Petőfi Népe, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-24 / 199. szám

1989. augusztus 24. • PETŐFI NÉPE • 5

BÖLCSŐTŐL A KOPORSÓIG

Kanász marad, akinek a nevelője kanász

A címben idézett szavakat a csurgói iskolában tanítósködó Csokonai írta a somogyi állapotokról a Jövendölés az első oskoláról a Somogybán című versében. Aggodalma nem túlzott, ha meggondoljuk, hogy 1770-ben például egy összeírás szerint 138 népiskola volt Somogybán, s ezek közül is 47 teljesen üresen állott. Az összeíró indulatos bejegyzése a tények mellé: „A jobbágyok barmok módjára nevelik gyermekeiket.”

A tanítást a tárgyi és személyi feltételek hiánya egyaránt nehezítette. Sok helyen nem volt iskola, a tanítás a mester házában folyt. Másutt tanító nem volt, vagy személye nem volt megfelelő. A nógrádi esperesség rendeletéi között ezt olvashatjuk: „A nős tanítók ne tartsanak diákokat feleségük szolgálatára, és he is parancsoljanak az asszonyok többet az iskolában, mint magok a rektorok.”

De tanulóban is hiány volt. A népiskolázás egész történetén végighúzódik a tanítók panasza, hogy dologidőben „a tanulásra alkalmas Gyermekek az Oskoláiul el vonattatnak, és a magok kárával a Marhák őrizetére fordíttat- nak.”

Milyen tudás is volt az, aminek továbbadására e korai korszakban a falusi iskola vállalkozhatott? A tananyagra mindenekelőtt az a még a múlt században is élő szemlélet nyomta rá a bélyegét, hogy „az iskolák az egyház veteményeskertjei”. Épp ezért a népoktatás fő céljának századokon át azt tartották, hogy megismertessék az ifjúsággal a „keresztény hit ágazatait”. Ennek feltételeként, és nem elsősorban önmagáért tanították az olvasást és írást.

A vallásos alapismeretekét különféle kiadású katekizmusok és zsoltáros- könyvek alapján sokáig csak élőszóval tanította a mester. A későbbi népiskolai tankönyvek szerkezete úgy módosult, hogy elöl volt az ábécé, aztán a vallási ismeretek, amelyek az olvasás gyakorlására is szolgáltak, végül a számok elemei következtek.

A falusi iskolákban a tananyagnak az olvasás-írás és számolási alapismeretek mellett fontos részét képezték az úgynevezett „erkölcsi regulák”, amelyek versbe szedve tartalmazták a legfontosabbnak vélt viselkedési szabályokat. Mivel a tanítás módszere az ismételgetéssel való besujkolás volt, nem csoda, hogy sok idős parasztember máig jól emlékszik e versikére. 1985-ben, egy akkor 74 éves bocsi parasztasszony írta visszaemlékezésében: „Ha halogatok valami tennivalót, eszembe jut az a kis vers, hogy

»Holnap, holnap majd megteszem,

Ma még játszom, iszom, eszem,

így szokott a rest beszélni.«”

S a legelső vers, amit az iskolában megtanultak, többek visszaemlékezése szerint ez volt: „A jó iskolás gyermek, Köszön minden embernek, Megemeli kalapját, Úgy köszönti jó Apját” .. .

Olvasni, középkori örökségként, a nehézkes és lassú silabizálással tanultak a falusi iskolákban, egészen a 18. század végéig, de még Móricz Zsigmond is így tanult gyermekkora iskolájában, a Szabolcs megyei Tügyön. E módszernek megfelelően, először minden hangot külön kiejtettek, s csak azután olvasták egybe szavakká. A tanulókat az olvasásban való jártasság alapján osztották csoportokba, így voltak ábécések, silabizálók vagy betűzök, végül olvasók.

Az írást a múlt században még sok helyen homokkal megtöltött ládikák vagy viasszal bevont falapok segítségével gyakorolták a gyerekek. Papirost, tintát csak akkor kaptak, ha a betűvetésben előrehaladtak. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy az írástanítás a népiskolában gyakorlatilag nem volt teljesen eredményes, még századunk első évtizedeiben is csak kevesen kerültek ki írástudóan az iskolából. E tekintetben persze országrészenként, falvanként igen nagy különbségek voltak.

Fontos része volt a népiskolai oktatásnak viszont az énektanulás, márcsak azért is, mert az iskolások a tanító mellett énckszolgálatot teljesítettek a templomban és egyéb közösségi alkalmakkor, például temetésen.

Sok szülő állt úgy hozzá a tanulás kérdéséhez: „Csak annyit kell tudni a gyerek(ek)nck, hogy ne menjen neki a falnak.”

Mégis a falu közös, ünnepi eseménye volt régen az év végi nyilvános vizsga, „az egzámen”, amit a templomban tartottak, s ahol a gyermekek tudása az egész közösség előtt megmérettetett.

A régi falusi iskola kevesebb és több is volt, mint a mai. Kevesebb, ami az átadott tudás mennyiségét illeti, de több annyiban, hogy a falu egyetlen kulturális intézményeként pótolhatatlan szerepe volt a falvak életében. A tanítók közt volt sok igazi néptanító, aki a falu életében fontos szerepet vitt a színdarabtanítástól a halotti búcsúztatók megírásáig. Mindez, persze, nem kárpótolt az egyéb hiányosságokért.

Jávor Kata

Történetek Chaplinről

A II. világháború idején, 1941 decemberében az angol rádió Chaplin panaszát közvetítette:

— Vége a karrieremnek, nem léphetek fel többé! Minden attrakciómat kisajátították. Az esernyőmet Chamberlain, a bajuszomat Hitler, és az emberek már nem rajtam, hanem Mussolinin röhögnek!

*

Chaplin vándorszínész korában egy figyelmeztető táblára, amelyen ez állt: „Vigyázat, iskola!

Ne gázolj el gyerekeket!" még hozzáírta:

„Várd meg inkább a tanítót!"

*

A nagy nevettető fösvénysége legendás volt. 1915-ben az egyik cég 2 ezer dolláros heti honoráriumról akart a művésszel szerződést kötni, de Chaplin ragaszkodott a 2025 dollárhoz.

Amikor megkérdezték tőle, hogy miért, ezt válaszolta:

— A 25 dollár a heti kiadásokra kell, a többit meg beteszem a bankba.

Chaplin fiatal színészként társulatával bebarangolta az Egyesült Államokat. Az egyik benzintöltő-állomáson a következő szövegű táblára lett figyelmes:

„Vigyázat, államhatár! Utolsó alkalom, hogy 28 centért tankoljon!"

Miután ellátta a társulat kocsijait üzemanyaggal,' Chaplin megkérdezte, hogy a szomszédban mennyibe kerül egy liter benzin.

— Huszonnégy centbe! — hangzott a felvilágosítás.

*

Köztudott, hogy a nyugati újságok mindent kifürkésznek. A háború után egy alkalommal hírül adták, hogy Chaplinek újabb gyermekáldás előtt állnak. A hírhez mellékelték a következő párbeszédet:

A csodálatosan szép kismama így szólt a világhírű férjéhez:

— Nem hiszek a babonákban, de egyszer meg kell próbálni! Azt akarom, hogy ez a gyerek amellett, hogy szép lesz, életrevaló legyen, olyan egyéniség,

akwpáfátukljkm tisazdh Iamtdúil t, Viilágha jövetele előtt állandóan énekelni, zongorázni, táncolni fogok, tudományos könyveket olvasok majd.

Chaplin mosolyogva tanácsolta:

— Jó volna, ha naponta egy-két órát futballoznál is!

*

Chaplin mondta:

.... Van olyan ember, aki nem szeret

nevetni?... Nincs! Van olyan ember, aki nem tud nevetni?.. . Nincs! Csak olyan ember van, aki nem akar nevetni! *

Fukar természetéről nagyon sok tréfás történet kering.

Egy alkalommal második felesége mandulaműtéten esett át. Az orvosok három napra eltiltották a beszédtől. A művész minden rábeszélőképességét latba vetette, hogy rábírja feleségét a tilalom szigorú betartására.

Ha jól viseled ifiagad,, szép ajándékot kapsz tőlem

...mondta a komikus.

...Mit kívánnál? Csak jelekkel mutasd,

úgy is megér lém!'

Az asszonyka élt-halt az ékszerekért, így hát ujjai hegyével megérintette a füle

gyűrűt húzna fel, karkötőket csúsztatna mindkét karjára, végül a nyakán is végigcirógatta egy képzeletbeli gyöngysor helyét. _

— Értem, értem! - kiáltotta vidáman Chaplin. — Megkapod! Rögtön bemegyek a városba egy darab finom, szagos szappanért!

*

Az ötvenes évek elején a McCarthy szenátor által vezetett Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság kommunistákra és haladó szellemű értelmiségiekre vadászó, dühödt boszorkányüldözése elől számos tudós, író, művész is menekülni kényszerült az Egyesült Államokból. Köztük volt Charlie Chaplin is.

A művész, aki a Diktátor című filmjében csújfá tette és a világ szégyenpadjára ültette Hitlert, Amerikából való távozása után sokáig foglalkozott azzal az ötlettel, hogy filmszatírát készít McCarthyróI. Aztán elvetette a gondolatot. Valaki megkérdezte tőle, hogy mi van a filmmel?

Nem csinálom hangzott a felelet. Rájöttem, hogy ez a McCarthy csak undorító, de nem elég komikus figura. — kgym —

Rozsdásodó vasszigor

Amikor a lemezlovas halkabbra vette a zenét, és éneklő hangon a mikrofonba duruzsolta, hogy „fiúk, ideje lenne, ha abbahagynátok a lökdösődést”, a teremben egyszeriben minden szempár a parkett közepén rendetlenkedőkre tapadt. Azoknak ott, egy hang sem sok, annyi sem jött ki a torkukon, mert a diszkós — immár kissé hangosabban és vidámabban — folytatta a mondókáját! — Ez az gyerekek, tapsoljuk meg őket!

A következő pillanatban már a „rendbontók” is mosolyogva tapsoltak, bűnbánóan integettek a lemezlovas felé, s már a lebukásuk pillanatában gerjedt haragjuknak sem volt nyoma.

Ilyen egyszerű lenne elejét venni mindennemű rendbontásnak, heves lökdösődésnek, amiből könnyen dulakodás, verekedés kerekedhet? Mi múlhat a közönsége nyelvén értő, s azzal kapcsolatot teremteni tudó lemezlovason?

A rend. De mondhatnánk, a tinik nyugalma, valóban nyugodt és gondtalan hétvégi, nyár ideji szórakozása — egyszóval: minden.

Persze, még sokan nem feledtük azokat az éveket, amikor kedvenc diszkóinkat csapatostul szállták meg a rend őrei, hogy úgymond az érdekünkben ellenőrizzék a rendet és a fegyelmet. Felkapcsoltatták a lámpákat, a zenének is csendet parancsoltak és igazoltatták az egybegyűlteket. Szigorúak voltak, ahogy a felnőttekhez, a hatalom embereihez illik. És mit értek el a látványos vasszigorral? Egyesek féltek tőlük, néhányan még a diszkóról is leszoktak, mások meg a nyelvüket köszörülték rajtuk, szenvtelenül, amúgy kamaszosan.

Igaz, ők csak a dolgukat tették, végrehajtották a kapott parancsot. Olyan rendet akartak tartani a diszkóban is, majd később az aluljárókban, s a koncerteken, amilyen a nagykönyvben írva vagyon. Ma már elismerik, a fent említett helyeken csak a legritkább esetekben fogtak el körözött fiatalokat. Többet ártottak tehát maguknak a folytonos razziázgatással, mint amennyi hasznot az intézkedések hoztak.

Mégis sokan vannak még a kemény vonal híveinek táborában, akik nagydarab fogdmegeket szeretnének látni valamennyi ifjúsági klub rendezőgárdájában. Mintha nem akarnák megérteni, hogy ez felesleges. Hiszen a rendező nem igazoltathat, pláne nem üthet, akkor meg minek legyen nagydarab? Hogy több helyet foglaljon? Miért baj az, ha valaki szép szóval is rendet tud tartani anélkül, hogy feltűnősködne vagy erejét fitogtatná?

Rozsdásodik a korábbi vasszigor. Mind többektől hallani, hogy ez meg az a rendőr jó fej, ha nem lenne fakabát, talán még egy sörre is meghívnák — és ez jelenthet már valamit. Például azt, hogy a testület vezetői, és mind több tagja kezdi belátni: ami fiatalos, bohém, az még nem feltétlen maga a fertő, ahogy azt hosszú ideig a koncertekről és a diszkókról is tartották. És hogy sokkal jobban rendet tartanak maguk között a fiatalok — feltéve persze, hogy ezt megengedik nekik —, mint a rendszeresen megjelenő rendőrök.

Félreértés ne essék, a rendőrség munkájára, rendszeres megjelenésére a klubokban igenis szükség van, és lesz is. Csak ne ők döntsék el, hogy mikor van egy helyen rend, s mikor kell intézkedni. Ezt — már megbocsássanak — náluk jobban el tudják dönteni ja rendezők vagy a diszkós lemezlovasok, akik naponta találkoznak közönségükkel. S csak akkor kiáltanak rendőrért, ha már nincs más megoldás, ha a mikrofonba dalolt intelmek hatástalanok maradnak. Számukra ugyanis mást jelent a rend, több mindenféle belefér, mint a hatóság hivatalból ott lévő embereinek.

Csak bízni kellene bennük . ..

F. Gy. A.

BODZÁK TIBOD Megtaláltuk Petőfit!

7. A szakemberek öröme

Meglepetések sorozata ért bennünket a barguzini parcellában. Nem mindennapi leletekre bukkantak a régészek, az antropológusok: Küchelbecker és Petőfi Sándor földi maradványaira. A napokkal későbbi munkálatok során is szemtanúi lehettünk váratlan eseményeknek. Például akkor, amikor Petőfi csontjait kiemelték. A régészek tovább vallatták a földet, s a már kiemelt csontváz alatt mintegy húsz centiméterre felfedeztek egy koporsót. Kérdően néztünk egymásra: vajon mit rejthet a fakoporsó? Lehetséges, hogy üres? Találunk-e benne relikviákat, esetleg papírra vetett sorokat Petőfitől? Azt hiszem, elsőként valamennyiünk agyán ez villant át. Nagy várakozással figyeltük az izgalmas feltárást, a koporsó kibontását. Az antropológusok hamar eloszlatták a kétségkívül fantáziadús feltételezéseinket. Elénk tárult egy burját-mongol férfi koponyája, kirajzolódtak csontjai. Mindenesetre izgalmas perceket éltünk át, a rejtély pedig továbbra is megmaradt. És megmarad mindaddig, míg tudományos, szakszerű magyarázatot nem kapunk arra, hogyan is helyezték nyugalomra a száműzött magyar költőt.

A régészek éjt nappallá téve dolgoztak. Az első napokban, amíg nem kezdődött el az ásatás, a temető felmérésével foglalatoskodtak, elkészítették a térképet. Ez nagy segítséget nyújtott számukra, és hozzá kell tenni, a barguzini temetőről addig nem készült pontos térkép.

Varga Béla, a vajai múzeum igazgatója már korábban bekapcsolódott az expedíció munkájába. Készségesen vállalta a számára is izgalmasnak, különlegesnek vélt barguzini feltárást. Szabó

Géza, a szekszárdi Vosinsky Múzeum régésze a napilapokban megjelent hirdetésre jelentkezett, amikor a Petőfi- bizottság régészeket toborzott. Úgy gondolta, szerencsét próbál; korábban is azonosított már régészeti lelőhelyeket visszaemlékezések alapján. Mindketten kihívásnak tartották a szibériai exhumálást. Alaposan felkészültek a két hétre tervezett ásatásra, és kitartóan cipelték Budapesttől Barguzinig az óriási katonaládát, amiben az eszközök sorakoztak. Akkor még nem sejtették, hogy a távoli burját földön előfordulhatnak fennakadások munkájuk menetében. Bár, mint bevallották, sokkal gördülékenyebben haladtak a dolgok, mint amire számítottak. Köszönhető ez a helyiek segítőkészségének. Az ásónyelek sajnálatos módon a repülőgépen maradtak, de a városlakók percek alatt kisegítették a régészeket. És azok az ásók múzeumba kerülnek majd, erre, ígéretet tettek a barguziniak.

A talajviszonyokat vizsgálva egy kicsit tartottunk attól, hogy a köves, kavicsos földben nem találunk elszíneződést, nehezen vesszük észre a sírfoltokat — osztotta meg kezdeti félelmét Szabó Géza. Azt pedig a külső szemlélők tanúsíthatják, hogy a régészek alapos, ütemes és türelmes munkát végeztek. Nem sajnálták az időt, a fáradságot. Ha a temetőben este kilenc óra tájban fejezték be feladataikat, a szállodában folytatták a dokumentálást, a rajzolást. Hogy miről diskuráltak egymás között a régészek? Ez az ő titkuk marad. Az viszont nem titok, hogy a sírból vett mintákat, régészeti szempontból fontos maradványokat további vizsgálatoknak kell alávetni, természetesen több hazai kollégájuk bevonásával.

A két régész lelkiismeretesen végezte dolgát Barguzinban. Tudták persze, hogy a vállalt munka különbözik a korábbiaktól, hiszen egy legenda nyomán kellett elindulniuk, és egy költőóriás után kutathattak. Ilyenkor a szakembernek lepleznie kell az érzelmeit, de ezt a régészek nem tudták megtenni: időnként ők is döbbenten nézték az előkerült Csontleleteket.

És az amerikai, szovjet antropológusok? Ők szintén Petőfiért jöttek. Bruce Latimer, a clevelandi nemzeti múzeum antropológiai osztályának vezetője és munkatársa, Clyde Simpson, az amerikai magyarok költségén vehetett részt a Petőfi-expedíció munkálataiban. Mindketten ismert igazságügyi szakértők, Simpson úr pedig kiváló matematikus is. Ő mesélte, hogy már korábban kapcsolatba kerültek a kint élő magyarokkal, sokat beszélgetlek a híres költőről, Petőfiről. Az oltani könyvtárban egy lelkes magyar hölgy valamennyi fellelhető, Petőfiről szóló kiadványt, újságcikket átadott Clyde-nak és Bru- ce-nak. A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban is jártak, dokumentumokat tanulmányoztak és méreteket vettek a költő zubbonyáról. Az exhumálásban részt vevő antropológus kollégáikkal Barguzinban találkoztak először. Láthatóan jól megértették egymást, zökkenőmentesen, nagy barátságban dolgoztak együtt. Nyelvi akadályok sem voltak, hiszen Kiszely professzor és Burajev is kitűnően beszél angolul.

Szibériáról rémmeséket hallottunk mosolygott Latimer. Óvatosságra intettek bennünket az otthoniak, és féltettek, vajon visszakerülünk-e élve a hatalmas Szovjetunióból. Kellemesen csalódtunk. Szép környezetben, kedves, szimpatikus emberek között telt cl a két hét. Arra pedig számítottunk, hogy nem luxusszállodában lakunk.

Meglepően gyorsnak találták a szükséges intézkedéseket is, sokkal nagyobb bürokráciáról hallottak az amerikai szakemberek. És hát Morvái Ferenc megszállottsága, töretlen lendülete biztatást adott számukra (is). Bruce és Clyde is rendkívül higgadt ember. Óvatosan bántak a kijelentésekkel. Amikor szerte a világban arról beszéltek az emberek, arról szóltak a híradások, hogy Szibériában megtalálták Petőfi Sándor földi maradványait, ők nem nyilatkoztak ilyen egyértelműen. Csak a tények, az adatok birtokában mondták ki az „igent”. A legendákra, a mesékre, az emlékezésekre — bevallásuk szerint — nem sokat adtak. A méréseket, az antropológiai és patológiai vizsgálatokat tartották és tartják perdöntőnek. Éppen ezért odahaza további statisztikai analízist folytatnak majd, és ígéretet tettek arra, hogy a clevelandi igazságügyi orvosszakértői intézetben szilikongumis eljárással elkészíttetik a barguzini hetes sírban talált ember koponyájának hiteles másolatát, ők pedig számítógépes technikával rekonstruálják a halott egyén arcát.

Alekszej Burajev Leningrad ból érkezett, a Szovjetunió Tudományos Aka• Ä szakemberek együtt vizsgálták, mérték a földi maradványukat. Képünkön a négy antropológus: Clyde Simpson, Alekszej Burajev, Bruce Latimer és Kiszely István. (A szerző felvételei)

démiája Antropológiai Intézetének munkatársaként vett részt a számára is különös élménnyel járó exhumáláson. Tyivanyenkót régebb óta ismerte, többször dolgoztak együtt az évek során. Burajevet elsősorban a burjátok középkori élete izgatja. Petőfi Sándorról sokat hallott, olvasta verseit, embertani szempontból viszont csak az utóbbi néhány hónapban tanulmányozta. Az expedícióra lázasan készült, Tyiva- nyenkótól számos, előzetesen már publikált anyagot megkapott. Mondtam a fiatal antropológusnak, hogy igazán boldog lehet a kettős bravúr miatt.

Valóban váratlan öröm ért, hiszen nem számítottam arra, hogy Kü- chelbeckert is megtaláljuk. Már csak- azért: sem, mert elsősorban azért jöttem

Barguzinba, hogy Petőfit leljük meg. — válaszolta Alekszej.

Este tízkor még világos volt. Nem maradt más hátra, minthogy Petőfi Sándor csontjait biztonságosan zárható fémládába csomagoljuk. A kecskeméti televíziósok örömmel ajánlották fel filmes dobozukat erre a célra. Előzetesen már beszereztük a zöld posztót, amivel letakartuk a még sokak által vizsgálandó földi maradványokat. Alapos leltári jegyzék került a csontok tetejére, a fémdobozra pedig nemzetiszín szalag. Jól sejtettük, búcsút kell vennünk a poéta csontjaitól, a koponyától, mert nem láttunk reményt arra, hogy még egyszer közelébe kerülhetünk.

( Folytatjuk)

Következik: Aki a csodákban hitt

0 Clyde Simpson feltárás közben.

0 Bruce Latimer vette kezébe először Petőfi koponyáját.

0 Szabó Géza szekszárdi régész Pető« csontjainak közelében.