Petőfi Népe, 1989. május (44. évfolyam, 102-127. szám)

1989-05-26 / 123. szám

1989. május 26. • PETŐFI NÉPE • 3

REFORMKÖRÖK SZEGEDI TALÁLKOZÓJA

TISZAKÉCSKE — CSAK TELEKÜGYEK?

„Nem elhagyni, hanem elfoglalni a pártot”

Mit gondol a kedves olvasó, hogy néz ki egy átlagos magyar reformkommunista? A tipikus reformkori tag harminc es negyven közötti — az ennél fiatalabbakat már jobban taszította a szocializmus gyakorlata, mint amennyire az eszméi vonzották. A reformkommunisták döntő többsége értelmiségi, akárcsak az alternatív szervezetek tagjai. Elvétve akad munkás — a reformkörök első országos találkozóján mindössze egyet hallottam felszólalni. A reformkörökben gyakori a főiskolai, egyetemi oktató, aki tudományos szocializmus helyett mar,régóta politológiát tanít, és olvasott már sokféleképpen gondolkodókat. Úgyszintén gyakran előfordul körükben fiatalabb évjáratú pártbizottsági munkatárs, úgynevezett apparátcsik, aki már nemcsak hogy nem tud, de nem is akar a régi módon uralkodni.

Politikai szív küldi

Bár a gyorsan változó politikai helyzetben nehéz pontosan elhatárolni az MSZMP-n belüli áramlatokat, a vitában valahogy úgy körvonalazódott a dolog, hogy reformkommunista az, aki komolyan gondolja a hatalom megosztását és a többpárt rendszeri demokráciát; centrista, aki csak taktikából; fundamentalista, aki hallani sem akar arról, hogy a párt lemondjon a monopoliszti- kus hatalomról. A teljhatalomról való lemondás persze csak azoknak jelent valódi kérdést, akiknek legalább egy kisebb területen teljhatalmuk volt. A reformkörökben egymásra talált baloldali értelmiségiek többségének azonban sohasem volt több hatalma, mint akármelyik közönséges állampolgárnak — így aztán nem jelent túl nagy személyes áldozatot lemondaniuk róla.

Ez ugyan elvi kérdés, de a reformszárny számára is van gyakorlati vonzata: a szegedi tanácskozáson már sokkal halkabban hangzott el az esetleges pártszakadás gondolata, mint április 1 S-én, a kecskeméti reformműhely vitájában. A bevezető előadásban úgy fogalmaztak, hogy a reformerők nem elhagyni, hanem elfoglalni akarják a pártot. Az MSZMP eszközrendszere, infrastruktúrája még mindig jelentős hatalom forrása: ha a reformszárny ki akarna válni, mindezt a konzervatív oldal kezében kellene hagynia.

Ezt az elhatározást — bár nem hangsúlyozták — motiválja az is, hpgy az MSZMP-n belül is jelentős tömegek hallgatnak. Nem lehet tudni, hogy amit ma a centrumnak sejdítünk, az valóban az arany középutat, a fontolva haladást tudatosan kívánók tábora-e, vagy pedig elbizonytalanodott, tanácstalan párttagok tömege, amely közelebb áll a pártból való kilépéshez, mint akármelyik szárnyhoz. Tény, hogy mindkét oldal óvakodott attól, hogy a köztük hallgató többséget állásfoglalásra kényszerítse.

A magyar belpolitikának manapság speciális jelensége a nyilatkozatdöm- ping. Ennek is egyik altípusa az üdvözlőlevél. A szegedi reformköri tanácskozáson például rendre felolvasták azokat a leveleket, táviratokat, amelyek a találkozóra érkeztek. Üdvözölte a tanácskozás résztvevőit Németh Miklós miniszterelnök, Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke, az Ellenzéki Kerek- ásztal, továbbá a Szabolcs-Szatmár Megyei Demokratikus.Ifjúsági Szövetség (népszerű nevén a Szadisz) is.

E politikai szív küldinek a napi aktualitáson túl is van jelentősége. A szegedi találkozón tért hódított Bihari Mihálynak egy, Kecskeméten elhangzott, gondolata. A neves politológus a reformműhely tanácskozásán arról beszélt, hogy a magyar progresszió jelentékeny személyiségeinek egy része az MSZMP-ben, más része különböző alternatív szervezetekben van. Mindegyiket köti a maga szervezete, annak fegyelme és elvárásai; még soha sem volt mód arra, hogy egybegyülve cseréljenek eszmét a magyar kibontakozásról. Nos, e több irányból érkező rokonszenv-nyilvánítások annak az esélyét villantják fel, hogy az eddig kialakult szervezetektől függetlenül közeledhetnek egymáshoz azok az erők, amelyek a gyökeres reformokban, társadalmi modellváltásban érdekeltek.

Elég a manipulációból

Másfajta politikai szív küldinek lehettek szem- és fültanúi azok, aki részt vettek a külföldi újságírók részére tartott szombat esti értekezleten. Furcsa

érzés a nemzetközi közvélemény kameraszemei és mikrofonfülei előtt lenni. A külföldi tudósítók hada erőszakos racionalizmusával, információs csúcs- technikájával úgy ellepte a reformköri tanácskozás sajtóközpontját, hogy a politikai illemtudásra szoktatott magyar újságírónak egy percig sem lehetett kétsége: ezúttal Újszegeden, az Odesszai körúton lépdel a történelem.

Engem ambivalens érzések fognak el, ha ilyen népes nemzetközi sajtótájékoztatóra szólít a munkám. Ilyenkor töményen érezni, hogy a mi sajtószabadságunknak vannak korlátái. i

Ugyanakkor belülről magam is berzenkedem az ellen, hogy a nagy nyugati lapok és hírügynökségek mindent igyekeznek a hatalmi harc személyi vonatkozásaira kihegyezni. A kérdések naprakészen aktuálisak és mindig egyformák: amikor Grósz Károly a szombat reggeli Népszabadságban azt mondta, hogy ...., akkor Pozsgay Imre és Vastagh Pál szerint arra gondolt-e,... ? A főtitkár erről, arról, amarról azt mondta, hogy... önnek mi a véleménye ugyanarról? Mégis megértem Pozsgay Imrét, aki türelmesen és hatásosan válaszol minden kérdésre: kicentizett válaszait ezek a külföldiek pontosabban és korrektebben idézik, mint az elmúlt évtizedben a személye elleni averzióra késztetett hazai szerkesztők. A szegedi találkozónak más volt a hangulata, mint a kecskemétinek. Ott a már jól ismert reformerek vitték a prímet: Lengyel László, Bihari Mihály, Gazsó Ferenc. Szegeden a tömeg politizált. Szekciónként 25-30 hozzászólás is elhangzott. Erezni lehetett, hogyan áradnak, folynak egy mederbe a gazdasági és társadalmi modellváltás korábban csak búvópatakként megjelent gondolatsorai. A vita ugyan .szétfolyó és meglehetősen csapongó volt — de hát ez egyszerre következik a politikai kultúra hiányából, a politológiai műveltség esetlegességéből és a mindent kimondani akarás lelkesedéséből.

Valamiféle őszinte naivitás jellemezte a légkört. Elég volt a manipulációból, a taktikázásból, a következetlenségből, a cél által szentesített hazudozásból, hangzott el sokszor, sokfélé megfogalmazásban. Ebbe a gondolatkörbe kapcsolódik a tanácskozás egyik legfőbb követelése is: ne pártértekezlet, hanem -kongresszus legyen az ősszel, ahol sokkal kevesebb lehetőség nyílik a kulisz- szák mögötti machinációkra.

Hogy ez nem felnagyított veszély, azt igazolták a szombat esti plenáris ülésen történtek is. Miközben Pozsgay Imre és Vastagh Pál külföldi újságírók kérdéseire válaszolt, a közös platform kialakítását egyszerűen szétvitatkozta néhány résztvevő. Nem lehet a szándékosságot bizonyítani, de tény, hogy sikerült az időt elhúzniuk, a fővárosi és a vidéki küldöttek között ellentétet szítani, és megakadályozni, hogy a reformkörök platformtervezetét a plenáris ülés közmegegyezése szentesítse.

Nagy Imre elvtárs

A reformköri mozgalom eredményeképpen új politikus személyiségek kezdenek kiválni. A szegedi lovászi József, Géczi József, a kecskeméti Bruszel László, a budapesti Szántó György, a szentesi Keserű Imre nevét valószínűleg sokszor láthatjuk még nyomtatásban. A vasárnapi politikai nagygyűlésen éppen Keserű Imre mondta a legnagyobb hatású bestédet.

Szereplése arra is példa volt, hogy a nyilvános közszerepléshez is rátermettség kell. Egy politikusnak kontaktust kell teremtenie a hallgatósággal.

Keserű Imre beszédének leghatásosabb része az volt, amikor felsorolta a kelet-európai kommunista mozgalom perifériára szorított vagy megsemmisített jeleseit. Borzongatóan hangzottak az ismert nevek, a sokszor lejáratott elvtárs szó kíséretében: Lukács György elvtárs! Nagy Imre elvtárs! Alekszan- der Dubcek elvtárs! Heller Ágnes elvtársnő! Bihari Mihály, Bíró Zoltán, Király Zoltán és Lengyel László elvtársak! Nem nevezhető szocializmusnak az a rendszer, amelyik ezeket az embereket kivetette magából — állapította meg a szóriok. Vagy háromezer ember hallgatta szorongva e névsort az újszegedi szabadtéri színpadon. A fák gyűrűjében szinte megállt a fülledt levegő. Háromezren reménykedtünk egymáshoz szorulva, hogy pusztító vihar nélkül tisztul meg a légkör.

Tanács István

Egy mai tájékoztató elé

Lehet, hogy Tiszakécske-ügyben ma délre okosabbak leszünk? Talán igen. Ami viszont biztos: ma délelőtt tíz órakor tartják azt a sajtótájékoztatót, amelyen — a közvélemény előzetes várakozása szerint — le kell hullnia a lepelnek egynémely olyan ügyről, mely eddig a legszigorúbb titoknak számított. A megyei tanács és a rendőrség közös tájékoztatóján valószínűleg napvilágra kerülnek a Magyar Hírlap által már megszellőztetett telekügyek, és persze az, hogy kit — vagy kiket — terhel ezért a felelősség.

Annyit már most is tudunk, hogy az ügy nem a kécskei elnök öngyilkosságával vette kezdetét, illetve az is nyilvánvaló, hogy a tragédia nem tett pontot annak az ügynek a végére, amelyet talán Miskó István a saját önkéntes halálával szeretett volna meg’ nem történtté tenni. A rendőrség — ahogyan azt Tisza- kécskén jól tudják — már novemberben nyomozott, s elég nagy a valószínűsége annak, hogy a megyei tanács elnöke február elsején tulajdonképpen azt adta Miskó tudtára: a rendelkezésre álló adatok alapján nem tekinthet el a felelősségre vonástól.

Hogy kik és mennyire vannak benne a dolgokban, s hogy ezek a dolgok mikor kezdődtek, egyáltaSzűrös Mátyás fogadta Daniel Patrick Moynihant

Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke csütörtökön fogadta Daniel Patrick Moym- han szenátort, az Amerikai Egyesült Államok szenátusa külügyi és pénzügyi bizottságának tagját.

A találkozón a parlament elnöke tájékoztatást adott az Országgyűlés szerepéről a Magyarországon kibontakozó demokratizálódási folyamatban. A tárgyalófelek egyetértettek abban, hogy a hazánkban zajló változások nem csak Magyarország szempontja-" ból nagy jelentőségűek. Kiemelt szerepet tulajdonítottak megbeszélésükön az emberi jogi kérdéseknek — beleértve a nemzetiségek jogait is — a nemzetközi kapcsolatokban. (MTI)

Ián: milyen „magasra” érnek, remélhetőleg a nyilvánosság elé tárják a sajtótájékoztatón. Annyi azonban bizonyos, hogy az igazságot alighanem mindenki másként látja. A szegedi Délmagyarország- ban szerdán jelent meg Dlusztus Imre cikke, mely a sokatmondó „A kécskei szalámi” címet viseli, s melyben Kisjuhász Gyula, a városi tanács fegyelmileg menesztett osztályvezetője tulajdonképpen arra céloz: ő, Kisjuhász, csupán eszköz volt-Miskó kezében. „Az már ördögi — fűzi hozzá a jogvégzett (volt) osztályvezető —, hogy közel kétszáz telek szabálytalan kiutalását akarják rám kenni, amikor én csak háromban voltam vétkes.” Ő egyébként 124 forintért vehetett saját magának házhelyet (ám másnak még ennyit sem kellett fizetnie).

Minek ezeket az ügyeket folyton fölmelegíteni? Azért, mert eddig a közvélemény semmilyen választ nem kapott. Kérdések azonban bőven voltak és vannak. Remélhetőleg a mai sajtótájékoztató után alig maradnak. Éppen Kécske, a kécs- keiek érdeke követeli meg, hogy végre tisztázhassák a történteket, s tiszta lapokkal kezdhessék újra a dolgokat. A múlt bevallása nélkül azonban se ma, se holnap nincsen.

Ballai József

Bácsalmás saját arculatát formálja

• A gyűjtemények háza állandó és időszakos kiállításoknak ad helyet.

• Akikért a városszépítő buzgalom munkálkodik: bácsalmási gyerekek.

Nosztalgia nélkül aligha lehet említeni azokat a „régi időket” (két háború között), amikor Bácsalmáson szállodák, uszodák (!), teniszpályák „üzemeltek”, pezsgő élet folyt a hangulatos településen.

A török kiűzése után e helyre települő bunyevácok, németek és magyarok otthont teremtettek maguk- nák, az 1880-as évektől kezdődött a lendületes fejlődés. A történelem során nagy megrázkódtatások érték az itt lakókat: előbb a vonzás- körzetétől fosztatott meg, megakasztva a dinamikus növekedést. A legújabb kori viszontagságok — a járás megszüntetése, intézményeinek „elvitele” — ma is fájó seb az itt lakók önérzetén.

Az életrevalóság bizonysága, hogy mindezek ellenére a megújulás parancsszavának tesznek eleget a három éve várossá nyilvánított település lakói. Még a hátrányt is előnyre fordítják: az elmúlt évtizedek pangása itt azt jelenti, hogy a városkép kevésbé rontódott el „modern” épületekkel. Az időszerű városfejlesztési törekvések az alapokig, a népművészet, a népi építőművészet ma is élő hagyományáig nyúlnak vissza. Féltő szeretettel őrzik a régi épületeket, lehetőség szerint eredeti funkciójukba állítják vissza, keresik a módját, hogy sajátos arculatot formáljanak az évszázados fákkal díszelgő, széles utcájú — és a napokban nemzeti zászlóval jutalmazott — városnak.

Nagy Mária

• A régi fogadó bejáratát díszíti ez a dombormű. A földszintesépület egyik szárnya szerencsére nem esett a modernizálás áldozatául.

• Polgári lakóépület-belső, lépcsőház, freskóval. A tervek szerint hangulatos szálloda lesz belőle.

• A munka- lehetőség fontos szempont a város jövőjének: a Mas- terfil fonodarészlegében többnyire nők találnak munkát. (Straszer András képriportja)

A pornósztár megkapható

Persze, nem úgy, ahogy ezt néhány, meglódult fantáziájú ember elképzeli! Hanem a Ciceiolina főszereplésével készült olasz filmalkotás kapható magyar kiadásban, videoszalagon. Én Kalocsán, a Duna Áruházban láttam. Címe — mint, ahogy ez a művészetben oly bevett gyakorlat — kissé homályosan, ám épp ezért sokat sejtetően utal a lényegre: Meztelen vakáció. Megmondom őszintén, úgy, ahogy van: én már láttam ezt a filmet Akkor §!g néhány évvel ezelőtt —, nagyon i izgalmas volt. No nem a film, mert arra főár nemigen emlékszem, de a mégíékírités körülményei hoztak valami kalandot, amúgy szürke hétköznapjaimba.

Egyik barátom félrehívott az utcán egy lakatlan kapualjba és sűrűn pillanthatva jobbra-balra, a fülembe súgta, hogy van őneki egy ismerőse, akinek van videomagnója, és ráadásul nemrég beszélt egy olyan emberrel, aki ismeri azt, akinek van egy Cicciolina-kazettája, de az ő ismerősének kerítésléceket kellene szerezni, minekutána az beszél azzal, akivel a Cicciolina-tulajdonos beszélt, és már csak néhány kiló pacalról lenne szó, aztán megnézzük a filmet.

Megindult a konspiráció, de tüstént, az illegalitás klasszikus hagyományai szerint. Én nem nagyon tudtam követni az eseményekét, némileg összekeveredett bennem a kerítésléc a pacallal, sőt, ha jól emlékszem, bizonyos, kisebb mennyiségű pillanatragasztó is belekeveredett — mármint annak megszerzése — kultúrszomjunkba, de végre összejött minden.

Elindulhattam Cicciolinát nézni egy borongós őszi éjszakán. Igyekeztem mellékutcákon osonni, a megbeszélt csöngetésre (három hosszú, két. rövid, négy középhosz- szú) barátom levette a biztonsági láncot és kérdezte a jelszót:

— Mi Sri Lanka fővárosa?

■S- Nem tudom ]— volt a helyes válasz.

Kinyitotta az ajtót, bevezetett a sötét szobába, ahol körülbelül tizen voltak már. Néma csendben ültek, én se szóltam — konspirációs okok végett. Aztán jöttek még néhányan, s bekapcsoltuk a képmagnót. A ki- vüágosodott képernyő előtt és a lehúzott redőnyök mögött aztán lassan mindenki feloldódott.

Miközben Ciceiolina és társnői valamit csináltak ott a képernyőn, mi megbeszéltük, hogy tulajdonképpen milyen állati zseniálisak is vagyunk.

A magyar nép már csak ilyen. Legyen szó .passzív rezisztenciáról, elhallgatásban kimerülő oppozidóról, vagy egyszerűen csak mindenféle éberséget kijátszani képes akaratról. Oly nagyszerűen sikerült e földalatti megmozdulás, hogy jobb se kell.

Mindenki elmesélte, hogy ő miként vezette félre a Cicciolina-ellenes tömegeket (például feleség), hogy játszották ki a családvédelmi hatóság éberségét, és milyen furfangos módón jutottak el a színhelyre, a kormány szürke ruhás megbizottai- nak látókörén kívül.

Hiába, nagy dolgok, nagy akaratok nagyokat mozdítanak. Időközben véget ért a film, e ezt észre se vettük. Előkerült a vörösbor, a forradalmi hangulat legjobb katalizátora, és hajnalig beszélgettünk..Nagyon jól éreztem magam.

Ezúton tiltakozom tehát mindenfele ilyen film szabad forgalmazása ellen. Titokban nézni sokkal izgalmasabb.

Hámori Zoltán