Petőfi Népe, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-25 / 173. szám

1989. július 25. • PETŐFI NÉPE • 3 KOMMENTÁRUNK Választások után — és előtt A hatalmon lévő párt, az MSZMP jelöltjei mellett a szombati választásokon ellenzéki szer­vezetek emberei is versengtek az országgyűlési mandátumokért, a világsajtó ezért fogalmazott így: szabad választásokat tartottak Magyaror­szágon. Bár a régi keretben — azaz a régi vá­lasztási törvény szabályai szerint — rendezett választásokon a négy közül három kerületben — közöttük Kecskeméten és Kiskunfélegyhá­zán — nem sikerült elsőre képviselőt választani, számtalan politikai tanulságot már most le le­het vonni, fel lehet dolgozni. Szavazni — kötelező? A legegyszerűbb kérdés technikai jellegű: ér­demes azon elgondolkozni: vajon szükséges-e meghatározni, hogy a szavazásra jogosultak hány százalékának kell megjelennie a szavazó­helyiségekben? Sokan állítják azt, hogy ez fölös­leges és, példaként, az Amerikai Egyesült Álla­mokat említik, ahol a szavazásban részt vevők döntését minden további nélkül elfogadják (az elnökválasztásokon az arra jogosult népesség fele vesz részt). Mások szerint így a kisebbség akarata érvényesülhet, nem pedig mindenki kö­zös döntése, amire az ellenérdekű fél válasza az: minden társadalomban vannak politikailag ak­tív és politikailag passzív csoportok, a döntése­ket általában az aktívak harcolják ki vagy hoz­zák meg, s miután a passzív csoportoknak is jogukban áll aktívvá válniuk, mindenféle száza­lékarány kötelező előírása fölösleges. Más elemzők szerint a résztvevők csekély száma intő jel: az emberek jól tudják, hogy az ország gazdasági helyzete olyan adottság, ame­lyet egyetlen politikai csoportosulás sem hagy­hat figyelmen kívül. S mert e helyzetben senki sem ígérhet mást, mint „vért, verítéket és köny- nyeket” — érvelnek az e nézeten lévők —, a szavazóknak tulajdonképpen mindegy, hogy melyik politikai erő tesz kísérletet a megoldás­ra. A nehezét igy is, úgy is nekik — a szavazók­nak — kell elvégezniük mindennapi munkájuk során. MSZMP — csoporttámogatás A választásokon részt vevő politikai csopor­tosulások igen különböző eredményeket értek el. Az utca embere akár úgy is fogalmazhat: az MSZMP veszített, az ellenzék győzelmet ara­tott. Érdemes azonban kicsit közelebbről is megvizsgálni a konkrét okokat! Az ma világosan látszik: az MSZMP az el­múlt 44 év minden terhével — és nem oly gyak­ran emlegetett eredményével — kell hogy meg­vívja politikai küzdelmét. Nagy kérdés, hogy egyáltalán felkészült-e erre, hajlandó-e rá — némely félreérthetetlen jelből úgy látszik, hogy e pártban sokak számára még nem tudatosult, hogy a következő választásokat el is lehet veszí­teni. Kecskeméten, ahol az MSZMP-tagok kö­zül ketten is jelöltek voltak — ami, és ez is a mostani választások tanulsága, nem feltétlenül jelenti azt, hogy az MSZMP hivatalos jelöltjei lettek volna! —, maguk a párt tagjai tették föl a kérdést: vajon egy ennyire támadott helyzet­ben lévő szervezet megengedheti-e magának azt a luxust, hogy szétforgácsolja, megossza a hí­vek, a szimpatizánsok táborát? Nem lett volna- e szerencsésebb — politikai hatását tekintve pedig eredményesebb eleve egy jelöltet indí­tani, s azt támogatni? Valójában és ezt is nyíltan meg kell mon­dani — az MSZMP jelöltjeit egy kisebb, elég szűk körű szimpatizánscsoporton kívül maga a párt ténylegesen nemigen támogatta. Egyetlen tekintélyes tagja, vezetője sem szólalt föl tö­meggyűlésen, a két jelölt tehát akár úgy is érez­heti: azt az eredményt, amit elértek, jórészt csak maguknak — személyiségüknek, programjuk­nak — és pár barátjuknak köszönhetik. MDF: iskolapélda Iskolapéldája viszont a hatásosnak mondha­tó választási kampánynak az, amit az MDF csinált. Amíg az MSZMP a demokrácia szelle­mében alulról volt kíváncsi: az alapszervezetek­ben kit látnának szívesen MSZMP-jelöltként, addig az MDF — amint azt dr. Debreczeni József a városi televízióban fölfedte — csúcsve­zetői szinten hozott döntést. (Demokratikus centralizmus?) Ezt a határozatot — nevezete­sen, hogy dr. Debreczeni, az országos vezetőség kecskeméti tagja a jelölt — a nem nagy létszá­mú, de lelkes, összetartó szervezet egyöntetűen, ha úgy tetszik: tűzön-vízen át támogatta. Az MDF legismertebb és legnépszerűbb országos vezetői közül többen is vették maguknak a fá­radságot, hogy eljöjjenek és felszólaljanak kecs­keméti nagygyűlésen, vitán. Törődtek a jelölt­jükkel, törődtek a közönséggel is (Dinnyés dal­estje, autópálya-tüntetés — hogy csak két pél­dát említsünk). Megfigyelők hangsúlyozzák: az MDF-re adott szavazatok egy hányada pusztán az MSZMP ellenében leadott voksként értékelhe­tő. Ez igaz is, meg nem is. A kecskeméti jelölt nem hogy közismertnek, de még ismertnek sem nagyon mondható alig három éve él a város­ban —, mégis, az MDF programjával elfogad­tatta magát, amiből egyenesen következik, hogy nagy, széles körben kelt rokonszenvet mindaz, amit az MDF akar. Önmagában ezzel a ténnyel is számolni kell — lehetőleg már ma! Másfajta következtetés vonható le a félegy­házi eredményekből: a fiatal, szimpatikus — tavaly óta MSZMP-tag — orvos kellően hite­les, mig az MDF által támogatott jelöltet töb­ben emlékeztették arra: alig másfél-két hónapja még az MSZMP Reformkörének jelvényét is viselte hajtókáján. HNF, SZDSZ: _______________ ku darc és siker Korábban alighanem mindenki biztos sikert jósolt volna egyházi személyiségnek, akit a népfront támogat. Kecskeméten Varga László református lelkész csak a harmadik helyen vég­zett — az MDF jelöltje háromszorta több sza­vazatot szerzett nála. Ebben vagy a programja a hibás — elvégre, ha pártok között lehet vá­lasztani, akkor inkább pártokat választanak az emberek, mint mást, jelen esetben a „független­séget, a semlegességet” —, vagy pedig az, hogy a népfront alig-alig fejtett ki propagandát mel­lette. Vele ellentétben nagyon is örülhet a rá adott szavazatoknak az SZDSZ embere: tízszer any- nyit kapott, mint amennyi SZDSZ-tag egész Kecskeméten van. Önmagában már az is az SZDSZ sikerének könyvelhető el, hogy abszo­lút ismeretlen jelöltje fölkerült a szavazólapra — és itt is meg kell jegyezni: itj. Rajk László, Mécs Imre, Demszky Gábor személyében a leg­ismertebb, legtekintélyesebb SZDSZ-vezetők érkeztek Farkas Zoltán támogatására Kecske­métre. Sajtó: csak az igazat! Nyilvánvaló tanulsága a választásoknak az is: meg kell teremteni a megfelelő infrastruktú­rát. Magyarul ez azt jelenti, hogy pénzt kell biztosítani a jelöltek számára, nyomdai kapaci­tást, papírt, adásidőt a helyi televízióban. Itt kell külön is szólni a sajtó rendkívüli felelőssé­géről. A Petőfi Népét — mindkét oldalról — nyomás alatt tartotta a kialakult helyzet. Meg kell mondani, hogy — szakmai okok miatt — nem minden tudósítás állta ki a hitelesség pró­báját, márpedig a tét akkora, hogy az újságíró nem érthet félre mondatokat, nem hagyhat el értelmezéseket, nem írhat mást, mint ami és ahogyan történik: pártállástól függetlenül ez szakmai minimum. Szerkesztőségünk sajnálja, hogy pontatlan jelentését utólag helyesbíteni kényszerült: levonjuk — mert le kell vonnunk — a megfelelő tanulságokat. (A szervezetek a maguk részéről még szélesebb körű, még részle­tesebb tájékoztatásra tartottak volna igényt, ami egyfelől méltánylandó szempont. Másfelől azonban azt is meg kell jegyezni: most még csak két körzetben tartottak választásokat, és így is alig telt el nap ezzel kapcsolatos híradás nélkül. Mi lesz, ha az általános választások kezdőd­nek? Mennyit bír az olvasó? Egyáltalán: érdek- li-e mindaz, ami történik? A HNF jelöltje sze­rint a nem kielégítő választási részvétel oka a hiányos és elégtelen propaganda ő úgy értet­te: az újság, azaz a Petőfi Népe propaganda- munkája —, de vajon ez csupán ezzel magya­rázható?) Sokszínű jövőkép Akármi is a szombati forduló végeredménye, akárhogyan végződjék is a második menet, az már most világos mindenki előtt: ha csak visz- szarendeződés be nem következik, az ország politikai térképe ezentúl nem egy-, hanem sok­színű lesz. Ezt lehet sajnálni, lehet dicsőíteni, egyet nem lehet: figyelmen kívül hagyni. Fontos tanulság, hogy a jövőben senki sem mehet biz­tosra—- vélhetően még Nyers Rezsőnek is poli­tikai küzdelmet kell vívnia a kecskeméti or­szággyűlési mandátumért —, ám ezzel szemben az is bizonyos, hogy akit a jövőben képviselővé választanak, az aligha küzdhet a legitimitás ma oly sokszor fölmerülő kérdésével. Mindamellett lesz új jelenség is. Politikai ér­telemben legalábbis pikánsnak mondható hely­zet lehet, ha az MSZMP-tag képviselő pótkép­viselője (ha megmarad ez az intézmény egyálta­lán) talán egy MDF-tag, vagy egy SZDSZ or­szággyűlési követ pótképviselője az MSZMP embere. De hát a jövő valami ilyesmi: a több­pártrendszer, ahol a pártok nem jobbak vagy rosszabbak: mások. Ballai József A MAGYARORSZÁG EXKLUZÍV INTERJÚJA XX. Mit mondott Kádár János? Nem volt puccs — Pártértekezlet meglepetéssel Mint arról olvasóinkat már tájé­koztattuk, Kádár Jánossal ez év március 10-e és április 10-e között folytattunk beszélgetéseket. Azok alapján készült, eredetileg is ti­zenegy részesre tervezett interjúso­rozatunk. A közléssel Kádár János emléke előtt tisztelgünk. Követke­zik az interjú utolsó része. * — Már szó esett róla, hogy 1968 után, részben a csehszlovákiai esemé­nyek miatt, megtorpant az alig bimbózó magyar reform. Volt-e más oka is a visszaesésnek? A reformról a mi pártunkban már 1957-ben is szó esett, s nem csupán a gazdaság, hanem a politikai irányítási rendszer korszerűsítését is szükséges­nek tartottuk. Már akkor se helyeselte mindenki, hogy a párt vezető testületéi határozatokkal irányítsák az állami és a gazdasági életet. Persze, ezek a néze­tek akkor meglehetősen nagy ellenál­lásba ütköztek. Aki tehát úgy fogja fel, hogy egyszer csak a hatvanas vagy a nyolcvanas években kipattant valaki­nek az agyából az isteni szikra, és ak­kor megszületett a reform, az téved. Reformviták, ellentétek — Jól értem-e, hogy a kezdeti re­formgondolat ugyanazon a nyomvona­lon haladt, mint az, amelyet az 1988. májusi pártértckczlet is megfogalma­zott, s hogy a reformnak nem kevés el­lenfele akadt az MSZMP-bcn? — Erről van szó. Először a belső ellenálláson, majd pedig a nemzetközi körülmények alakulásán tört meg a re­formfolyamat, de nem elsősorban 1968-ban, hanem első alkalommal en­nél jóval előbb. Aztán, persze, jött 1968, és egy időre minden ilyen kezde­ményezésnek befellegzett. Talán úgy le­hetne fogalmazni, hogy a csehszlová­kiai események miatt igazolva látták magukat azok, akik nálunk és másutt a reformok ellen léptek fel. Ellenállá­suk és hangjuk is felerősödött. Erősnek érezték magukat, mert a Szovjetunió­ban is más szelek fújdogáltak, mint Hruscsov idejében. — Ez volt az az időszak, amikor a reform ellenfelei szembeállították a munkásokat és a parasztokat. Az volt az érvük, hogy falun sokkal magasabbak a jövedelmek, a termelőszövetkezetek nem mezőgazdasági jellegű tevékenysé­ge pedig káros. Volt ilyen is. A reform ellenzéke sokféle formában jelentkezett. A lé­nyeg azonban az volt, hogy mozdulat­lanságra voltunk kárhoztatva. Mindez párosult azzal a jelenséggel, hogy nem­csak a teljes nemzeti jövedelmet, ha­nem már a külföldi forrásból származó pénzek egy részét is elosztottuk. Vagyis többet fogyasztottunk, mint amennyit megtermeltünk. — Mikor vált ezt láthatóvá? Úgy emlékszem, hogy már az 1972-es költségvetés tárgyalásakor szó volt róla. Csakhogy akkor ezt még sen­ki sem tartotta bűnnek. Voltak, akik azt hangsúlyozták, hogy az eladósodás nem veszélyes, sőt: tulajdonképpen hasznos dolog, mert majd mi határoz­hatjuk meg, hogy mivel fizetünk a köl­csönzőknek. — Ez volt az az időszak, amikor Ön távozni akart a párt éléről, azaz nyugdíj­ba akart vonulni? Ez a kérdés akkor került napi­rendre, amikor elértem a nyugdíjkor­határt. A két ügynek azonban nem volt semmi köze egymáshoz. Én úgy érez­tem, hogy mint sokat próbált ember­nek, nincs mitől és kitől félnem, s ezt az egyik KB-ülésen, ahol az irányítási kér­désekről vitatkoztunk, el is mondtam. Hangsúlyozva, hogy kész vagyok meg­vizsgálni az összes létező irányítási rendszereket, beleértve aj ugoszlá vöt, a kínait, a kubait és persze a szovjetet, amelyet mi magunk is követtünk. Úgy gondoltam, abból nem származik sem­mi baj, ha megvizsgáljuk, hol és miben ütközünk a gyakorlattal, mit kell vál­toztatni. Még az is elhangzott, hogy vizsgáljuk meg a párt és az állami veze­tés különválasztásának a lehetőségét, meg a pártnak a tömegszervezetekre gyakorolt közvetlen befolyását. — Mi volt erre a válasz? A vitát már nem tudnám felidéz­ni, de az bizonyos, hogy akkor csak a kérdésfelvetésig jutottunk el. S talán ebben is szerepet játszott, hogy túl nagy volt még akkor az ilyen gondola­tokkal szembeni belső és külső ellenér­zés. Még a gazdasági vezetés részéről is tapasztaltunk ellenállást. Pedig a re­form nagyobb hatáskört adott volna a vállalati igazgatóknak, de lehet, hogy éppen ezt a felelősséget nem akarták vállalni. — Említette, hogy inár akkor többet osztottunk cl, mint amennyit megter­meltünk. Volt-e szó ezzel összefüggés­ben az eladósodásról? Azokban az években szinte min­denről volt szó a KB-iiléscken; dízelesí- tési program, járműprogram, a közúti járműfejlesztést még kongresszusi prog­ramba is foglaltuk. Akkor sem értettem, hogy mi köze van ehheza pártnak, miért foglalkoznak megyei és városi pártbi­zottságok konkrét termelési kérdések­kel. Emlékszem, hogy a Ganz-gyár meg az Óbudai 1 lajógyár már akkor is sok gondot okozott. Az előbbinél nemcsak a különböző egységeket, hanem velük a gondokat is egyesítettük, a problémá­kat azonban nem tudtuk megoldani. Ugyanazokról vitatkoztunk a hetvenes évek elején, mint amikor én, a börtön­ből szabadulva 1954-ben, a XIII. kerü­letben lettem titkár. „Káder­átcsoportosítás” Ami pedig az eladósodást illeti, én az elején ezt elleneztem. Nem tagadom, idegenkedtem attól, hogy azoktól ve­gyünk fel kölcsönt és azoktól váljuk függővé, akiket a legjobb indulattal sem mondhatnánk a szocializmus híve­inek. Az volt a véleményem, hogy bár szilárdnak tartják helyzetünket, és ezért adnának nekünk kölcsönt, de ezt nem szabad megtenni, nem engedhet­jük meg. De a dolgok változtak, s egy idő után rákényszerültünk. — Az 1974. márciusi központi bizott­sági ülésen Ön jelentős „káderátcsopor­tosítást” jelentett be. Ekkor távozott a szűkebb vezetésből Acz.él György, Nyers Rezső, Fehér Lajos, Komócsin Zoltán, később Eock Jenő is. Miért került sor ezekre a személycserékre? Mint már említettem: azokban az években állandóan vita volt a gazda­ságirányításról, a reformmal összefüg­gő kérdésekről. Ez a vita azonban nem­csak a magyar párt vezetésében, hanem a szocialista országok között is folyta­tódott. Nem titok ma már, hogy a szovjet vezetés akkor nem jó szemmel nézte azt, amit mi csináltunk, csinálni akartunk. — Nem tehettük volna meg, hogy mindenkitől függetlenül, a magunk útját járjuk? Ezt nem gondolhatja komolyan. Emlékezzen csak vissza, a mozgalom­ban egyes pártok részéről milyen ellen­állást váltott ki a jugoszlávok önálló­ságra törekvése,.aztán jött 1956, ami­ben ugyancsak nagy szerepet játszott a nemzeti önállóság, amit százezrek kö­veteltek, a párt belső ellenzéke küzdött érte, s jómagámat is közéjük sorolom. Aztán nagy nehezen talpra álltunk, s amikor azt hittük, hogy már kedvezőek a feltételek az újításokra, akkor meg beütött a csehszlovák ügy. S ha mindez nem lelt volna elég figyelmeztetés, féke­ző erőként hatott ránk az is, hogy gaz­dasági életünk a szocialista országok­ból, lényegében a Szovjetunióból szár­mazó nyersanyagra épült. Mi pedig egyre több nyersanyagot, azon belül is mind több energiát igényeltünk. Mind­ezek ismeretében azt hiszem, aligha mondhatjuk azt, hogy szabad kezünk lett volna minden értelemben. Mégis, amit megtehettünk, azt megtettük. — Az utazási szabadságra gondol? Arra is, meg arra, hogy miközben körülöttünk újra megfagyott a levegő, mi fenntartottuk, sőt bővítettük kap­csolatainkat a nyugati partnerekkel. — Hogy fogadta a Központi Bizott­ság a személycseréket? Hát, valami nagy üdvrivalgás nem volt. De azt meg kell mondanom, hogy az érintett elvtársak mindnyájan ^nagyon fegyelmezetten viselkedtek. Azok közül, akik más munkakörbe ke­rültek, külön kell választani Komó- cson Zoltán ügyét. Ő, sajnos, akkor már huzamosabb ideje betegeskedett. A Központi Bizottság külügyi titkára volt, ez pedig igen nagy mozgást, kül­földiekkel való érintkezést követelt, amit mind nehezebben tudott ellátni. Ezért, vele megbeszélve, döntöttünk úgy, hogy legyen a Népszabadság fő­szerkesztője. Ezt örömmel fogadta. — Nem került-c veszélybe a párt egy­sége a reformfolyamatban keletkezett törés és a személycserék miatt? Mint mondtam, mindenki na­gyon fegyelmezetten viselkedett. Nem tudok senkiről, aki saját személyét elő­térbe vagy a közös ügy elé helyezte volna. Voltak persze olyarfok, a dog­matikusok, akik azt hitték, hogy most ütött az ő órájuk. Nekik azt üzentük: tévednek, a párt irányvonala nem vál­tozik, s a gazdaságpolitika sem. — Azért ez szemfényvesztés volt. Nem gondolja? Én azt mondanám: alkalmazkod­tunk a körülményekhez. — A magyar reform folyamatában mindenesetre törés keletkezett, ami nap­jainkra súlyos helyzetet teremtett, hi­szen az Ön által is helyeselt és gyakran szorgalmazott szerkezetváltást nem tud­tuk végrehajtani. Volt-e törés a magyar —szovjet kapcsolatokban felső szinten? Bevonulás Afganisztánba Törés, azt hiszem, nem volt, leg­feljebb átmenetileg némi feszültség ke­letkezhetett. — A hetvenes évek végén a szovjet vezetés egy újabb problémával találta magát szemben Afganisztánban. A megoldás kulcsát Leonyid Brezsnyev és a párt más vezetői, feltehetően a tá­bornokok egyetértésével vagy egyenes szorgalmazására, a fegyveres beavatko­zásban vélték megtalálni. Önt hogy érin­tette ez az azóta balfogásnak bizonyult lépés? Mi tagadás: nem tapsoltam neki, hiszen a korábbi hasonló akciókkal kapcsolatos tapasztalataink nem min­den vonatkozásban voltak pozitívak. — Ön hogy szerzett tudomást a szov­jet csapatok afganisztáni bevonulásáról? Úgy emlékszem, hogy azon a na­pon, valamikor a kora esti órákban, talán hat óra lehetett, felhívott Leonyid Brezsnyev. A telefonbeszélgetés során elmondta, hogy Afganisztánban súlyos helyzet alakult ki, különböző csopor­tok kerültek egymással szembe, a pol­gárháború veszélye fenyeget és az, hogy kívülről beavatkoznak és meg- döntik a Szovjetunióval baráti, szocia­lista irányba fejlődő országot. Mint­hogy a Szovjetunió katonai segítségét kérték, nem látnak más megoldást: csa­patokat kell küldeni Afganisztánba. — Ha jól értem, akkor Önt mindösz- sze néhány órával a bevonulás előtt tájé­koztatták a döntésről; akkor, amikor a csapatok már útban voltak, esetleg már át is lépték a határt. Előzetes konzultá­ció nem volt? Nem, de ha engem megkérdez­nek, nem javasoltam volna a katonai akciót. Én még így is előnyös helyzetben voltam az amerikai elnökkel szemben, aki csak éjfél előtt kapott tájékoztatást Moszkvából. Brezsnyev ugyanis el­mondta azt is, hogy a szocialista orszá­gok párt- és állami vezetését velem egy időben tájékoztatják, a vezető tőkés országok, így az Egyesült Államok kormányát azonban csak éjfél előtt. — Mit tett Ön az információ birtoká­ban? Azt, amit ilyen esetekben mindig is tettünk. Értesítettük a Politikai Bi­zottság elérhető tagjait és tájékoztattuk őket a fejleményekről, hogy ne a sajtó­ból értesüljenek. ( Folytatjuk ) Kanyó András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom