Petőfi Népe, 1989. június (44. évfolyam, 128-152. szám)

1989-06-05 / 130. szám

1989. június 5. • PETŐFI NÉPE • 5

Mit tudnak kínai vendégeink hazánkról?

Beszélgetés

Tu Fűm, Lu Hszün utódaival

A hangnál sebesebb repülők, a sangbaji virágárust Kairóban, Tokióban és Kecskeméten egy időben megmutató televízió, a távolságot elnyelő korunkban is évezredek üzenetét kerestem a Forrás szerkesztőségében magyar pályatársakkal találkozó kínai írók arcán.

Lu Csi csaknem kétezer éve így dicsérte a nagy alkotókat: „mennyiféle nyelvük ereje, szavaik töltése!” „A világ mélyére révednek. ” Eleink még valahol az ázsiai pusztákon terelték nyájaikat, amikor Lao Ce máig bámult bölcsességgel tanácsolta: ne önmagunkért éljünk, mert „a legfőbb jó a vízhez hasonló: /mindennek hasznos, de nem harcos”.

Mit mondanak nekünk eme időben és térben távoli kultúra mai képviselői? Mit üzennek sorsukkal, műveikkel?

Lin Yu annyinak látszik, mint kora. A hatvanadik évében jár. Mérlegelve fűzi a szavakat a kínai írószövetség egyik vezetője.

— örülünk, hogy Kína és Magyarország kapcsolatai javulnak. Látogatásunk elsődleges célja a tájékozódás. Keveset tudunk a magyar irodalmi életről, a magyar irodalomról. Noha nem kaptunk megbízást fordítások elősegítésére, jó volna, ha látógatásunk egyik eredményeként újabb magyar művek kerülhetnének a kínai olvasók kezébe és — mit tagadjam — különösen jól esne, ha netán valamelyikünk egyik műve megtetszene egy magyar kiadónak. Magam regényíró vagyok. Korábban a néphadseregben szolgáltam, kulturális feladatokat kaptam katonatisztként. 1958-ban jobboldalinak minősítettek, ezért átnevelő munkára küldtek a parlagos Hejlungcsiang tartományba, a Fekete Sárkány folyamának völgyébe. Négy évig dolgoztam keményen, itteni élményeimről szól az Északra szállnak a vadludak című, nagysikerű könyvem. Két kiadásban jelent meg, összesen mintegy félmillió példányban. Őszintén be kell vallanom; sohasem értettem egyet az erőszakkal végrehajtott kitelepítéssel, de maradandó, egyéniségemet kedvezően alakító tapasztalataim vßUak.az ország legészakibb tartományában. Ugyérzem, hogy magam is hozzájárultam e táj felvirágoztatásához. A mai fiataloknak is ajánlatos az ilyen közösségi munka, természetesen csak akkor, ha a közös vállalkozásnak nincs megtorló jellege. Mint hosszú ideje a kínai írószövetség egyik vezetője elmondhatom: szövetségünk támogatta a demokrácia, a szabadság, a tiszta közélet jelszavakkal fellépő diákmozgalmakat. Elnökünk nyílt levélben biztosította az írók támogatásáról a fiatalokat.

• Modern költő modem kötetének modem címlapja. Ding Ye vízenjárók életét felidéző versciklusa.

Többnyire pályakezdő fiatal írókkal foglalkoznak abban az irodalmi intézetben, amelynek egyik tanára Luo Xuan.

— Legismertebb művem egy novelláskötet. Címe: A vesztes hadvezér. A kínai forradalom drámai összeütközéseit, emberi konfliktusait próbálják érzékeltetni elbeszéléseim. Sajnos a magyar irodalomról én is keveset tudok.

Jókedélyű, csupa elevenség Ding Ye, noha a küldöttség tagjai közül ő láthatta legtöbbször a Sárga-tenger felől reggelenként az égre kúszó napot.

— Nyolc kötetem jelent meg forradalmunk győzelme előtt. 1957-től 1978-ig átnevelő táborban éltem, mert egyik szervezője voltam a kínai Petőfi-kömek. De nem tudtak átnevelni, ma is ugyanúgy gondolkozom, mint évtizedekkel korábban. Továbbra is megmaradtam költőnek. Sovány kenyér nálunk is, de azért nem halok éhen. Mindennap jól lakhatom. És most eljutottam Európába is. Újabb köteteimet adták ki, most dolgozom önéletrajzi jellegű visszaemlékezéseimen. Négy kötetre tervezem. Az első már megjelent. A magyar irodalomból elsősorban Mikszáthot és Moldovát ismerem. Ebből is sejthető, hogy kedvelem a humoros írásokat. Magam is összeállítottam műveimből egy szatíragyűjteményt. Magyar filmeket is láttam. A selejt bosszúját. Pompásan szórakoztatott. Petőfit nagyon nagy embernek, nagy költőnek tartom. Most hallottam, hogy itt volt kisdiák meg színész.

A vendégek sűrű programja miatt búcsúznunk kell.

0 l.in Yu fő műve, az Északra szállnak a vadludak.

0 Luo Xuan legkedvesebb elbeszéléskötete.

Szívesen találkoznék velük újra. Elbeszélgetnénk, mit adott Magyarország a két mellényesnek, a tisztségviselőnek, a tanárnak és a félrecsúszott nyakkendőjű poétának. Mindhárman kínaiak, mindhárman írók, mégis másként élik, nézik a mi kis nagy világunkat a hazánknál százszor nagyobb, népesebb országban.

Heltai Nándor

HOZZÁSZÓLÁS CIKKÜNKHÖZ

Tiszta forrásból (?)

Csabai István a Petőfi Népe 1989. május 29-ei, „Különvélemény” című írásában fejti ki nézeteit az MSZMP-reformköfök május 20-ai, szegedi tanácskozásán kialakított platformtervezetből kiragadott gazdaságpolitikai részletek, téziselemek kapcsán. Örömmel vesszük, hogy nemcsak a reformkörök kívánnak túllépni a csak kritikai alapálláson, hanem mások is indíttatva érzik magukat a „hogyan tovább?” megfogalmazására.

Elöljáróban a megközelítésbeli különbségről. Nézetünk szerint Csabai István kísérletet tett arra, hogy bemutassa, hogyan megy a gőzmozdony, ha áramot vezetnek bele. írása meg- és felrázott többünket is. A szerző kritikája pontosan olyan, mint amikor valaki mondja a magáét anélkül, hogy figyelne a másikra. Szándéka így lényegében egy alapvető ok miatt célt téveszt. Tudniülik amiatt, hogy nem olvasta el figyelmesen a bírálata tárgyát képező dokumentumot. Erről egy kissé részletesebben.

1. A szerző következetesen a „programtervezet” kifejezést használja, holott a dokumentum címe (és műfaja) „platform-tervezet”. A különbség nem lényegtelen: a platform nézetek, irányok, tézisek rendszere, a program pedig a platformot megvalósító cél- és eszközrendszer együttese. Ezért aztán talán érthetővé válik pl. miért nem foglalkozik olyan valóban lényeges kérdésekkel, mint például a konvertibilitás, a tudati háttér stb. Ezek minden bizonnyal egy következő dokumentum részei lesznek.

2. Az MSZMP reformkörei nem kívánják „átvenni a hatalmat”, csak komolyan veszik a pártvezetés szándékát: legyen reformpárt az MSZMP. Ennek megvalósításához próbálnak a maguk szerény eszközeivel hozzájárulni.

3. A dokumentum nem ígéret, ellenben rögzít néhány, egy új gazdasági modell kialakításához szükséges alapelvet. Mint ahogy a III. rész 1. pontja szól: „reformálni csak működőképes rendszert lehet. A jelenlegi nem az. Rendszerváltásra van szükség”. E sorok sajnálatosan elkerülték Csabai István figyelmét, Ö ugyanis ezt a működésképtelen rendszert kívánja „megjavítani”. A vállalati önállóság hiánya, a szabályozódzsungel e régi rendszernek természetes velejárója és egyben lényeges kritikája (immáron legalább 10 éve). Egy új modell viszont csak az alapokat lerakva, és innen indulva építhető fel. Ez az alap pedig a tulajdonreform, mint ahogy az anyag mondja: „... mivel végső soron minden gazdasági és politikai hatalom forrása a tulajdon". (Előttünk egy nagyszakállú ember már ezt elmondta, úgy hívták: Kari Marx.)

4. Azt írja Csabai István, hogy a reformok elodázására kifejezetten politikai, ideológiai okok miatt került sor. Egyetértünk, de két megjegyzéssel: a dokumentumban jelzett mondat folytatódik „... azzal, hogy helyettük a külső forrásbevonásra alapozott látszatnövekedést erőltette....” (mármint a gazdaságpolitika), s amely aztán a jelenlegi eladósodáshoz vezetett. Gazdaságpolitikusokat a dokumentum nem emleget (csak gazdaságpolitikát), mert hogy ők ténylegesen nemigen voltak, legfeljebb „politikusok”, akik megpróbáltak gazdaságot is csinálni. Voltak viszont olyan közgazdászok, akik „mondták a magukét”, de erről a politika és az ideológia nem vett tudomást.

5. Csabai István a dokumentum hibájának rója fel azt is, hogy az nem számol a piac hiányával. Tessék újra olvasni: például... bankok és vállalkozók tőkepiaca j ..,,., piacerősítő hatások ....... piaci módon finanszírozó,

nyilvánosan jól ellenőrizhető államháztartás létrehozása....... pénz- és tőkepiac ...........piacvédő és erősítő intézmények stb. Tehát pontosan erről van szó:

az anyag túlmegy a'szokásos megállapításokon, hogy tudniülik nincs még piac, ezért nem tudunk lépni (lásd: Csabai). Vajon milyen titokzatos hatalmaktól váijuk a piacot?

Folytathatnánk tovább, de ne fárasszuk a Tisztelt Olvasót! Valljuk, hogy mindenfajta kritika továbbgondolkodásra, elmélyülésre serkent, s az új csak a régi meggyőző és kitartó meghaladásával érheti el célját. Ezért köszönjük Csabai István reagálását. Mi is hisszük: „Reform kell, mint tiszta viz, s nem mint rózsaszínű pezsgő”. Ehhez már csak annyit: tiszta víz csak tiszta (szakmai) forrásból ered...

Utólagos a Különvéleményhez

Ma különösen nagy szükség van az egymás emberségét, szakmai felkészültségét és egy nemes ügy szolgálatát tiszteletben tartó párbeszédre. Sok más mellett ennek évtizedes hiányait is szenvedjük most.

Nem hisszük tehát, ma az visz előre, hogy már eleve gyanakvóan szemlélünk embereket és mindenben a tán nem is létező mögöttes szándékot keressük. Ezért gyanú nélkül megértjük Csabai István nehéz helyzetét is: részben egy „régi struktúra” foglya (mint kicsit mindannyian), de közben kacérkodik a mással, az újjal is. Reméljük, ezért érzett kétszer is küldetéstudatot eljönni a reformkörbe, s nem más miatt. Mert bizony nehéz két lovat megülni egyszerre, nem kívánjuk ezt senkinek.

Mi nem ismeijük úgy a sokszínű reformköri mozgalom összetételét, szándékait, mint ahogy az a szerző figyelmet keltő általános megállapításaiból kiderül. Merész, lendületes már-már az 50-es évek „elsöprő” stílusú kritikáját adja a reformkörnek, s bámulatos biztonsággal sorolja azok hangadóit (részben) „a jobb pozíciót keresők” közé. Nagy tapasztalatával Csabai István már tudja, hogy a jobb pozíció lehetőségét a reformkörökben kell keresni. A reform körök eddigi története mindenesetre pontosan az ellenkezőjét mutatja. A gyanakvás és az előítélet ismerős jelenségek még 1952-ből. (A szegedi 450 résztvevő jó része — sajnálatosan a Petőfi Népe nem tudta ott képviseltetni magát — bizony vélhetően felháborodna e .következtetéseken.)

Ezzel együtt örülünk, hogy a reformelkötelezett megyei napilap önmagát reformelkötelezettnek nyilvánító újságírója foglalkozott e témával, s ezzel módot adott véleményünk kifejtésére is. Mi a kecskeméti reformkörben pedig 13 összejövetelen próbáltuk meghatározni, miben is állnak ma a reformok és mi hogyan járulhatunk hozzá kiteljesedésükhöz... Örülünk, ha ez másnak gyorsabban és könnyebben megy.

Kívánjuk, hogy e lap hasábjain — akár Csabai István tollából — hasonló frissességgel, valóban alkotó megközelítéssel (talán kevesebb személyes indulattal), de jelenjenek meg más pártok, szervezetek programtervezeteit, célkitűzéseit elemző, bíráló írások is, valamennyiünk okulására ...

Egyébként Csabai Istvánnak joga van ahhoz is, hogy ne szeresse a reformköröket! '

Dr. Brúszel László Dr. Gráner Gyula a kecskeméti reformkor szóvivői

„SAJNÁLOM AZ IGAZGA TÓT...”

Még mindig a milliós prémiumok

A nevezetes prémiumügy, úgy tűnik1, még mindig indulatokat kavar. A területi téeszszövetség illetékeseinek hangja szinte csattan a telefonban: semmiféle felvilágosítást nem hajlandsó adni! Holott nem is erről kérnék, hanem a szövetkezetről némi tájékoztatást, s csupán azt magyarázom, miért. Felvilágosítást kapok (dióhéjban), valamint hosszabb instrukciókat arról, hol nézzek utána a termelési adatoknak. Ki nem mondott szemrehányás árad minden szóból: micsoda dolog turkálni mások legszemélyesebb pénztárcájában!

A titkárnő hangja is hűvös, elutasító. O nem tud erről semmit, nem is érdekli. Forduljanak az elnökhöz. A helyzet kissé olyan, mint az egész prémiumügy; ahogy a közvélemény az elnököket, igazgatókat hibáztatja, mert nagy pénzeket vágtak zsebre, a megkérdezzettek is az újságíróra haragszanak, amiért ilyen személyes dolgokról érdeklődni mer.

Az elnök, dr. Csanádi László, a Vaskúti Bácska Termelőszövetkezet választott vezetője nem örül a beszélgetésnek: minek „újrarágni” országos lapok, a tévé szenzációcsontját? Végül mégis meggondolja magát. Ha a szóbeszéd a déli vidékekről Kecskemétre érve kétszeresére növelte prémiumának összegét, akkor mégiscsak jobb tiszta vizet önteni a pohárba. Minden irónia nélkül mondja: úgy látszik, az a pechje, hogy a téesz túl jó eredménnyel zárta az évet. Ötszáztizenhat ember 90 millió forint eredményt produkált.

A szövetkezetben az egy főre jutó bruttó jövedelem 300 ezer forint, a bérszínvonal 120 ezer (a környező téeszekben 70 ezer forint körül van). A középvezetők a kétháromszorosát, az első^ számú vezető körülbelül a uégysgfnjsét keresik az alkalmazottak bérének. A középvezetők esetében ezt az arányt a prémiumokkal érik el, a havi fizetéseket illetően náluk is az a helyzet, mint az országban általában: a kőműves többet keres, mint a művezető. Az elnök szerint a prémiumokat nem érdemes beépíteni a fizetésekbe, valamivel ösztönözni kell a vezetőket az eredményesebb munkára, arra, hogy mindent megtegyenek az évvégi nyereségért.

Dr. Csanádi László nem tart védőbeszédet. Annyit azért elmond, hogy tavaly, amikor nem e vitatott jogszabály s annak furcsa matematikai képlete alapján, hanem (bizonyos korlátok között) saját mércéjük szerint szabták meg a prémiumot, az idei (nettó) pénzek alig felét kapták meg az érintettek. Igaz, azokból az adóhivatal egy fityinget se látott. Idén az elnök prémiumának 70 százaléka, 785 ezer forint az adóhatóság zsebébe vándorolt. Dr. Csanádi László nem vitatja: a megmaradt összeg sem kevés.

*

Magyarországon időnként előkapjuk és „megcsócsáljuk” a témát: miért keresnek nálunk a műszaki értelmiségiek, általában az értelmiségiek, a felelősséget vállaló vezetők, a menedzserek és a többi viszonylag keveset, és egyáltalán, hol van az a bizonyos differenciálás? Az ész, a tudás lebecsülését emlegetjük, meg a nyugati példákat: ott, kérem, az igazgató tízszeresét (hússzorosát, kinek hogy tetszik) keresi, mint a géplakatos. Na, most végre történt „valami”. A lehető legrosszabbkor, a lehető legkevesebb körültekintéssel és a lehető legnagyobb felelőtlenséggel, ami ráadásul az alapképleten (hogy a munkaerőt nálunk nem értékének megfelelően fizetik, hogy a lassan formálódó piac e részterületén sincsenek értékarányos árak) lényegében mit sem vál(A magánvállalkozóval nem helyes egymás mellé állítani a szocialista szektorbeli vezetőket. Ugyanis az utóbbiak a közvagyont viszik az esetleg kockázatos vállalkozásba, s ha az nem jön be, legfeljebb prémiumot nem kap az igaz gató. Ezzel szemben egy maszek bukás esetén a saját vagyonát veszíti el — s ez ugyebár mégsem mindegy. A szerk.)

toztatott. Egyszerűbben szólva: túl sokan vannak ebben az országban alulfizetve.

Mindennek tetejébe egyes közgazdászok óva intenek: jelenlegi gazdasági helyzetünkben nem okos dolog a bérliberalizáció, mert úgynevezett „öngerjesztő inflációt” indít el vagy erősít fel, végső soron ugyanis áremelést okoz (a többlet-vásárlóerő és a béremelés" miatti többletköltség révén). Mindebből a nem szakmabeli állampolgár annyit ért: ne emeljük a béreket. Ugyanakkor milliónyian élnek máris a társadalmi és a létminimum alatt, az infláció pedig elszántan tör évek óta mind magásabbra. Szóval, ha a béreket (és árakat!) illetően önmérsékletet kellene tanúsítanunk, akkor kérdés, hogy kinek is van szüksége „előre nem látható következményekkel járó”, toldozott-foldozott jogszabályokra és valóságtól elszakadt matematikai képletekre, amiket az illetékesek meg se tudnak igazából magyarázni (legfeljebb magyarázgatni).

Való igaz, hosszasan lehetne taglalni a dolog másik oldalát is. Nevezetesen, hogy a jó munkát meg kell fizetni, miért ne kereshetnének a sikeres vállalatvezetők annyit, mint a sikeres magánvállalkozók? A taglalásból talán csak egy momentumot érdemes kiragadni, azt, hogy a jó munkát mindenkinek meg kell(ene) fizetni. De hát erre most nincs lehetőségünk, arra viszont, úgy látszik, van, hogy milliós prémiumokkal irritáljuk az amúgy is ideges embereket, álvitákra kényszerítsük őket, és mellékvágányra tereljük a közös ügyeket (mondjuk valódi bérreform, a tulajdonviszonyok mielőbbi tisztázása, a túlszabályozottság megszüntetése vagy a tisztességes bérdifferenciálás elfogadtatása helyett). Évtizedek kemény ideológiai harcával sikerült elérni, hogy mélyen gyökerező, nehezen szűnő ellenérzés alakuljon ki az emberekben a magánvállalkozókkal szemben. A sikeres vállalatvezetők esetében, úgy látszik, ma már elég egy-egy félresikerült rendelet.

Példa erre egy szerkesztőségünkbe érkezett levél is. Azzal együtt, hogy dr. Kovács Béla (egyébként közgazdász) megállapításaival többségében egyet lehet érteni. A Bácsépszerről készült cikkünkre reagáló levelében ezt hja: „Sajnálom az igazgatót, mivel csak egymilliót alig meghaladó prémiumot kapott. Sajnálom, mivel az adó, a nyugdíjjárulék levonása után ennek csak töredékét... vehette fel a vállalat pénztárában. Ebből egyezer forint jut az év minden napjára.”

Nos, a levélíró iróniája talán jogos. Arra viszont senkinek semmilyen jogcíme sincs, hogy kipróbálja, mekkora jövedelemkülönbségeket képes tudomásul venni, elviselni ez a társadalom. Túl mélyek a szakadékok, és egyre mélyülnek. Nem véletlen, hogy a milliós prémiumokat — illetve „ennek töre-( dékét” —| felvevő vállalatvezetők ódzkodnak az interjúktól. (Sőt, tudok olyanról is, aki „megmachinálhatta” az adatokat, hogy ne jöjjön ki annyira magas_ végösszeg.) Ok érzik — ha az ÁBMH és a gazdasági irányítás nem is hogy ekkora különbségek mai helyzetünkben már-már az emberi méltóságot sértik.

A Bácsépszer egyébként kemény munkával küzdötte fel magát a jó vállalatok közé, a Vaskúti Bácska a megye és az ország egyik legjobb termelőszövetkezete. A jogszabályokat nem ők alkotják, és matematikai képleteket sem ők találnak ki. A levélíró talán egyetért azzal, hogy ha — most még — milliós prémiumokra nem is, hasonlóán „peches” vállalatokra, szövetkezetekre nagyon nagy szüksége van az országnak. De persze arra is, hogy a gazdasági bajokkal, növekvő szegénységgel, inflációval küzdő hazában mindig tudja a jobb kéz, mit csinál a bal, hogy előbb gondolkozzunk, aztán szabályozzunk. Sőt az örökös szabályozgatás helyett hagyjuk inkább az embereket gondolkodni és önállóan dönteni. Most különben maradnak az utólagos viták és a mellékvágányok.

Magyar Ágnes