Petőfi Népe, 1989. június (44. évfolyam, 128-152. szám)

1989-06-19 / 142. szám

1989. június 19. • PETŐFI NÉPE • 5

• Békésen legel a nyáj, egészen addig, míg...

• ... László Pius juhász észre nem veszi, egyiküknek körmölésre van szüksége. (Fent)

Legelőről a szövőszékre

Olyan másfél-két éve hallottam először szakemberektől, mit is terveznek Garán. A legenyhébb jelző, amit a dologhoz hozzáfűztek az, hogy őrültség. Különösebben nem is csodálható ez a hitetlenkedés, hiszen a juhászat akkortájt igencsak padlón volt. Nem mintha azóta sokkal feljebb emelkedett volna. Minden, a külső szemlélőben jogosnak ható érvelés ellenére, a megye alsó csücskében megpróbálnak valamit.

A 4600 hektáros Garai Vörös Csillag Termelőszövetkezetben alig foglalkoztak állattenyésztéssel. Adva volt egy tehenészeti telep és jókora legelőterület. A tehenészetet fejlesztették, de ez még kevésnek bizonyult, egyrészt a tagság akaratához, másrészt a lehetőségekhez képest. Igen ám, de a mezőgazdaság nehéziparának nevezett állattenyésztés jövedelmezősége végképp nincs aránybah a benne hordozott rizikóval, de az „egy évben 365 munkanap” terhelésével sem. Mégis kellett valamit kezdeni. Húsmarhát vagy juhászatot? A kérdést megválaszolni csak úgy lehetett: a kisebbik rosszat! A húsmarha pozíciója köztudottan igen gyenge, a maszek juhásztok viszont virulnak. Nosza tehát, legyen juhászat! De nem akárhogyan! Kis beruházással, nagy törődéssel, szakmai hozzáértéssel. Ja, igen! És vertikumban gondolkodva. Ez utóbbira aggatták az őrültség jelzőt nagyon sokan, szégyen, nem szégyen, látatlanban.

Racka, merinó, avasi, cigája

Hát most láttam. Dr. Pongó Tivadar, a téesz elnöke messzelátót nyom a kezembe: arra vannak a rackák! A messzi, megközelíthetetlennek látszó legelőn ott legel a fekete-fehér nyáj. Idébb, ahová a cseppet sem kímélt, nem egészen terepjárásra elképzelt kocsival még be tudunk hajtani, a merinók. Szépen különválogatva a frissen ellettek, a juhász pedig az idősebb bárányosokat legelteti. Közöttük a ritkább az, amelyik mellett csak egy bárány ugrándozik. A gazdaság ötezer anyájából ez a fajta a zöm, de a rendkívül jól tejelő avasi fajta is szerepet kap az állományban. A cigája sem maradhat ki a sorból. E másfél év alatt azonban még nem lehetett „készre” válogatni a juhokat. Az egyöntetűségre törekszenek, ha megvalósul, jöhet a mesterséges megtermékenyítés és a szinkronizálás, vagyis a bárányok egy nyájban körülbelül egy időben születnek majd.

Amíg válogatják a továbbtartásra érdemes állatokat, természetesen kialakul a takarmányozás rendje. Az állatok éjjel-nappal legelőn vannak, viszont előttük állandóan só és viz. A dolog érdekessége — meséli az elnök —, hogy ezt a legelőt a helybeliek sóstónak hívták, hiszen itt-ott kiütközött a sziksó. Hitték éppen emiatt: a juhoknak nem szabad nyalósót adni, hiszen a fű is sós. Az igazságot a birkák találták el, a sózóvályúkhoz bizony odajárnak. A kis kitérő után még azt is megtudom, van rozsvetés, amit teljes egészében szintén a juhok legeltetésére szánnak. Ha pedig a tél beszorítja az állatokat, ott a borsószalma, a gazdasági abrak és a tavaszi árpa puha szalmája, ami tökéletesen megfelel almozásra is. Nagyon figyelnek a juhászok a bárányozásra, pontosabban arra, melyik birka alkalmatlan az anyaságra, hiszen ha száz anyától csak száz bárány a szaporulat, még nincs különjuttatás. Amelyiket hiába engedik kos alá, mehet a vágóhídra. Oda, arra az egyszemélyesre.

Légi utasoknak

A kis fehér házikó hatalmas ajtaja sarkig tárva, a bevezető út egyik oldalán a vegyszerek ballonjai, a másikon viszont kővázában virág piroslik. Tóth Balázsnak, a hentesnek így köszönünk be: „Mit szólnak a birkák, ha leveszik a ruhájukat?” Egy-két szakszerű mozdulatot tesz a felfüggesztett állaton és úgy fordul felénk:

— Nem szól már semmit, de nem hiszem, hogy fázna! — A nyugodt, pontos mozdulatok nyomán egyik sarokba kerül a bőr, egy ládába a csavaros szarvú fej, majd az immár hússá avanzsált juhtest a hűtőkamrába. A vágóhíd előtörténete is kiderül néhány perc alatt: ez egy patkányfészekké silányodott tápbolt volt és a juhvertikum elsőként elkészült, igen fontos része lett. El ne feledjük, itt a, belsőségek sem vesznek kárba, a pacalt, a belet megtisztítva küldik az érdi termelőszövetkezetbe.

Kanyargunk egy kicsit a faluban, majd egy jókora udvarra térünk be. Kísérőm elszomorodva áll meg egy elsárgult csemete mellett: ezt bizony ki kell venni, másikat ültetni. De nézze, a többi megfogta! Dehogyis nézem a fiacskákat, amikor egy furcsa tartószerkezetet látok, még furcsább bugyrok sorakoznak rajta. Napon érlelt gomolya, kapom meg a felvilágosítást. A falatka kóstoló után meg tudom érteni, miért kínálják olyan szívesen 14 légitársaság gépein utasaiknak ezt a csemegét. Ebből mi, belföldi fogyasztók is kaphatunk a Bácshús boltjaiban, illetve a környéken, egy-két üzletben. Apropó, üzlet: nem rossz pénz ez, mondják, a nagy terv azonban az export. A piackutatás eredményekkel kecsegtet.

Aztán mesét hallgatok a bőrfeldolgozásról. Még nem állt korántsem össze a juhvertikum

egésze — mondja az elnök —, amikor egy reggel fiatalember állított be hozzám. Martfűről jött, a szakmája tímár, szűcs és hegesztő. Most ő a bőrfeldolgozó vezetője, Papp István. A műhely titkait ő mutatja meg:

— Ezeket a gépeket egyedi megrendeléssel készítettük úgy, hogy azt mondtuk, csak akkor fizetünk, ha működnek. Nézze, ezek a bőrök itt tisztultak, puhultak, tehát a gépek működnek. Sőt, jól működnek, ki tudunk készíteni vadbőröket is.

Még mindig nem állunk meg. A bőrökből ugyanis, egyelőre négy asszony, hűtőházi mellényeket, sapkákat, színes rátétes nyeregalátéteket varr. Most épp belföldi megrendelésre, de remélik, nem is túl soká külföldire is.

Repül a vetélő

Tornácos, régi parasztházba megyünk. Az ablak melletti szövőszékhez a bukovinai székely származású Bíró Vilmosné telepedik. Repül a vetélő, szőnyeg készül. Birkabőrmaradékból. A fotelre terítve pedig egy puha fehérségű darab, amit a pergő nyelvű háziasszony így mutat:

— Ezt most találtam ki, a szokottnál még kisebb bőrdarabokat szőttem bele, ugye szép?

Amíg azt figyelem, hogyan kell a vetőfára gombolyítani a fonalat, azt is megtudom, társnője Kunbaján csergét sző. Mindketten jogosultak a népművészek emblémájának, a pávamotívumnak a használatára.

A tsz-központban dr. Pongó Tivadar somolyogva kérdezi meg: Hogy tetszik? Mit lehet erre mondani? Hogy túlságosan el ne álmodozhassak, gyorsan néhány adatot mond:

— Miután nagyon friss ez a vertikum, állandóan számolunk. Havonkénti bontásban vizsgáljuk az eredményességet, ezek átlagából tervezünk. Ebben az évben 53 miihó forintos árbevételre számítunk. A fedezeti összeg 7 millió forint. A juhvertikum tiszta nyeresége várhatóan eléri a 3 millió forintot. Arról se feledkezzünk meg, hogy költségviselő, és arról se, hogy folyamatos árbevételt hozó ágazat. Ja, igen! Majd’ negyven embert foglalkoztat.

Gál Eszter

A KÖZLEKEDÉSBIZTONSÁG NÖVELÉSE ÉRDEKÉBEN

Országos V olán-vetélkedő Kecskeméten

A nemrégiben hivatalosan közzétett statisztikai adatok szerint 1988-ban — a korábbi években tapasztalt kisebb mértékű csökkenés után — jelentősen növekedett hazánkban a személyi sérüléssel járó közúti balesetek száma. Az elmúlt évben 21 315 esetben következett be személyi sérüléses közúti közlekedési baleset, 7,4 százalékkal több, mint az előző évben. A balesetek során 9 százalékkal több, összesen 27 776 ember sérült meg, közülük 1706-an életüket veszítették, 233-mal többen, mint az előző évben. Miután a legnagyobb közúti személyszállító és árufuvarozó a Volán, arra kértük Kozsanek Ferencet, a Volán Vállalatok Igazgató Tanácsa titkárságának vezetőjét, válaszoljon kérdéseinkre.

— A közúti balesetek számszerű ismertetése előtt célszerű néhány teljesítményi adatot — tájékoztatásul — a Volán tevékenységéről bemutatni.

. —■; Az országban 18 vegyes profilú megyei és 7 tiszta profilú, budapesti székhelyű Volánvállalat működik és végez főtevékenységként belföldi és nemzetközi személy- és árufuvarozást. A tevékenység nagyságát kellően érzékelteti az, hogy a Volán-vállalatok mintegy 8300 autóbuszt, 15 500 tehergépkocsit és 950 személytaxit, összesen több mint 24 000 közúti gépjárművet üzemeltetnek. A vállalatok 1988. évi teljesítménye megközelítette az 1,2 milliárd kilométert. Közismert, hogy a Volán tevékenységi körébe tartozik a menetrendszerű autóbuszjáratok közlekedtetése, és több mint 200 helységben a helyi tömegközlekedés lebonyolítása, amelynek a közlekedésbiztonság szempontjából kiemelt fontossága van.

— Milyen országosan általában a Volán-vállalatok baleseti helyzete?

— A riasztó, megdöbbentő adatok birtokában a Volánvállalatok közúti baleseti helyzetét is szükségesnek látszott megvizsgáltatni. Garami Kálmán vezérigazgató a Volán Vállalatok Igazgató Tanácsa megbízásából munkabizottságot alakított, hogy a vállalatok közúti baleseti helyzetének alakulását vizsgálják meg az 1984— 1987-es évekre vonatkozóan. Az 1988. évi adatokat a Közlekedési, Hírközlési és Építésügyi Minisztérium megbízása .alapján a Közlekedéstudományi Intézet dolgozta fel. A rendelkezésre álló adatok alapján elmondható,hogy a Volán-vállalatok közúti baleseti helyzete egyenként és összességében, szakmai átlagban is lényegesen kedvezőbb, mint az országos kép. A balesetek száma és kimeneteli súlyossága évek óta csökkenő. Az elmúlt évben csökkent a Volán-gépjárművezetők hibájából bekövetkezett, személyi sérüléssel járó közúti balesetek, és az ezek következtében megsérült, meghalt személyek száma is.

— Konkrétan bogyan alakult a múlt évben a Volán-vállalatok által okozott sajáthibás személyi sérüléssel járó közúti balesetek száma?

— Az elmúlt évben 232 ilyen baleset történt, 8,7 százalékkal kevesebb, mint az előző évben. A szerencsétlenségek során öszszesen 363 személy sérült meg, közülük 18-an vesztették életüket, az előző év 587 sérültjével és 30 halálos áldozatával szemben. A közúti baleseti helyzetet jól kifejező fajlagos baleseti mutató, a 10 miihó kilométerre vetített sajáthibás személysérüléses balesetek száma 1988-ban Volán-szinten 1,95 volt, az előző évi 2,06-tal szemben. A fajlagos baleseti mutató értéke azt fejezi ki, hogy a Volán gépjárműveivel átlagban több mint 5 millió kilométer futásteljesítményenként következik be egy személysérüléses baleset. Ez az autóbusz-közlekedésben még kedvezőbb képet mutat; 1988-ban a fajlagos baleseti mutató értéke 1,69 volt. Megítélésem szerint —mivel teljes körű adatszolgáltatás országos Sjahfeíi nincs, igy a fajlaj^JS mutatók* értékei az egyes, üzemben tartói szektorok között össze nem hasonlíthatóak — a Volán baleseti mutatója háromszor-négyszer kisebb, mint az országos átlag.

— Minek köszönhető a Volán kedvező baleseti helyzete?

— Röviden csak két tt“ bár nagyon lényeges — tényezőt szeretnék megemlíteni. Az egyik, hogy az önálló Volánvállalatok közúti baleseti megelőzési munkája, forgalombiztonsági tevékenysége nagyon sokrétű, tervszerű, folyamatos és hatékony, biztosított annak szervezeti, személyi és tárgyi feltétele. A másik tényező szemléletbeli. A Volán-vállalatok vezetői és dolgozói a biztonságot a termeléssel egyenrangú szempontként kezelik. Ez így helyes, a termelési-gazdasági érdek és a biztonság csak együttesen értelmezhető: a biztonságosan lebonyolított személy- és árufuvarozási folyamatként. Ezt az elvet igyekszik megvalósítani a gyakorlatban a Volán-gépjárművezetők többsége, akik fegyelmezetten, szakmai elhivatottsággal, felelősségük tudatában végzik nap mint nap. gyakran igen nehéz körül r.. vek között munkájukat. í. ' idják, hogy minden egye. körúton bekövetkezett baj i át egész társadalom vesztesége, és az abban részes szem ygkre nézve súlyos következményekkel jár, egyéni és családi tragédiák előidézője.

— Hogyan lehet növelni a gépjárművezetők felkészültségét?

— A Volán-vállalatok dolgozóinak felkészültségét folyamatosan figyelemmel kísérjük, melynek egyik állomása az országosan megrendezett közlekedésbiztonsági verseny, a „Bajnokok tornája”. Ez a versenysorozat 1984 és 1987 között szünetelt, azonban 1988-ban Szegeden már újra életre kelt, és ebben az évben, június 23-án, 24- én Kecskeméten kerül megrendezésre. Az országos versenyt mindig megelőzik a munkahelyi, valamint a vállalati vetélkedők, így a volánszakmában dolgozó valamennyi gépkocsivezető bizonyságot tesz felkészültségéről és tudásáról. Az üyen jellegű versenyeztetés egy olyan plusztevékenység, melyet az éves kötelező vizsgázáson túl, a munka jobbítása érdekében folytatunk.

— Kik a rendezők, s miből kell „vizsgázni”?

—Az ez évi versenyt az Országos Közlekedésbiztonsági Tanács, a Volán Vállalatok Központja, a Bács-Kiskun Megyei Közlekedésbiztonsági Tanács és a Kunság Volán Vállalat együttesen rendezi. A versenyben dolgozóink az elméleti tudásukon túlmenően vezetéstechnikai és ergonómiai reflexvizsgálatokon is versenyeznek, ez együttesen adja a győztesek értékelését. Az egyéni versenyen túl csapatversenyt is rendezünk, melynek győztesei elnyerik a szakma legjobb csapatának járó serleget. Az egyéni verseny helyezettjei a versenybizottság által szervezett pénzbeli jutalmazásban részesülnek, amelyet a jelenlegi versenyen, kiegészít az OKBT és a megyei KBT, valamint a Hungária Biztosító tárgyjutalma is. A versenyen, a benevezések alapján, 124 személy vesz részt.

Gémes Gábor

Öcsiről, aki valaha is találkozott vele, az első ránézésre megállapította: — Micsoda pompás kis kölyök!

Mert az volt. Szép kis fekete ördög: Anyu szeme, sűrű szempillája, de egy mókás kerek arcon. Égnek meredő, sűrű, fekete haj, mindig piros pof ácska. Mokány és mindenre képes. Olyan volt, mint a majom, olyan ügyes és vakmerő. Mászott és ugrott szekrénytetőről szekrénytetore. Asztalra tett székről „szerelte" a csillárt, és a vadgesztenyefa tetején lévő fészekből lehozta a galambfiakat, a kis pucér, tollatlan galambfiakat, „nehogy megfázzanak".

Ha megszidtuk, akkor is csak mosolygott. Tudta, hogy ha lehajtott'fejjel, alulról fölfelé, bocsánatkérően rámosolyog valakire, annak rögtön elpárolog a mérge. Sírni csak dühében sírt, de akkor ütött is; úgy járt a keze, mint a cséphadaró. Nem nézte, hogy kinek megy neki, lehetett az öt-hat évvel idősebb kamasz is, aki a következő pillanatban feldagadt képpel és felrepedt szájjal hagyta őt a földön. A méregzsák, ha le nem fogta valaki, ilyenkor is felpattant, rohant revansot venni, amíg újra meg nem állította néhány nagy pofon vagy fenékbe rúgás.

Hányszor jött haza megtépve, fekete monoklikkal, összevérzett zsebkendővel az orra alatt! De csak sajnálni lehetett, hiszen biztos volt, hogy nem a gyengébbekkel vagy a kisebbekkel verekedett. Vadember volt, ahogy Apu mondta neki, ha valamiért csillapíthatatlan dühbe gurult: — Mi van, te kis Vadember?

Apu is mennyire szerette!

Néhány héttel a hazaérkezéee után eljött hozzánk egy szombaton. Anyu addigra már többször találkozott vele a városban, mindent megbeszéltek, ahogy Anyu mondta. Most nem is volt itthon, mert Apu úgyis énhozzám jön. Ketten vártuk: Nagymama meg én. És persze Zolika, aki kint aludt a kiságyban, az erkélyen.

Halványlila, fodros nyári ruhában voltam, ami Anyu egyik bő, lánykori szoknyájából készült. A hajamat olyan szorosan befonta Anyu, hogy fájt tőle a fejem. Ha vendégségbe készültünk, vagy ha templomba mentünk, szóval ünnepi alkalmakra mindig ilyen szorosra fonták a hajamat. A fejfájás mindig valami szokatlan eseményt jelzett.

Es tényleg, nemsokára szólt a csengő. Magas, szőke, vörösre cserzett arcú férfi lépett be a szobába. Nem gondoltam, hogy Apu, mert az érkező elegáns öltönyben volt, én meg Nagymama elbeszéléséből tudtam, hogy az édesapám rongyosan és betegen érkezett meg a hadifogságból. Azt vártam, hogy most is olyan lesz. Kiszaladtam hát az Öcsihez — aki mintha fölébredt volna —, hogy játsszunk, amíg Nagymama elintézi a dolgát ezzel az idegennel.

Csodálkoztam, hogy Nagymama idegesen kiabál utánam, de nem mentem be azonnal, mert Zolika tényleg fölébredt, és kérte a kiesett játékait.

Amikor egyre szólongatott, elindultam vissza a szobába, és egyszer csak belefutottam két hosszú, szürke pantallós lábba. Két kar hirtelen felkapott, és az idegen férfi arcát láttam magam előtt, egészen közel. Majd a nyakába vett és összecsókolt. En kapálództam, tiltakoztam, de a Nagymama ott állt mögötte.

•— Hova szaladsz, Gabikám? Hát végre megjött Apu. Mióta vártuk, és

MEZEY KATALIN:

• •

Öcsi és apu

erre most kiszaladsz a szobából. Hidd el, Sándorkám, nem volt nap, hogy ne kérdezte volna: mikor jössz el hozzánk? Nagyon szeretett volna már látni Téged Gabika. De hát ilyenek a gyerekek: most meg játszani támadt kedve az erkélyen.

Apu letett, és zavartan nézett körül. Zolika nevetve nyújtogatta felénk a játékait és gügyörészett.

— Gyere, menjünk be a szobába — fogta karon Nagymama Aput. De én nem engedtem. Húztam oda az öcsihez.

—Nagyi! — visítottam — Hát Zolit még meg sem nézte Apu! — Most már igazán örültem annak, hogy megjött, és hogy nem is olyan szánalmas, amilyennek Nagymama leírta.

— Gyere! Nézd, milyen aranyos!

Zolika, itt az Apu! Megjött az Apukánk!

Zoli kéredzkedett ki az ágyból, nyújtotta a két karját. Nem akartam kivenni, hogy Apu vehesse őt karra. Apu azonban ahelyett, hogy fölvette volna, hirtelen sarkonfordult, és bement Nagymama után a szobába. Lehajoltam a sírásra torzuló kis archoz, és akkor megéreztem, hogy büdös, bekakilt. Persze, hát azért nem vette föl az Apu.

Futottam Nagymamához, újságoltam, hogy tisztába kell tenni a Zolikát. Nagymama elnézést kért, ment összeszedni a szükséges holmikat. Apu a térdére ültetett.

. — Ne menjünk sétálni egyet ?—kérdezte egész halkan.

— De! Menjünk! Menjünk!

— Akkor szólj a Mamának, hogy elviszlek egy órára. Jó?

Ezután mindig csak értem jött, és mindig elvitt sétálni valahova J Csak becsengetett, de nem jött be. A lépcsőházban megvárta, amíg felöltözöm, és kézenfogva elmentünk. Felvitt a Váriba, a Halászbástyára vagy a Gellérthegyre, elvitt az állatkertbe. Alig vártam mindig a szombatokat.

Faggattam Anyut és^a Nagymamát: mért nem jön Apu haza? Végül Anyu kerek perec megmondta, hogy azért nem, mert 5 már néni szereti. Ezt nem tudtam megérteni. Hogy lehet Aput nem szeretni, amikor olyan szép csendben sétál az emberrel és hallgatja, amit mesélsz neki, és szomorúan mosolyog,

és olyan szép kis feje van a hosszú nyakán?

Nagymama kinevetett, ha ilyeneket mondtam. Anyu bosszús arcot vágott, és azt felelte, hogy én szeressem is, mert nekem az édesapám. O azonban más férfit szeret. Nagymama ilyenkor idegesen igazgatta a szemüvegét és odasúgta Anyunak:

— De mért kell ilyeneket mondani a gyereknek?

Ami szép, kettesben való sétáink persze csak addig tartottak, amíg Zolika is meg nem tanult járni. Márpedig 5 másfél éves korában már úgy sétált, mint egy kisbiró, ahogy azt a házmesterünk, a Schmidt bácsi mondta. Mert a háta mögött összefont kézzel ment Zoli, ha nagyon elfáradt a vásárlásból való hazamenetelben.

Ahogy észrevette, hogy én szombatonként csengőszóra különütakra indulok, ő is jönni akart. Apu csak három óra körül érkezett, mert délelőtt dolgozott. Akkorra már Öcsi is fölébredt a délutáni alvásból. Kirontott az ajtón, hogy ő is jön.

Már elindultunk lefelé a lépcsőházban. Öcsi meg ott bömbölt a Nagymama karján és egyre azt hajtogatta: —Én is, én is, én is!

Visszaszaladtam hozzá és nyugtatgattam:

Majd máskor, most nem lehet. En is mindjárt jövök haza.

Apu tanácstalanul várakozott. Nagymama letette valamiért a földre Zolikát, talán zsebkendőt keresett,

hogy megtörölje a kicsi orrát, de annak sem kellett több: mint akit puskából lőttek ki, rohant Apuhoz. Apu alig tudta elkapni, nehogy lebukfencezzék a lépcsőn. Öcsi átfogta a nyakát, taknyos, könnyes képét az arcához szorította és úgy zokogta:

— Zozi is, Zozi is... Apuka...

Apu fölvitte, és megkérte a Nagymamát, hogy öltöztesse át, hadd jöjjön ö is. Most Nagymamán volt a sor, hogy sírva fakadjon. Csak annyit tudott mondani:

— Nagyon köszönöm. Fiam.

Attól fogva mindig kettőnkért jött szombaton, és én nem is emlékeztem arra, hogy ez nem volt kezdettől igy. Egészen addig, amíg el nem mesélte a Nagymama. Azt hitte, talán megsejtettem valamit, vagy valaki, a családból, a szomszédok közül elszólta magát, esetleg akarattal célzást tett Anyu történetére.

Pedig nem. Nem sejtettem semmit. Hiszen Apu is. később meg az új felesége, Ibolya néni is egyformán bánt mind a kettőnkkel. Tudtam ugyan, hogy Anyunak van egy nagy szerelme Amerikában, aki miatt elvált, de hogy ehhez Öcsinek is köze lenne, arra nem gondoltam. Megrázott hát, amit hallottam.

Próbáltam észrevenni Apun, hogy ő is tudja. De nem lehetett. Néhányszor ostobán céloztam is rá. Olyankor elborult az arca és másra terelte a szót. Szemrehányó tekintetéből láttam, hogy bántja őt, amit mondok.

Hallgattam, pedig nagyon nehéz volt magamban tartani a titkot. Sokszor eszembejutott: mi lesz, ha Zoli megtudja? Igaz lenne, hogy Apu nem az ő apukája?

De hát mitjelent akkor az, hogy Apa?

SOK BŐRT EGY BIRKÁRÓL

méhes'

ffna! i