Petőfi Népe, 1989. június (44. évfolyam, 128-152. szám)

1989-06-06 / 131. szám

1989. június 6. • PETŐFI NEPE • 3

AZ ÖNKÉPZÉST SZOLGÁLJA

Megyei védőnői nap

A védőnők áldozatos munkálkodásának nagy része van abban, hogy Bács- Kiskun megyében a megszületett kisbabák közül mind kevesebbet veszítünk el. Tavaly a csecsemőhalandóság 15,8 ezrelék volt, ami azt jelenti, hogy ezer kisbabából tizenhatot nem sikerült életben tartani. A statisztikában kimutatott javuló eredmények azonban nem jelenthetik a belenyugvást egyetlen reménykedő család gyászába sem ...

A védőnők kisérik figyelemmel a gyermeket^vállaló kismamák egészségi állapotát, a rendszeres orvosi ellenőrzés mellett tanácsot adnak a helyes életvitelhez, fölkészítenek a szülésre és fogadják a kis jövevényt, készen állva a segítségnyújtásra. Szám szerint megyénkben negyedezernyien vannak, s nem kis fáradsággal járó tevékenységük során szinte minden eldugott helységbe eljutnak. Felelősségteljes munkájukban a szakmai tudás folyamatos tökéletesítésére is gondot fordítanak. Ennek példája a megyei védőnői nap, amelyet tegnap délelőtt tartottak meg Kecskeméten, a megyei tanács nagytermében. Ott került sor ugyanis a védőnők számára kiírt pályázat eredményhirdetésére, s a legsikeresebb pályamunkák ismertetésére. Az idén három témában várták a „dolgozatokat”: — a védőnők szerepe a családgondozásban—lehetőség terhes nők életmódjának befolyásolására, — az iskoláskorúak egészségvédelme.

A beérkezett pályázatok között Kiss Ferencné, jánoshalmi körzeti védőnő munkáját részesítették első díjban (8 ezer forint). A második Madácsi Mária soltszentimrei, harmadik Nyúl Jánosné körzeti védőnő lett.

N. M.

Az élővilágot ünnepelték

I&pl^

EGY MDFNYILATKOZAT MARGÓJÁRA

Ki tagadott le és mit?

Különös nyilatkozatot közöl második számában a Bácskapocs című, magát függetlennek tituláló közéleti hetilap. A példás gyorsasággal közreadott dokumentumban az MDF Kecskeméti Városi Szervezetének elnöksége azt állítja, hogy a Petőfi Népe letagadta, hogy az MDF is indít jelöltet az időközi választásokon. A nyilatkozat nem kisebb súlyú megállapítással zárult: „az MSZMP tisztességtelen módon politizált napilapjában az előkészítő kampány során”.

Az indok — vagy inkább ürügy — a támadásra az a szombati cikkünk, melyben munkatársunk bemutatta Nagy Lajost, az egykori judóbajnokot, a borgazdasági kombinát vezérigazgató-helyettesét, abból az alkalomból, hogy a HNF egyik jelöltje volt a szombati tanácstagválasztásokon. Állítólag ekkor „tagadtuk le” a valódi politikai rivális létezését — tudniillik az 56-os körzetben Agárdi László személyében az MDF is indított jelöltet.

Ténykérdés, amivel nincs mit vitatkozni, hogy e számunkban az MDF emberéről nem írtunk, ám az is ténykérdés, és azzal sem lehet vitatkozni, hogy nem tagadtuk le létezését. Könnyen meggyőződhet erről mindenki, aki föllapozza május 17-ei számunkat, melyben hírt adunk a jelölőgyűlésről. Ott áll mindhárom jelölt neve: Kálmán Dezsőné, dr. Nagy Lajos és Agárdi László.

A Petőfi Népe szerkesztősége persze készséggel közölte volna azt az MDF-nyilatkozatot is, melyben tiltakoztak volna a magát függetlennek nevező Bácskapocs — még múlt vasárnapi — első számában megjelent „Új arcok — új képviselet” írás ellen, mondván: „teljességgel inkorrekt, sőt, jogsértő”, hogy abban a cikkben körzetenként csak egy-egy jelöltet mutatnak be, és az ellenfeleknek még a nevét sem közük. Ez szintén ténykérdés.

(A választókerületben egyébként szombaton nem dőlt el semmi. Hiába hosszabbították meg a szavazási időt, egyrészt alig gyűlt össze több szavazat a minimálisnál, másrészt többséget nem szerzett senki. Előbb most újabb jelölögydlés, aztán június 17-én második forduló következik.) — A szerk.

A lajosmizsei Őszikék nyugdíjasklub tagjai a hét végén a helyi Gerébi-kastélyban madarak és fák napját ünnepelték. A találkozóra — amelyre több mint száz idős ember gyűlt össze — meghívták Knoll Istvánt, a nyugdíjasklubok és idősek Életet az éveknek szövetségének elnökét is, aki beszédében hangsúlyozta, hogy az idősek támogatása kötelesség, nem pedig egyéni ambíció kérdése. A nap fénypontja azonban a . kisdiákok voltak, akik jelmezeikkel és előadásukkal egyaránt hűen szemléltették a természetvédelem fontosságát.

(Straszer András felvételei)

IDŐKÖZI VÁLASZTÁSOK

Bács-Kiskun megyében, az 1988. március 12-én megtartott időközi választás óta, több tanácstagi választókerület üresedett meg. A tanácstagi helyek betöltésére június 3-ára időközi választást írtak ki, melyek eredményeként a választópolgárok döntöttek képviselőjük személyéről.

Kecskeméten, a 45. számú választókerületben Kovács Kiára, a kunbajai 18-as számú választókerületben Weitstem György, a hajósi 8-as választókerületben dr. Berta Sándor, Pálmonostora 2-es választókerületében Csikós István, a 9-es választókerületben Martus Pál, a mélykúti 20-as választókerületben Sere Jánosné, a fülöpszállási 8-as választókörzetben Cseh-Szakáll Sándor, Kiskunmajsa 16-os választókörzetben Balogh Ferenc, Tiszakécske 17-es választókerületben — mint tegnapi lapunkban már írtuk — Kovács Miklós lett a helyi tanácsok tagja.

Baján a 39-es, Kecskeméten az 56-os, Kalocsán a 9-es és 37-es választókerületben a választás eredménytelennek bizonyult.

RÁDIÓJEGYZET

A Rajk-titok

A rádióban a múlt héten, hétfőn este, már befejeződött az a két részben közvetített beszélgetés, amelyet Lazar Brankovval, Rajk László vádlott-társával, a másodrendű vádlottal — a per egyetlen, még élő elítéltjével *■ készítettek. A televízióban, igen jól időzítve, a rádiós közvetítés befejezésekor, pontban tízkor kezdődött el Brankovval egy — filmszalagon is megörökített — beszélgetésnek az első része.

Azt hiszem, nem egyédül voltam, aki a rádiót meghallgatva, máris a televízióhoz ült, hogy ne csak hallja, de lássa is ezt a rendkívüli embert. Aki egy kicsit idegen akcentussal, de még mindig jól beszéli a magyart, és valami különleges nyugalommal, hittel és bizalommal mondta el élete történetét. Okulásul is a inai nemzedéknek, mert „nem szabad semmit eltitkolni, ki kell mondani a teljes igazat". f

A rádiós beszélgetést visszahallgatva, úgy érzem, hogy nem csak a szemtanú szuggesztív egyénisége tette rám a legnagyobb hatást. Hanem annak a titoknak a feszegetése, hogy vajon miért játszotta el Rajk, Brankov és több társuk azt airáosztott szerepet, amely végül is annyiuknak a halálával végződött. A fanatikus hit, hogy használnak az ügynek? Nem tudta ezt felfogni mai ésszel a riport kérdezője sem. De talán megérintette a hallgatót is, majd a nézőt is valamilyen erős léleknek a sugárzása. Mostanában a történelem alaposan próbára teszi beleérző képességünket.

Francia nap

Van egy vaskos útikönyvem Franciaországról, jártam is az ország egyik csücskében, de Párizsba — fájlalom — nem jutottam el. Sok milüó honfitársammal együtt ez már csak vágyálom marad a számomra. Ennek ellenére nem irigylem Rapcsányi Lászlót és Sediánszky Jánost, akik szombaton reggel hat órakor a Szajna partjáról, illetve a párizsi rádiószékházból köszönthették a magyar hallgatókat. És a műsor szerint — budapesti kollégáikkal együtt — csak vasárnap hajnalban köszöntek el tőlük.

Valami fantasztikus méretű — technikailag is kiváló — vállalkozása volt ez a Magyar Rádiónak és francia segítőtársaiknak. A nap bármelyik időszakában is figyeltünk bele a műsorba, mindig érdekes riportok, beszélgetések és sokféle igényt kielégítő zeneszámok fogadták a hallgatót. Híres emberek, színészek, muzsikusok, költők szólaltak meg, filmsztárok énekeltek, s amit kedélyes csevegést hallgatva megtudhattunk erről az országról, az több volt, mint történelmi lecke. Ami leginkább megfogott, az utca emberének is az öntudatos büszkesége, hazafisága.

Az a szilárd meggyőződése és hite, hogy demokráciában, az emberi jogok érvényesítésében ők voltak az elsők és azok ma is. Jó lenne a töredékét hallani ennek idehaza.

A forradalom kétszázadik évfordulójára készülő és azt Világraszóló ünnepségekkel köszöntő Franciaország megérdemli a fokozott érdeklődést, melyet mintegy előzetesként a rádió igyekezett kielégíteni.

A bizalomért

A parlamenti közszereplés ugyan az ország színe előtt zajlik, de a lakosság ebbe nem tud közvetlenül beleszólni, még kérdések útján sem. Ezen ugyan keveset változtat egy órányi rádiós beszélgetés, de azért tán mégis segít az eügazodásban, a görcsök oldásában, a bizalom erősítésében. Németh Miklós miniszterelnök vasárnap délelőtt a mikrofon előtt — Wisinger István jól csoportosított kérdései nyomán - megpróbálkozott ezzel. Töredékes volt ez természetesen, de a válaszok mögül felsejlett egy, a feladatára elszánt, állóképes és bizakodó közgazdász — számomra rokonszenves — politikus portréja. Sporthasonlattal élve, bár csak a pályán lévők mindegyike teljes erőbedobással segítené a reá váró „mérkőzések” becsületes végigküzdésében.

F. Tóth Pál

A MAGYARORSZÁG EXKLUZÍV INTERJÚJA VII.

Mit mond Kádár János?

ítélet: életfogytiglan

— Az előző alkalommal az Ön letartóztatásának körülményeiről volt szó. Beszéltünk arról is, hogy Szakasits vallomása alapján rendőrspiclinek tartották Önt. Mi volt a vád: Az, hogy rendőrkézre juttatott másokat?

Schiffer Pál nem vallott

— Nem, ilyesmivel nem vádoltak. Már a kihallgatások során, majd a bírósági tárgyaláson is azt igyekeztek rám bizonyítani, hogy én 1943-ban a horthysta rendőrséggel összejátszva közreműködtem a Kommunisták Magyarországi Pártjának feloszlatásában, méghozzá egy olyan szakaszban, amikor a párt tevékenységére az antifasiszta erők összefogásában nagy szükség lett volna. Sajnos, a korábban letartóztatott Szakasits ilyen értelmű vallomást tett. Nem tudom, milyen kényszerítő módszereket alkalmazhattak vele szemben, hogy rábírhatták erre a vallomásra. De én soha nem nehezteltem rá ezért.

— Az MDP Politikai Bizottsága már 1951. április 21-ei ülésén, tehát még az Ön „beismerő vallomása” előtt, megtárgyalta Kádár János, Donáth Ferenc, Kállai Gyula és Losonczy Géza ügyét. Létrehozott egy hármas bizottságot is — Farkas Mihály, Kovács István és Kiss Károly voltak a tagjai

~ —, azzal a feladattal, hogy vizsgálják ki az ügyet. A Központi Vezetőség egy hónappal későbbi, május 22-ei ülésén Rákosi Mátyás már azt a tényállást ismertette, amiről Ön beszámolt. Erről mi a véleménye?

— Ez csak megerősíti azt, az ügy kezdeti szakaszában keletkezett, gyanúmat, hogy Rákosiék már előre elrendezték a dolgokat, s csupán a beismerő vallomásokra volt szükségük, hogy azzal hitelesítsék és legalizálják eljárásukat a közvélemény előtt.

— Nem merült fel Önben az a gondolat, hogy a bírósági tárgyaláson visszavonja korábbi vallomását és leplezi Rákosi, Farkas Mihály és Péter Gábor tevékenységét, amelynek következtében Rajk László és a párt több más ismert vezetője is az akasztófán végezte be életét?

— Ez nem olyan egyszerű dolog. Először is, emlékezetem szerint, 1950 őszén, talán októberben, egy titkársági ülésen Rákosi kezdeményezésére szóba került személyem és tevékenységem. Ott sok minden hangzott el. A részletekre már nem emlékszem, de arra igen, hogy én ott mint a horthysta rendőröket védő miniszter, rendőrspicli és az ÁVH ellen fellépő egyén kerültem terítékre. Kóválygott a fejem, amikor felálltam. Egyre csak az járt az eszemben, szóval én is ellenség vagyok, mint Rajk László.

Gondoljon csak bele, ilyen előzmények után tartóztattak le, tárták elém a vádakat és a rám nézve terhelő vallomásokat. Schiffer Pál ugyan nem volt hajlandó azt vallani, amit vártak és követeltek tőle, de hát mit számított az, amikor a többiek mind „beismerték”, amit Rákosiék hallani akartak, s aki még felmenthetett volna a súlyos vádak alól, az maga Péter Gábor volt, de a vizsgálatot éppen ő irányította.

— Még nem válaszolt arra a kérdésre, miért nem leplezte le a bírósági tárgyaláson a per koncepciós jellegét, azt, hogy akárcsak a Rajk-ügyben, ezúttal is hamis vádak alapján akarják Önt és társait elítélni?

____sakkozással

álcázta magát”

— Azt hiszem, kiszabadulásom előtt Rákosinak írt levelemben már próbáltam válaszolni erre a kérdésre. Ma is csak azt tudom mondani, amit akkor írtam.

Természetesen megfordult a fejemben, hogy a bíróság előtt feltárom az igazságot. Azt, hogy velem valótlan dolgokat íratott alá a kihallgatóm, Farkas Vladimir. Csakhogy a másik gondolatom meg az volt, hogy Rákosi már nyilván tájékoztatta a Központi Vezetőséget, mégpedig az én valótlan vallomásaim alapján, a Központi Vezetőség pedig engemet mint ellenséget elítélt, a pártból is bizonyára réges-rég kizártak.

— Milyen volt a tárgyalás és hogyan hangzott az ítélet?

A tárgyalásra nem érdemes sok szót vesztegetni. Annyit mondhatok, hogy sem a bíró, sem az ügyész nem állt a helyzet magaslatán. Az ügyész, dr. Alapi például olyanokat mondott, hogy „Kádár különösen álnok összeesküvő volt, aki sakkozással álcázta magát”. Ami pedig az ítéletet illeti, az köztudott: engem életfogytiglanra ítéltek.

— Ezt várta, és megkönnyebbült az ítélet hallatán?

— Egyáltalán nem. Úgy gondoltam, rám is Rajk elvtárs sorsa vár. Talán megnyugtatóbb is lett volna számomra. Ámbár a börtönben később többször megfordult a fejemben, hogy ha kivégeznének, abban a tudatban kellene meghalnom: elvtársaim és hozzátartozóim soha nem tudnák meg, hogy ártatlan voltam.

— Vannak, akik azt állítják, hogy a Conti utcai börtönben igen kényelmes szállása volt és jó ellátásban, bánásmódban részesült Ön és Mindszenty is, aki akkortájt ugyancsak ott ült.

— Nem tudom, kik azok, akik ezt állítják. S lehet, hogy a hercegprímásnak jó szállása és ellátása volt. Én mindenesetre nem kívánnám senkinek azt az ellátást és kényelmes szállást, amiben nekem volt részem.

Mint említettem, néhány héttel az ítélet után már beláttam, hogy akkor is vállalnom kell a küzdelmet, ha nem tudom, hogy mi lesz a vége. Szóval, megírtam, hogy mi is történt az én ügyemben, de az írások ugyanazok kezébe kerültek, akik engem a börtönbe juttattak. Miként is várhattam hát, hogy éppen ők segítenek feltárni az igazságot. A következménye ennek a próbálkozásomnak az lett, hogy Péter Gábor utasítására olyan szigorú, szinte állatias rezsimet vezettek be ellenem a börtönben, amilyet ember még nem tapasztalhatott.

— Miből állt ez a szigorú rezsim?

Napokig víz nélkül

— A teljes és szörnyű izoláción kivül, egyebek között, azt is jelentette, hogy az ivóvizet egy bizonyos időre megvonták tőlem. Nem

olvashattam és nem írhattam, éjjelente nem hagytak aludni, s azt is meg kell mondanom — mert csak így lehet teljes képet alkotni sanyarú sorsomról —, hogy napokon át nem engedtek kimenni a mellékhelyiségre sem.

— Meddig tartott ez az állapot?

— Nem sokkal azután kezdődött, hogy 1951. december végén első kísérletet tettem a történtek feltárására és írásom nyilván Péter Gáborék kezébe került, s tartott minimális enyhítésekkel egészen szabadlábra helyezésemig, 1954júliusáig. Meg kell jegyeznem, hogy az első enyhítést csak úgy tudtam kicsikarni, hogy összetörtem a zárka berendezésének egy részét. Hát ez volt a finom bánásmód velem szemben a Conti utcai börtönben.

Még valamit azonban el kell mondanom. Ez pedig az, hogy Péter Gábor letartóztatása után, 1953 januárjában, engem a börtönben kihallgatott Farkas Mihály és Piros László. A kihallgatás során ügyem érdemi vonatkozásain túl, erről az embertelen bánásmódról is beszámoltam, és kértem, érvénytelenítsék a velem szemben foganatosított intézkedéseket. Erre Farkas Mihály és Piros László ígéretet tett. Csakhogy semmi sem' történt. Hónapok múltán írásban fordultam az érdekeltekhez, így Piros Lászlóhoz is. Választ azonban nem kaptam. Újabb hónapok elteltével engedélyt kértem, hogy a Politikai Bizottsághoz, személy szerint pedig Farkas Mihályhoz írhassak beadványt. Ezt azonban nem engedélyezték.

— Mit gondol, miért nem könnyített Farkas Mihály és Piros László az Ön helyzetén, hiszen ezt akkor már könnyűszerrel megtehették volna. Péter Gábor ugyanis letartóztatásban volt és Rákosiék minden korábbi bűnt az ő nyakába varrtak?

— Nehéz erre magyarázatot adni, ennyi év távlatából. Arra azonban emlékszem, hogy én akkor abban a meggyőződésben éltem, hogy mindazt, ami Péter letartóztatása után velem történt, Farkas Mihálynak köszönhettem. Ebben megerősített az, hogy rehabilitálásom után Farkas Mihály hónapokig kerülte a velem való találkozót. Csak tudnám, miért tette ezt velem, hiszen én a letartóztatásomig jó viszonyban voltam vele. Egyedül vele tartottam közvetlen, mondhatni, magántermészetű, tehát csaknem bizalmas kapcsolatot a Moszkvából hazatértek közül.

— Beszámolt-e Ön később erről Rákosi Mátyásnak vagy a Politikai Bizottságnak?

— Igen. Emlékezetem szerint én ezeket a dolgokat megírtam Rákosinak. Ez azonban már nem sokat változtathatott a dolgokon, hiszen erre is csak a kiszabadulásom előtti napokban nyilott lehetőségem. Azután, hogy két magas rangú szovjet tiszt szintén kihallgatott a börtönben, s nekik is beszámoltam mindarról, ami velem történt.

— Mikor tudta meg a felesége, hogy Ön él, és hogy reménykedhet a viszontlátásban?

— Talán két-három héttel a kiszabadulásom előtt Gerő Ernő behívatta feleségemet a pártközpontba és közölte vele, hogy életben vagyok, s hogy ügyemben felülvizsgálat folyik, amelynek eredményeként hamarosan szabad lehetek.

Ez idő tájt történt az is, hogy az egyik kihallgatáson — ez már a rehabilitálási eljárás része volt — megkérdezték tőlem, nem akarok-e találkozni a feleségemmel. Kérdésemre, hogy ez hol történne, azt válaszolták, hogy a börtönben. Mire én kikeltem magamból, s azt találtam mondani: találkozzon Gerő a feleségével a börtönben. Igen ám, csakhogy a feleségem az egész beszélgetés alatt ott volt a szomszédos cellában.

— Akkor hát mégis létrejött a találkozó?

— Igen.

Kanyó András (Folytatjuk)