Petőfi Népe, 1989. június (44. évfolyam, 128-152. szám)
1989-06-28 / 150. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1989. június 28. Mit mond Kádár János? Vita a szomszédokkal — Hova távozzanak Nagy Imréék? Volt menlevél — Van egy dolog, ami mind a mai napig nem tisztázódott Ez pedig az, hogy a magyar kormány írásos menlevelet adott Nagy Imrének és a vele együtt levőknek, aztán mégis elfogták őket. Mi ebből az igazság? — Többszöri vita után a jugoszláv elvtársak azt mondták, hogy őket a kérdés tovább nem érdekli. A dolgot magyar ügynek tekintik, de úgy akarnak kikerülni belőle, hogy az az ő tekintélyüknek ne ártson. Ezért kérték, foglaljuk Írásba, hogy a múlt hibái miatt nem éri bántódás a követségen levőket, enélkül ugyanis nem úják alá a menedékjog megszüntetéséről szóló levelet. A szövegbe Vidics elvtárs azt a formulát akarta mindenáron bevenni, hogy szabadon elhagyhatják a követséget és lakásukra távozhatnak. Mi megmondtuk nekik, hogy most semmi szin alatt nem maradhatnak itthon, de vagy háromórás vita után mégis beleírtuk ezt a szövegbe. — Tudott-e a magyar vezetés arról, hogy Nagy Imréék mégsem mehettek a lakásukra, hanem Romániába szállították őket? * — A jugoszláv elvtársak is nagyon jól tudták, hogy ebben a kérdésben több variáns volt, így az is, hogy menjenek Romániába. Erről az érintett kormányok között, beleértve a Szovjetuniót és Jugoszláviát, jegyzékváltás történt. Ha én azt le tudnám írni, vagy pláne filmre venni, hogyan folytak akkor a tárgyalások, akkor tisztábban lehetne látni, mi történt azokban a hetekben. — Nagy Imréék tehát végül is a saját lakásuk helyett Romániában, Snagovban kötöttek ki, s ott tartózkodtak egészen 1957 áprilisáig. Mi történt közben? Snagovba vitték őket — Az egyik központi bizottsági ülésen, azt hiszem, többek között Kállai Gyülaís,'újból azt javasolta,piggy tárgyaljunk Nagy Imrével." Arra hivatkozott, hogy ilyen értelmű közvetítő ajánlatot juttatott el hozzá korábban Donáth Ferenc és még valaki más. Végül is őt bíztuk meg, hogy utazzon el Romániába és beszéljen az érintettekkel. Ez meg is történt. — Mikor került erre sor és milyen eredménnyel zárultak a beszélgetések? — Ez valamikor 1957 elején történt. Ami pedig az eredményt illeti, hát az meglehetősen sovány volt. Úgy emlékszem, hogy Szántó, Vas és Lukács elhatárolták magukat az eseményektől és Nagy Imrétől is. A többiek azonban kitartottak korábbi álláspontjuk mellett. (Az MSZMP Központi Bizottsága 1956. november 11-én, egy külön ebből a célból összehivott pártaktíva-értekezleten november 13-án, majd a KB újabb ülésén december 2-án és 3-án, továbbá 1957januárjában és februárjában, s végül 1957 áprilisában tárgyalta az október 23. és november 4. közötti időszakot. Az említett tanácskozásokon minden alkalommal szerepelt az események megítélése, továbbá az a kérdés, hogyan viszonyuljon a magyar pártvezetés a bukott vezetőkhöz, illetve az országból erőszakkal eltávolított Nagy Imréhez. Ami az előbbieket illeti, a Központi Bizottság egységes volt abban, hogy Rákosi, Farkas, Gerő nem vehetnek Tészt többé a magyar párt- és állami életben. Hasonló elbírálás alá estek mindazok, akik október utolsó napjaiban Moszkvába távoztak. Közéjük tartozott Kovács István és Hegedűs András is. Ami pedig Nagy Imre személyét, kormányzati tevékenységét illeti, a megítélés kezdetben nem volt egységes. Ez kiderül Kadar János azon megállapításából is, hogy többen a vele való tárgyalást^ mi több, a megegyezést sürgették. Elhangzott olyan felszólalás is, hogy Nagy Imrének követői vannak az országban, s azokat is integrálni kell a kibontakozás érdekében. Ilyen előzmények után utazott pártmegbízatással Bukarestbe, illetve Snagovba Kállai Gyula, a Politikai Bizottság tagja. Tárgyalásairól a helyszínen tájékoztatta Borisz Ponomaijovot, az SZKP KB titkárát, aki külön ezért utazott Bukarestbe. A tárgyalások eredménye volt, hogy a csoport egyes tagjait elkülönítették Nagy Imrétől, miután ők nem vállaltak vele mindenben közösséget. Sikertelen volt viszont a tárgyalás magával Nagy Imrével, aki nem változtatta meg korábbi véleményét és nem mutatott semmilyen együttműködési készséget. Ebben bizonyára nemcsak korábbi, Rákosival szemben is képviselt elvi álláspontja, hanem—miként a snagovi emlékirathoz fűzött megjegyzése is jelzi — szubjektív érzések, s a harag is akadályozta őt. E beszélgetés után vett olyan fordulatot az ügy, amely végül is Nagy Imre és sorstársainak kivégzéséhez vezetett. — A szerk.) — Tájékoztatták-e erről a beszélgetésről a szomszédos országok vezetőit, s ha igen, mi volt az ő állásfoglalásuk? — Bizonyos, hogy az SZKP vezetői közvetlen tájékoztatást kaptak. Arra azonban nem emlékszem, hogy mi volt az ő reakciójuk, hogyan értékelték az eseményeket akkor. Magyarország eléggé el volt szigetelve azokban a hetekben a nemzetközi politikában, de az, ami az országban zajlott, nem volt független a külső fejleményektől. A baráti országok pedig érthető okokból figyelemmel kísérték mindazt, ami nálunk történt, nyilatkozataikban elítélték Nagy Imre magatartását. Külső nyomásra? — Akkor másként teszem fel a kérdést. Volt-e befolyása barátainknak arra, fiogy mi történik Nagy Imrével és társaival? Ezt azért kérdezem, mert olyan hírek is elterjedtek, hogy a pert végül is külső nyomásra rendelte el a magyar pártvezetés. — Gondolom, a történészek majd fényt derítenek az események minden részletére, s akkor a dolgok a maguk teljességében megmutatkoznak. így az is, hogy kinek milyen szerepe volt a történtekben itthon és külföldön. Én most csak azt tudom mondhni, hogy közvetlen befolyása egyetlen szomszédos országnak vagy testvérpártnak sem volt ez ügyben. — Egyesek azt is tudni vélik, hogy egy nemzetközi tanácskozáson több testvérpárt vezetője szigorú eljárást követelt azokkal szemben, akik az 1956-os eseményekért felélősséget viseltek. — Ez nem ilyen egyszerű. Kanyó András (A folytatás a legközelebbi Magyarországban, illetve a Petőfi Népe jövő heti keddi és szerdai számában olvasható). n "Gondolatok'' továbbfüzósót befejeztem* Újra áttanulmányozva ö több m.nt 55>9 oldalt, arra a meggyőződésre jutottam, hogy jobb abbahagyni. Hagyom sok és bizonyára nemcsak a közvélemény előtt, de meg szőkébb körben is ismeretlen objektiv tény, történelmi igazság, hü helyzetkép, megállapítás és értékelés van ezeken a lapokon* Sok tekintetben mégsem pUcaI mnaAk arra a fentebb kifejtett nézetek, hogy alapul fogadjuk el elvi és politikai következtetések levonására* Íz események hatása alatt, - s ez elkerülhetetlen - egyoldalúság, elfogultság, a kritikai szemlélet elégtelensége és á‘belőlük folyó hibás következtetése érvényesültek* Személyes megbántottság, sértődöttség, harag is nem kis szerephez, jutott* ttindezt ki kell majd az anyagból küszöbölni, mert nem lehet helye marxista elemzésben is mert téves, hibás következtető— Bekhez vezet._______________________________________________ • Nagy lmre snagovi viszszaemlékezése* GYÖNGYÖSBOKRÉTA-TÖRTÉNET EZER PÉLDÁNYBAN Múzeumi füzetek Kunszentmiklósról Sokan és sokszor elmondták már: településeink fejlődése nem csupán a lefektetett gázvezeték hosszával, a fürdőszobás házak számával, a telefonelőfizetők névsorának teijedelmével mérhető. Legalább ennyire fontos a község vagy város sajátos kulturális arculatának megteremtése is. Kunszentmiklóson, ahol — új városról lévén szó,— ez különösen aktuális kérdés, tapasztalhatók jelei a markáns megkülönböztető jegyeket viselő szellemiség kibontakozásának. Egyik ilyen biztató fejlemény a Múzeumi füzetek első számának megjelenése. A kiadvány gazdája a Magyar Mezőgazdasági Múzeum baráti körének Hosszú Sándor vezette helyi csoportja. Szándékaik szerint sorozatban fogják megjelentetni a honismereti-helytörténeti jellegű, 25-30 oldalas füzeteket, amelyek közül az első — Galambos Sándor munkája — a kunszentmiklósi Gyöngyösbokréta népművészeti csoport történetét dolgozza föl. A karcsú kiadvány tartalma nem csak hasznos, érdekes is. Megtudjuk: a Gyöngyösbokréta elnevezés az országos mozgalmat megalapító, majd irányító Paidini Bélától származik. A mozgalom kialakulásának történelmi hátterét is megvilágítja a szerző: ami magyar és eredeti hagyomány, azt a Bach-korszak forradalminak minősíti és tiltja. Csupán 1896-ban következett be fordulat: a millenniumi ünnepségek során számos parasztegyüttes mutatta be a vidék hagyományőrző táncait a Városligetben. A fáma szerint Paulini az egyik parasztegyüttes fellépését figyelve elragadtatottan kiáltotta: „Olyan ez, mint valami gyönyörű gyöngyösbokréta!” A számos illusztrációval hitelesített kiadvány a továbbiakban beszámol a szentmiklósi bokrétás mozgalom történetéről. Galambos Sándor leírja, hogy 1929-ben az Úri Kaszinó meghívására Kunszentmiklósra érkezett József főherceg. A magasrangú vendég tiszteletére bált rendeztek és itt kun táncokat is bemutattak. A főhercegnek nagyon megtetszett a kun verbunkos, el is dicsekedett vele Paulini Bélának, aki éppen ilyen népi csoportok felkutatásán fáradozott. Szappanos Lukács bácsi, aki alapítója, egyik létrehozója volt az együttesnek, 1964-ben így emlékezett az ezt követő eseményekre: „1930-ban , eljött Szentmiklósra Paulini. Volt egy igen jó szolgabírónk, dr. Gyenes István, idevalósi. Összehíttak bennünket. Már hetekig nem kaptunk esőt, akkor esett. Elmöntünk. Elgyütt Illyés Imre, Burján István, Illyés Zsigmond, Kiss József, Farkas Laci, Komlósi Jónás, Komiósdi Zsigmond és én. Igen jó kedvünk kerekedett, hogy esett az eső. Paulininak oszt mögmutattuk, hogy mik azok az ősi táncok: a legényest, a törököst, a kun verbunkot. zenét az öreg „Lölö”, Rupa Ferenc és zenekara szolgáltatta. Paulini mindenre azt mondta: remök.” Paulini Béla meghívta őket a Nemzeti Színházba, ahol a kun táncosok nagy sikert arattak. Később Bécsberi, majd Cannes-ban szerepeltek. 1933-ban a budapesti Városi Színházban 14 férfi és hat leány talpa alá húzta a csárdást az öttagú zenekar. Még sokszor és sok helyen felléptek, utoljára 1948-ban Pest vármegye főispánja meghívására a megyeháza udvarán. Azután megszületett a politikai állásfoglalás: a Gyöngyösbokréta mozgalom reakciós eszméket teijeszt, ezért fel kell oszlatni. Pedig Paulini Béla jelmondata, a „Hétköznap nyugat, ünnepnap kelet" ma is időszerű. Arra gondolt: a parasztságnak át kell vennie a fejlett nyugat mezőgazdasági technikáját és a szociális vívmányokat, de ünnepeinken a nemzeti hagyományok ápolása legyen kötelező. A Múzeumi füzetek második darabja várhatóan az év végén jelenik meg. A Dömötör-napi népszokásokról olvashatunk majd behne. Sitkéi Béla „MEGPRÓBÁLOM LEÍRNI MINDAZT, AMIT TUDOK MAGAMRÓL” „így kezdődött az én szolga életem • Nehéz élet, szomorú emlékek. (Walter Péter felvétele.) >> (2) „Tavasszal, ahogy az idő javulni kezdett, eljött az életembe a robot. Jött a tanyáról egy Sz. M. nevű ember, engem és nővéremet felfogadott cselédnek. így lettem én hatéves koromban malacpásztor, nővérem pedig libapásztor. V Előbb ostornyéllel, azután ököllel Kihajtottam a disznókat a gyepre. Gazdám ott szántotta a földet a gyep mellett. Én olyat még nem láttam, azért ott követtem. Alig látszottam ki a barázdából. Baktattam a barázdában, néztem a földet, miként újul meg. Egyszer azután a gazdám megfordult és azt kérdezte — a disznók merre vannak, hé? Én a világ legtermészetesebb hangján feleltem. „Azt én is szeretném tudni.” Mire ő megállította a lovakat, megfogott, a lába közé, úgy, hogy a fejem hátul volt, az ülepem meg elől. Akkor aztán az ostomyéllel elkezdte porolni a nadrág ülepét, de úgy, hogy a nadrág rajtam volt. Mikor azután megunta ostomyéllel, akkor az öklével esett nekem, ütött-vert. Amikor elfáradt az ütlegelésben, elengedett. Én ahelyett, hogy sírtam volna, felugrottam és a disznókat kerestem. A gazdám is elfutott és nem sok idő múltán összeszedtük a szétszéledt jószágot. Ettől kezdve már tudtam, hogy miért állítottak oda. így kezdődött az én szolga életem.” Minden nyár új gazda, új megpróbáltatások, új tapasztalatok. Mi mindent ki kellett bírni egy olyan kiszolgáltatott gyereknek, mint Kucsera Jancsi! Gyógyítás vizelettel „Még alig pirkadt, amikor a lótrágya csípős szagára felébredtem. Gazdám jött ki a lovakat ellátni. Ilyenkor a trágyát kihordta, aminek igen nehéz, csípős ammóniák gáza volt. Igaz, úgy sem lehetett volna tovább aludni, mert a gazda keltett; Keljetek már hé, a hasatokra süt a nap. (Hol volt még akkor a nap?) Nővérem kihajtotta a libákat, én meg a' disznókat. A fű igen harmatos volt, a lábunkat kiáztatta, a szél pedig utána kirepedeztette, de úgy, hogy a vér kiserkedt a repedéseken. Olyan volt a lábunk feje, mint ha be lett volna hasogatva. Éz igen fájt. Gazdánk 8 óra felé kijött a mezőre a teheneket megfejni, amiket egy másik fiú vigyázott. A tejből cseréptányérokba öntöttek, abba kenyeret aprítottak, azt hozták ki nekünk enni. Ettünk, de közben a jószág után is szaladni kellett, olykor több étel kilötyögött, mint amennyit meg tudtunk enni. Délben behajtottunk ebédelni. Ekkor egy-két óra hosszánk volt, arra használtuk, hogy amíg a többiek deleltek, mi nézelődtünk és játszottunk. Panaszkodtunk, hogy fáj a repedéstől a lábunk, mire a gazdánk felesége azt mondta: „vizeljétek le, az meggyógyítja”. Meg is csináltuk. Ahol senki sem látta, elbújtam és lepisáltam a lábomat. Juj, d.e fájt, csípte a vizelet, de amikor az égő fájás elmúlott, jobb volt. Igaz, volt este felé, hogy a gyerekek dalától volt hangos a táj. Ilyenkor, naplemente után a jószág jobban- szokott legelni. Megálltunk, néztük a lemenő napot, otthonra gondoltunk, azután daloltunk. Mire azután teljesen besötétedett, bizony nem kellett ringatni. Voltak napok, amikor igen álmosak voltunk. Két öltözet ruha Egyszer — emlékszem E- kint legeltettem a víz mellett a gyepen. A másik oldalon répa volt, már nagy levele volt a répának. A nyár közepén már korán kel a nap, a cseléd még korábban. Ahogy legeltettem a disznókat, lefeküdtem a gyepen és néztem a legelésző állatokat. Közben felébredtem és ijedten láttam, hogy a jószág a répában legeli a leveleket. Hej, ugrottam, szaladtam utánuk! A gazdám is észrevette. Előkapta a lóhajtó ostort és szaladt utánam. A csípős ostorral rácsapott többször is csupasz lábszáramra. Minden csapás helyéin ott maradt a piros csík. A jószágot jó helyre hajtottam. A gazdám elment. Leültem, benyálaztam az ujjamat, ezzel simogattam az égő piros csikókat. A gyep szélénél rozs volt vetve, a rozsban sok búzavirág, konkoly, volt kikerics is. Ebből volt a legtöbb. Csillag alakú piros és narancssárga apró levelű virág. Nekem igen tetszett a sok szép virág a kalászát bontogató búzában. Nővérem szedegette a virágokat. Libái a búzába mentek. Olyankor mondogattam, „Bözsike, vigyázzál a libákra, mert nem adják meg a gazdák a mázsa rozsot”. Igen, mert ki volt álkuava, hogy a tavasztól őszig tartó őrzésért egy öltözet téli és nyári ruhát, egy pár csizmát, alsóneműt vettek. Nővéremnek még egy mázsa rozs is bele volt alkudva a bérébe. A szóbeli egyesség minden szónál szentebb volt.” Válogatta, feljegyezte: Heltai Nándor Borcsa, a műköszörűs A hírneves főszerkesztő elégedetten feszített a vadonatúj fotelban. Szemével újra meg újra végigcirógatta az elegáns íróasztalt, a süppedő szőnyeget és azt a két, ugyancsak új csendéletet, amit a lap fennállásának huszonötödik évfordulójára kapott. — Borcsa AurelWf jelentette be a csinos, platinaszőke titkárnő — Bukarestből... y ir* Engedje be! ■SS Tiszteletem! Harsányt Szórakozottan mutatott az öblös karosszékre. — Miben állhatok szolgálatára ? Szeretnék a domnuval egy bizniszt kötni— bökte ki a látogató a torkát köszörülve. — Kivel? — A redáktor úrral. Úgy hallottam, errefele jó ke.. .kelet... — Keletje? ;■ -frr Igen, azt hiszem, így mondják. Néha hibásan beszélek — magyarázta bosszúsan —, azért, remélem, megértjük egymást. Szóval keletje van a disszidens interjúknak, ezért elhatároztam, én is adok egyet — kereste a szavakat a messziről jött ifjú. — A domnu megírja és fizet érte egy jelképes summát. — Kis zsidó!— kuncogott magában a lapszerkesztő. — Sajnálom, nem a mi profilunk. Forduljon talán a Reformhoz vagy... tudom is én. Meghallgatni biztos meghallgatják. Más kérdés, hogy mit adnak érte. — Ma rog! Akkor nem is deranzsálok tovább. — Nem deranzsál. Ha valamiben segíthetünk, esetleg tanácsra van szüksége ... Feltételezem, hogy maga is disszidált, és... — Merd! — kedvetlenedéit el a fiatalember. — Lakásom már'van, a többi majd kikerül. ■— Tehát disszidált. — Nem mindegy? Ha úgysem írnak rólam —■ állt föl csalódott képpel. :-'—r: Még egyszer sajnáljuk, de mint mondtam, nem vág a profilunkba, bár ettől még nyugodtan elbeszélgethetünk. Vagy ezért is tiszteletdíjat kíván? — Nem, dehogy. — Akkor csücsüljön vissza, és meséljen! Mi újság a fővárosban: rombolnak vagy építenek? Tudja, valamikor én is jártam arra. Azok a templomok ...! Csodálatos műemlékek! — Voltak. — Nono, azért maradt belőlük és csak magukon múlik, hogy a többieket is megmentsék. — Rajtunk? —- kerekedett ki a bukaresti szeme■ — Magukon, pontosabban azokon, akik odaát maradtak. Lelépni könnyű. Bocsánat, nem akartam megsérteni. Természetesen ez sem kis teljesítmény, de hogyan lépjen le az apja, anyja meg a többi huszonkétmillió, akik ugyanott akarnak meghalni, ahol megszülettek. Szakmája van? — Köszörűs vagyok. Nyolc éve érettségiztem, beszélek magyarul, oroszul. . . — Jól megfizették? WjgSjÍA dracutl — Ön tiszta román, nincs a családban netalán magyar is? llsS Eltalálta. — Egyszóval nincs. — Egyszóval van, a marná. Tőle tanultam magyarul. — Megkülönböztették, hátrányba került valaha emiatt? — lendült bele a társalgásba Harsáríyi. — Soha. Tulajdonképp nem is igen tudták. Nevem Borcea, ceaval, a tátá után, aki már első osztálytól román iskolába járatott. Értem, akarom mondani, nem értem. Ha se nyelvi, se nemzetiségi problémái nincsenek, munkakonyves állása volt és a fizetéséből is kijött, miétt fordult éppen hozzánk, szegény magyarokhoz? — De hát most mondtam: félig én is magyar vagyok, másrészt itt mindenki szabad. Még a szegények is. Véleményem lehet és van is véleményem-'^-, felelte Borcea szokatlan érettséggel. — Csak eddig hallgatni, mindig nyelni kellett, és nyelünk ma is az Elvtárs jóvoltából — borzadt össze, és úgy kémlelt körül, mintha a „Kárpátok Géniusza” itt is meghallaná. Aki hallgat, beleegyezik — jegyezte meg szárazon a jóhiszemű főszerkesztő. — Akceptálja a falurombolást, személyi kultuszt... —! Semmit se akceptálunk — szorult ökölbe a fiatalember keze. — Lehet, de amíg önök hallgatnak, az Elvtárs intézkedik: lebontatja a templomokat, ,forradalmasítja’' az ipart, mezőgazdaságot anélkül, hogy bárki szembeszállna vele.
