Petőfi Népe, 1989. június (44. évfolyam, 128-152. szám)

1989-06-27 / 149. szám

1989. június 27. • PETŐFI NÉPE • 5

A lább egy hosszú és féüg-meddig névtelen történet olvasható. Úgy kezdődik, hogy az /I állami gazdaságot, amelyről szó lesz, és amely néhány éve nem csupán termékeiről / 1 nevezetes város- és megyeszerte, 1988-ban szanálni kell. A feltételek kemények, de vezetők és dolgozók vállvetve, teljes egységben küzdenek, hogy a cég megnyerje a csatát. Idén márciusban aláírják a szanálási megállapodást. De mire idáig jutnak, az egység mintha kezdene megbomlani, az új felszín alól egyre gyakrabban bukkan elő a régi, zavaros mélység, és sokakat rossz érzés kerít hatalmába. Lassanként „kikristályosodik” a rossz közérzet oka: az igazgató személye. Mindez a vállalati tanács idei, május 30-ai ülésén válik nyilvánvalóvá.

Elbocsátó, szép üzenet

A szanálási megállapodás értelmében ugyanis minősiteni kell az igazgatót. A vt elnöke és a személyzetis előzetesen elbeszélget a vt-tagokkal, akik az ülésen meglepetten tapasztalják, hogy véleményüknek alig van nyoma az elkészült anyagban: De ami még furcsább: annak sincs nyoma, hogy a keserves évek alatt, amíg a gazdaság eljutott a szanálásig, mégiscsak ez az ember állt a vállalat élén. Valaki később úgy fogalmaz: az egész a hetvenes évek „se hús, se hal” minősitéseire emlékeztetett.

Felháborodásukban többen felszólalnak. így a főkönyvelőnő és és az általános igazgatóhelyettes is. Előbbi diplomatikusan és tételesen sorolja fel a gazdasági vezetés, pontosabban az első számú vezető munkájával kapcsolatos bírálatait, a másik ugyanezt teszi, de nyersebben, személyre szólóbban. Az igazgatóhelyettes, aki alig, egy éve van ezen a poszton, megemlít néhány korábbi, hibás vezetői döntést, amely a külső okok mellett hozzájárult ahhoz, hogy a céget szanálni kellett. Elismeri a hajdani sikereket, de bírálja az igazgató mostani vezetői stílusát, az egyszemélyi döntések túlsúlyát, a többi, felelős vezető mellőzését, azt, hogy túl gyakran állítja őket az igazgató kész helyzet elé. Szóvá tesz indokolatlan vásárlásokat, kifizetéseket, személyes és vezetésbeli problémákat, amelyekről^városszerte és a vállalaton belül is kering a szóbeszéd.’ A helyettes sorolja a „vádpontokat”. Mindezen idő alatt a vt-tagok döbbent —■ s mint utóbb kiderül—, egyetértő csendben ülnek.

A minősítést ketten fogadják el: a vt-elnök és az igazgató. Aki nem válaszol a bírálatokra. A vt úgy dönt,, új minősítést kell készíteni, ezzel a MÉM és a Szanáló Szervezet jelenlevő képviselői is egyetértenek) Öttagú bizottság alakul, amely hamarosan meg is kezdi a munkát. Aztán, egy hét múlva, az általános igazgatóhelyettes kézhez kapja a felmondólevelet. Ebben az is benne áll, hogy a felmondási idő alatt az igazgató mentesíti őt a munkavégzés alól. Az elbocsátott helyettes összepakol és hazamegy. Úgy érzi, jól tette, amit tett. Úgy gondolja, ha a felszín alatt minden marad a régiben, ha a vezetés nem egységes, a döntések nem megalapozottak és közösek, akkor hiába minden egyéni erőfeszítés, hamarosan mindannyian egy bukott gazdaság bukott vezetői lesznek. A tét, úgy véli, nagy: egy vállalat és majd ezer ember további sorsa.

Hatalmi harc?

Az állami gazdaság felbolydul. A vállalat pártbizottsága elhatárolja magát az igazgató döntésétől, a helyettes elbocsátását a kritika elfojtásának, a megfélemlítés eszközének tártja. A Szakszervezeti bizottság június 14-ei ülésének jegyzőkönyvébe bekerül: azt nem mondhatják ki, hogy az igazgató a további vezetésre alkalmatlan, de azt igen, hogy tovább nem támogatják.

Úgy tűnik, az igazgatóhelyettes súlyos problémákat hozott felszínre a zavaros mélyből. Valaki azt mondja: mindezt két évvel ezelőtt kellett volna megtenni. S lám, váratlanul „feltámadnak” a régi pletykák, szóbeszédek, amelyeket az igazgató egy tavalyi vezetőségi ülésen már kereken visszautasított. Például egy bizonyos gázvezetés az igazgató tanyájának környékén. Ez az ügy akkor és azóta is sokaknak szúrt szemet.

Az igazgató közben termelési tanácskozásokon vesz részt és magyarázkodik. De hogy miért, azt valójában csak azok tudják, akik közel voltak akkor a tűzhöz. A dolgozók többsége annyit lát: valamiféle hatalmi harc folyik, ami nagy luxus egy ilyen, kiélezett helyzetben levő vállalatnál. Véleményt nyilvánítani szinte senki sem mer, mert azt azért tudják, hogy az általános igazgatóhelyettest egyszer csak menesztették. Mert nem értett egyet az igazgatóval. Talán mert — tűnődnek az emberek — kimondta az igazat? A helyettes, aki „segíthetne” a magyarázkodásban, (s aki a május végi vt-ülés után azt mondta az embereknek: vita van, de nem személyes, és az újabb vt-ülésig, a döntésig minden munkának ugyanúgy menni kell) a termelési tanácskozásokon nem lehet jelen. Sem védeni, sem végleg „elkapálni” nem tudja magát.

S természetesen á vállalati tanácsnak sem tagja már, tehát a következő döntésbe r— az igazgató minősítésébe Tyr sem szólhat bele.

Egy újabb, rendkívüli vt-ülésen az igazgató szolgál némi magyarázattal a korábban elhangzottakkal kapcsolatban. De-A vt-tagok úgy. gondolják, nem cáfolta meg a vezetői stílusára és a téves döntésekre vonatkozó állításokat, maradtak további kételyek. Ezért a vt úgy határoz, nem dönt a kérdésben (azaz, hogy kinek is van igaza), csak tudomásul veszi az igazgató magyarázatát. Az első számú vezető megvádolja az öttagú bizottságot, hogy az ő leváltása mellett agitál, aztán visszavonja, később, másutt, újra elmondja a vádat. A bizottság, a vt egyetértésével, folytatja a munkáját.

S közben megy az idő, fogynak a napok, és dolgozni kell. A gazdaság a szanálási megállapodásban erre az évre 22 millió forintos nyereséget ígért.

Nevezettek és névtelenek

Ideje, hogy megnevezzük a helyszínt, és nevet adjunk a történet szereplőinek. Bár a cím után nem nehéz kitalálni, hogy a Helvéciái Állami Gazdaságról van szó. Igazgatója dr. Mészáros István, a mostanában otthon üldögélő helyettest pedig Szolarov Emilnek hívják. A többiek, akiknek elbeszéléséből a fenti történet kikerekedett, s akik egyöntetűen Szolarov Emil mellett állnak, egyelőre maradjanak névtelenek. Kérésüket — és félelmüket — tiszteletben tartjuk. Talán korábbi tapasztalataik alapján vélik úgy, hogy veszélyes túlságosan nyílt kártyákkal játszani azzal szemben, aki még valamilyen hatalom birtokosa. Talán csak attól félnek, megvádolják majd őket, hogy bármilyen módon is befolyásolni akarták a harc kimenetelét' (Bár véleményük kifejtésén túl nekik ehhez semmilyen más eszköz nem áll rendelkezésükre.) Mindenesetre ezért mondtuk el először a névtelen történetet, s csak azután a szereposztást.

Innen már csupán egyfelé, dr. Mészáros István irodájába vezethet az út. Ami könnyű is, meg nem is, mert csak az udvarias titkárnőn keresztül üzengetünk egymásnak. Dr. Mészáros István nyilván nagyon elfoglalt mostanában.

Végül másfél órát beszélgetünk, bár az első percben tudtomra adja,

hogy nein nyilatkozik. Azt mondja: majd a sorsdöntő vt-ülés után térjünk vissza erre az ügyre. Először csak röviden, aztán egyre hosszabban válaszol a kérdésekre, amelyek, a feleletekkel, együtt egyelőre a jegyzetfüzetben maradnak.

Igazgatói engedéllyel járkálok a gazdaság területén. Nem könnyű az emberekből véleményt kicsikarni. A fizikai dolgozóknak valami rémlik, a-vezető beosztásúak pontosan tudják, hogy egy évvel ezelőtt is voltak a vezetésben ellentétek, két igazgatóhelyettesnek kellett mennie. (Az egyik végül maradt.) Hogy kinek van most igaza? Annak lesz, mondja egy fiatalember, aki majd január elsején elénk áll, és azt mondja: fiúk, kimásztunk a bajból. Ä fiatalembernek mindegy, ki is lesz ez az ember, dr. Mészáros István lesz-e vagy valaki "más.

A névtelenség itt is kísér. Mindenkinek sietve kijelentem, hogy nem kell bemutatkoznia. Az utolsó beszélgetésben azt mondja valaki: a fizikai dolgozókat most már csak az érdekli, mi lesz a gazdasággal. Az „alsó” szinteken mindenki zavarodott kissé, ide alig jutott el a puskaropogás. Nem csak. most, azelőtt sem. Úgy tűnik, hogy a kollektíva egy része valójában nem tud állást foglalni. És van, aki attól fél, ha dr. Mészáros István marad az igazgató, nem lesz majd nagyvonalú és megbocsátó senkivel.

Az utolsó (?) csata előtt

Az öttagú bizottság minősítéstervezete időközben elkészült. A döntésig nem illene kérdezősködni róla, de az igazgató maga mondogatja a termelési tanácskozásokon: a bizottság alkalmatlannak tartja a vezetésre. A nagy csata, a vt-ülés még hátravan. Az igazgató — teljesen jogosan és törvényesen — megteheti, hogy addig is saját, igazgatói küldötteivel egyezteti álláspontját, és szükség esetén visszahívja őket. Egyet — Szolarov Emilt — már visszahívott. (A vt-n egyébként minden döntéshez kétharmados többség kell.)

Szolarov Emil beadta fellebbezését a vállalati munkaügyi döntőbizottsághoz, és továbbra is otthon üldögél. Információink szerint bejelentés érkezett a Helvéciái Állami Gazdaság egyes vezetőinek állítólagos visszaéléseiről a megyei rendőr-főkapitányságra. Erről Miklós András alezredes, a vizsgálati osztály vezetője még csak anynyit mondhat: az adatgyűjtés, illetve á vizsgálat hamarosan megindul.

Később újra tárcsázom a rendőrséget, és kérésemre azt a választ kapom: nincs megtiltva, de nem gyakorlat, hogy a bejelentést a vizsgálat előtt vagy a vizsgálat megkezdésekor elküldjék az abban érintett személynek. Szinte kizárt, hogy bárki is láthatta volna dr. Mészáros István kezében ugyanazt a bejelentést, amelynek a vizsgálati osztályon a helye. És, mondják, ott is van.

A történet folytatódik. Helvécián valószínűleg nem egyhamar ülnek el a viharos szelek.

Magyar Ágnes

Demokrácia és egyenlőség

Olyan kérdések és olyan megfogalmazások kerülnek manapság terítékre, amelyek esztendővel korábban még elképzelhetetlenek voltak nálunk. Például egyik miniszterünk kifejtette: a magyar társadalom korszerűsítése nem érhető el a jelenlegi politikai rendszer keretei között. Az egységes gazdasági-politikai világrendszerbe való beilleszkedésünkhöz pedig szükség van az egyének és csoportok újító erejének fölhasználására valamennyi tudományágban.

Ezek a föltűnést keltett szavak egynéhány éve a mellemnek szegezett botor kérdést juttatták eszembe. Akkoriban töltötték be az egyik katolikus érseki széket. S imigyen fordult hozzám valaki: „Mondja, kérem, mióta párttag az új főpap?” Képtelennek találtam még a gondolatot is. De az érdeklődő makacs volt, s azt bizonygatta: akadt már nálunk példa arra, hogy püspökpalást volt a marxizmusnak elkötelezett embereken. Mégis akadékoskodtam: „de azok nem voltak katolikusok”. Vitapartnerem végső érve ez volt: „Ugyan, ugyan, egy ilyen fontos állást pártonkívülire bízni....” ,

Ismétlem, dőreségnek találtam magát a föltételezést is, de elindult bennem egy gondolatsor. Valahogy így! Gyermekkoromban megalázott időnként egy minősítés, ami meglehetősen mindennapi volt a régi világban: „Ez a fiú szegény, de becsületes ..Felnőtté cseperédésem után, tehát a negyvenes évek vége felé ekként veregettek vállon időnként: „Pártonkívüli vagy, de tisztességes.”

És ebben már nem csupán lekezelő minősítés rejlett, hanem boldogulási esélyeim rangsorolása is... Soha nem szenvedtem üldöztetést pártonkívüli voltom miatt. Sőt, időnként még rám is mosolygott a hatalom. De pillanatig se lehetett kétséges számomra: esélyeim az előrehaladásban korlátozottak. Ez olyan suta aránytalansággal érzékeltethető, hogy teleírhattam akár egy teljes oldalt is az ország egyetlen irodalmi hetilapjában, de az ország legnyomorúságosabb falujában se lehettem volna tanácselnök.

Hogy is van? Hisz százszor kinyilvánított szándék: a pártonkívüliek a

pártfunkciók kivételével bármilyen magas tisztségeket betölthetnek, ha alkalmasak rá.

Úgy látszik, baj lehet az alkalmasság körül. Mert nem tudom, volt-e pártonkívüli tagja az elmúlt hatminc évben a Minisztertanácsnak. Érdemes volna végiggondolni, hány gyárigazgató, hány követ, hány tábornok, hány napilapszerkesztő került ki a tehetséges felelős munkakör betöltésére méltó pártonkívüliek soraiból. Mert, hogy félrehallás ne essék: én a rátermettek, a közjó szolgálatára alkalmasak jelenlétét hiányolom.

A legutóbbi népfrontkongresszus egyik szünetében, bizottsági tanácskozás során azt találtam kérdezni a jelenlévő vezetőktől, hogy a szövetségi politikát megtestesítő mozgalom függetlenített megyei és városi titkárai közül hányán nem párttagok. Választ nem kaptam, ám az egyik népfrontalkalmazott a folyosóra érve így korholt: „Mindenesetre szokatlan dolgokat kérdezel.”

Csakugyan kedvelem a szokatlan kérdéseket. Például szívesen vallatnám valamelyik jól tájékozott vezetőnket: szerinte mi lehet az oka annak, hogy itthon jelentéktelen beosztotti munkakört betöltött közgazdászok, műszaki emberek, orvosok némelyike világraszóló karriert futott be külföldön és néha ^ mintegy sutytyomban W arra kényszerülünk, hogy a nemzetközi porondon közbejárásukat kéijük hazánk ügyeinek előmozdításához.

A társadalom egyik legfőbb célja, hogy önmagát szakadatlanul tökéletesítve mind alkalmasabbá váljék érdekeinek érvényesítésére. De nálunk t— korántsem véletlenül — egyetlen fórumon sem hangozhatott föl a nép méltatlankodása amiatt, hogy az olyan tulajdonságok, mint a szakismeret, az erkölcsi szilárdság, a nép gondjai iránti fogékonyság, másodlagosak voltak a pozíciók elosztásánál. És mostanában, hogy napfény derül a beosztás malaclopó köpenyege alatt elkövetett harácsolásokra, törvénysértésekre, a közérdeknek fittyet hányó csákmátéskodásokra — elkeseredéssel állapíthatjuk meg: jó úton jártunk ahhoz, hogy ismét az „urambátyám” szabad prédájává legyen szegény Magyarország.

A kiválasztás társadalmi ellenőrzésének hiánya fullaszté állapotokat teremtett sokhelyütt. Ha a férj megfelelően felkapaszkodott az uborkafára, a nejnek se lehetett akármilyen állásocskával kiszúrni a szemét. Ha volt képzettsége, rátermettsége, szorgalma, ha nem, lett belőle legkevesebb könyvtárvezető, művelődésiház-igazgató, tömegszervezeti főnök. Ha a gyerek felnőtt, és nem is tanúsított megfelelő buzgalmat az életre való felkészülésben, csak hozzávágtak egy mutatós posztot, ahonnét aztán, ha nem vált be, ment egy másik zsíros és hatalmat jelentő állásba. Állítom, jelenlegi nehézségeink dandárja abból, eredt, hogy csak a jó szerencse folytán került megfelelő ember a megfelelő helyre.

És a jó szerencsére gondolva jut eszembe: a Zobák akna vájárjai közé nemigen jelentkeztek a csak vezető állásra alkalmasak... Tengernyi példát lehetne fölsorolni annak igazolására, hogy úgy cserélgették egymás között az állásokat, mint mi gyermekkoromban pajtásaimmal az üveggolyót.

Hogy is van ezU... Se a marxizmus—leninizmus klasszikusai, se jogszabályok nem mondtak olyat, hogy az szolgálná a közösség gazdasági vagy művelődésbeli fölemelkedését, ha a bankok vagy az ipari üzemek, az egyetemek vagy a nagy egészségügyi intézmények élén kizárólag olyanok állhatnak, akiket megigézett annak idején a Kommunista Kiáltvány bűvölete. És mégis, bizonyítványmagyarázatnak is beillő fogalmazással így okolják meg a kontraszelekciós személyi politikát egyesek: „történelmileg ez alakult ki”.

Ami voltaképpen igaz is. Minden történelmileg alakult ki. Csak egyesek alakítják is a dolgokat. Pedig ha ez másként történt volna, esetleg nem buzogna föl olyan rohamokban az igény a többpártrendszerre. És nem cicázna egyesekkel az az ostoba kérdés: viselhet-e püspöksüveget, aki pártonkívüli?

Bajor Nagy Ernő

BÖLCSŐTŐL A KOPORSÓIG

„Komatálat hoztam”

A hagyományos paraszti kultúrában a keresztelés összetett tartalmú szokás. A hiedelem szerint az addig pogánynak tartott újszülött nemcsak az eredendő bűntől szabadul meg és válik kereszténnyé, hanem a mágikus, ártó hatalmak veszedelmétől is. Ugyanakkor ez az első olyan esemény az ember élete során, amikor a külvilággal találkozik, az egyházi szertartás révén mintegy hivatalosan is tudomásul veszik létét, az otthoni ünnepen pedig a szűkebb közösség, a család, a barátok, ismerősök fogadják be maguk közé a jövevényt, ekkor válik társadalmi lénnyé.

Hogy a gonosz tudomást ne vehessen róla, a kereszteletlen gyermeket nem volt szabad a már jóval hamarabb kiválasztott nevén nevezni; picike, nemtudomka, pogányka, nevenincs szavakkal említették. A névadásnak is kialakult rendje volt, az első fiúgyermeket általában az apa, a leányt az anya nevére keresztelték. A többi gyermek nevének megválasztásánál már jobban érvényesülhetett az egyéni ízlés, a nagyszülők, keresztszülők, tekintélyesebb rokon, helybéli hatalmasság, például a földbirtokos után kaptak nevet a gyerekek. A 40-es évektől a hagyományos névadás felbomlásának lehetünk tanúi, névadási divatok terjedtek el, a szülők ma már azon versenyeznek, hogy ki ad ritka, különleges hangzású nevet gyermekének.

A névválasztás mellett a legnagyobb körültekintést a keresztszülők — a komák kiválasztása igényelt. A komasá-9 Komavéka — a gyermekágyas aszszonynak szánt ennivaló. (Törökkoppány, Somogy megye)

got nem illett visszautasítani, nagy megtiszteltetést jelentett, de egyben anyagi és erkölcsi kötelezettségekkel is járt. A jó koma közeli rokonnak számit, hivatalos minden családi ünnepre, végigkíséri keresztgyereke életének eseményeit egészen annak kiházasításáig. Lehet rá számítani, ha bajba jut a család, pénzzel, munkával segít, amikor szükség van rá. Jó barátság és megértés esetén a komaság több generáción át is folytatódhat. A fiatal pár gyakran még a házasságkötés előtt megegyezett, hogy melyik hozzájuk hasonló korú és rangú leány- vagy legénykori cimborájukat fogják felkérni a komaságra. Keresztszülőnek rokont is lehetett választani — napjainkban inkább ez a szokás válik általánosabbá, ebben talán a tiszteletadáson kívül az anyagi megfontolás is szerepet játszik. Nem volt feltétlenül szükséges, hogy koma és kománé házasok legyenek, egyes helyeken viszont szigorú követelmény volt, hogy a főkoma és főkománé, akiket a pap az anyakönyvbe beírt, törvényes, igazi komapár legyen. Ezeken a helyeken a főkomák mellé lehetett egyedülállókat is hívni, ők voltak a kiskornak, lógós komák, garasos komák.

A keresztszülők számát illetően kétféle szokás ajakult ki. Egyik szerint az összes gyereknek ugyanazt a komapárt választották, a másik szerint minden születendő új gyerek külön keresztszülőt kapott.

Függetlenül attól, hogy előzőleg már megtörtént a komafogadás, a bábaaszszony feladata volt, hogy a keresztelőről értesítse az érintetteket. A századforduló táján a csecsemőket már pár napos korukban megkeresztelték. Mivel az anya gyermekágyban feküdt, a bába és a komaasszony vitték a szépen felöltöztetett, díszes kendővel letakart kisbabát. Volt, ahol a bába kis üveg tiszta vizet vitt magával a kereszteléshez. Induláskor, visszaszóltak az ajtóból: „pogányt viszünk, keresztényt hozunk”. Ahol több komát is választottak, az mind ott volt a keresztelői menetben és a templomi szertartáson. A férfiak nem mindig vettek részt ebben, otthon iszogattak, és várták a hazatérőket. A papot a keresztanya fizette ki a szertartás végén. Hazaérve e szavakkal adták át a édesanyának a csecsemőt: „Meghoztuk isten báránykáját”

Vidékenként eltérőek a keresztelőt követő otthoni vendéglátás formái, akárcsak az elnevezése: csők, csöröglő,

kécsis, komabál, komalagzi, nadalló, poszrik, pamoda, paszita. Kis paszitának hívják a keresztelés után azonnal feltálalt reggelit, amin csak a komaaszszonyok vesznek részt. A nagy paszita időpontja lehet aznap este, egy-két hét múlva, a születés idejétől függően aratás, szüret után, disznóöléskor. A vendégeket — néhol a papot és a kántort is — a bába hívja meg. Bemutatják a gyereket, aztán hozzákezdenek az evéshez. Az ebéd bőséges, lakodalmihoz hasonlít; leves, sült, édestészta, közöttük a komaasszony ajándéka. Az ételek elfogyasztása után a bába a asztalra tányért, mellé porcelánbabát állít, jelezvén, hogy a gyerek meztelenül jött a világra, pénz kellene a felöltöztetéséhez. Ahol ez kiment a divatból, a pénzt búcsúzáskor csúsztatták az anya párnája alá, vagy a gyermek markába tetták, hogy fösvény ne legyen. A keresztelői ajándék, a korozsma, a keresztszülők adománya. A keresztanya adja a ruhát és a takarót, amiben keresztelni viszik, de adhat egyéb ruhaajándékokat, pénzt, fülbevalót, nyakláncot, órát. A keresztapától keresztbárány, -malac vagy -borjú jár, mellyel keresztfia vagyoni gyarapodását segíti elő. A keresztszülők később is megajándékozzák keresztgyermekeiket, konfirmáláskor, bérmáláskor, húsvétkor, újabban karácsonykor, név- és születésnapokon, ballagáskor stb.

A közösségi összefogás és segítés szép példája a gyermekágyas asszonyról való gondoskodás. Vidékek szerint

3-9 napig a komaasszonyok felváltva ebédet — néhol reggelit is -^küldenek a beteg asszonynak, aki nem tudja ellátni magát és családját. Ez a komatál, székelyeknél a radina. Nagy gonddal készítik össze, van benne leves, húsok, sültek, tésztaféle, sőt bor még pálinka is. Kosárban, komavékában, komaszilkében, e célra tartogatott komakendővel letakarva viszik, annyit, hogy az egész háznép jóllakjon belőle. Volt, ahol hagyományos rendje alakult ki a naponta vitt ételeknek és italoknak. Egy Heves megyei étrend: reggelire tejeskávé, kalács, fánk, ebédre töltött tyúk, húsleves, sült hús, mákos rétes, csöröge, bor. Göcsejben volt szokás az utolsó nap küldött kalács, a fumu közös elfogyasztása. Dyenkor jelen volt minden komatálat küldő, és együtt ették meg a pólyásgyerek alakúra és nagyságúra formázott tésztát. Ezt a gyermekágy jelképes befejezésének tekintették, ettől fogva az anya már nem szorult segítségre, fölkelhetett és dolgozhatott

László Katalin