Petőfi Népe, 1989. június (44. évfolyam, 128-152. szám)

1989-06-24 / 147. szám

1989. június 24. • PETŐFI NÉPE • 5

A „legkisebb fiú” megdicsőülése

Gondolatok Benedek Péter centenáriumán

TALÁLKOZÁSOK. Ismét a „legkisebb’’ fiú. Egy kigúnyolt, lenézett, „formára s munkára hitványának tartott, egykori uszódi parasztlegény kapott tegnap hadvezéreknek kijáró végtisztességet. Benedek Péter festőművész születésének 100. évfordulóján felavatták szobrát (Matus Sándor ihletett alkotását) a szülőfalujában. De nem csak alakja látható most ismét a Duna-parti településen. Megjelent a fél századdal ezelőtti falukép is a mesternek szentelt parasztbarokk emlékház retrospektív kiállításán. Lehetőséget kínál a találkozásra .J..

KÉPÍRÓ-TÁLTOS. A művészeti topográfia érdekes tanulságokat kínál. A szülőhely — vagy az életút egy-egy meghatározó állomása •— maradó vonásokat vés a művészarcára, leikébe. Az alkotó pedig — papírra vagy vászonra álmodva emlékeit — maga is formálója lesz a település egy lehetséges arculatának. Benedek Péter élete és munkássága — bár világszerte megbecsülik alkotásait, sokfelé dolgozott az országban, élete alkonyán értő, segítő, baráti közösséget Cegléden talált—Úszóddal nőtt eggyé igazán. A Kalocsával határos falucskában bontakozott ki sajátos „képíró” tehetsége. S ez a hangulataival ma is a múltat idéző mikrokömyezet kínált hosszú, bőven termő pályájának valódi témát.

Péter, Pál napján született. A csenevész gyermeknek szinte egyedüli játékszere a ceruza és a papír volt. A félénk, csendes fiúcska úgy örült a grafitnak, mint más gyerek a cukornak. Apja kőműves volt. Sokáig tűrte, sőt büszkén vigyázta a jövéndőbeni segéd „firkálásait”. Idővel aztán — amikor már munkára kellett volna szoktatni a legényt — beleunt a gyönyörködésbe. De hiába volt a tiltás. A siheder ifjú megszállottan ragaszkodott a rajzhoz. Ösztöne, szeme, keze lett a vezére. Követésre méltó mintát nem nagyon talált. A századelőn még elevenen ható népművészetben nem volt igazi hagyománya a táblaképfestésnek. Maradt a Kincses kalendáriumok „tárlata”.

Egyszer egy Úszódra vetődő piktor figyelmeztette: másolás helyett próbálkozzon a természet utáni festéssel. Ez az instrukció volt Benedek Péter festőiskolája.

Míg az új, lelkesedéssel indult kísérletezés eredményt nem hozott, míg a szomszédok, barátok, utcabéliek'nem ismertek rá a jellegzetes falusi figurákra (Katona István esperesre, Gáspár József vendéglősre és a teknő fölé hajló Térmeg Katára), szinte kiközösítették a fiatalembert. A belső és külső kényszerek nagynyomásán ért, sűrűsödött eredeti tehetsége.

*rí

s Am*/* .r**

44T |[1.'--^>,1/r i

j

i^ A* * .«muÁ cAA.

~w**^í* . .11 Ae.-iHi.i - *****li

Atr*

■iw« srw*>t

9 Szoptató nő, 1923.

CSODA PESTEN. A világháború vihara Pestre sodorta. Hadimunkásként vasgyárban robotolt. Az ábrázolás szenvedélye falujától távol sem hagyta nyugodni. Rajzolt az üzemben, a hajón, az esti kocsmázáson. Különös véletlen: képei Bálint Jenő korabeli menedzser—a paraszti kultúra kincseit friss szenzációként, jól értékesíthető intellektuális áruként szemlélő — műpártoló kezébe kerültek. Az őstehetség „parasztfestőt” felfedezik! Örökre letette a nehéz szerszámokat. Felfedezője tudta: a magyar piktúrának nagy szüksége van „vérfrissítésre”, Benedek romlatlan érzékeny-cA-Ay. -uí-AAju~*'St**"*—

— mm1

■ fVw* yw jCi- -***#■

*** ~ 4* >áyc + C&* O. **~*.<**y~~~

A-Ádtjf f*ir fi^ ÁÁz .a “

• „Ez szép utcai részlet. Zöld lombos akácfák vannak rajta, és öt vagy hat ház, düledező tetővel, homlokzattal, és rossz házakkal, rossz kerítésekkel. Az egyik kidőlt a másik bedől... és emberi figurák is vannak rajta..." — képleírás a mestertől, igazi gyöngybetfikkel.

<x Ay

i»c^»—

yOArAÍ ‘

. - Aa

Halotti beszéd, 1923.

s

Falubál

segere. ■

A „nagy” bemutatkozás 1923-ban volt Budapesten. A siker reveláló erejű. A főváros művész(et)pártoló közönsége szinte tolakszik az őstehetség képeihez, remegve nyújtják felé az alkotásait bemutató könyvet, hogy szentelje meg kézjegyével. Megjelent a tárlaton Vaszary János, gratulált Rippl-Rónai József és Lyka Károly; Klebelsberg Kunó, Nagyatádi Szabó János miniszterek és szinte mindenki, aki az akkori kulturális életben számított. Tanulságos Csók István figyelmeztetése: ha valaki bele merne szólni abba, amit csinál

— idézet Benedek Péter naplójából

— mindegyik kezébe vegyen egy-egy revolvert és lője agyon. Egy festőtáltost keresett s talált meg benne közönsége.

Nem részegítette meg a siker. Időnként ugyan elfogadta a polgári családok portré- vagy zsánerkép-megrendeléseit, de mindig tudta, az ő igazi világa nem a fővárosi úriházak szalonjaiban keresendő. Visszatért a szülőfalujába. Feltárta Úszód igazi arcát. A mélységeket is, nem csak a kuriózumokat...

A NAGY ÉVTIZED. Benedek Péter legjelentősebb alkotásai az 1918 és 1923 közötti, stílusformáló, igen nagy koncentrációt mutató első művészi korszakában szijlettek. A nyugodt munka aktivizálta tehetségét: az eszközök, az élmények mellé a módszert is megtalálta.

Naiv művészként indult. De mivel akkoriban még nem volt szigorúan definiálva az iskolázatlan őstehetségeket felvonultató művészeti ág, az elemzők skatulyázása nem merevítette az érzékeny mestert szűk korlátok közé.

A húszas években készült falusi életképek — témától függetlenül — árulkodnak igazán a Benedek-mű értékeiről. A plasztikus formaadás, a finom, homogén színfelületek, a szerkesztés geometriai pontossága jellemzik a klasszikus opuszokat. (A festő nővére, 1924; dr. Tóth Teréz mos, 1928; Uszódi parasztszoba, 1923; Szoptató anya, 1928.) A Bendek Péter-i képalakítást a paraszti cselekedetek racionális, mítosz nélküli ábrázolása jellemzi. A jó érzékkel mért kompozíciókon a látvány igazságai uralkodnak. Alakjait nem dramatizálja, nem interpretálja, még csak ki sem emeli. A munkát s a munkásokat megjelenítő képeken a keményen robotoló emberek szinte belevesznek a tájba, Éppen a pantheista, a világerőnek létalakító hatalmat tulajdonitó szemlélet tölti föl titkos energiákkal a müveket.

FESTŐI SZOCIOGRÁFIA. Jóval oldottabbak a falu társadalmi eseményeit ábrázoló későbbi tematikus képek: a korzózás, a templomozás, a lakodalom vagy a kocsmai délutánt ábrázoló sorozatok. Érződik azonban, hogy alkotójuk, minden kisértés ellené• Önarckép — szoborral

re, elkerülte a népieskedés útvesztőit. Ha ezeken a munkákon több is a dekorati vitás, mint a klasszikus Benedek-táblákon, a józan valóságszemlélet, az eszköztelen, tömör szerkesztés ezeket is gazdagítja.

Benedek Péter 1928-ban egy nagy sikersorozat, egy

világalkotói folyamat csúcsán — festette egyik legismertebb alkotását: önarcképét. Az oldalt ülő, a képből kitekintő festő balján Medgyessy Ferenc kis Szoptató anya szobra látható. Erről az arcról már nem a megalázott, csendes parasztfiú vonásai olvashatók le. A tudatos reprezentációval Benedek Péter már szakítani kíván naiv önmagával. A tudatos, képzett, sikeres művész öntudata fűti.

A harmincas évektől egyébként sokat változik, oldódik a Benedek Pétert jellemző archaizáló merevség, keménység. Stílusa magába olvasztja a legáltalánosabb új törekvéseket. Újra s újra visszajut a magaslatokra, ha falusi témák feldolgozására vállalkozik, ha az útraindító élmények kínálnak anyagot az időközben megtanult módszerhez, technikához.

TISZTA FORRÁS. A paraszti témahagyomány és a tanult formaadás természetes s hiteles egyszerűséggel ötvöződik a kartonokon, a vásznakon. Közvetlen, leíró módszere kizárja a szemléleti konfliktusokat. Ereje az egyszerű, takarékos eszközökben rejlik. Az omamentális zsúfoltságot nem ismeri, a túláradó érzelem nem illik egyéniségéhez. A ködbe vesző hagyományokat rejtő, archaikus látásmód teremti meg sajátos értékrendjét, amely az öncélú stílusjátékok, a szemkápráztató, bolondító artisztikus rafinériák, az új manierizmus századában üdítő, tiszta forrást kínál a centenáriumi tárlat látogatójának.

Farkas P. József

BÁN ZSUZSA:

Apróhirdetés

Már túl voltak az első levélváltáson is, megegyeztek abban, mikor és hol találkoznak először. Biri úgy érezte magát, mint fiatalkorában, amikor randevúra készült, izgatott volt kicsit, sokáig öltözködött. Irgett-forgott a tükör előtt, és szerette volna tudni: a férfi is olyannak látja-e majd, mint ő most saját magát?

Miután a vége felé járt a nyár, és a randevú délután hat órára szólt, egy mohazöld kordbársony nadrágot és vastag, puha, fehér pulóvert húzott magára. Addig igazgatta minden hajszálát erre-arra, amíg érezte, a frizurája is jól sikerült. Egy kis spray a kellő helyeken, és elérkezett az ideje, hogy a találkára induljon.

Biri régen elvált, és gyereke sem volt. Könyvelőként dolgozott egy nagyvállalatnál, nem volt több ott, mint egy kis szürke pont, alacsony fizetéssel. Lakótelepi garzonban élt, esténként néha igen magányosnak érezte magát. A munkatársnői között egy sem volt, akit meg mert volna hívni, de öt sem hívták sehová. Az oka az volt, hogy a munkaidő nyolc órája után mindenki rohant a gyerekekért, a boltba, haza...

Biri elténfergett néha a városban munka után, nézegette a kirakatokat, de csak elkeseredett, ha az árakat a fizetéséhez mérte. Volt egy régi varrógépe is, még szegény édesanyjától örökölte — és maradék anyagból varrta a ruháit. Másképpen nem ment volna. Néha megdicsérték a kolléganői egy-egy újabb alkotását, volt, hogy megkérték, varr jón nekik is, de nem mert belekezdeni. Ha rendesen megkéri az árát, megsértődnek, elvégre kolléga. Ha áron alul varr másoknak, saját magát zsarolja.

Néha elolvasta otthon az újságban az apróhirdetéseket. Néha majdnem válaszolt is valamelyikre, míg egy este, egy igen magányos, szomorú estén tollat fogott. Azokban a napokban lehűlt a levegő, akkor is eső verte az ablakot. Olyan szürke, olyan vigasztalan volt a lakótelep, amikor a munkából hazament. Megette a parizert kenyérrel és zöldpaprikával, olvasgatta az újságot, és akkor megakadt a tekintete az egyik apróhirdetésen. (Ötvenéves, diplomás, némi anyagiakkal... A jelige: Téged várlak !}

Biri szive átmelegedett. Ez a jelige mintha egyenesen neki szólt volna. Téged várlak!

Válaszolt az apróhirdetésre, mire jött egy kedves levél. Megegyeztek abban, hogy személyesen is találkoznak. És Biri fehér kötött pulóverben, mohazöld kordbársony nadrágban és egy puha, mogyorószinű, vállra akasztós bőrtáskával randevúra ment. Amellett, hogy volt benne egy kis félelem: hátha csak szélhámosság az egész. De senki nem fogja tudni, rajta kívül senki, hogy hiába ment el, és hiába várt. Végül is nem válik nevetségessé, legfeljebb csalódik kicsit.

A megbeszélt helyen ott állt egy férfi ugyanolyan mogyorószinű, könnyű bőrkabátban, mint amilyen Biri táskája volt. Mintha összebeszéltek volna, úgy illett egymáshoz a ruházatuk. A férfi nem volt szép és nem volt csúnya, olyannak látszott, akit a belső értékei alapján meg lehet szeretni. Két szál piros rózsát tartott a kezében. A megbeszélt jelet. Senki más nem állt ott, akinek két rózsája volt, így nyilván csak ö lehetett.

Biri odalépett hozzá, és a nevén szólította. A férfi meglepetten elmosolyodott — a vártnál több ezüstszínű foga volt, Biri ezt a következő percben már elfelejtette. A férfi, aki kérte, hogy szólítsa Gyurinak, azt indítvány ózta, hogy üljenek be valahová egy kávéra. A rózsát még mindig szorongatta, de aztán magára ébredt, és zavartan, kedvesen átnyújtotta Birinek.

Volt a közelben egy kis presszó, olyan régi, békebeli cukrászda, ahol kellemes kávéillat és vaníliaillat fogadja a belépőt. Tükrök előtt műtorta, művirágok és márkás italok diszcimkés üvegei.

Biri kezdett kicsit boldog lenni. Minden olyan meghitt volt, olyan diszkrét, Gyuri nemcsak kávét, hanem mecsekit is rendelt. Ettől megszínesedett az asszony sápadt arca. Süteményt nem kért, köszönte, de magában azt gondolta, hogy legközelebb, ha ide jönnek, eszik egy indiánért is.

Főleg a férfi beszélt. Elmondta, hogy most folyik a válópere, de már ezt is veszekedésekkel, gyűlölködésekkel teli évek előzték meg, és alig várja, hogy túl legyen az egészen. A lakás feltehetően a gyereké és az asszonyé lesz, neki marad a kocsi és egy kis hétvégi ház Tahiban.

CSANÁDY JÁNOS:

Dúsgazdag nyár, jövel!

Már csak újra látlak, sóvár messzeség,

■ szívemből kiváglak, te kerek kék ég, barna fátylad játszik méla ökrökön, sugarad virágzik barna öklökön.

Sohasem volt messze, így hát itt terül opál messzeséged a szívem körül, nyitott könyv a határ, irkái benne ő gépekés barázdát a szántóvető.

Vonatkerekek ha átzúgnak szívem

■ fölött, s mégis épen felemelkedem; agyamba tapos húsz tonnás autó, temelléd húzódom, útmentén futó

földiszeder-inda, tüskéid között érzem jól magam, mint hajszolt üldözött; eperlevelekkel barna vállamon nyúlok el a földön, árokpartokon.

Valami szabadság igézete hí növény-létre válni, zöldet bontani -jf* gyümölcs-érlelő nyár, sóvár messzeség sugarában élni, lélegzeni még.

DEÁK MÓR:

Máriának

Ha megbocsátasz, kibetűz a szerelem engem.

Vers leszek s tavaszi, tűz fölé egy szomorúfűz odaigéz az estben.

Ha megbocsátasz, fekete szívemen megered a vér. Föl-földobban egy ős zene, s mintha magára ébredne, lüktetni kezd az ér.

Ha megbocsátasz, szavaim talán még rabul ejtenek. Nekem az élet fura kín. Napjaim porló rögein terítsd el még szerelmedet.

— Nekem van egy kis lakásom... — selypegte Biri szerényen, és kezdte összeadni, hogy mijük lesz együtt, kettőjüknek. Nem is volna rossz.

Gyuri már a levelezésből tudott a kis lakásról, és nyilván hasonlókép9 pen kombinált. Egyre melegebben beszélgettek, kicsit mint az összeesküvők. Még egy fél mecsekivel pertut ittak, és a férfi kérlelni kezdte Birit, menjenek ki Tahiba.

— Holnap szombat, reggel vagy délelőtt hazajövünk. Nem is érdekel, milyen? Ott a Duna, meglátod, jól fogod érezni magad!

Biri szerette volna, ha az udvarlás kicsit hosszadalmasabb és szertartásosabb, például, hogy másnap ebédre hívja a férfit, aztán megint beszélgetnek, aztán moziba mennek, meg ilyenek. De Gyuri hevesen ostromolta. Azt mondta, átugrik a szemközti boltba, vesz egy csomó finom ennivalót, és elmennek ketten Tahiba.

Biri azt gondolta, hát mindegy, elszámolnia senkinek nem kell arról, hol és kivel töltötte az éjszakát. Ebédre meg azért meghívhatja Gyurit, mondjuk vasárnapra.

Sok múlott a presszó meghitt hangulatán, a két fél mecsekin, Gyuri lelkesedésén. Biri hülyén mosolyogva üldögélt, míg Gyuri visszaérkezett. A csomagokat már berakta a kocsiba, ugyanis nem messze parkolt a találkozóhelytől. Megittak még egy kávét, a férfifizetett, és udvariasan kikísérgette Birit a rózsáival.

Az úton végig megint csak Gyuri beszélt, hogy mennyire kikészítitek az idegei a válóper során, hogy új életet akar kezdeni, még nem olyan öreg, hogy le kelljen mondania mindenről.

»— Te meg én J§ mondta. — Mi kitten .még nagyon boldogok leszünk!

Mire Tahiba értek, Biri már semmit nem látott a Dunából meg a szép környezetből, mert fekete este lett. A kis hétvégi házban parányi konyha is .volt, és egy kellemesen berendezett szoba. Az asszony a hozott csomagból ízléses hidegtálakat készített, Gyuri segédkezett. Végül is nagyon kellemesen érezték magukat. A szobában eltek, ittak is, aztárt Gyuri szemérmesen leoltotta a lámpát. •

Az asszony boldogan és édesen aludt, nem álmodott semmit. Egy kis . elektromos óra ketyegett a falon. Csend volt, béke és nyugalom.

S akkor hirtelen arra ébredt Biri, hogy majdnem megfullad, annyira köhög. Fogalma sem volt arról, mi történhetett vele. Csak ült az ágyban, köhögött, és nem kapott levegőt.

Gyuri felkapcsolta a lámpát, ijedten bámulta, aztán átszaladt a parányi kis konyhába, teát készített. Biri pedig csak köhögött, mint akit megátkoztak. Még könnyes szemekkel vette át a bögrét a férfitól, és tényleg, a meleg tea hatására elcsillapodott a köhögése. Megitta, és 'visszahanyatlott a párnára.

— Mi volt ez? — kérdezte a férfi ijedten. —■- Máskor is szoktál így köhögni?

— Dehogy! Fogalmam sincs, mi történt — nyugtatta Biri, és igazat mondott. Még soha nem fordult elő vele ilyen.

Almosak voltak, aludtak tovább. Másnap Gyuri nagyon kedves és gyengéd volt. Megmutatta, hol van a__Szóval, ott kint, az a deszkabódé, és bocsánatot kért, amiért csak ez van. Mire Biri elkészült, megfésülködött, már feltálalta az előző esti maradékokból a reggelit, és friss teát melléje. Biri úgy érezte, ő szereti ezt az embert.

Hazafelé a kocsiban úgy egyeztek meg, hogy vasárnap ebédre várja a férfit, aki most hazavitte, egészen a lakásáig, de egyelőre nem akart felmenni, mert dolga volt. De vasárnap fél egykor jön. Úgy ölelte át Birit a kocsiban, olyan gyengéden és olyan szomorúan, hogy már ez gyanús lehetett volna, de Biri boldog volt, és csak arra gondolt, mit fog • főzni vasárnap.

A kis lakás ragyogott, Biri tíz évet fiatalodott, ahogy sürgött-forgott benne. A konyhában finom illatok. Ez volt vasárnap tizenkettőkor.

Két óra múlva az étel a hűtőbe került. Biri azért még várt. Este korán lefeküdt, nem tudott az ételremekekből enni semmit. A feje fájt. Arra gondolt, talán az az átkozott köhögés az oka mindennek. De miért? Miért, amikor soha életében máskor így nem köhögött?

Másnap reggele szokásos időben dolgozni ment, és amikor véletlenül megkérdezte tőle valaki, hogy telt a hétvége, azt mondta titokzatosan, hogy nagyon jól! Tahiban volt.

— Nocsak!

—Igen. -De aztán nem volt hajlandó erről többet mondani. Egy biztos, akármilyen magányos volt az estéje azután, akárhogy is verte*az eső az ablakot, többet nem olvasta el az apróhirdetéseket__

\