP-nek, 1985 óta Jászszentlászló Községi Pártbizottság titkára. Ebben a faluban született paraszti családban, s minden emberi értéket — amelyek közül a bizalmat tartja a legfontosabbnak — az itt élőktől kapta.

— Hogyan lett jelölt?

— A jászszentlászlói tsz, a Móricgáti Petőfi Tsz, a csólyos- pálosi tsz és a községi alapszervezetek taggyűlésén felkértek, majd pártszavazással megválasztottak. Számomra ez küldetés, mert a tagság bízott meg.

— Miért vállalta?

Mert a bizalom kötelez, azzal élni kell, nem visszaélni. Számomra ez azt jelenti, hogy az emberek vágyait, törekvéseit közvetíteni kell. A felkészülés jó eszköz volt, hogy aktivizálódjon a tagság, úgy értékelem, hogy a viták során sikerült hitet adni és kapni. A személyes ambíció nem bűn, mert az emberek előtt nem az álszerénység, hanem a tisztesség a mérce. Az időszaki képviselőválasztások bizonyították, hogy a hatalmat csak gyakorolni tudtuk de működtetni nem és ezen változtatni kell.

— Mit vár a kongresszustól?

—- Konkrét, közérthető

programot. Olyat, amely felvállalja a válság megállítását, a feszültségek kezelését, amely lehetővé teszi, hogy a gazdaságban csak a gazdaság törvényei működjenek. A piac legyen az egyetlen értékmérő, és a "tulajdont alkotmányos törvény védje. Igazságos elosztást akár. ''ä fisztességes munkáért tisztességes bért, amelyből meg lehet élni, de megszünteti a kiváltságokat, a milliós prémiumok lehetőségét és felszámolja a szegénységet. Új adórendszert követel, amely ösztönöz, amely a ma filléreire, nem a holnapután forintjaira épít. A programnak fel kell ismerni, hogy a fejlődéshez a pénz mellett a legfontosabb tőke az ember, hiszen a tudáshiány nagyobb bajt okoz, mint a tőkehiány. Ezért azonnali feladat az oktatás feltételeinek javítása.

— Ez a program mit nyújt az ifjúságnak, a településeknek, a parasztoknak?

— Olyan társadalmat, ahol az ifjúság valóban a jövőt jelenti és nem reménytelen sorsú,

mint most. A pályakezdés, lakáshoz jutás feltételeit biztosítani kell. Ahol a szociálpolitika az egyént, a családot támogatja, az egészségügyet nemzeti ügynek tekinti. Egészséges társadalom, jó gazdaság csak egészséges emberekkel valósítható meg. Olyan önkormányzatot, melyben gazdaságilag is önállóak a települések, tehát a helyben képződött jövedelmek maradjanak ott és a közösség gazdálkodjon velük. Vissza kell állítani legnagyobb nemzeti kincsünk, a föld értékét és a paraszti munka becsületét. Megszüntetni a vidék másodla- gosságát. Olyan agrárpolitikát kell megvalósítani, amely a paraszti értékekre alapoz, a szorgalmas, logikus gondolkodású, áldozatokat vállaló, a mindig tervező-reménykedő emberre. A mezőgazdaság jövőjét az fogja eldönteni, hogy a földművelő embernek milyen lesz a kapcsolata a földdel, hogy sajátjaként bánhat-e vele, hogy hosszú távú érdekeltségét megtalálja-e, hogy gyümölcsét ő élvezi-e.

— Milyen pártot szeretne?

— Amely ezt a programot akarja kikényszeríteni a kormányból, amely alkalmazkodni tud a versenyhelyzethez, és győzni akar, hogy koalícióképes legyen. Olyan pártot, amely csak annyi részt kér a hatalomtól, amilyen mértékben a szabad választásokon a néptől bizalmat kapott, s amely mozgalomként, politizáló pártként működik. A múltat tisztázza, elhatárolja magát és konkrétan megnevezi a továbbvihető értékeket. Alapvető kérdésekben egységes pártnak kell alakulni, új névvel. Új típusú párt kell, amely nem a demokratikus centralizmus elvén működik és szerveződik, hanem a szabadság, a szolidaritás, a demokrácia eszméin. Ebben a pártban a tagság és vezetés kapcsolata közvetlen, semmi sem történhet nélkülünk. A platformszabadság a másként gondolkodók szabadságát, védelmét jelentse, ez a belső kritika eleme. Mindenki maga dönthesse el, hogy hol politizál, a szervezet hol működjön. Nem a hely a meghatározó, hanem az, hogyan vagyunk jelen, politizá- lunk-e, vagy irányítunk? A munkahelyen ne legyen joga a pártszervezetnek, de véleménye lehet, amellyel befolyásolhat. A teljes nyilvánosság előtt működjön, a nép úgy tudja ellenőrizni. Központi vezetés, a tagság által választott választmány legyen. Vezetők mutassák meg arcukat,, politikailag, morálisan tiszta, jól felkészült, határozott egyéniségek legyenek. A tagdíjak 50-60 százaléka maradjon helyben.

— Milyen tapasztalatokat szerzett a választási fórumokon?

— Az emberek vágya a békés, biztos élet, nem szeretik a bizonytalanságot. Az elmúlt évtizedeket nem lehet teljesen megtagadni, mert lehetetlen, hogy egy nemzedék hiába élt. Ezért tisztességes, kritikus, de kulturált elszámolás kell, nem lehet a 700 ezer párttag bűnbak. Most is úgy érzik, hogy fejük felett történnek a döntések. Sok a próféta, aki az igét hirdeti. A politikai harc a hatalmi helyekért, a vagyon újraelosztásáért folyik, de senki nem beszél az etnberek mindennapi problémáiról. Számukra kedvező változást nem tapasztalhatnak. Közérzetjavító, bizalomerősítő intézkedések kellenének. A demokráciát meg kell tanítani, az embereknek szabadságélmény kell, hogy rájöjjenek, rajtuk múlik sorsuk. Vissza kell adni az egyén szabadságát, önbecsülését. Most országban, népben kell gondolkodni, mert a mi helyzetünk csak akkor változik, ha a lehetőségeink megváltoznak. Legfontosabbnak azt tartom, hogy az embereket meg lehet nyerni, tisztességes szándékkal, igaz érdekkel. Ha világosan látják, hogy hová tartozunk, mit vállalunk, mit védünk, mit támadunk.

Gémes Gábor

NEMERE ISTVÁN:

JT F r< r

(9.) A rendőrök elporzottak. En sem tétlenkedtem. Már pirkadt, egyre veszélyesebb volt az utcán járni. Tudtam, hol van a börtön, és hamar rájöttem, hogyan jutok oda a legrövidebb úton. De így is majdnem elkéstem. Beálltam egy üres telekre, amelyen ócska lakókocsik és autóroncsok álltak. Erre kell jön- niök. A kerítés mögé húzódtam. Parettit hiába tartóztatják le, a megvesztegetett bírák úgyis kiengedik. A hamis tanúk, a jól fizetett ügyvédek egész hada nyüzsög majd, hogy — mint már annyiszor — ismét a tévékamerákba mosolyogva lépjen ki a bíróság épületéből — és folytassa, amit eddig is csinált. Legalább hatvan ember életét oltották ki eddig az emberei, sőt ö maga személyesen is ügyködött több esetben.

A rendőrautók konvoja égő lámpákkal jött. A sarkon fékezni kényszerültek, és én éppen ott álltam, beleolvadva sötét ruhámmal a kerítés és a fal közé. Nem tudhattam, melyik kocsiban van Paretti, és nem akartam hibázni. Ezért a hangtom- pítósból belelőttem az első rendőrautó szélvédőjébe. Az darabokra pattant, a kocsi keresztbe fordult az utam. A konvoj megállt. Meglapultam és kilestem. A négy autó közül háromból az elsőből, a másodikból és a negyedikből — csak rendőrök ugrottak elő. De a harmadik hátsó ajtaján egy civil nézett ki. Megismertem Binner kapitányt a fotókról, amiket a múlt héten mutattak nekem valahol. Szóval személyesen viszi a nevezetes foglyot a börtönbe? Csak egy homályos árnyat láttam a kocsi közepén. De az összevissza forgolódó rendőrautók egyike rávetítette fényszóróját. . . Igen, ez Paretti.

Kétszer lőttem, a biztonság kedvéért, aztán már rohantam is. Azt hiszem, jól eltaláltam Parettit, ebből alighanem temetés lesz. Maffiatemetés ... Vágtattam, mint az őrült. Nem hiába edzettem annyit az utóbbi hónapokban, futottam be a lakókocsik közé. A rendőrök is lőttek, meglehetősen összevissza. Mire tájékozódtak, hol lehetek, és átvetették magukat a kerítésen, a lakókocsik között futottam. Majd a roncsautók következtek. Egyszerűen belebújtam az egyikbe. Ott rohangásztak körülöttem, de nem voltak kutyáik. Egyetlen árva zseblámpa fényénél aligha lelhettek rám. Eltelt vagy negyedóra, közben hallottam, hog szirénázva jött egy mentőautó is. Végre sűrű káromkodások közepette arra a belátásra jutottak, hogy már biztosan túl vagyok úrkon-bokron. Elmentek.

*

Amikor beléptem a sötét szobába, Clara aludt. Hallgattam egy percig egyenletes lélegzetvételeit. Valamit megérezhetett álmában is, mert hirtelen felriadt:

— Itt van . . . Anton ?

— Itt — feleltem, és leültem a székre. Sötét árny lehettem. Oda- künn már virradt. Szürke négyszög lett az ablak. Clara közelsége most nem csábított. Nehéz éjszaka volt mögöttem.

— Van felesége? — kérdezte a lány.

— Volt - feleltem. Nem szeretem a sok beszédet.

— Elvált?

— Megölték — mondtam. — Az olyanok, mint Paretti vagy Hamson.

— De nem azok ? — kérdezte egy kis idő múlva, már más hangon.

— Nem pont ezek. Olyanfélék. Mindenfelé sokan vannak — mondtam, majd kis tűnődés után hozzátettem: — Bár mától kezdve azért kevesebben.

Értette, és hallgatott. Talán félt is. Aztán ledobtam a zakót, és felálltam :

— Aludjon csak tovább. Megyek őrködni.

*

Kilenc-harminckor Clara megállt a küszöbön és rám nézett:

— Meggondolta a dolgot? Tényleg magával visz?

— Persze. Ha maga is úgy akarja — mormoltam. A fenébe is, nem szabad meghatódni, meg ilyesmi. Az államhoz nyúltam, borostás volt, pedig rendesen megborotválkoztam. Az ingem is tiszta, a ruhám is egészen más, mint a tegnapi. Ezt is itt hagyták nekem a lakásban azok, akik utamat előkészítették. — Vegyen két jegyet első osztályra, aztán szálljon fel a vonatra, majd jövök én is.

Még hosszan nézett azokkal a nagy zöld szemeivel. Biztatóan bólintottam, végre elindult. Kivártam még tizenöt percet. Az állomás itt van két utcával odébb, és pontban tízkor áll meg Erdingben a gyors. A tegnapi vonat jön ilyenkor visszafelé, a főváros felé tart. A város azóta biztosan az újságok első oldalára került.

( Folytatjuk )

Ki van vonalban?

A világ minden harmadik telefonja közül egy az észak-amerikai kontinensen működik. Tokió, Párizs és New York több vonalat mondhat magáénak, mint egész Afrika. Svédországban minden 100 lakosra 66 vonal jut, szemben a közel-keleti és a délkelet-ázsiai eggyel. íme, ez telefonokban kifejezett egyenlőtlenségünk vázlatos térképe. Ám a részletek érdekesebbek, amint ez az Egyesült Államokban kiadott híres telefonévkönyv, a „The World’s Telefones” böngészéséből kitűnik. Az ATT — American Telephone and Telegraph — több mint 423 millió telefont jegyez az egész világból, ez azonban csak három milliárd embert érint, a telefontársaságok 41 százaléka ugyanis nem szolgáltatott adatokat. Például hiányzik Kína. Ugyanakkor hét év távoliét után jelen van a Szovjetunió. Mint a Le Monde tudósításából kiderül, azóta 4 millió állomással többet jegyeznek, mint korábban, de még így is a világátlag alatt van a hatalmas ország: minden 10 közül csupán egy szovjet polgárnak van telefonja. A negatív rekordot Afrika tartja: Étiópiában például ezer közül kettőnek. Persze, telefon és telefon között is különbségek vannak, és ennek megállapításához nem is kell Afrikába utazni. Nos, ami a technikai fejlődést illeti, az ATT szerint a kézi kapcsolású rendszer már eltűnt az iparilag fejlett országokból, kivéve Nagy-Bitanniát. Némely dunántúli és alföldi település tehát már utolérte a szigetországot. A sokféle összehasonlítás közül emeljünk ki még egyet, ugyancsak a Le Monde alapján: „Egyáltalán nem meglepő, hogy a Szovjetunióból induló nemzetközi hívások fele a kelet-európai országokba irányul. Azt azonban meglepetéssel nyugtázhatjuk, hogy a népi demokráciák inkább az NSZK felé fordulnak, átlagosan 2-4-szer többet telefonálnak oda, mint a nagy testvérhez.”

Ki veszi át a stafétabotot?