Petőfi Népe, 1989. május (44. évfolyam, 102-127. szám)
1989-05-09 / 108. szám
1989. május 9. • PETŐFI NÉPE • 5 Vívom mindennapi csatáimat Beszélgetés Maróthy László miniszterrel Az utóbbi időben tovább erősödtek a támadások a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium, illetve — és kiváltképpen — annak vezetője, Maróthy László miniszter ellen. Bisztrícsány Julianna, az MTI munkatársa a tárca vezetőjével folytatott beszélgetést. — Hogy érzi magát mostanában, amikor szinte nincs olyan nap, hogy ne érné kifogás a környezetvédelmi tárca működését és az Ön személyét? Mi lehet az oka annak, hogy a környezetvédelem kapcsán szinte kizárólag a negatívumokról beszélnek az állampolgárok, s erről ír a sajtó? — A tárcát ért támadásoknak eredendő oka: a megörökölt bős—nagymarosi építkezés — mondotta Maróthy László. — Olyan éles a kritika ezzel kapcsolatban, hogy a minisztérium egyéb — pozitív töltetű — feladatai szinte hangot sem kapnak a sajtóban. Sajnos, egyre inkább divik ma Magyar- országon a nem éppen egészséges nyilatkozatpolitizálás, s a munkát sokszor nem a valóságos értékek alapján ítélik meg, hanem abból kiindulva, hogy ki és hogyan nyilatkozik róla. Sok kérdésben egy-egy hangos kijelentés, nyilatkozat uralja ma a közvéleményt és a politikát. A személyemmel kapcsolatos támadások erkölcsi nívóját, politikai kultúráját igen alacsonynák tartom és visz- szautasítom. Bár — tudom — ezek ugyanakkor egyfajta megjelenítői is az éledő demokratizálódásnak. A durva támadások személyiségi jogaimat issértik, tehát lenne jogi alapom, hogy igazságomat keressem. Mérlegelem azonban, hogy a környezetvédő mozgalmakra nagy szüksége van az országnak; a hatalmas feladatokat csak társadalmi összefogással lehet megoldani. Ezeknek a mozgalmaknak esetleg ártanék, ha jogaim védelmében fellépnék a zöld maszkban megjelenő kultúrálatlan, szélsőséges, arrogáns hangadók, csoportok ellen. Mindenesetre, szerencsémre, vannak szép számmal olyanok, akik szeretettel és bizalommal vesznek körül, ám az ő kifejezőeszközeik nem „igazodtak” az általam és mások által is kifogásolt politikai gyakorlathoz, vitakultúrához. — Önnek, szakemberként, mi a véleménye a „nagy művel” kapcsolatos döntés helyességéről, az építkezés további sorsáról? — Annak idején hónapokon keresztül foglalkoztam a beruházás ügyével, hazai és külföldi szakemberekkel konzultáltam, hogy kialakíthassam álláspontomat. A megvalósítás tíz-egynéhányadik esztendejében járó mű esetében már fölösleges volt azt latolgatni, mi lett volna, ha ... Kijelenthetem: a létesítmény műszakilag korrekt. Az is biztos azonban, hogy — mint minden beavatkozás — ez is megváltoztatja a környezetet. Elvesznek termőterületek, erdők, megváltozik a vegetáció, ám ugyanakkor szabályozottabbá válik a talajvízháztartás: A vízlépcsőrendszer hatásterületén elég sok bajt okoznak a belvizek és a fakadóvizek, a létesítmény ezen is segít. Fontosnak tartottam, hogy a szakgárdát rádöbbentsem arra, milyen hallatlan felelősséggel jár ez a munka. Még ha sikerül is mindent jól megépíteni, akkor is biztos: nem lehet valamennyi káros hatást kiszűrni, ám minimalizálni — igen. Ehhez Magyar- ország legjobb ökológusaiból és más szakembereiből álló tudós társaság nyújt segítséget nekünk. — Az ökológiai, gazdasági kérdések mögött politikaiak is meghúzódnak. Joggal vetődik fel: mi a nagyobb teher; továbbépíteni a művet és .rontani a közhangulatot, vagy engedni a nyomásnak és leállítani az építkezést, vállalva a konzekvenciákat. — Ez a mű most már hovatovább valóban túllépte a szakmai, közgazda- sági, ökológiai és műszaki határokat és belekerült a politikai szférába. Politikai döntés meghozatalára egy sor intézmény hivatott; így a parlament, a kormány, a népfront, a most kormányzó párt Központi Bizottsága. Az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete — amit jóváhagyott és megerősített a parlament — a mű megvalósítására kötelezte a KVM-et, no meg az ipari és a közlekedési tárcát. Ez tehát a mi felelősségünk, az illetékes testületeknek pedig az, hogy politikailag állást foglaljanak ebben a kérdésben. A múlt év nyara óta szorgalmazom ezt, de mint köztudott, ez mind a mai napig nem történt meg. Ám feltehető a kérdés: valóban ez a legnagyobb gondja ma Magyarországnak? Ha felelősségteljesen mérlegelünk, kimondható: a beruházás leállításával a problémák megmaradnak, s nem hiszem, hogy a társadalmi megbékélés ezen a ponton dől el. Egyébként — a miniszterelnök ígéretéhez híven — a népszavazás előkészítéseként újabb vizsgálatok indultak: az Igazságügyi Minisztérium a beruházás jogi vonzataival, az Országos Tervhivatal pedig a gazdasági kérdésekkel foglalkozik. Ez a kontroll nekem biztonságot ad, s talán elősegíti a megnyugtató döntés meghozatalát is. Mindenesetre nagyon egyszerű dolog lett volna alkalmi népszerűséget szerezni, mondván: le kell az építést állítani. Nos, nálunk számos példa mutatja, hogy bizonyos időszakokra jellemző hangulatok később megváltoznak, nem. igazolódnak. Utalhatok a Széchenyit ért támadásokra a Lánchíd építése miatt, vagy emlékeztetnék a metróépítés körüli óriási vitákra, amelyek az 50-es években folytak. Szóval: csak közhangulati alapon dönteni és megegyezést keresni, az nagyon „egyszerű" politizálás lenne. És látom a veszélyét is annak, ha az ország igen nehéz helyzetében a pillanatnyi érdekek, a taktikázás, a hangulati elemek alapján hoznak meg felelősségteljes döntéseket. Ám a nagy gondokat nem a percemberek fogják megoldani. — Hallatszottak olyan vélemények, hogy a vízlépcsőtől függetlenül is meggyengült az Ön pozíciója a kormányban. Mintha egyre kevésbé volna jó „ajánlólevél” a Kádár Jánoshoz, az általa fémjelzett politikához fűződő, közismerten szoros kapcsolata. — Nem tartozom azok közé, akik a múltjukat megtagadják. Annak az időszaknak az alapos, hozzáértő, higgadt értékelése még késlekedik. Egyesek, bizonyos csoportok csak egyoldalú, felületes,' gyakran tendenciózusan negatív véleményeket hangoztatnak. Tudom, hogy milyen hibák voltak, s nagyjából azok forrását, összetevőit is ismerem. Mindent egybevetve: nem volt egyértelműen negatív az elmúlt harminc-egyné- hány év. Én vállalom ezt a múltat, s benne a magam szerepét is. Az a rendszer jól kihasználta a politikai modell által nyújtott lehetőségeket; 1957-ben szakított a sztálinizmussal, a reformok útjára lépett gazdasági, társadalmi értelemben egyaránt. Viszont súlyos politikai, gazdaságpolitikai hibák történtek, s a pontos feltárással tartozunk a népnek és önmagunknak is. Ez kell ahhoz, hogy tiszta szívvel vállalhassuk a jövőnket. Kádár Jánosra én mindig felnéztem, tiszteltem, s rengeteget tanultam tőle. így voltam vele a múltban is és vagyok most is. És semmiféle konjunktúra hatására nem vagyok hajlandó ettől elállni; nem szeretem a politikai ócskapiacot. A mostani pozícióm, az egzisztenciám féltésével pedig nem vagyok elfoglalva. Kollégáimmal együtt tempósan, alaposan végzem a munkámat, s vívom a mindennapi Csatáimat a környezet, a környezetgazdálkodás érdekében. KÖNYVESPOLC Alig két hónap aluli három könyv jelent meg 1956 történéseit idézve. Valamenyi kötet tartalmaz eddig hazai nyilvánosságot még nem kapott információkat, de párhuzamos közlések is fellelhetők a kötetekben. In memóriám Nagy Imre. Emlékezés egy miniszterelnökre címmel Tóbiás Áron válogatásában, szerkesztésében 559 oldalon beszédeket, tanulmányokat, vallomásokat, riportokat adott közre a Szabad Tér Kiadó, Nagy Imre személyiségét, a hozzá fűződő politikai és gazdasági hátteret, 1956 őszének eseményeit, előzményeit és utóéletét bemutatva. Középpontban a két ízben is miniszterelnöknek választott Nagy Imre; felvillantva, hogyan látta a tragikus sorú ember saját sorsát, hogyan látták őt 1956 után Európa politikusai, írói, publicistái, miként lett a moszkvai emigránsból az első, meghiúsított magyar reformkisér- let vezére. Tóbiás Áron felhasználta kötetéhez az archívumok, illetve saját dokumentumait, a külföldön publikált írásokat. Elsőként ez a könyv közli az MDP KV 1953. június 27-ei ülésén elmondott beszédet, Hruscsov emlékiratának az 1956-os eseményekkel foglalkozó részletét, a Nyugaton élő magyar szerzők műveinek szemelvényeit (Tardos Tibor, Király Béla, Háy Gyula írásait). Ember Judit Menedékjog—1956. A Nagy Imre-csoport elrablása címmel közreadott kötete a filmrendezőnő ötrészes, tizenegy órás filmjének a szövegkönyve. Sorra szólaltatja meg' a szerző a jugoszláv követségen menedéket kapott csoport még életben lévő tagjait: Bácskai Verát (Tánczos Gá- borné), Szilágyi Józsefnét, Donát Ferencnét (Bozóky Éva), Vas Zol- tánnét, Haraszti Sándornét, Újhelyi Szilárdot és feleségét, Vásárhelyi Miklóst és feleségét. A vissza- emlékezők három hetet töltöttek annak idején a katonai blokáddal elzárt követségi épületben, innen valamennyiőjüket Romániába szállították, ahol mintegy két évet háziőrizetben — gyakorlatilag fogolyként — éltek meg, s bilincsben, vádlottként hozták őket haza. A megrázó kötet a Szabad Tér kiadásában jut most el az olvasókhoz. A Nagy Imre-vonal. Dokumen- tum válogat ás címmel jelent meg Dér Ferenc könyve, Kovács Lajos Péter szerkesztésében, a Reform Kiadónál. A Nagy Imre nézeteit, munkásságát idéző kötet hangsúlyozza: „Nagy Imre nézeteit, pályáját alapvetően a sztálini eszmék viszonyrendszerében értékelhetjük reálisan.” Lapjain közli, a többi között, az 1953. július 4-ei miniszterelnöki expozét, a Hazafias Népfront kongresszusán elmondott beszédét, az 1956-os nyílt levelet, a Rákosi vezette „baloldali ellenállás” kritikáját, a személyi kultusz politikájának bírálatát tartalmazó, Nyugaton megjelent írásokat, végül a történések kronológiáját. Mind a három kötet más-más megközelítésből vizsgálja a majd’ negyedszázaddal korábban történteket, Nagy Imre életútját, 1956 tanulságait, a ma is időszerű kérdéseket, k. m. Osszeomlott-e a kötvénypiac? Becsapottnak érzik magukat sokan, akik kezdetben — három-négy évvel ezelőtt — a megtakarított pénzüket kötvénybe fektették. Akkor azt hallották, hogy a kötvény biztonságos, névértékének visszafizetését garantálják, kamata pedig — s ezt ki-ki maga tapasztalhatta — magasabb, mint a bankbetété. Mindez igaz volt akkor, de nem maradéktalanul igaz ma. Az OTP- betétek kamatai jócskán megemelkedtek, s ennek láttán, no meg a két számjegyű inflációt észlelvén, mind többen szabadulnak meg a régi értékpapíroktól, amelyek kamata kevésbé vagy egyáltalán nem tart lépést a drágulással. Ám minél nagyobb a kínálat a régi papírokból, annál alacsonyabb az eladáskor elérhető ár. Jó, ha a tízezer forintért vett kötvényt ma kilencezerért el lehet adni. Mit mond a miniszter- helyettes? Becsapták a kötvényvásárlókat? Tulajdonképpen nem: a kamat annyi, amennyit ígértek, és aki kivárja a kötvény lejárati idejét, az visszakapja a tízezer forintját. Azonban kétségkívül rosszul jár, aki nem vár: most akarja a pénzét visszakapni. De vészit az is, aki megtartja a kötvényt, hiszen így csak alacsonyabb kamatot élvez, mintha másba fekteti. S miután kevesen várnak, és sokan kínálják eladásra a régi értékpapírt, az árak — a piac törvényei szerint — tovább mennek lefelé. Emiatt többen a kötvénypiac összeomlásáról beszélnek. Mit mond Járai Zsigmond, a magyar kötvénypiac atyja, aki április elseje óta pénzügyminiszter-helyettes és a bankokat, valamint az értékpapírpiacot felügye-1 li? Úgy vélekedik, hogy összeomlásról szó sincs, csupán a hosszú lejáratú és fix kamatozású értékpapírok piacának válságáról indokolt beszélni. Ezt alátámasztja a ténnyel, miszerint tavaly több értékpapír került forgalomba, mint eddig összesen: 30 milliárd forint értékű. Igaz, nem annyira hagyományos, hosszú lejáratú, fix kamatozású kötvény, mint inkább rövid lejáratú kincstárjegy, letéti jegy és részvény. Hozzáteszi: hibát követtek el, amikor nagyon kevés kötvényformát dolgoztak ki. Mert a nyolcvanas évtized elején a nyugat-európai tapasztalatok már megmutatták, hogy a fix kamatozású értékpapírokat kiszorítják a lebegő kamatozásúak. Vagyis az olyanok, amelyeknél nem mondják meg előre, mennyi kamatot fizetnek, hanem például azt közlik: a kamat annyi, amennyi a londoni bankok egymás között alkalmazott kamatlába, plusz fél százalék. így aztán ha a gazdaság egészében felfelé mennek a kamatok, akkor emelkednek az értékpapírok kamatai is. A fix kamat hátránya Bár a magyar bankok is kísérleteztek nem fix kamatozású kötvények kibocsátásával — például olyannal, amelynél a kamat a kibocsátó vállalat nyereségétől függ, s így lépést tart az inflációval —, azoknak azonban nem volt keletjük. A vásárlók pontosan akarták tudni, mikor mennyi pénzt fognak kapni. így a kötvények túlnyomó többsége ma is fix kamatozású, s a hosszú lejárat miatt a kamat mértéke jócskán elmarad az inflációétól. Nem tagadja ezt Járai Zsigmond sem, de elmesél egy történetet: Whitehead volt amerikai külügyminiszter-helyettes, aki előtte hosszú időn át a New York-i tőzsde elnöke volt, Magyarországon jártában felkereste a mi kis tőzsdénket. Elpanaszoltam neki, milyen szörnyű, hogy esnek az árak, a beruházók veszítenek, elfordulnak tőlünk, holott tőkepiacot csak nagyon nagy számú kis befektetőre lehet építeni. Whitehead azt felelte: nem kell emiatt panaszkodni. Egyrészt a beruházók így tanulják meg, hogy ez egy kemény piac. Másrészt ugyanannyian nyernek ezen a piacon, mint amennyien veszítenek. Hiszen amit egyesek olcsón eladnak, azt mások megveszik — olcsón. Engem meggyőzött ez a történet. Valóban, aki ma kilencezerért jut hozzá a tízezer forint névértékű kötvényhez, az a lejárati idő után — általában egy-két éven belül — visszakapja a tőke egészét, tehát a tízezret, és felveheti a 11 százalékos kamatot is. Tehát 9000 forintos befektetés után egy év alatt 2100 forint nyereséghez juthat. Húsz százalék körüli hozam pedig az infláció mai mértéke mellett se kevés. Ugyan, hol lehet többet elérni? A piac törvényei érvényesülnek Még meggyőzőbb a másik érv, miszerint a beruházók most megtapasztalhatják, hogy ez egy kemény piac. Erre a tapasztalásra rendkívül nagy szükség van. Mindannyiunknak azt kell észlelnünk — akár van kötvényünk, akár nincs —, hogy szűnőben az állam paternalista gondoskodása, és ki-ki annyira jut, amennyire a maga erejéből, képességéből, tehetségéből juthat. Kemény piaci törvények kezdenek érvényesülni a gazdaság minden területén. Lehet emiatt elbátortalanodni, sopánkodni, netán kétségbeesni, de fel lehet fedezni az érem másik oldalát is. Azt, hogy míg a paternalista gondoskodás eítunyulásra késztetett — gondoskodnak rólam, minek töijem hát magam? —, addig a piaci kényszerek elővarázsolják az emberekből szuny- nyadó energiájukat, leleményüket, kezdeményezőkészségüket. Nincs az a még oly zseniális párt- vagy kormányprogram, amely kivezethet a válságból az egyéni kezdeményezőkészség nélkül. Pusztán engedelmeskedő állampolgárokkal a legjobb program se vezethet eredményre; bármi, ami kimozdíthatja a gazdaság szekerét a kátyúból, megkívánja az egyének képességeinek kibontakoztatását. Negyvenévi szunnyadás és sorvadás után nehéz most megtanulni az önálló gondolkodást és az önálló cselekvést. A kötvénypiacon szerzett tapasztalat csupán egyike azoknak a leckéknek, amelyek erre tanítanak. Ki a saját kárán tanul, ki a másén. Úgy vélem, nem a kötvénypiac omlott össze, hanem sok-sok régi ü- lúzió. Gál Zsuzsa BÖLCSŐTŐL A KOPORSÓIG A falusi bábák Régen a bábák a tapasztalt, idősebb asszonyok közül kerültek ki, azok közül, akik egyéni adottságaik alapján önállóan segédkeztek a szülésnél, értettek a szülő nő és a csecsemők gondozásához. Az asz- szonyok tulajdonképpen egymástól tanulták el a szakmai fogásokat, a szülés levezetéséhez szükséges tudnivalókat, sőt az idősödő bába nem idegent, hanem a saját asszonylányát avatta be a mesterség titkaiba. A bábaság irigyelt, jól fizető foglalkozás volt, művelőit azonban a rosszindulatú pletyka sokfelé kikezdte. Közmondás is járta róluk: „A kecskének négy a lába, mind k.-ból lesz a bába!” A megállapítás nem igaz, hiszen a bábák jelentős többsége rendes, tisztességes, családszerető asszony volt, aki a munkában és a magánéletben egyaránt becsülettel helytállt. Kiss Lajos, az ismert néprajz- tudós A szegény emberek élete című művében érdekességként jegyzi fel, hogy hentesnéből és mészáros- néból nem lehetett bába, mert hússal bánt. Először 1876-ban mondta ki törvény, hogy a szülések levezetésére csak vizsgázott, képesitett bábák jogosultak. Ettől az időtől kezdve cédulás bábáknak nevezték a 4-6 hetes tanfolyamot végzett, tisztiorvos előtt vizsgát tett asszonyokat, majd a szerveződő bábaképző intézetekben fokról fokra növekedett a képzési idő. Századunk első felében előbb féléves, majd egyéves kurzusokat szerveztek, s szülésznői oklevél tanúskodott a szakma elsajátításáról. 1910 körüli adat alapján az oklevél megszerzésének követelménye volt: becsületes előélet, férjezett vagy özvegyi állapot, és némi írás-olvasási készség. Ä negyvenes években már a 6 elemi, a 4 polgári elvégzése is feltétel volt. A múlt század közepén készült kimutatás szerint Nógrád megyében Balassagyarmaton 9, Szé- csényben 2, Szügyön 1 tanult bábát tartottak nyilván. 1890-től minden, 1500-nál nagyobb lélekszámú községet köteleztek a megyében, hogy szülésznőt tartson. 1913-tól 800 lakosra szállítják le a határt. • Érsekvadkerten feljegyezték, hogy amikor 1910 körül égy Bicskémé nevű fiatal bába hazaérkezett a képzőből, még jó ideig azt az idős pj mai szóval: képesítés nélküli — asszonyt hívták a szülésekhez, aki korábban is a falu bábája volt, mert a szülő nőknek több bizalmuk volt a gyakorlott öregasz- szonyhoz. A községektől, városoktól távol eső majorokban, pusztákon, tanyákon még a századforduló után is egy-egy tapasztalt idős asszony vezette le a szülést. Több adat szól arról, hogy szándékosan későn küldtek a bábáért, s mire megérkezett, már „vánkuskában” volt az újszülött. A bába alapvető kötelessége a szülés levezetése és a gyermekágyas asszony egészségügyi ellátása volt. Ha több bába volt a településen, a‘ leendő anya családja már a szülés előtt kiválasztotta a bábát, aki szükség esetén megvizsgálta és tanácsokkal látta el a várandós asszonyt. A szülést a bába irányította, s csak végső esetben küldött orvosért. A szülő nő körül szorgoskodó asszonyok a bába utasítása alapján segédkeztek, vigasztalták, biztatták a szülő nőt. Nehéz, komplikált szülés esetén a bába 1-2 pohár pálinkát, rumot itatott a vajúdó asszonnyal, egyes helyeken pedig a férjet is behívták a szobába. Úgy vélték, az is segít, ha a szülő nő belekapaszkodhat az urába, mert ez erőt ad neki a nehéz percekben. Volt olyan bába, akinek mosóasszonya volt. Ilyen esetben a bábaasszony csak a fürdetéssel foglalkozott, a csecsemő és az anya utáni mosást a mosónő végezte. •Egyébként a csecsemő első fürdetéséhez számos népszokás kapcsolódik. Ilyen volt, hogy a menyecske anyja imakönyvben őrzött virágszirmot dobott a fürdővizbe. A piros szirom egészséget, a fehér pedig ártatlanságot, szelídséget adott az újszülöttnek. Ha a csecsemő betegen jött a világra, a bába azonnal megkeresztelte a kisbabát, nehogy ke- resztség nélkül haljon meg. Ez volt a bábakeresztség. Erre azért volt szükség, mert kereszteletlen gyermeket a pap nem temetett el. Másféle teendői voltak a bábának a halva született gyermekkel. Pintér Sándor 1891-ből származó leírása kitér arra, hogy a halva született csecsemőt a bába temette el minden felekezeti ceremónia nélkül, mégpedig késő este vagy kora hajnalban. A temetés helye vidékenként változott. Volt olyan falu, amelynek a határában jelöletlen helyen temették el a gyereket, másutt viszont a nagyszülők vagy közeli rokon sírjába tették a kis holttestet. A szülés után a legnagyobb családi esemény a keresztelő. Ezen a ceremónián is sok tennivalója volt a bábának. Számos vidéken ő ment el felkérni a keresztszülőket. A keresztelőt követő ebéden, vacsorán, családi összejövetelen hangulatkeltő szerepet is játszott. Tréfás szöveg kíséretében adományt gyűjtött. Látszólag az újszülött számára tányérozott, az összegyűlt pénzt aztán maga tette el. Szülés után legalább egy hétig, egyes vidékeken két hétig is járt a bába a szülőágyas asszonyhoz, s napjában egyszer vagy kétszer ellátta az anyát és az újszülöttet. Munkájáért pénzt vagy természetbeni juttatást: búzát, lisztet, baromfit kapott. A sokat foglalkoztatott bábák jól kerestek. Házat, földet, jelentős anyagi javakat tudtak szerezni munkájukkal, s öregségükre is jó körülmények között éltek, nem szűkölködtek. Kiss György Mihály