Petőfi Népe, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-02 / 28. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1989. február 2. Kis kiadók nagy gondjai EGY ÉVE MÉG CSAK ÁBRÁND, homályos elképzelések halmaza volt, hogy az évtizedek alatt megszokott magyar könyvkiadói rendben változtatás történhet. Bár valamiféle jelek évek óta mutatkoztak, hiszen a tízegynéhány hivatásos kiadó mellett az egyetemek, a tudományos és a művelődési műhelyek több-kevesebb rendszerességgel megjelentek — rendszerint kis példányszámú és nehezen hozzáférhető — munkákkal. 1988 tavaszán aztán megkapták működési engedélyüket az első, nem állami könyvkiadók, számuk azóta gomba módra szaporodik. A könyvkiadás decentralizálásának többféle értelme van. Először is az, hogy a politikai téveszméken és félelmeken túl semmi sem indokolta a kultúra e területének a teljes központósitását. Van még egy lényeges előfeltétel: a Kiadói Főigazgatóság szerepének újragondolása, az engedélyezési eljárás megszüntetése. A könyvkiadásnak azonban nemcsak ilyen politikai-technikai,- hanem gazdasági előfeltételei is vannak. Évtizedek gyakorlata a könyvkiadást viszonylag jelentős mértékű állami támogatásban részesítette. A nyolcvanas években a támogatás mértéke először nem tudott lépést tartani a könyv nyomdai előállítási árának rohamos mértékű és megállíthatatlan emelkedésével, majd a költségvetés egyre nyomasztóbb mértékű válsághelyzetében egyáltalán a támogatás maga vált kérdésessé a kultúra egészében, így a könyvkiadásban is. Csökkent a támogatás, amelynek értékét tovább mérsékelte az infláció. Ebben a helyzetben a legtöbbet az írótársadalom veszítette. Egy folyamatosan, évtizedek óta működő író egyszercsak azt vette észre, hogy a kiadó nem köt vele előre szerződést, hogy az elfogadott kéziratot a megszokotthoz képest is csak többéves csúszással adja ki, hogy a honoráriumot — hiába a megállapodás szabadsága — továbbra is alacsony szinten tartják. Idén pedig már az sem ritka, hogy a szerződés négy évének lejártával inkább kifizetik a minimális honoráriumot, és eltekintenek a mű megjelentetésétől. Elsősorban a szépirodalmi és a tudományos műveket sújtja ez a helyzet, amelyek — néhány regény kivételével — kis (néhány ezres) példányszámban jelennek meg. A MEGALAKULÓ KIS KIADÓKNAK ebben a helyzetben — könnyen belátható — a legkisebb gondja éppen a kéziratok beszerzése. Kézirat van, s nem is kevés, nem is rossz színvonalú. A legnagyobb kiadói és olvasói érdeklődés természetesen azok iránt a művek iránt élénk, amelyek a korábbi években politikai tiltás miatt nem jelenhettek meg, de ezek a művek általában a régi nagy kiadóknál vártak eddig a sorsukra, s így most is ott jelennek meg. Az új kiadókat azok az írók keresik meg, akik „csak” egy jó versesvagy novelláskötettel, esszével házalnak isten tudja, mióta, pedig esetleg már 5-6 könyvük is megjelent idáig. Meg azok a pályakezdők reménykednek, akik eddig mindenhonnan azt hallották: türelem. S jelentkeznek olyanok is, akiknek máshol elfogadott kéziratuk van, de reménykednek, hogy egy új kiadónál esetleg 3-4 évvel hamarabb is megjelenhet a művük, s ennek reményében még a kevesebb honoráriumot is elfogadnák. Jó kézirat tehát van, nem éppen elegendő, hanem sok. Nyomdai kapacitás is van, s egyelőre még papír is. Egy elfogadott,, megszerkesztett kéziratot némi ügyességgel már 2-3 hónap múltán könyvként lehet megvásárolni. A könyvkiadáshoz viszont tőke is szükséges. S ezzel az új, néhány személyes kiadói vállalkozások általában nemigen rendelkeznek. Hogyan hidalható át ez a hiány? önként kínálkozik a kölcsönfelvétel. S a bankok adnak is hitelt. Igen ám, de a kamat, mint tudjuk, 20 százalék körüli, s ezt is be kell építeni a könyv árába. Másrészt a bank is tudja, hogy nem a háromezer példányban megjelenő verseskönyv vagy esszé, hanem a sok tízezer példányos lektűr vagy a politikai szenzáció fogja megtermelni a kölcsönt meg a kamatát. HA TEHÁT EGY KIADÓ irodalmi és tudományos értékekét akar kiadni, másfelé kell keresnie segítséget. Gondol nyilván a szponzorokra. Érdek nélkül ma már viszont senki sem szponzorál, másrészt meg ma az egész magyar kultúra szponzorokat keres. Akkor hát a könyv árát úgy kell megállapítani, hogy ne legyen ráfizetéses. Csakhogy így egy új magyar verseskönyv, amely idén keménykötésben 30-40 forint volt az állami kiadóknál, azonnal 3-4-szeres árúvá változik. S hányán tudják azt megfizetni? A könyvárak, sajnos, így is emelkednek, de hogy ennek mértéke elviselhető legyen, be kell kapcsolni még egy forrást: az „állami” támogatást. Azért teszem idézőjelbe e jelzőt, hogy érzékeltessem: itt tulajdonképpen a magyar népgazdaság forrásainak elosztásáról van szó, nem az állam, hanem a nép adja a. támogatást a kultúrának, s támogatni egy adott művet, egy értékes tendenciát, kiadói politikát kell, s ilyképpen nem szabad különbséget tenni állami és magánkönyvkiadó között. A magyar könyvkiadás válságát csak úgy lehet felszámolni, ha ' a sokkal racionálisabban megszervezett kiadás következetes és elegendő mértékű támogatásban részesül. Emellett biztosítani szükséges a nyomdák és a könyvkereskedelem racionalitását is, az árakat és a költségeket a valós értékekhez közelítve. Akkor talán a könyvárak nem emelkednének a csillagos égig. . Aki ma végigtekint a könyvpiacon, százforintos átlagárakkal találkozik az egyszerűbb kiadványoknál is. Nem a messzi jövőbe, csak ez évre előretekintve: a hivatalosan előrejelzett infláció mértékét ismerve, vajon lesz-e pénze a magyar átlagolvasónak arra, hogy havonta 8-10 darab könyvet megvásároljon? Vagy azt kell mondania: fontosabb a kenyér, a tej, a cipő a gyereknek? Vasy Géza PÁLYAVÁLASZTÁS A tudás felértékelődése Az érettségi védelmében Az általános iskolák nyolcadik osztályosainak életük meghatározó kérdéséről kell e hetekben dönteniük. Több tucat, előttük álló lehetőség közül kell kiválasztaniuk a számukra legmegfelelőbbet: egy szakmát, egy iskolát, hogy március 15-éig elküldhessék jelentkezési lapjaikat. Pályaválasztás. Megyénkben 8841 nyolcadik osztályost érint ebben az esztendőben. Mintegy 8 százalékuk — az előző évek átlagai alapján — nem fogja majd középfokú oktatási intézményben folytatni tanulmányait, az osztályismétlők pedig — ugyancsak az eddigi átlagok számításbavételével — körülbelül négyszázan lesznek. Ennek a 8841 gyereknek a sorsáról, kilátásairól, perspektíváiról beszélgettünk Czinege Gáborral, a Bács-Kiskun Megyei Pedagógiai Intézet igazgatóhelyettesével és Bognár Mihállyal, a Bács-Kiskun Megyei Tanács művelődési osztályának csoportvezetőjével. S bár a két interjú egymástól függetlenül, más-más időpontban készült, párhuzamba állításuk — talán — szolgálhat némi tanulsággal. Bognár Mihály: Szándékoltan keltjük az érdeklődést az érettségit adó szakmák iránt. A gimnáziumok népszerűségét ugyancsak szeretnénk visszaszerezni. Ezt kívánja tőlünk az új helyzet, melybe a pályaválasztóié kerültek. Nekik mar a piacorientált gazdaságnak kell megfelelniük, s fel kell hogy készüljenek arra is, hogy ők mar négy-öt alkalommal pályát fognak váltani. A jövqben megfordul az értékrend. Míg ma magasan szakképzett munkaerőről beszélünk, holnap már az általánosan művelt és magasan szakképzett emberekre lesz szükség. S itt érhető nyomon a gimnázium előnyé. Az USA-ban már körülbelül 80 százalék a szellemi érték egy világszínvonalú termékben, s mindössze 20 százalék a kézi munka. A munkásosztály aránya — a háború utáni 45-50 százalékról — 20 százalékra csökkent. A modern technika követelményeként a „derékhadat” hamarosan nálunk is az érettségizett embereknek kell képezniük, nem lesz szükség a maihoz hasonló fizikai munkára. S még valami: a pályaválasztás egy életre szól. A gimnázium pedig nemcsak a továbbtanulásra készít elő, hanem a munkába állásra is. Egy biztosabb szakmaválasztást tesz lehetővé. Elvégre sehol a világon nem kényszerítik ilyen kis korban ilyen jelentős döntésre a gyereket. Czinege Gábor: — A pályaválasztásra való felkészítés az általános iskolai nevelő-oktató munka szerves része kell hogy legyen. Sajnos, máig sem sikerült elemi a szülőknél, pedagógusoknál, hogy pályaválasztásra ne csak hetediknyolcadik osztályban gondoljanak. Ha egy gyerek megszokja, hogy soha semmiben nincs döntési joga, nem kérik ki a véleményét a családot érintő kisebb-nagyobb dolgokról, akkor hogyan élhetne most, a hirtelen jött döntési kényszerrel felelősségteljesen? B. M.: — A piacgazdaságban oly gyors változások zajlanak, melyeket számításba véve nem hiszem, hogy sok igazgató meri vállalni, hogy három év múlva is számít az adott szakmában, az adott gyerekre. Annak a 6-8 százaléknak pedig, mely vagy nem akar, vagy nem tud a nyolc általános után továbbtanulni, pillanatnyilag nincs perspektívája. Ha valami nagyon gyorsan elindul, akkor az a tudás felértékelődése lesz. S bár az oktatási törvény lehetőséget ad a tankötelezettség tanfolyamokon, betanításokon történő teljesítésére is, nem hiszem, hogy a mi vállalataink ilyen munkaerőt keresnek. Cz. G.: — A pályaválasztók tíz- tizenkét százaléka fordul hozzánk tanácsadásért. Egy részük döntés- képtelen, a többiek egészségileg károsultak. Velük már hetediktől foglalkozunk. Ezt indokolja az is, hogy míg egy átlagos ember 25-30 pályára szinte azonosan alkalmas, számukra két-három területet tudunk általában javasolni. IB. M.:1— Az egészségileg károsultakra természetesen az iskolák is jobban odafigyelnek, hiszen számukra szűkebb a lehetőségek köre, abban azonban már nem vagyok olyan biztos, hogy az a bizonyos piacorientált gazdaság is ilyen humánus lesz velük. Cz. G.: — A pályaválasztási tanácsadásnak is megvannak természetesen a maga kételyei. Megvizsgáljuk a gyermek személyiségét, adottságait, s alkalmasnak találjuk most bizonyos területre. De az érvényes lesz-e három év múlva is? Mi történik, ha ebben az időszakban a gyerek személyiségét ért hatások a tanácsadásommal éppen ellenkező hatásúak? Tehát a jellembéli tulajdonságokra kiemelt hangsúlyt kell helyeznünk, hogy „bemérhessük”, hogyan reagal, milyen irányban formálódik majd a gyerek. B. M.: — A felvételiprotekcionizmus része a társadalom eltéréseinek, s nem tudta megoldani a város, a megye, a minisztérium sem. Ám, ha az iskolát már nem felülről felügyelik, amikor megtörténik a horizontális ellenőrzés, ha komolyan veszik az önállóságukat, akkor kiküszöbölhető lesz. Egyébként pedig, ha a tudás lesz az érték a papír helyett, akkor a protekcionizmusjelentőségét veszti. Ma már az a vállalat, amely megelégszik a fedezet — vagyis tudás — nélküli bizonyítvánnyal, egyszerűen meghal. G. Tóth Tímea Anikó háborúja Min múlik egy film sikere? A forgalmazáson például. Képzeljük el, hogy egy izraeli- amerikai producer milliárdossá növi ki magát. Képzeljük el, hogy cége egy nyugat-európai országban ötszáz mozit vásárol. Képzeljük el, hogy a saját mozijaiban saját maga gyártotta filmeket vetíttet. Ebben a hálózatban tömegsikert jósolok a Hanna háborúja című filmnek. Kérdés, persze, hogy Menahem Golan vállalkozása-megérdemelten váltja-e ki az érdeklődést. A válasz közelebbről érint bennünket, mint gondolnánk. A Hanna háborúja ugyanis Szenes Hannáról szól. A magyar származású, izraeli legendájú angol tisztről, akit 1944-ben ejtőernyővel dobtak le a jugoszláv partizánok közé. Onnan szivárgott át Magyarországra. Szülővárosában, Budapesten antifasisztákkal vette volna föl a kapcsolatot. A kémelhárítók azonban elfogták. Majd néhány hónap múlva kirakatpert rendeztek a nyilasok: zsidó vádlottra volt szükségük. Szenes Hannát halálra ítélték, és 1944 novemberében kivégezték. Ha élve maradt volna, még most se töltené be a hetvenet. A külföldi közönség érdeklődéssel nézte Szenes Hanna filmbéli sorsát. Tetszett neki a Magyarországon forgatott és nem kevés magyar színész közreműködésével készített film. Már itthon tűnődöm azon, hogy Izrael fiatal állam. Éppen csak negyvenéves, szüksége van saját történelemre és saját hősökre. Nos, Szenes Anikó holtában is alkalmas a'hősi szerepre. Magyar kultúrájú családban nőtt fel, másságára csak a zsidótörvények döbbentették rá. Külföldre ment, mint oly sokan a harmincas évek végén. Azzal a különbséggel, hogy Anikó—Anna— Hanna új' hazát is keresett magának. A kibucok Palesztináját, a későbbi Izraelt Kibucból jelentkezett az angol hadseregbe, hogy Európában harcolhasson. A nácik ellen, persze. Itthon elfogták, hazaárulással vádolták. Akkor kezd izgalmassá válni a kommersz eszközökkel feldúsított film, amikor Maruschka Detmers, az eddig inkább vetkőzéseiről ismert színésznő dacosan fölveti a fejét. Ezt vágja a nyilas vészbírák arcába: „Hazaárulás? Nekem ez az ország nem a hazám. Engem itt kiközösítettek.” Gondoljuk csak meg, hány százezer magyar állampolgár mondhatta volna ezt 1944—45 táján. Talán mondta is, ezt már tőlük sosem fogjuk megtudni. Azt viszont tudjuk, hogy Radnóti Miklós, a szintén kiközösített költő a tarkón lövés csaknem biztos tudatában nem térképnek nézte ezt a tájat 1944. január 17-én írta: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt ki; ország, messzeringó gyermekkorom vüága. / Belőle, nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága / s remélem, testem is majd e földbe süpped el. / Itthon vagyok.” Két változat a korabeli magatartásra. Radnótié megrendítő, megindító. A filmbéli Szenes Hannáé megrendítő, elgondolkoztató. Azt hiszem, Menahem Golannak éppen ilyen hősre volt szüksége. Olyan hősre, akivel azonosulhatnak egy alig négy évtizedes állam fiataljai. Különben a rendező szerint Magyarországot 1944. március 16-án szállta meg a német hadsereg. A nyilashatalom-átvétel pedig a valóságosnál szintén három nappal korábban ment végbe. Ami a legfurcsább: a Szenes hanna kivégzésére felsorakozott katonák — árpádsávos szalag a karjukon —• magyar egyenruhás tiszt Feuer vezényszavára tüzelnek. Hát bizony, szépek a magyar tájak, tehetségesek a magyar színészek. De a magyarországi forgatás idején elkélt volna egy-két magyar történész szakértő is. . Ettől függetlenül érdemes volna itthon is bemutatni Anikó háborúját Hátha kiprovokálná belőlünk a választ egy időszerű kérdésre: hogyan is állunk a hazaszeretettel? Zöldi László PETŐFI népéé AJÁNLATA LEMEZ Hts/TI i’ETKH- Pl HO« Iliin KO ■ 1. 11 .... I■■ I II ■ I I I 11 *. III Ezerkilencszáznyolcvanhét őszén hallottunk először készülő énekeslemezről, Piros Ildikótól. Azóta eltelt egy kis idő és megvalósult a terv, bárki felteheti lemezjátszója korongjára a Piros. Ildikó—Huszti Péter színész házaspár Te meg én című albumát, melyen sanzonok sorakoznak. Mostanában egyre több a színészlemez, és nem is csodálkozunk azon, ha újdonságot látunk a boltókban, inkább azon törjük a fejünket, ki nem állt még mikrofon elé. Tegyék ezt azok, akiknek valóban különleges a hangjuk, úgymond: kincs van a torkukban. Müyen is Piros Ildikó hangja? Lágy, ' finom, ám mégsem különös. Csak: kellemes. Ez is elegendő, hogy hangulatos, varázsos dalok kerüljenek a barázdákra. És Huszti Péteré? Bársonyos, remegő, néhol érces, karakteres hang. így együtt, a két énekhang kiegészíti egymást, a fent emlegetett különlegességet együtt adják. És persze a dalok, melyek szólóban és duettben váltogatják egymást a lemez két oldalán. A legjobb számok természetesen a patinás sanzonok (Csak a szépre emlékezem, Ez az a dal, Hulló levelek, A Grand Boulevard, Párizs ege alatt stb.), de a mai keletűek között is akad érdekes felvétel (Két karodban). A tizennégy dalból megismerhetjük egy kicsit a népszerű színész házaspárt, bár titkuk azért még marad bőven. Talán majd a következő albumon többet feltárnak magukból. Nem tartjuk elképzelhetetlennek azt sem, hogy meglévő közös irodalmi műsoruk közé ékelt sanzonokkal jelentkeznek legközelebb. Mert mégis inkább színészek ők, mintsem énekesek. Szívesen hallgatnánk Husztiékat prózában is, amikor csak „kikapcsolódásképp” énekelnének. Talán majd jövőre? Vagy Kecskeméten, Piros Ildikó szülővárosában—egy régen várt önálló esten? (Qualiton; Piros Ildikó—Huszti Péter: Te meg én — SLPM 16763) f B. T. KÖNYV Lukács és Száraz A Magvető Könyvkiadó Gyorsuló idő sorozatában jelentette meg Lukács György utolsó, befejezett és Száraz György torzóban maradt kötetét. 1968- ban írta Lukács A demokratizálódás jelene és jövője című munkáját, magyarul most jelent meg első kiadása. (Német nyelven 1985-ben adták ki.) A'mű párhuzamosan készült utolsó — torzóban maradt ^- 'filozófiai munkájával, A társadalmi lét ontológiájával. A kötet születését befolyásolták az 1968-as esztendő főbb eseményei (nyugat-európai diákmozgalmak, a baloldal előretörése, az új gazdasági mechanizmus stb.), lényegében arra a kérdésre igyekszik válaszolni, hogy lehet-e polgári demokrácia alternatívája a szocializmus reformjának. Vizsgálja a valódi alternatíva mibenlétét, kimutatva: mind a polgári demokráciákkal, mind a szocializmus eszméjét kisajátító és eltorzító sztálinizmussal szemben csak a szocialista demokrácia jelentheti az új társadalmi rendet kialakító fejlődés útját. Száraz György Erdély múltjáról, jelenidőben című posztumusz kötete a Népszabadságban 1983—1986 között tizenhat folytatásban közreadott írásokat formálta könyvvé, a Száraz-hagyatékban maradt, e témához gyűjtött tanulmányokkal kiegészítve. „A történelem a valóság tudománya. A valóság ismerete nélkül illúzió minden, amit a múltról állítunk, és ingatag a jövő, amit építünk” — idézi fel a közelmúlt egyik követésre méltó történészi alapállását Száraz György, amikor önmaga, az' író, a publicista, a mindenkori gondolidő ♦ + + gyorsuló idő + dő + + gyorsuló idő + + Lukács György A demokratizálódás jelene és jövője I Száraz György | Erdély múltjáról, jelenidőben kődó ember számára elfogultságtól, mítoszoktól mentes hitvallást keres, Erdély múltjával foglalkozva. A mai téveszmék mélybe nyúló gyökereit kutatva a hamis tudat kialakulását vizsgálja — az életműből eddig megismert tárgyszerűséggel, elfogulatlansággal, a történelem kritikus pontjainak, á közös múlt jelenünkben élő vonulatainak újragondolásával. K. M. FÖLYÖräÄTM Inkognito Exkluzív kulturális folyóirattal bővült az újságárusok egyre színesebb kínálata. A lap címe: Inkognito. S hogy miért épp ez, azt szerkesztői így foglalták össze: ... a kultúra jeles képviselői, a sajátjuktól elütő témákban vagy formában — mintegy inkognitóban — mondjanak véleményt a minket körülvevő világból.” Az első lapszám vitathatatlanul igényességre tör. Talán legkiemelkedőbb írása az Elnémított tanú, mely Magyar Judit tollából látott napvilágot, s emberi útról, annak filmjeiről beszél. Azokról, „ ... amiket évekre betiltanak, de igazságtartalmukat végül igazolja az idő”. Miért nem fogadta el Bubik István az 1988. évi Erzsébet-díjat? Az ügy apropóján Verebes István írt szubjektív vallomást. Bayer Dona A magyar lélek fotográfusa címmel mutatja be Korniss Pétert. Falvay Klára Jászai-dijas színművész a művészetről, a színházról monologizál. Szegvári Katalin a Nemzeti Színház múltjából kerekít történelmi krimit. Csömör Géza a cigányügyről vall. A végeredmény pedig — többek szerint — az utóbbi évek magyar sajtójának egyik legreálisabb írása ez ügyben. Az Inkognito további hasábjain — egyebek mellett — R. Székely Júlia, Lukács Sándor, Cserhalmi György, Császár Angéla írásai jelentek meg. Akinek pedig még ez sem elegendő, ahhoz á felelős szerkesztő e szavakat intézi: „Nem ajánljuk magunkat, hanem szeretnénk bizalmukra rászolgálni.” G. T. T.