Petőfi Népe, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-04 / 182. szám

1989. augusztus 4. • PETŐFI NÉPE • 5 lett, nem demokrácia és gazdasági haladás. A DEMOKRÁCIA alulról jövő építkezéséhez az kell, hogy szinte minden állampolgár számára le­gyen lehetőség a gazdasági auto­nómiára, a gazdasági független­ségre. Ezt csak akkor lehet meg­valósítani, ha az emberek százez­rei kiélhetik gazdasági aktivitásu­kat, kreativitásukat, tehát ha sok százezer kisvállalkozás működik hazánkban. Ebben az irányban még alig tettünk valamit azon kí­vül, hogy ezt a szektort megtűr­tük, szavakban deklaráltuk fon­tosságát. Ez kevés. Politikailag, anyagilag, gazdaságilag bátoríta­ni és támogatni kell azokat, akik vállalják a kockázatot, hogy új dolgokat csináljanak, a maguk hasznára, s legtöbbször a nemzet javára. Az igazi demokráciához az is szükségeltetik, hogy minden tele­pülése politikailag és gazdasági­lag a lehető legfüggetlenebb le­gyen. Rendelkezzék tehát saját ta­náccsal, iskolával, földdel, annak hasznosítási jogával, legyenek sa­ját bevételei, ne függjön a felső állami szervektől, hatóságoktól, sem politikailag, sem gazdasági­lag. Fontos ezt hangsúlyozni azért is, mert e tekintetben hátrább va­gyunk ma még annál is, amit már 1945-ben elértünk. A demokrácia életelcme, hogy legyenek erős helyi közösségek, egyesületek és pártok. Az erősö­kön csak azokat szabad érteni, amelyek nincsenek felülről függő viszonyban, hanem tőlük függe­nek, hozzájuk igazodnak a felső szervezeteik. Nem demokratikus az a párt, amelyik nem tagságá­tól, hanem vezetőségétől függ. Sajnos, pillanatnyilag rossz hely­zetben vagyunk, mert jelenleg nincs egyetlen igazán demokrati­kus pártunk sem, legfeljebb ígére­teink vannak ezek megalkotására. A megvalósulást nagymértékben akadályozza, hogy a jelenlegi pár­tok szinte minden idejüket, energi­ájukat a csúcsszervezeteikben fo­lyó hatalmi harcra és a verseny­társaikkal való eszmei vitákra fordítják ahelyett, hogy igazi re­formerként legfőbb hivatásuknak, kötelességüknek azt tekintenék, hogy lent, az emberek között szer­vezzék a társadalmat. Az lenne a feladat, hogy e szervezés közben a pártokban szerezzenek érvényt a tagság akaratának, szervezzék a helyi közigazgatást, segítsék a vállalkozói kezdeményezéseket, küzdjenek azért, hogy az ország­ban a nép többségének akarata legyen az iránymutató, nem pedig ilyen vagy olyan ideológia. Ne a párttól, az élcsapattól függjön a nép sorsa, hanem a párt függjön a néptől. * Kopátsy Sándor S. 0. s., Shakespeare! „Mentsétek meg Shakes- peare-t a betontól!” — hir­dette egy transzparens Lon­don belvárosában, a közel­múlt egyik tüntetésén. A csoport nem volt népes, de mindenki ismerte őket: a város leghíresebb színészei sir Peter Hall, a National Theatre igazgatójának veze­tésével ilyen szokatlan és lát­ványos módon tiltakoztak az ellen, hogy a nagy dráma­író színháza áldozatul essen a telekspekulációnak. Ez a régi színház ugyanis — az 1587-ben épített Elizabe­than Rose —, ahol az első Shakespeare-drámákat be­mutatták, a város központ­jában található, s ennélfog­va kifizetődőbb lenne, ha át­engedné a terepet egy bérla­kásokként kiadható torony- hának. A tiltakozással a parlament is foglalkozott. Az ellenzék egyenesen a vi­lág művészetének megbecs- telenítésével vádolta a kör­nyezetvédelmi minisztert. A tiltakozás hangját felerő­sítette a sajtó. Az egyik lap például vezércikket szentelt a témának, azt irta: „Az építkezés terve olyan, mint­ha Görögországban le akar­nák bontani a Panteont azért, hogy föld alatti ga­rázst építsenek a helyére.” Vallomások — Intelmek — Tanulságok Megjelent Kodály Zoltán hátrahagyott jegyzeteinek első gyűjteményes kötete „Művet megérteni lehet anélkül, hogy ismernénk szerzőjét, de embert művei nélkül nem, hiszen beléjük tette le énje jobbik részét.” — írja Kodály Zoltán 1946-ban Bartók Bélával kapcsolatban. Saját személyes életének zárkózottsága, legendás „megközelíthetetlensége” ugyanezt hivatott megerősíteni: az alko­tó, a tudós zeneszerző mindenekelőtt művein keresztül kíván szólni nemzeté­hez, a magyarság felnövekvő nemzedé­keihez, s rajtuk keresztül a művelt embe­riséghez. Hátrahagyott jegyzeteiben, széttépett borítékokon, meghívókon, villamos- átszállójegyeken rögzített gondolatai­ban mégis a mű mögött meghúzódó em­ber, a világ dolgaira érzékenyen reagáló alkotó és gondolkodó megnyilvánulása­it tanulmányozhatjuk. Az életműkuta­tások örök erkölcsi dilemmája itt is kí­sért: jogos-e, szükséges-c, kell-e az utó­kornak ilyen részletességgel ismernie a szerző személyét? Előbbre viszi-e a Ko­dály által is szorgalmazott ügyet, a nem­zet kulturális felemelkedését, ha szemé­lyéhez feljegyzései alapján is közelebb kerülünk? Kodály Zoltán esetében, figyelembe véve az elmúlt évtizedek sok tekintetben hamis illúziókat tápláló félreértéseit, fel­tétlenül üdvözölnünk kell ezeknek a tö­redékeknek a megjenelését. „Hamis kép ellen küzdeni.” — Kodály maga fogal­maz így a kötet egyik előadásvázlatá­ban, mintegy saját maga és munkatársai számára fogalmazva meg nemzetformá­ló feladatát. Küzdeni a „magyarság”, a „nemzet”, a „nép”, a „kultúra” fogal­mának hamis értelmezése, demagóg le­járatása, mindenkori politikai kisajátí­tása ellen; s felmutatni a történelmi nemzet, a falusi nép nemes hagyomá­nyain alapuló, kiküzdött és kiérdemelt magyarság értékeit. Kodály egész életét e küzdelemre fordította, s mint ahogy vallomásaiból kiderül, nem csupán mű­veiben, hanem személyes sorsában is. A dicsőség, a hírnév, az ünneplés és elis­merés mellett ugyanis hosszú élete során egyik politikai berendezkedés sem kí­mélte meg őt a kicsinyes áskálódások- tól, támadásoktól, tudatlanságból, tájé­kozatlanságból fakadó félreértésektől. Munkássága — mivel mint alkotó nem vonult el az elcfántcsonttoronyba, hanem közönséget akart nevelni — szin­te a kezdetektől közéleti jellegű, s így kérlelhetetlenül összefonódik a XX. szá­zadi magyar történelem nagy átalakulá­saival. Kodály Zoltán minden átalaku­lással közösséget akart formálni a kö­zönségből: felülről jövő beavatkozással felszabadítani a lent még meglévő érté­keket; a zene, a kultúra segítségével elő­mozdítani a társadalom fejlődését; egészséges, szerves közösséggé alakítani a területileg és kulturálisan mestersége­sen szétszabdalt magyarságot. Ezért ír­ja, hogy bár valójában soha nem foglal­kozott politikával, minden művében és minden sorában valahol politikum rej­tőzik. Ezért mondhatjuk —- jegyzetei tükrében immár bizonyítottan —, hogy jellegzetesen közép-kelet-európai sors az övé is, azoknak az „írásludók”-nak a sorsa, akik a legnehezebb időben a nemzet jövőjéért érzett felelősséget ci­pelték hátukon, ha kellett, a hivatalos politikai ellenében is. Kodály gondolatai helyenként fájdal­masan aktuálisak ... Sajnálatosan igaz­nak tűnnek megjegyzései a tehetségtelen- ség védvárairól, a magyarok közötti széthúzásról, főváros és vidék ellentétei­ről vagy éppen a párt maga csinálta ellen­ségeiről, a szenny kultúra terjedéséről... Ez az aktualitás ugyanakkor némi re­ményt is adhat: reményt az immár so­kak által felismert problémák orvoslá­sára, s arra, hogy ebben Kodály útmu­tatásai még napjainkban is segíthetnek. Ezért köszönjük Vargyas Lajosnak, hogy a Kodály melletti több évtizedes munka tapasztalatainak birtokában vállalkozott a rendelkezésére bocsátott hihetetlen mennyiségű papírtömeg ren­dezésére, válogatására és közreadására. A kötet révén árnyaltabb, minden bi­zonnyal hitelesebb Kodály-portréval is­merkedhetünk meg, s talán ez jobban felkelti az érdeklődést zenemüvei iránt is. Mert nem feledhetjük, hogy semmi­lyen ünnepség, megemlékezés, idézet vagy tanulmány nem pótolhatja a zene­szerző alkotásaival való rendszeres és elmélyült találkozást! E kötet pedig csak akkor töltheti be valódi hivatását, ha az írásokon keresztül nem csupán az alko­tó személyéhez, hanem talán ezen ke­resztül műveihez, szellemiségéhez is kö­zelebb kerülünk. Kodály Zoltán: Közélet, vallomások, zeneélet címmel kiadott hátrahagyott írásai a Szépirodalmi Könyvkiadó gon­dozásában jelentek meg, a tartalomhoz méltó, igényes kötetben. Horváth Ágnes • Délelőtti megbeszélés az ebédlőben. (Tóth Sándor felvételei) MÁS EZ A TÁBOR Emmauszban jártunk A Kecskeméti Református Egyház gyülekezeti házát szelíd nyárlőrinci ho­mokdombok között építették fel. A tájba illő fehér falú, zsalugáteres épület homlokzatán áll a név: EMMA- USZ. Varga László táborvezető lelkésztől megtudom, hogy EMMAUSZ bibliai város volt. (Részlet a Képes Bibliai Lexikonból: „Két tanítvány ment tíz újszövetségi elbe­szélés szerint egy Emmausz nevűJ'aluba, amely hatvan, más kéziratok szerint százhatvan stádiumnyira [mértékek] jekszik Jeruzsálemtől., Jézus keresztre feszítéséről folyt köztük a beszéd. Út­közben csatlakozott hozzájuk egy ide­gen. A tanítványok csodálkoztak azon, hogy látszólag semmit sem tudott a Jeru­zsálemben történtekről, de nagyon meg­ragadta őket, ahogyan a Bibliát kifejtet­te nekik. A faluba érve betértek vacso­rázni. Amikor az idegen kezébe vette a kenyeret és megáldotta, fölismerték, hogy ö Jézus. De miután fölismerték, nyomban eltűnt előlük. Erre visszatértek Jeruzsálembe, és jelentették a tanítvá­nyoknak, hogy látták az Urat.") A gyülekezeti házat néhány évvel ez­előtt felnőttek építették maguknak, pél­daszerű összefogással. Csakhamar ki­derült, hogy nem csupán ők igénylik a csendet, a közösséget, hanem az egy­házhoz tartozó fiatalok is. így azután tanévzárástól tanévnyitásig, a kisisko­lásoktól a felnőttkor küszöbén állókig egy-két hetes időtartamra ideérkeznek negyvenen-ötvenen, hogy a padlástér­ben levő szobákat elfoglalva, csendben és békében ismerkedjenek önmagukkal. Ottjártunkkor vidám csapattal talál­koztunk: középiskolás tizenévesekkel, akik Varga László irányításával vettek részt az előre gondosan megtervezett programon, melynek előkészítésében maguk is részt vetlek. Hogyan zajjik egy napjuk? Hétkor ébresztő, majd reggeli után a sorosok a konyhán segédkeznek. Fél 10 órakor kezdődik az igeolvasás. Ezt megbeszé­lés, értelmezés, illetve beszélgetés köve­ti, az ápolt kertben vagy az ebédlőben. Ilyenkor beszélik meg gondjaikat, magán- és közösségi problémáikat is. Hogy miért keresik a tábo* közösségét, arra a következő válaszokat kaptam: Mert megtanuljuk tisztelni egy­mást . ..- Évek óta ez a legszebb nyári prog­ramom . . . — Mi jobbításra törekszünk, s ezt egyfajta missziónak tartjuk! — Itt tanultam meg, hogy szeretettel kell figyelni egymásra. És segíteni, ha lehet,..- Erőt merítek a Bibliából, mert megismerem önmagamat. A hibáimat is persze, melyeken javítani tudok. S végül, az Egyesült Államokból, Bostonból érkezett fiú, András válasza: — Sokféle táborban voltam már, de itt a legjobb. Ez egy nagyszerű emberi közösség. Jövőre is szeretnék vissza­jönni, ha lehet. . . Fél egykor: ebéd. Egyszerű és ízletes, repetát kérni nem kell, mert akonyhá- ban dolgozók nem mérik ki, hanem tálban rakják asztalra az ételt. A délutáni programok változatosak. Látogatásunk napján lovagolni men­tek, de voltak már fürödni és csónakáz­ni is, és Barócsi Judit gyülekezeti mun­kás irányításával tartottak már kerá­mia-, origami-, szalmafonó-, és virág- montázs-készítő órát is. Valamennyien szeretik a megunhatatlan asztaliteniszt, „bűvölni”a labdát vagy szurkolni, egy­re megy! Suttogás hallatszik. Az egyik fiatal kimegy, s megtudom a titkot: holnap születésnapja lesz, s a tiszteletére zenés köszöntőt készítettek meglepetésül, amit majd a számítógép segítségével játszanak le. Negyven — csaknem felnőtt - fiatal lány és fiú két hétig távol él a város zajától, csendben, hogy „rendbe rakják önmagukat”. Azt mondták, innen ha­zatérve nagyobb szeretettel fordulnak embertársaikhoz, nyitottabban figyelik a körülöttük zajló eseményeket, segítő kezet nyújtanak a rászorulóknak. Tisz­tábbak, jobbak lesznek a táborban töl­tött napoktól. Selmcci Katalin • Hazatérés a lovaglásból. • Próba a születésnapi köszöntő előtt. ZSOLNAI HÉDI: JOHANNA A KOCSMÁBAN IV. Az ajánlólevél Az ötvenes—hetvenes évek népszerű sláger-, dal- és sanzonénekesnője húszéves, amikor a főváros felszabadul. Erőszakoskodó orosz katonák, édesanyja halálának híre jelenti számára a „szabadságél­ménytÁm idővel a legnagyobb fájdalom is csitul, élni kell, kenyeret keresni, s az ifjú lányban fel-feltiir a színpad utáni olthatatlan vágy. Kezdetét veszi — egyelőre igen szerény lehetőségekkel — a művészpálya. Eme valóban szerény kezdetekről olvashatunk az alábbi részletben, mely Zsolnai Hédi a Magyar Világ Kiadónál ősszel megjelenő önéletrajzi regényéből való. A pa a szociáldemokrata párton keresztül patronánst sze­rez a lányának, Keleti Márton filmrendező személyé­ben, aki jó barátja a Fővárosi Operettszínház igazgatójának, Fényes Szabolcsnak. Keleti talán, hogy lerázza a kisem­bert — valóban berendelteti a lányt. Brodszky—Ábrahám: Bál a Savoyban. Kétszavas kis szerep. Kis gázsi, de hatalmas boldogság. „Bekerült a tojásba” — gondolja. Holt volt ez még attól ? ... Kisebb „bulikon” is kezd fcllépegetni. Utca­bál, mozimatinék stb. Ezekért nem fizetnek pénzt. Szalon­nát, rizst, egyebet kapnak tiszteletdíjként. Első énekleckéiért szalonnával fizet. Nagyot mulatnak rajta'Lendvay Andor énektanárral, az Operaház kitűnő szólistájával. Lendvay mindenáron Carment akar nevelni belőle. Hédinek más álmai winnak. Sem az operát, sem az operettet nem szereti. Tragika akar lenni. A nagy álom: prózai színház. Bárdi Ödön, a Vígszínház tanára, majd dr. Németh Antal, a Nemzeti Színház volt igazgatója, főrendezője tanítják. Bárdi tanár úrnál: Molnár Ferenc és más „polgári” könnyű­ségek. Németh tanár úrnál: Medeia, Ibsen, Shakespeare . .. Az örök szerelem: Medeia! A Színművészeti Főiskolán vizs­gát tehetnek a magántanulók. Hédi oklevelet nyer, s most már hivatásos! Brancsbeli. De prózai színház csak vidéken foglalkoztatná: Apát, nagymamát nem hagyhatja cserben. Apa még nem dolgozik. Rózsi és ő teremtik elő a napi szerény kis mindenfélét. . . Dezső bácsi sem jött vissza. A Bethlen téri zsinagóga udvarán riadt sereg lesi naponta a listát, kiket nem láthatnak soha többé..,. Nagymama, apa, Rózsi sokszor estig ott várakoznak. Ő nem ér rá. Próbái vannak. Művészsorsa elrendeltetett, ismét zenés színház: Medgyaszay Színpad zenés vígjátékok, kis szerepek. Majd a Pódium Kabaré. Első találkozás a sanzonnal! Persze, ö itt is még csak kis szereplő, egészen kicsike. Kétlélegzetnyi mondatából szeretne valamit kihozni, de a rendező fölszóí: — Kis Zsolnai, ne nyavalyogjon, nem magáról van szó! A számot kell exponálnia. Ennyi a dolga! Érti? Na, gyerünk! Gyerünk! Premier után a Művész presszóban megkérdezi egyik ha­verját: , — Na, milyen voltam? — Ne haragudj, de náthás vagyok, éppen tüsszentettem, addigra eltűntél... S ő áll a színfalak mögött, s már vagy századszor hallgatja a tüneményes sanzonettet, Fellegi Terit: „Élt Harlemben három kis négerboy, három kis fekete kölyök ...” Csodálatos műfaj. Bizsergető műfaj. Három perc, és egy egész dráma. De hogy valaki ki merjen állni csak úgy szóló­ban, partnerek nélkül, még a gondolat is halálfélelmet okoz, ha magát képzeli a helyébe .. . Pedig képzeli, de mennyire, csak éppen elképzelhetetlen. Színpadra hívják éppen, mikor apa keresi. Apa, nincs most időm. Mi történt? Anyád nincs többé. „Kis Zsolnai! Lekésik! Nem hallja?” A színházból kirakják. (Nem a késésért.) Van egy gazdag szeretője, „természetesen szerelem”, akitől nem fogad el sem­mit, fél, akkor»nem hiszi el, hogy igazán szereti... Q. Marci, aki ismeri a lány mániáit, kénytelen beszámolni a történtekről. S. D. (gazdasági igazgató Marci póker- partnere) szólt Marcinak: — Öregem, a színház anyagi zűrben van, te nyilván támo­gatod a kislányt, fizesd be nekünk a gázsiját, és maradhat. Nem kell tudnia az egészről. Marci az ő tudtán kívül nem mert belemenni, s ezt igen jól tette. A szerencsétlen, gátlásokkal teli „kis békának” már csak ez hiányzott volna. Azért nem kell őt félteni, „kihasznál­ja” Marcit. Érkölcsileg. Marci vonultatja föl először a Fészek, a Művész Klub bálján. Edit nénjétől csodálatos nagyestélyi ru­hát kap. Egyik lakótól kapta, akinek vigyázott a kincseire. Editek még házmesterek. A lakók fele nem jött vissza, a másik fele nyugatra távozott. Sajnos, Pali bácsi maradt. Ezen a bálon igazán írem „béka”. Nagy sikere van. (Bár már színpadon lenne ekkora ! . ..) Nem is akarja elhinni, egyik oldalán egy miniszter, másikon egy író. Hihetetlen az egész. Marci büszke rá. Ha olyasmiről van szó, melyet vég­képp nem ért, akkor rendkívül művelten hallgat. De most éppen egy miniszterrel beszélget. Mivel foglalkozik, kislány? — Jelenleg éppen semmivel.-—És mit tud, mihez ért, mi akar lenni? — Színésznő, énekesnő vagy festőművész . . , A minisztertől két ajánlólevelet kap. Egyik a Herendi Porcelángyár pesti festőüzemének, a másik Vécscy Ernő zongoraművésznek címezve. Néhány hónapja elköltözködölt a Teleki térről, s azóta al­bérletről albérletre vándorol. Mint kislány korában, kirakják, mert nem tud fizetni. Mégis jobban érzi igy magái. Szabadon! Buci nevű förtelmes péksüteményeket árulnak, s ő naponta mustáros bucit eszik. Reggel, délben, s ha nem hívja meg vala­ki vacsorára, akkor este is. Apa már dolgozik. Ismét kiszolgál az egyik (sok ugyan még nem nyílt meg) áruházban. De nem akar pénzt kérni senkitőlvNagyniama dugdosott néha egy kis taxipénzt, amikor odalátogat. De szegényke nem könnyen jut pénzhez. A gyerekei adják össze ... Azt mondja nagymama: — Tudod, kisanyám, egy anya eltarthat húsz gyereket is zokszó nélkül, de sokszor húsz gyerek nem képes eltartani egy anyát... így azután nagy ritkaság, ha Hédi elfogadja az ötöst. Összevissza kószálnak a gondolatai, miközben szekrényét rakja rendbe a cselédszobában .. . Egyszer csak kiesik a teljesen elfelejtett két miniszteri ajánlólevél: Herendi Porcelángyár. Vécsey Ernő zongoraművész. (Folytatás hétfői számunkbanJ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom