Petőfi Népe, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-15 / 88. szám

1989. április 15. • PETŐFI NÉPE • 5 • Múzeum — Szunyoghy András metszete. Az ismert népművész, előadó, Kóka Rozália harminchárom bu­kovinai székely, gyimesi és mold­vai csángó népi szerelmes történe­tet adott közre. A könyv születésé­ről így vall a szerző: „1969-ben Moldvában és Gyi- mesben, majd Tolnában, Baranyá­ban és Érden gyűjtöttem a bukovi­nai székelyek körében. Eleinte fő­ként a mesék és a hiedelemmondák i érdekeltek ... Egy kisebb mese- gyűjtemény és számos hiedelem­történet lejegyzése után először csak szűk körben, majd egyre na­gyobb hallgatóság előtt... mesél­ni kezdtem a nekem legkedvesebb történeteket. ... A magnószalag­ról lejegyzett szövegeket megszer­kesztettem ..., átformáltam ..., olykor újrafogalmaztam. A nyelvezet kialakításakor megkö­zelítő néprajzi hitelességre töre­kedtem. Igyekeztem visszaadni a bukovinai székelyek, a gyimesi és a moldvai csángók beszédének főbb jellegzetességeit ... Az élet- történetek és a mesék nyelvezete között lényeges különbség tapasz­talható. A felnőtteknek bátrabban használom á legarchaikusabb ma­gyar nyelvet, a moldvai csángók beszédét. így alakult ki a mesék egyszerűbb, s így maradt meg az élettörténetek csaknem az élőbe­szédet megközelítő nyelvezete.” így született egy egészen külön­leges mesekönyv felnőtteknek. A különleges humorral, sok-sok csattanóval, népi pajzánsággal megírt olvasmányos kötet nyelvi emlékeinkből, kifejezéseinkből csodás csokrot nyújt át az olvasó­dnak. A nyelvjárások sajátos hang­jának, hangulatának, képeinek si­keres visszaadása nemegyszer fel- szisszenésre készteti az olvasót: be szép is nyelvünk, milyen kár, hogy mindennapi rohanásunkban ezek­ből a szóképekből semmit sem használunk! A székely és csángó mesék, élet- történetek csodás nyelvét, világát ezer színnel megjelenítő kötet il­lusztrátora a Kecskeméten élő mű­vész, Horóczy Margit. Rajzai kitű­nően illeszkednek a meséskötet hangjához, hangulatához. Igényes munka a könyv anyagának válo­gatása, közreadása, illusztrálása. A kivételes kötet az Ötlet Kiadó gondozásában jelent meg., k. m. A százéves Chaplin • A hong­kongi grófnő­ben. MA: MINŐSÍTŐ HANGVERSENY A kecskeméti Kodály Kórus és az életben maradás „A fickónak lúdtalpa van, bugy- gyos nadrágja, és a legnyomorul­tabb, legtoprongyosabb kis pasas, amilyet csak el lehet képzelni; rán­gatózva mozog, mintha rákok len­nének a hóna alatt ... de mulatsá­gos, annyi szent”. így jellemezte a kolléga, Ford Sterling azt a Csa­vargót, aki 1914. február 28-án született meg Hollywoodban, Mack Sennett stúdiójában. A szü­lőatya, Mr, Charles Chaplin, an­gol állampolgárságú, de Ameriká­ban dolgozó művész ekkor még nem volt huszonöt esztendős sem, hiszen most száz éve, 1889. április 16-án látta meg a napvilágot Lon­donban. Az új. figura, a Csavargó első, kamera előtti felbukkanása­kor a forgatásra odasereglő, s a poénok láttán a nevetéstől egymás hasát fogó színész- és rendezőkol­légák akkor, Hollywoodban, mit sem sejtettek arról, hogy filmtörté­neti pillanat részesei. Mert Charlie Chaplin valóban megírta a maga filmtörténetét, és átírta az egyetemes filmművészet­történetet is. Ezzel a nyomorult, minduntalan elbukó, kisemmizett, de nagyon emberi — és olykor a szentimentalizmustól sem visszari­adó — kis csavargóval lépett túl a korai filmburleszk a csak mulatta- tást szolgáló rövid szkeccseken, s indult el a társadalmi mélységeket is felmutató tragikomédia felé. Persze Chaplin útja, felívelése nem lehetett akadálymentes, nem volt egyszerű diadalmenet. Háborúelle­nes, humanista művészi hitvallásá­val már igen korán konfliktusokba keveredett: Chaplin, a katona cí­mű munkáját az első világháború­ban elkötelezett Egyesült Államok cenzúrája csak megvágva engedte a filmvászonra. Mégis, minden há­nyattatás ellenére elsöprő népsze­rűségre tett szert; a korai filmjei­nek bevételeiből Douglas Fair­banks, D. W. Griffith és Mary Pickford társaságában megalapí­tott United Artists filmvállalat pe­dig később biztosítani tudta művé­szi és anyagi függetlenségét. Chaplin a némafilmkorszak ki­emelkedő művészévé lett, néhol naiv, megmosolyogtató, de min­denkor rokonszenves társadalmi elkötelezettségét, indulatait s hu­manizmusát olyan filmek fémjelez­ték, mint a Cirkusz, az Aranyláz, a Nagyvárosi fények és a Modern idők. Sokáig küzdött a hangosfilm elleni idegenkedésével szemben, Tavaly ünnepelte — frissen kapott díjakkal, elismerésekkel is — születésé­nek 100. évfordulóját az Ipari Szövet­kezetek Kecskeméti Kodály Zoltán Ve­gyeskara. Alighanem nehéz lenne ösz- szeszámlálni, hogy mindennapos mun­kájuk mellett időt, fáradságot nem kí­mélve az elmúlt évtizedek alatt hány társadalmi és magánünnepen, progra­mon vettek részt többségében idős, a nyugdíjkorhatár fölötti korú tagjai. Kitartásuk mindenképpen rendhagyó­nak számít; kórussorstársaik közül többen megszűntek a közelmúltban. Ez a vég érte az amatőr mozgalomban ha­sonlóképpen ismert és számon tártott kiskunfélegyházi és kiskunhalasi együttest is. Zsiga Lászlóval, a 44 tagú kecskeméti kórus jelenlegi vezető kar­nagyával a próbák helyszínén a mun­ka, illetőleg az életben maradás mai lehetőségeiről beszélgettünk. — Szinte csak közhelyeket mondha­tok : az egyre csappanó pénzből egyre nehezebb a kórusok fenntartása is. — Milyen konkrét kiadásokat jelent egy ilyen nagyságú, minősítésű kórus fenntartása? —A kották beszerzését, a vidéki, oly­kor megyehatárokon túli programokra történő utaztatást, szállásköltséget, az étkeztetés fedézését, de említhetném a karvezetői tiszteletdíjatis. Nem növelik a kórusok költségvetését, hivatalos tá­mogatóinkat — részben a mi kiadása­ink miatt is — egyre komolyabb adók sújtják. E helyzetben aztán nem nagyon gondolhatunk a korábban népszerű, tá­volabbi helységekben való fellépésekre. Pedig az évi néhány alkalommal meg­szervezett területi dalostaláikozók, cse­refellépések nem csak a kórustagok szá­mára jelentettek emlékezetes, az össze­tartozást erősítő élményeket. Az idei év egyetlen Uyen eseményére előrelátható­an novemberben kerül sor: a Galántai Kodály Zoltán Daloskörtől kapott meghívásnak teszünk eleget. • Státus— fikája. míg a Htler-jelenség ellen forga­tott, maró gúnyú szatírájában, a Diktátorban engedett a nyomás­nak: hőse megszólalt a filmvász­non. (Igaz, ekkor is ravasz megol­dást talált ki: nem a már megszo­kott csavargófigurát beszéltette ebben a filmben, hanem „alteregó- ját”, a Diktátort.) Chaplin később úgy nyilatkozott magyarul is meg­9 Egy tizenegy évvel ezelőtti fellépés a szövetkezeti kórusok területi találkozóján. (Archív felvétel) — Hol találkozhat a kecskeméti kö­zönség a kórussal? — Gyakran énekelünk üzemi ünnep­ségeken, évente egy alkalommal — ha­gyományainkhoz híven, — egy isko­lákkal közös hangversenyt is adunk a Piarista Gimnázium dísztermében. Az idei rendezvényen a Szent Imre Utcai Általános Iskolával, a Katona József Gimnáziummal és az Állami Zeneisko­la együtteseivel lépünk közönség elé. Persze, a magánünnepek: a névnapok, kollektív születésnapok, sőt a próbák is nagyon fontosak az összetartozás,'ösz- szetartás szempontjából a kórus min­dennapi életében. .— Milyen művek szerepelnek a reper­toárjukon? Milyen szerzők előadására alkalmas a kórus szakmai felkészültsé­ge? — Megszólaltatjuk a kórusirodalom klasszikusait: madrigálokat, mellettük pedig a XX. századi magyar szerzők: Bárdos Lajos, Kodály Zoltán, Bartók Béla — viszonylag könnyebben beta­nulható — szemelvényeit. Április 15-én minősítő hangversenyen veszünk részt Hódmezővásárhelyen, május végén pe­dig Kecskeméten egy anyák napi ren­dezvényen lépünk fel. — Legfőbb problémájuk? — A pénzhiány mellett a legnagyobb gondunk a fiatalítás. A kórus nagy többségének, állandó gárdájának az át­lagéletkora meglehetősen magas, a fia­talok viszont egyáltalán nem mutatnak érdeklődést. Pedig örülnénk, ha szá­míthatnánk rájuk. Előfordult már, hogy sikeres fellépéseink tagtoborzás­sal is felértek, olyanok is kedvet kaptak az énekléshez s csatlakoztak hozzánk, akik másként nem jöttek volna kö­rünkbe. Károlyi Júlia Szilágyi V. Zoltán gra­9 A jellegzetes Chaplin-figura, első filmjeinek egyikében. jelent önéletírásában, hogy ha tu­domása lett volna a koncentrációs táborok létezéséről, valószínűleg nem készíti el a Diktátort: „nem fogom tréfára a nácik gyilkos őrü­letét”. Az amerikai jobboldalnak egyre inkább elege lett ennek a „jöttment angolnak” a második világháború alatt mind gyakoribb és mind erő­teljesebb háborúellenes megnyilat­kozásaiból; hajszát indítottak Chaplin ellen, aki a hidegháborús korszak derekán, 1952-ben — a Rivaldafény bemutatója után - végérvényesen szakított választott hazájával. Elhagyta az Egyesült Államokat, és Svájcban telepedett le. Késői filmjei — közöttük a Marion Brandóval és Sophia Lo- rennel forgatott A hongkongi grófnő — már nem ismételték meg a korábbi sikereket; Chaplin a né­mafilmkorszak kimagasló, örök értékeket alkotó művésze maradt, akin bSvalljuk be — túllépett a filmművészet technikai fejlődése. Születésének századik évfordu­lóján emlékezzünk jó szívvel a sze- retetre méltó, örök Csavargóra ... Vértessy Péter TÓDOR JÁNOS: Embersintér Csak azokat a tekinteteket ne lát­ná! A gyerekek szemében az ártatlan rémület, amikor még inkább csak sejtik, mint tudják, mi fog történni velük. Ahogy némán szipognak, amint igyekeznek visszatartani a zo­kogást. Ritkán tör fel csak belőlük, ilyenkor sem próbálnak menekülni, inkább csak belekapaszkodnak any­jukba, rácsimpaszkodnak, kétségbe­esetten szorítják magukat a lépcső­ház rácsához. Tudja, hogy ez munkájának kelle­metlen, de végül is elkerülhetetlen része, mégis visszataszítónak érzi, magyarázkodik, kibúvókat keres. Hogy voltaképpen mindez elkerülhe­tő lenne, amennyiben a szülők a ha­tározatot kézhez véve, maguk hoz­nák be gyermekeiket a „gyűjtőbe". Rá nézve van ebben az egészben va­lami végtelen megalázó, bár termé­szetesen tisztában van vele, hogy a beszállítás a gyerekek érdekében történik. Ugyanakkor minden olyan felemás. Mondták már neki a főnö­kei, hogy nem kell úgy mellre szívni, hogy túl érzékeny, pedig igyekszik szívét szinte cinikussá keményíteni, lélekben távol lenni a történtektől, hiszen elég, ha fizikailag vesz részt a határozat kikényszerítésében. Az ér­zelmek sokkal, inkább ártanak ilyen­kor, mintsem az ember gondolná. Most is már bent ül a három isko­lás fiú a mikrobuszban, amikor visz- szanéz, s látja, hogy osztálytársaik az ablakokban lógnak, és integetnek utánuk. Több ez annál, mint amit csak úgy el lehet felejteni. Pedig elsődlegesen fontos lenne ilyenkor a felnöttes, okos magabiz­tosság, a gyerekek határozott meg­nyugtatása, de hát kénytelen a jól bevált önismétlésekre szorítkozni, a „meglátjátok majd, milyen jó lesz ott"-szerű szörnyűségekre, a hamis- hazug ígéretekre, hogy „édesanyá­tok hamarosan meglátogat bennete­ket". „Bácsi, mondd meg nekem, mi­ért?" — kérdi a legidősebb, miköz­ben leguggolva hozzá elmagyarázza neki, hogy vele kell hogy jöjjenek, mert otthon tovább már nem marad­hatnak. Segítséget kér tőle, az ötödi­kes nagyfiútól, s a gyerek csodálato- san-borzasztó módon rögtön megér­ti, miről is van szó. Hogy ezentúl már ő a családfő, s igyekszik is úgy viselkedni, tartani magát öccsei előtt. „Nagyszerű srá­cok vagytok" — dicséri meg őket, sürgetően érezve’, hogy innia kéne valamit, ingatag belső egyensúlyát megerősítendő, hogy elhitesse magá­val: neki itt és most tényleg ez a dolga, így és nem másként kell csele­kednie. Az emberség mimelése. meg­haladja minden erejét, de nincs hova visszaút, itt vannak ezek a bozontos kölykök, drága kis vadócok, ideg­gyenge apjuk felakasztotta magát, anyjuk meg kuplerájt csinált a la­kásból. De hát hogyan is lehetne ilyeneket mondani nekik. Nem illik, a jegyzőkönyv is finomabban fogal­maz, túl van mindez a jó ízlés hatá­rán, márpedig mi elsősorban annak és aszerint élünk, és amiről nem tu­dunk, az nincs. Meg aztán kinek is bizonygatná — fut végig rajta —, eszméletlenül messze van ez az úgy­nevezett normalitástól, a valóság vaskos, érdes, szégyellni való darab­ja, kímélje meg tőle magát, aki csak tudja. Az óvodából már könnyebb volt kihozni a két kisebbet. Szerencsére az óvónők nem kezdtek el sírni, mert a siránkozás megnehezíti, lehetet­lenné teszi ezt a munkát, sokszor éppen emiatt kezdenek rá a gyere­kek is. A dramatizált, túljátszott részvétnél nincs rosszabb, tudja ö ezt, ezért is siet, nem hagyja szóhoz jutni a sajnálkozókat. Aztán már a kocsiban előhozako­dik a cukorral, a csokoládéval, ami­ből a gyerekek az idő múlásával egy­re inkább nem kérnek. Megérzi sze­mükben az elveszettséget, a NAGY CSALÓDÁST, a gyakran egész ka­maszkorukat végigkísérő búskomor­ság lassú elhatalmasodását. Tudja, hogy a kimódolt, viselkedéssé degra­dált jóság csak elmélyíti a sebeket. Látja az öt fiút, ahogy téblábolnak a folyosón , ahogy villámgyors kezek egyforma melegítőbe öltöztetik őket. Ahogy neki, a bácsinak, mu­tatják a legkisebbek újdonsült biro­dalmukat. Hallja a kérdést is: mikor jössz el hozzánk ... ? Látja magát, mintegy kívülről, ahogyan gyakorolja a szeretetet, ér- zi-érti lelkiismerete szorítását, amint kétségek ébrednek benne ér­zelmei valódisága és céljai iránt. Látja magát mint kisfiút — az emlékezés képeit szomorú időtlenség lengi át —, látja élete kikerülhetet­len menhelyeit, általában csak órák, percek voltak ezek, amikorp kiszol­gáltatottság hurokként fojtogatta; a tudatilag bemért tehetetlenséget, amelyben olykor pillanatokra, nap­nál világosabban mutatkozott meg létezésének nevetségesicéptelensége. Mert a harc nem adatott meg, csak a behódolt mosoly, a kénysze­rű-kelletlen fejbiccentés, a vissza­nyelt kiáltás. Mint ahogy ezek a gyerekek sem harcolhatnak. Ugyan miért és ki el­len is tennék, ők a kitaszítottak, akik senkinek sem kellenek igazán. Legszívesebben fölnyalábolná őket, és elfutna velük innen, minél messzebb a rácsos ablakoktól, a fe­hér köpenyesektől — hivatásán, ön­magán is túlra. Ki a felnőttvilágból. RÓZSA ENDRE A nyár festőjének Hatalmas nyár zúg: zöld rengés fortyog, égig örvénylő jegenyelombok tölcsére szívja madarastól a tájat magába; hullong szárnyuktolla.. Csapkodnak mélyén gyümölcsös ágak; zöld ágyúgolyók bolygókként szállnak, . — mind szőkébb körben, mind hevesebben őrület őröl a dongós kelyhekben. Térés mezőn, hol minden kihalt-kék, tarjagosul már Van Gogh-i tajték, lendkerék-varjak hajtják a tornyot, vízimalom jár, résre rács forr ott — Vincent! Az ember túl sokat szenved. Értünk is jó vagy , míg magad mented. Ne félj, a tenger harsog, hisz süket: köszöni szépen, megvan nélküled! Búghat már — halljuk! — elhagyott partján a véres kagyló: levágott füled... PUSZTAI ZOLTÁN Jelentés a pokolból már egy hete langyos vízben pancsikázunk többünk alól eladták a kondért • , csak a rongyosra írt panaszkönyvek éltetik az osztályon aluli tüzet ' . I a szenet még a lángok közül is kilopják s lucifert istennek csúfolják a segédördögök KÖNYVESPOLC

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom