Petőfi Népe, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-02 / 28. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1989. február 2. Kis kiadók nagy gondjai EGY ÉVE MÉG CSAK ÁB­RÁND, homályos elképzelések hal­maza volt, hogy az évtizedek alatt megszokott magyar könyvkiadói rendben változtatás történhet. Bár valamiféle jelek évek óta mutatkoz­tak, hiszen a tízegynéhány hivatá­sos kiadó mellett az egyetemek, a tudományos és a művelődési műhe­lyek több-kevesebb rendszeresség­gel megjelentek — rendszerint kis példányszámú és nehezen hozzáfér­hető — munkákkal. 1988 tavaszán aztán megkapták működési enge­délyüket az első, nem állami könyv­kiadók, számuk azóta gomba mód­ra szaporodik. A könyvkiadás decentralizálásá­nak többféle értelme van. Először is az, hogy a politikai téveszméken és félelmeken túl semmi sem indokol­ta a kultúra e területének a teljes központósitását. Van még egy lé­nyeges előfeltétel: a Kiadói Főigaz­gatóság szerepének újragondolása, az engedélyezési eljárás megszünte­tése. A könyvkiadásnak azonban nemcsak ilyen politikai-technikai,- hanem gazdasági előfeltételei is vannak. Évtizedek gyakorlata a könyvkiadást viszonylag jelentős mértékű állami támogatásban ré­szesítette. A nyolcvanas években a támogatás mértéke először nem tu­dott lépést tartani a könyv nyomdai előállítási árának rohamos mértékű és megállíthatatlan emelkedésével, majd a költségvetés egyre nyomasz­tóbb mértékű válsághelyzetében egyáltalán a támogatás maga vált kérdésessé a kultúra egészében, így a könyvkiadásban is. Csökkent a támogatás, amelynek értékét to­vább mérsékelte az infláció. Ebben a helyzetben a legtöbbet az írótársadalom veszítette. Egy fo­lyamatosan, évtizedek óta működő író egyszercsak azt vette észre, hogy a kiadó nem köt vele előre szerző­dést, hogy az elfogadott kéziratot a megszokotthoz képest is csak több­éves csúszással adja ki, hogy a ho­noráriumot — hiába a megállapo­dás szabadsága — továbbra is ala­csony szinten tartják. Idén pedig már az sem ritka, hogy a szerződés négy évének lejártával inkább kifi­zetik a minimális honoráriumot, és eltekintenek a mű megjelentetésé­től. Elsősorban a szépirodalmi és a tudományos műveket sújtja ez a helyzet, amelyek — néhány regény kivételével — kis (néhány ezres) példányszámban jelennek meg. A MEGALAKULÓ KIS KI­ADÓKNAK ebben a helyzetben — könnyen belátható — a legkisebb gondja éppen a kéziratok beszerzé­se. Kézirat van, s nem is kevés, nem is rossz színvonalú. A legnagyobb kiadói és olvasói érdeklődés termé­szetesen azok iránt a művek iránt élénk, amelyek a korábbi években politikai tiltás miatt nem jelenhettek meg, de ezek a művek általában a régi nagy kiadóknál vártak eddig a sorsukra, s így most is ott jelennek meg. Az új kiadókat azok az írók ke­resik meg, akik „csak” egy jó verses­vagy novelláskötettel, esszével há­zalnak isten tudja, mióta, pedig eset­leg már 5-6 könyvük is megjelent idáig. Meg azok a pályakezdők re­ménykednek, akik eddig minden­honnan azt hallották: türelem. S je­lentkeznek olyanok is, akiknek más­hol elfogadott kéziratuk van, de re­ménykednek, hogy egy új kiadónál esetleg 3-4 évvel hamarabb is megje­lenhet a művük, s ennek reményé­ben még a kevesebb honoráriumot is elfogadnák. Jó kézirat tehát van, nem éppen elegendő, hanem sok. Nyomdai ka­pacitás is van, s egyelőre még papír is. Egy elfogadott,, megszerkesztett kéziratot némi ügyességgel már 2-3 hónap múltán könyvként lehet megvásárolni. A könyvkiadáshoz viszont tőke is szükséges. S ezzel az új, néhány személyes kiadói vállal­kozások általában nemigen rendel­keznek. Hogyan hidalható át ez a hiány? önként kínálkozik a köl­csönfelvétel. S a bankok adnak is hitelt. Igen ám, de a kamat, mint tudjuk, 20 százalék körüli, s ezt is be kell építeni a könyv árába. Más­részt a bank is tudja, hogy nem a háromezer példányban megjelenő verseskönyv vagy esszé, hanem a sok tízezer példányos lektűr vagy a politikai szenzáció fogja megter­melni a kölcsönt meg a kamatát. HA TEHÁT EGY KIADÓ iro­dalmi és tudományos értékekét akar kiadni, másfelé kell keresnie segítséget. Gondol nyilván a szpon­zorokra. Érdek nélkül ma már vi­szont senki sem szponzorál, más­részt meg ma az egész magyar kul­túra szponzorokat keres. Akkor hát a könyv árát úgy kell megállapí­tani, hogy ne legyen ráfizetéses. Csakhogy így egy új magyar verses­könyv, amely idén keménykötésben 30-40 forint volt az állami kiadók­nál, azonnal 3-4-szeres árúvá válto­zik. S hányán tudják azt megfizetni? A könyvárak, sajnos, így is emel­kednek, de hogy ennek mértéke el­viselhető legyen, be kell kapcsolni még egy forrást: az „állami” támo­gatást. Azért teszem idézőjelbe e jelzőt, hogy érzékeltessem: itt tulaj­donképpen a magyar népgazdaság forrásainak elosztásáról van szó, nem az állam, hanem a nép adja a. támogatást a kultúrának, s támo­gatni egy adott művet, egy értékes tendenciát, kiadói politikát kell, s ilyképpen nem szabad különbséget tenni állami és magánkönyvkiadó között. A magyar könyvkiadás vál­ságát csak úgy lehet felszámolni, ha ' a sokkal racionálisabban megszer­vezett kiadás következetes és ele­gendő mértékű támogatásban ré­szesül. Emellett biztosítani szüksé­ges a nyomdák és a könyvkereske­delem racionalitását is, az árakat és a költségeket a valós értékekhez kö­zelítve. Akkor talán a könyvárak nem emelkednének a csillagos égig. . Aki ma végigtekint a könyvpiacon, százforintos átlagárakkal találko­zik az egyszerűbb kiadványoknál is. Nem a messzi jövőbe, csak ez évre előretekintve: a hivatalosan előrejelzett infláció mértékét ismer­ve, vajon lesz-e pénze a magyar át­lagolvasónak arra, hogy havonta 8-10 darab könyvet megvásároljon? Vagy azt kell mondania: fontosabb a kenyér, a tej, a cipő a gyereknek? Vasy Géza PÁLYAVÁLASZTÁS A tudás felértékelődése Az érettségi védelmében Az általános iskolák nyolcadik osztályosainak életük meghatározó kér­déséről kell e hetekben dönteniük. Több tucat, előttük álló lehetőség közül kell kiválasztaniuk a számukra legmegfelelőbbet: egy szakmát, egy iskolát, hogy március 15-éig elküldhessék jelentkezési lapjaikat. Pályaválasztás. Megyénkben 8841 nyolcadik osztályost érint ebben az esztendőben. Mintegy 8 százalékuk — az előző évek átlagai alapján — nem fogja majd középfokú oktatási intézményben folytatni tanulmányait, az osztályismétlők pedig — ugyancsak az eddigi átlagok számításbavételével — körülbelül négyszázan lesznek. Ennek a 8841 gyereknek a sorsáról, kilátásairól, perspektíváiról beszél­gettünk Czinege Gáborral, a Bács-Kiskun Megyei Pedagógiai Intézet igazgatóhelyettesével és Bognár Mihállyal, a Bács-Kiskun Megyei Tanács művelődési osztályának csoportvezetőjével. S bár a két interjú egymástól függetlenül, más-más időpontban készült, párhuzamba állításuk — talán — szolgálhat némi tanulsággal. Bognár Mihály: Szándékoltan keltjük az érdeklődést az érettségit adó szakmák iránt. A gimnáziu­mok népszerűségét ugyancsak sze­retnénk visszaszerezni. Ezt kívánja tőlünk az új helyzet, melybe a pá­lyaválasztóié kerültek. Nekik mar a piacorientált gazdaságnak kell megfelelniük, s fel kell hogy készül­jenek arra is, hogy ők mar négy-öt alkalommal pályát fognak váltani. A jövqben megfordul az értékrend. Míg ma magasan szakképzett mun­kaerőről beszélünk, holnap már az általánosan művelt és magasan szakképzett emberekre lesz szük­ség. S itt érhető nyomon a gimnázi­um előnyé. Az USA-ban már kö­rülbelül 80 százalék a szellemi érték egy világszínvonalú termékben, s mindössze 20 százalék a kézi mun­ka. A munkásosztály aránya — a háború utáni 45-50 százalékról — 20 százalékra csökkent. A modern technika követelményeként a „de­rékhadat” hamarosan nálunk is az érettségizett embereknek kell ké­pezniük, nem lesz szükség a maihoz hasonló fizikai munkára. S még va­lami: a pályaválasztás egy életre szól. A gimnázium pedig nemcsak a továbbtanulásra készít elő, hanem a munkába állásra is. Egy bizto­sabb szakmaválasztást tesz lehető­vé. Elvégre sehol a világon nem kényszerítik ilyen kis korban ilyen jelentős döntésre a gyereket. Czinege Gábor: — A pályavá­lasztásra való felkészítés az általá­nos iskolai nevelő-oktató munka szerves része kell hogy legyen. Saj­nos, máig sem sikerült elemi a szü­lőknél, pedagógusoknál, hogy pá­lyaválasztásra ne csak hetedik­nyolcadik osztályban gondolja­nak. Ha egy gyerek megszokja, hogy soha semmiben nincs döntési joga, nem kérik ki a véleményét a családot érintő kisebb-nagyobb dolgokról, akkor hogyan élhetne most, a hirtelen jött döntési kény­szerrel felelősségteljesen? B. M.: — A piacgazdaságban oly gyors változások zajlanak, me­lyeket számításba véve nem hi­szem, hogy sok igazgató meri vál­lalni, hogy három év múlva is szá­mít az adott szakmában, az adott gyerekre. Annak a 6-8 százaléknak pedig, mely vagy nem akar, vagy nem tud a nyolc általános után továbbtanulni, pillanatnyilag nincs perspektívája. Ha valami na­gyon gyorsan elindul, akkor az a tudás felértékelődése lesz. S bár az oktatási törvény lehetőséget ad a tankötelezettség tanfolyamokon, betanításokon történő teljesítésére is, nem hiszem, hogy a mi vállala­taink ilyen munkaerőt keresnek. Cz. G.: — A pályaválasztók tíz- tizenkét százaléka fordul hozzánk tanácsadásért. Egy részük döntés- képtelen, a többiek egészségileg károsultak. Velük már hetediktől foglalkozunk. Ezt indokolja az is, hogy míg egy átlagos ember 25-30 pályára szinte azonosan alkalmas, számukra két-három területet tu­dunk általában javasolni. IB. M.:1— Az egészségileg káro­sultakra természetesen az iskolák is jobban odafigyelnek, hiszen szá­mukra szűkebb a lehetőségek köre, abban azonban már nem vagyok olyan biztos, hogy az a bizonyos piacorientált gazdaság is ilyen hu­mánus lesz velük. Cz. G.: — A pályaválasztási ta­nácsadásnak is megvannak termé­szetesen a maga kételyei. Megvizs­gáljuk a gyermek személyiségét, adottságait, s alkalmasnak találjuk most bizonyos területre. De az ér­vényes lesz-e három év múlva is? Mi történik, ha ebben az időszak­ban a gyerek személyiségét ért ha­tások a tanácsadásommal éppen ellenkező hatásúak? Tehát a jel­lembéli tulajdonságokra kiemelt hangsúlyt kell helyeznünk, hogy „bemérhessük”, hogyan reagal, milyen irányban formálódik majd a gyerek. B. M.: — A felvételiprotekcio­nizmus része a társadalom eltérése­inek, s nem tudta megoldani a vá­ros, a megye, a minisztérium sem. Ám, ha az iskolát már nem felülről felügyelik, amikor megtörténik a horizontális ellenőrzés, ha komo­lyan veszik az önállóságukat, ak­kor kiküszöbölhető lesz. Egyéb­ként pedig, ha a tudás lesz az érték a papír helyett, akkor a protekcio­nizmusjelentőségét veszti. Ma már az a vállalat, amely megelégszik a fedezet — vagyis tudás — nélküli bizonyítvánnyal, egyszerűen meg­hal. G. Tóth Tímea Anikó háborúja Min múlik egy film sikere? A forgalmazáson például. Képzeljük el, hogy egy izraeli- amerikai producer milliárdossá nö­vi ki magát. Képzeljük el, hogy cége egy nyugat-európai országban öt­száz mozit vásárol. Képzeljük el, hogy a saját mozijaiban saját maga gyártotta filmeket vetíttet. Ebben a hálózatban tömegsikert jósolok a Hanna háborúja című filmnek. Kérdés, persze, hogy Menahem Golan vállalkozása-megérdemelten váltja-e ki az érdeklődést. A válasz közelebbről érint ben­nünket, mint gondolnánk. A Han­na háborúja ugyanis Szenes Hanná­ról szól. A magyar származású, iz­raeli legendájú angol tisztről, akit 1944-ben ejtőernyővel dobtak le a jugoszláv partizánok közé. Onnan szivárgott át Magyarországra. Szü­lővárosában, Budapesten antifa­sisztákkal vette volna föl a kapcso­latot. A kémelhárítók azonban el­fogták. Majd néhány hónap múlva kirakatpert rendeztek a nyilasok: zsidó vádlottra volt szükségük. Sze­nes Hannát halálra ítélték, és 1944 novemberében kivégezték. Ha élve maradt volna, még most se töltené be a hetvenet. A külföldi közönség érdeklődés­sel nézte Szenes Hanna filmbéli sor­sát. Tetszett neki a Magyarorszá­gon forgatott és nem kevés magyar színész közreműködésével készített film. Már itthon tűnődöm azon, hogy Izrael fiatal állam. Éppen csak negyvenéves, szüksége van saját történelemre és saját hősökre. Nos, Szenes Anikó holtában is alkalmas a'hősi szerepre. Magyar kultúrájú családban nőtt fel, másságára csak a zsidótörvények döbbentették rá. Külföldre ment, mint oly sokan a harmincas évek végén. Azzal a kü­lönbséggel, hogy Anikó—Anna— Hanna új' hazát is keresett magá­nak. A kibucok Palesztináját, a ké­sőbbi Izraelt Kibucból jelentkezett az angol hadseregbe, hogy Európá­ban harcolhasson. A nácik ellen, persze. Itthon elfogták, hazaárulás­sal vádolták. Akkor kezd izgalmassá válni a kommersz eszközökkel feldúsított film, amikor Maruschka Detmers, az eddig inkább vetkőzéseiről is­mert színésznő dacosan fölveti a fejét. Ezt vágja a nyilas vészbírák arcába: „Hazaárulás? Nekem ez az ország nem a hazám. Engem itt ki­közösítettek.” Gondoljuk csak meg, hány száz­ezer magyar állampolgár mondhat­ta volna ezt 1944—45 táján. Talán mondta is, ezt már tőlük sosem fog­juk megtudni. Azt viszont tudjuk, hogy Radnóti Miklós, a szintén ki­közösített költő a tarkón lövés csaknem biztos tudatában nem tér­képnek nézte ezt a tájat 1944. janu­ár 17-én írta: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, ne­kem szülőhazám itt e lángoktól ölelt ki; ország, messzeringó gyer­mekkorom vüága. / Belőle, nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága / s remélem, testem is majd e földbe süpped el. / Itthon vagyok.” Két változat a korabeli magatar­tásra. Radnótié megrendítő, megin­dító. A filmbéli Szenes Hannáé megrendítő, elgondolkoztató. Azt hiszem, Menahem Golannak éppen ilyen hősre volt szüksége. Olyan hősre, akivel azonosulhatnak egy alig négy évtizedes állam fiataljai. Különben a rendező szerint Ma­gyarországot 1944. március 16-án szállta meg a német hadsereg. A nyilashatalom-átvétel pedig a va­lóságosnál szintén három nappal korábban ment végbe. Ami a leg­furcsább: a Szenes hanna kivégzésé­re felsorakozott katonák — árpád­sávos szalag a karjukon —• magyar egyenruhás tiszt Feuer vezényszavá­ra tüzelnek. Hát bizony, szépek a magyar tájak, tehetségesek a ma­gyar színészek. De a magyarországi forgatás idején elkélt volna egy-két magyar történész szakértő is. . Ettől függetlenül érdemes volna itthon is bemutatni Anikó háború­ját Hátha kiprovokálná belőlünk a választ egy időszerű kérdésre: ho­gyan is állunk a hazaszeretettel? Zöldi László PETŐFI népéé AJÁNLATA LEMEZ Hts/TI i’ETKH- Pl HO« Iliin KO ■ 1. 11 .... I■■ I II ■ I I I 11 *. III Ezerkilencszáznyolcvanhét őszén hallottunk először készülő énekes­lemezről, Piros Ildikótól. Azóta eltelt egy kis idő és megvalósult a terv, bárki felteheti lemezjátszója korongjára a Pi­ros. Ildikó—Huszti Péter színész házas­pár Te meg én című albumát, melyen sanzonok sorakoznak. Mostanában egyre több a színészlemez, és nem is csodálkozunk azon, ha újdonságot lá­tunk a boltókban, inkább azon törjük a fejünket, ki nem állt még mikrofon elé. Tegyék ezt azok, akiknek valóban különleges a hangjuk, úgymond: kincs van a torkukban. Müyen is Piros Ildikó hangja? Lágy, ' finom, ám mégsem különös. Csak: kel­lemes. Ez is elegendő, hogy hangulatos, varázsos dalok kerüljenek a barázdák­ra. És Huszti Péteré? Bársonyos, reme­gő, néhol érces, karakteres hang. így együtt, a két énekhang kiegészíti egy­mást, a fent emlegetett különlegességet együtt adják. És persze a dalok, melyek szólóban és duettben váltogatják egymást a le­mez két oldalán. A legjobb számok ter­mészetesen a patinás sanzonok (Csak a szépre emlékezem, Ez az a dal, Hulló levelek, A Grand Boulevard, Párizs ege alatt stb.), de a mai keletűek között is akad érdekes felvétel (Két karodban). A tizennégy dalból megismerhetjük egy kicsit a népszerű színész házaspárt, bár titkuk azért még marad bőven. Talán majd a következő albumon többet fel­tárnak magukból. Nem tartjuk elkép­zelhetetlennek azt sem, hogy meglévő közös irodalmi műsoruk közé ékelt sanzonokkal jelentkeznek legközelebb. Mert mégis inkább színészek ők, mint­sem énekesek. Szívesen hallgatnánk Husztiékat prózában is, amikor csak „kikapcsolódásképp” énekelnének. Talán majd jövőre? Vagy Kecskemé­ten, Piros Ildikó szülővárosában—egy régen várt önálló esten? (Qualiton; Pi­ros Ildikó—Huszti Péter: Te meg én — SLPM 16763) f B. T. KÖNYV Lukács és Száraz A Magvető Könyvkiadó Gyorsuló idő sorozatában jelentette meg Lukács György utolsó, befejezett és Száraz György torzóban maradt kötetét. 1968- ban írta Lukács A demokratizálódás jelene és jövője című munkáját, magya­rul most jelent meg első kiadása. (Né­met nyelven 1985-ben adták ki.) A'mű párhuzamosan készült utolsó — torzó­ban maradt ^- 'filozófiai munkájával, A társadalmi lét ontológiájával. A kötet születését befolyásolták az 1968-as esz­tendő főbb eseményei (nyugat-európai diákmozgalmak, a baloldal előretöré­se, az új gazdasági mechanizmus stb.), lényegében arra a kérdésre igyekszik válaszolni, hogy lehet-e polgári demok­rácia alternatívája a szocializmus re­formjának. Vizsgálja a valódi alternatí­va mibenlétét, kimutatva: mind a pol­gári demokráciákkal, mind a szocializ­mus eszméjét kisajátító és eltorzító sztálinizmussal szemben csak a szocia­lista demokrácia jelentheti az új társa­dalmi rendet kialakító fejlődés útját. Száraz György Erdély múltjáról, jelenidőben című posztumusz kötete a Népszabadságban 1983—1986 között tizenhat folytatásban közreadott íráso­kat formálta könyvvé, a Száraz-hagya­tékban maradt, e témához gyűjtött ta­nulmányokkal kiegészítve. „A történe­lem a valóság tudománya. A valóság ismerete nélkül illúzió minden, amit a múltról állítunk, és ingatag a jövő, amit építünk” — idézi fel a közelmúlt egyik követésre méltó történészi alapállását Száraz György, amikor önmaga, az' író, a publicista, a mindenkori gondol­idő ♦ + + gyorsuló idő + dő + + gyorsuló idő + + Lukács György A demokratizálódás jelene és jövője I Száraz György | Erdély múltjáról, jelenidőben kődó ember számára elfogultságtól, mítoszoktól mentes hitvallást keres, Erdély múltjával foglalkozva. A mai téveszmék mélybe nyúló gyökereit ku­tatva a hamis tudat kialakulását vizs­gálja — az életműből eddig megismert tárgyszerűséggel, elfogulatlansággal, a történelem kritikus pontjainak, á kö­zös múlt jelenünkben élő vonulatainak újragondolásával. K. M. FÖLYÖräÄTM Inkognito Exkluzív kulturális folyóirattal bő­vült az újságárusok egyre színesebb kí­nálata. A lap címe: Inkognito. S hogy miért épp ez, azt szerkesztői így foglal­ták össze: ... a kultúra jeles képvise­lői, a sajátjuktól elütő témákban vagy formában — mintegy inkognitóban — mondjanak véleményt a minket kö­rülvevő világból.” Az első lapszám vitathatatlanul igé­nyességre tör. Talán legkiemelkedőbb írása az Elnémított tanú, mely Magyar Judit tollából látott napvilágot, s em­beri útról, annak filmjeiről beszél. Azokról, „ ... amiket évekre betilta­nak, de igazságtartalmukat végül iga­zolja az idő”. Miért nem fogadta el Bubik István az 1988. évi Erzsébet-díjat? Az ügy apro­póján Verebes István írt szubjektív val­lomást. Bayer Dona A magyar lélek fo­tográfusa címmel mutatja be Korniss Pétert. Falvay Klára Jászai-dijas szín­művész a művészetről, a színházról monologizál. Szegvári Katalin a Nem­zeti Színház múltjából kerekít történel­mi krimit. Csömör Géza a cigányügyről vall. A végeredmény pedig — többek szerint — az utóbbi évek magyar sajtó­jának egyik legreálisabb írása ez ügy­ben. Az Inkognito további hasábjain — egyebek mellett — R. Székely Júlia, Lukács Sándor, Cserhalmi György, Császár Angéla írásai jelentek meg. Akinek pedig még ez sem elegendő, ahhoz á felelős szerkesztő e szavakat intézi: „Nem ajánljuk magunkat, ha­nem szeretnénk bizalmukra rászolgál­ni.” G. T. T.

Next

/
Oldalképek
Tartalom