Petőfi Népe, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-25 / 173. szám
ISMÉT TÓ LESZ A KOLON Hajó a homokbuckák között Az elmúlt években többször is írtunk a Kiskunsági Nemzeti Park rezervátumairól. Cikksorozatot közöltünk a többi között a ritka állat- és növényfajoknak élőhelyet kínáló izsáki Kolon- mocsárról. Fölhíva a figyelmet: veszélybe került a „bio kincsesház”. Feltöltődik a meder, sás és nád borítja az egész vidéket, egy zsebkendőnyi szabad vízfelület sem marad a nagy számban fészkelő gémféléknek, ahol megszerezhetnék táplálékukat. Nemrég arról kaptunk hírt: hosszas viták után végre megszületett a döntés. Megmentik a Kolont a jövőnek. Megindulhat a tájrekonstrukció. A napokban kezdte meg próbaüzemét a legendás Bika-toroki buckasor tövében, a Velencei-tóról oda szállított kotróhajó. A hivatásos természetvédők terveiről és a munkálatok ütemezéséről kérdeztem Iványosi-Szabó Andrást, a KNP főmérnökét. — Évtizedek óta erre a hajóra vártak a Kolon szerelmesei. Most viszont, hogy ez a nagy munka megkezdődött, felvetődik a kérdés: etikus-c, hogy éppen a rezervátum gazdái dúlják fői az eddig háborítatlan natúrát, mert tavat terveznek oda, ahol mocsár volt? — Évtizedes vita fő kérdését tette most föl. Intézményünk alapítása óta ütköznek a vélemények: milyen természeti körülményeket tartsunk fönn, milyet mentsünk meg a jövőnek? 1974-től már csak egy elöregedett láp; feltérképezésére vállalkozhattunk. A Kolont ismertető szakirodalom és a környékén élő emberek viszont mindig tavat emlegettek, amelyet a század elején lecsapoltak, „kivégeztek”. Az 1780-as, II. József-féle térkép szerint a kétszáz éve még 1100 hektáros vízállás negyven százaléka sík víztükör. A munkák megkezdésekor a fő érv az volt: most visz- szaadjuk a mocsárvilágnak igazi, eredeti arcát. — Mire vállalkoztak konkrétan? Egy tisztán természetvédelmi beruházáshoz kezdtünk. A ma már csak nyolcszáz hektár kiterjedésű mocsárvilág szívében az alsó-matyói töltéstől északra, kialakítunk egy tízhektáros, másfél méter átlagmélységü tavat. — Ez úgy történik, hogy egy nagy „darálót” indítanak útjára, amely lesi- lózza a teljes növényzetet és csöveken kinyomatja a partra a biomasszát. Nem találtak kímélőbb eljárást? — Nemzetközi tapasztalatok figyelembevételével állíthatom, hogy ez a leghatékonyabb és legkímélőbb. Svédországban például láttunk kiégetett lápokat, amelyben ott pusztultak az állatok is. Ráadásul az erősen rostos zagy sem jut ki a mederből. A Kolon-tónál alkalmazott technológia versenyképes a világban, a referenciát a Kis-Balatonnál és a Velencei-tónál vizsgálhattuk. A nemrég vízre bocsátott hajó a Kö- zép-Dunavölgyi Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság székesfehérvári hidromechanizációs üzeméé; Agárdról szállították Izsákra. — Úgy gondolom, sok pénzt emészt föl egy ilyen vállalkozás ... — A tájrekonstrukcióra eddig 17 millió forintot kaptunk a minisztériumtól. Ezért — a jelenlegi tervek szerint — hat-hét hektárt tisztít meg a gép a növényzettől. Ha már öt évvel ezelőtt eldőlt volna a — kezdjük, ne kezdjük? — szakmai vita, bizony, ugyanennyi pénzért többre jutottunk volna. Mivel csak a hajó ide szállítása két és fél millió forint volt, tervezzük, hogy egy — a pénzügyi és a szakmai szervekkel közösen szervezett — bejárás után „kikö- nyörgünk” újabb támogatást. Ha már elkezdtük s itt a technika, végezzünk alapos munkát. Szeretnénk egy másik részen újabb 10 hektárt kikotortatni. Reméljük, sikerül... — Miért nem hívják segítségül a környékbeli falvak tanácsait? Ha kialakulhatna itt egy szabadidőközpont, biztosan újabb milliókkal lehetne megtoldani az összegeket... — Az előbb már említettem: tisztán természetvédelmi beruházásról van szó. Tehát nem akarjuk megnyitni a tavakat az idegenforgalom és a horgászok előtt. Ez egy szigorúan védett, zárt természetvédelmi terület marad a jövőben is. A fenntartásra is kaptunk pénzt. Hínár- és nádvágó gépet telepítünk a Kolonhoz. Folyamatosan vizsgáljuk a víz minőségét. Csak teljesen zárt állapotban tudjuk fönntartani a rendet.----Hallottam már én is a mondást: jo bb lett volna, ha Noé lekési a bárkát. De mégis: nem gondolják, hogy az adófizetők — akiknek a pénzéből ilyen szűkös időkben milliókat költenek egy mocsár kikotrására — úgy gondolják, őket • (Walter Péter felvételei) onnét nem lehet kizárni, inkább még kell találni az együttélés kulturált formáit? — Nézze, a kérdést ilyen hangzatosán is fel lehet tenni. De aki ismeri a magyar tapasztalatokat — hogy közeli példákat említsek: a Kígyós-csatorna vagy a lakiteleki Holt-Tisza környékének állapotát —, az belátja: ma még nem képzelhető el az együttélés horgászok és természetvédelem között. Egyébként is meg kell értenie mindenkinek: vannak területek, amelyeket védeni kell minden zaklatástól... — Tapasztalatok igazolják azt is, hogy a halászat vagy a nádvágás nem káros, sőt segít fenntartani, megfiatalítani az elöregedett tavakat... — Vadászat, halászat és nádvágás természetesen lesz a Kolon-tónál is, de azt mi szervezzük és mi végezzük. Vagyis nem fog bekövetkezni természetkárosító beavatkozás... — Egy állami intézménynek — bárhol a világon — kötelessége, hogy teremtsen lehetőséget az értékek bemutatására is. Ilyen infrastruktúrája még nincs a Kolon-tónak. — Egy kémlelőtornyot már építettünk a nyugati parton. Pénzünk nincs, hogy újabbakat emeljünk. Útépítésre sem gondolunk. Tehát a bemutatás lehetőségeinek a megteremtésére még hosszú ideig várni kell. Most az a legfontosabb, hogy minél nagyobb területen sikerüljön a tavasítás. Ez létkérdés itt, a homokbuckák tövében. Ez a huszonnegyedik órában jött segítség megmentheti az alföld egyik leggazdagabb, legtöbb értéket és titkot rejtő édesvízi mocsarát... Farkas P. József Búcsú a fegyverektől Totyika, a Kossuth szocialista brigád vezetője büszkén sorolta, mi mindennel — főként társadalmi munkával — érdemelték ki az idén, azaz egészen pontosan a múlt esztendőben a Vállalat Kiváló Brigádja címet az Ikarusnál, ők, a halasi gyár egyik termelő közössége. Aztán a végén mint holmi bennfentestől, ő kérdezett tőlem: mit tudok, igaz-e, hogy megszüntetik a szocialista brigádmozgalmat? Még előtte voltunk május l-jének, de a Minisztertanács április 15-ei rendeleté az MT—SZOT—KISZ KB munkaversenyről szóló 1054/1983. számú együttes határozatának hatályon kívül helyezéséről már napvilágot látott a Magyar Közlönyben. Viszont a cégeknél még folytak a viták, jó lesz-e egy tollvonással átadni a feledésnek azt a mozgalmat, amelyet pár éve még nem győztek elég ékesszólóan dicsérni. Totyikának, akinek szívügye volt a brigádmozgalom, azt válaszoltam: nem tartom kizártnak a megszüntetést, de ha rajtam múlna, én a közösségekre bíznám, akarják-e tovább csinálni vagy nem. Hiszen épp úgy, mint mondjuk a túrós csusza szeretetéről, áz ebben való részvételről is oktondiság lenne bárkit lebeszélni, letiltani, ha az illető általa teljesebb embernek érzi magát. Azóta már elérkezett július elseje, az a nap, amikor a rendelet hatályba lépett. „A hatálybalépés időpontjáig a korábban meghirdetett feltételek szerinti kitüntetéseket (elismeréseket) a felügyeletet gyakorló, illetőleg ágazati miniszter (országos hatáskörű szerv vezetője) és az érintett szakszervezet (szövetkezeti gazdálkodó szervezeteknél a szövetkezetek országos érdekképviseleti szerve) elnöksége kivételesen és utolsó alkalommal — szerény keretek között — együttesen adományozhatja. — Németh Miklós sk. a Minisztertanács elnöke.” Nos, május elseje előtt az „utolsó ítélet” a munkaverseny, a brigádok — és a vállalatok — teljesítményének értékelése megtörtént — a mozgalomnak vége. Amilyen hangos volt valaha a sajtó a kis munkahelyi közösségek termelési sikereinek világgá kürtölésétől, olyan csendes volt most, amikor a folyton- folyvást alakított, korszerűsített mozgalom kilehelte lelkét. Vannak, akik azt mondják, hála istennek, úgy sem volt semmi értelme. Az embereket úgy kell versenyeztetni, lehetőleg egyénenként mérve teljesítményüket, hogy a jobb munkájukat több forinttal, a rosszabbat kevesebbel ismerjék el. Annál nagyobb ösztönzés nem kell, mint ha valaki tudja: ha ezt és ezt a feladatot maradéktalanul, kitűnően, határidőre elvégzem, akkor ezért ennyi meg ennyi pénzt kapok, s ha még magasabb színvonalon hozom magam, még többet keresek. Ha bebizonyítom, hogy én vagyok a legjobb, főnök is lehetek stb. Viszont ha nem végzem el rendesen a feladatom, akkor kevesebbet kapok. És ez megszeghetetlen törvény kell legyen! Ha lusta leszek, ki is rúgnak a munkahelyemről, kereset nélkül- maradok, szégyenszemre mehetek máshová kopogtatni. Vannak olyanok is — többek közt az említett Totyika —, akik nem értenek egyet a fentiekkel, sajnálják, hogy vége a brigádmozgalomnak. Mert volt azért abban valami jó is. Amikor még az előállított termékek mennyisége volt a döntő fontosságú, jól jöttek a felajánlások a terv túlteljesítésére. A brigádkeret összetartott egy-egy embercsoportot, munkatársakat. Léteznek emberek, akik számára a közösen vállalt hétvégi társadalmi munkák — egy-két sörrel vagy anélkül — mondhatni, az egyetlen ki- kapcsolódást jelentették. Való igaz, az egyszerű magyar állampolgárok, a munkásemberek többsége ma még egyetlen golfklubnak sem tagja ... Két éve még a brigádriport fontos helyen jegyzett műfaja volt a lapoknak, még korábban magam is sok ilyet írtam. Szocialista módon dolgozni, tanulni és élni — ez volt a gyakran emlegetett hármas jelszó, a brigádnaplókban azt igyekeztek a kollektívák dokumentálni, hogyan tesznek eleget e követelményeknek. Fölsorolták, mit vállallak a munkában, s azt hogyan teljesítették, hány százalékkal szárnyalták túl a fölajánlást. Kik járnak a csapatból esti iskolába és szakszervezeti politikai oktatásra, hányán tagjai az MSZMP-nek, kik a tanácstagok, a véradók, a munkásőrök, a segédrendőrök, hogyan segítettek kalákában házat építeni egymásnak. Olykor-olykor együtt ment moziba a brigád, s természetesen a jegyeket beragasztották a naplóba. E dokumentumtár év végén lepon- toztatott, ha hímzett borító fedte, előnyére vált a kollektívának a címek odaítélésénél. A szocialista brigádmozgalom ama fegyverek egyike volt, melyekkel a kapitalizmust legyőzni reméltük — mármint a gazdasági küzdőtéren. Nos, ezt a fegyvert most letettük. Volt egy olyan időszak a mozgalomban, amikor a Rákosi-korszak sztahanovistáit megmosolyogták, leleplezve a sokszáz százalékos teljesítmények titkait: a szocialista munka hőseinek kezük alá dolgozott néhány társuk. így lehettek az üzemek gigászai. Aztán egyszer később — valamely évforduló kapcsán? — megértőbbekké váltak a versenymozgalom résztvevői elődeikkel szemben, s egy-egy riportalany azt is bevallotta, hogy ő hajdanában sztahanovista volt. Egy időben akkora jelentőséget kezdtek tulajdonítani a szocialista versenymozgalomnak, hogy a termelési szférán kívül is meg akarták honosítani. Hihetetlennek tűnhet, de még a mi szerkesztőségünkben is fölvetődött: az újságíróknak szocialista brigádokba kell tömörülni... Nem a kollektíva tagjai találták ki. Szerencsére az ötlet megvalósíthatóságáig nem jutottunk el. Vajon az egykori brigádtagok, köztük állami díjasok és más magas kitüntetést kiérdemlők hogyan tekintettek most vissza a mozgalomban vitt szerepükre? Mint „krónikásnak”, az volt annak idején a benyomásom, sokan csak azért'léptek be a brigádba, mert ha kívül maradnak, az nem tetszik a ("elsőbbségnek. Ők vonakodtak bekapcsolódni tetteik elbeszélésébe, ha megjelent az újságírói sok a munkahelyi pozíciójuk eríjsítps?, , érdekében igyekeztek lelkesnek, rnptaLf) kozni, megint mások pedig — kevesebben — valóban lelkesek voltak, mint például Totyika az Ikarusból. Az általános értékválságban — amikor ama vélt fegyverek közül nem csupán ezt az egyet vagyunk kénytelenek letenni, belátván, hogy azok használhatatlanok — hiba lenne azt állítani a versenymozgalomról, hogy úgy ahogy volt, értelmetlen, rossz, álszocialista csinálmány volt. A termelés emberi tényezőjét volt hivatva jobbá tenni a brigád- és a szocialista versenymozgalom. Ez a cél továbbra is cél, viszont a régi eszközről bebizonyosodott: napjainkban végképp használhatatlan. Helyette hadrafoghatóbbnak tűnik az egyszerű, de nagyonis hatásos anyagi ösztönzés. Ám amit a túrós csuszával példázni akartam, fenntartom. A. Tóth SándorPÉLDÁUL NAGY IMRÉÉK Halottak azonosítása a csontváz alapján Az embereket mindig is érdekelték azok a munkák, tevékenységek, amelyeket nehéz elképzelni, kicsit misztikusak, kevésbé ismertek. Ezek közé tartozik a régészet, amikor ismeretlen tárgyak kerülnek elő a földből, s melyekről hamarosan kiderül, mely korból valók, mit ábrázolnak, mit takarnak a leletek. De mindennél izgalmasabb az a vizsgálat, amikor egy olyan csontváz kerül felszínre, melyről ki kell deríteni, ki is volt az illető. Az azonosítást természetesen szakemberek, antropológusok, vegyészek, orvosok, biológusok ( végzik, s hosszú, körültekintő munkára van szükségük a végeredmény eléréséhez. Amikor Nagy Imrét és társait csontjaik alapján azonosították, sokan suttogtak: hogyan tudják megállapítani, egyáltalán megállapítható-e, hogy valóban Nagy Im- réék földi maradványait emelték-e ki a földből? Nos, a kérdésre, hogy általában miként következtethetnek egy csontleletből valamire, mi minden szükséges ehhez, dr. Szabó Árpád, az Igazságügyi Orvosszakértői Intézet vezetője válaszolt, aki egyébként vezetője volt annak a szakértői csoportnak, mely a volt magyar miniszterelnököt és társait azonosította. Egyedi sajátosságok Az intézetvezető többek között elmondta, hogy az ismeretlen csontvázak esetében elsősorban azokat az egyedi sajátosságokat keresik, amelyek utalhatnak a személyazonosságra. Ez persze nemcsak csontváz alapján lehetséges. Nézzünk egy példát. Amikor gyilkosság történik valahol, s megtalálják az ismeretlen áldozatot, már eyy sajátos, egyedi elváltozás is segíthet megállapítani, ki is az illető. Ilyen egyedi jegy lehet például alsó végtagi elváltozás, gerincbetegség, és így tovább. Az egyedi sajátosságok tehát lehetnek betegségekből visszamaradt károsodások, fejlődési rendellenességek vagy még az életben szerzett maradandó elváltozások. Csontvázak esetében az egyedi sajátosságokon kívül megállapítható az illető kora, neme, és mindazok az anatómiai vagy antropológiai elváltozások, amelyből szintén felfedhető a személyazonosság. A csont sajátos, az „emberre jellemző anyag”, hosszú ideig megőrzi mindazokat a tulajdonságokat, melyek a szakértők munkáját segítik. Az emberi szervezet szövetei közül a legellenállóbb a csontszövet, ezért — úgymond — nyomhordozóként szolgál. Alkalmas például sérülések megállapítására, megőrzi a csontra lokalizálódé betegségi állapotokat. Őrzi a csontszövet a vértulajdonságokat is, ami újabb adalékot jelent az azonosítás számára. Nagy Imre és társai azonosításában is sokat segítettek a családtagok, a vércsoporttól kezdve egy sor olyan kiindulópontként szolgáló adatot közöltek (fotók, jellemző fogazat, az életben szerzett elváltozások), melyek segítettek a biztos egyeztetésben. Kombinált módszerek A különböző anyagtartalmak — így fehérje, zsír, bizonyos, sók és egyéb ásványok — vizsgálata alapján következtetést lehet levonni az úgynevezett fekvési időre. Magyarul: a vizsgálat arra ad választ, mikor temették el a holttestet. Természetesen az időpontot esetenként nem lehet naprakészen megállapítani, de bizonyos időtartamra lehet következtetni. A testmagasság megállapítására is különböző módszerek állnak rendelkezésre. A hosszú csöves csontok méretéből, valamint matematikai számítások eredményeiből tudható meg, milyen magas volt az illető. Több szakember eljárása ismert, a módszereket többnyire kombinálva használják, éppen a legoptimálisabb eredmény elérése miatt. Mindamellett azokat a testméreteket és csontméreteket (arckoponya, koponya méretei) is megvizsgálják, melyek szintén árulkodnak a testalkat, a testfelépítés milyenségéről. A koponya csontos vázát és az ember még életből származó fényképét egymásra vetítve, az identikus (azonos) anatómiai pontoknak az egyezése révén megállapítható, azonos-e a csontváz a fényképen szereplő személlyel. A vércsoportok milyenségére úgy kapnak választ, hogy a csontszövetből csontreszeléket készítenek, és a megfelelő módszerrel határozottan meg lehet állapítani a vércsoport-tulajdonságot. Királyoknál — fenntartással Természetesen a több száz éves csontvázak azonosítása csak bizonyos fenntartásokkal fogadható el. Amikor a szakértők például feltárták a székesfehérvári és budapesti királysírokat, megvizsgálták a csontvázleleteket, és sikerült vércsoport-vizsgálati eredményt elérniük. De hogy a vértulajdonságok valósak-e vagy sem, ma már pontosan megmondani nem lehet, hiszen nincs lehetőség kontrollvizs- gálatra. Felvetődik a kérdés, hogy mennyi ideig őrzik a csontok a sajátos tulajdonságokat. Ezt előre nem lehet tudni, sok mindentől függ. Az emberi csontváz hosszú ideig ellenáll az enyészetnek. Persze jelentkeznek rajta- különböző korhadásos folyamatok, amelyeket értékelni kell. Nagy gondosságra van szükség, hogy a vizsgálat során ne tévesszék össze még az életben keletkezett elváltozással, mert ez a tévedés megmásíthatja az eredményt. Az azonosítási vizsgálathoz nélkülözhetetlenek az elektronmikroszkópos, fénymikroszkópos eljárások, megfelelő festési módszerek, melyek a csont származási idejére adnak választ. Ezek tudományosan megalapozott eljárások, szakirodalomban elfogadottak, tehát a kapott eredmények ennek alapján megbízhatók. Olykor tehetetlenek a szakemberek Ha az azonosítást megkönnyítő bizonyíték, családtól, ismerőstől származó adalék nem áll rendelkezésre, akkor a szakemberek tehetetlenek. Ebben az esetben csak a nemet tudják meghatározni, valamint a magasságot, alkatot az antropológiai mérések alapján, de hogy ki az illető, arra támpont nélkül nem tudnak válaszolni. Hasonló a helyzet akkor, ha nem az egész csontváz áll rendelkezésre, csak vázrész. Ilyenkor kizárólag az adott részre tudnak véleményt mondani az antropológusok. A koponya talán a legfontosabb testrész, melyből következtetni lehet az illetőre, hiszen a fejforma, fogazat sok mindent elárul. Az azonosításhoz szükséges műszerek rendelkezésre állnak. A szakértők megfelelő, tudományosan megalapozott eljárással, természettudományos bizonyítékokra alapozva, korelőzményeket tartalmazó adatokból kiindulva biztos eredményeket tudnak produkálni. H. J.
