Petőfi Népe, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-07 / 32. szám

1989. február 7. • PETŐFI NÉPE • 3 EMELKEDTEK A TÉRÍTÉSI DÍJAK Mit és mennyiért eszik a gyerek? • Előbb a gombóc, s ha marad hely: jöhet a leves. (Walter Péter felvételei) Vajon mit ehet a gyerek az iskolában, az óvodában? — hangzik el naponta sok családban, amikor a diák délután hazamenve megrohamozza a konyhát, s „öröm nézni”, ahogyan befalja az otthonit, legyen az bármi is. Ám február 1-jétől nem annyira az a kérdés, hogy mit, hanem mennyiért eszik a gyerek. Most ez a felnőttek legnagyobb gondja. Hogyan látják a kialakult helyzetet a legérintettebbek? A városi tanácsok művelődési osztályánál még fris­sek, s nem véglegesek azok a lepedőnyi kimutatások, amelyek arra hivatottak, hogy szemléltessék: a rendelet hatályba lépését követően hányán veszik, vehetik igény­be a közétkeztetést. Ugyancsak a napokban tárgyalják azt is, hogy kik kaphatnak és kiknek jut a tanácsi támogatásból. Hegedűs Deme Pál, a kecskeméti tanács illetékes osztályvezetője felháborodva fejti ki vélemé­nyét, miszerint a gyerekek korgó gyomra attól nemigen lesz tele, hogy a rendelet előkészítettségé foka kétségbe­ejtő, sőt kritikán aluli. — Hogyan alakul a gyermekélelme­zés statisztikája? — A városban tízezer-hatszáz az ál­talános iskolás, közülük eddig naponta nyolcezer-százán ettek. Korábban egy napközis étkeztetése 36,40 forintba ke­rült, ennek átlagtérítési díja 23 forint volt. Most pedig 44,80, ebből a szülői térítés 28, a többit a tanács fedezi. Az úgynevezett menzások egységesen — függetlenül a tanítási napok számától — havi 170 forintot fizettek. Most ez megszűnt, helyette étkezésenként 18 fo­rint a térítés. Az új helyzet leginkább a kétgyermekes családokat sújtja. Még nincsenek teljes adatok arra, hogy kö­rülbelül hányán nem igényelnek enni­valót az iskolákban, de például a Zója utcai tanárok előzetes felmérése szerint az eddigi 170 helyett februárra már csak kilencvenen kértek ebédet. — Mennyi az a pénz, amit támogatás- ként szétoszthatnak az iskoláknak, óvo­dáknak azzal, hogy a rászoruló gyerme­keken segítsenek? — A megyei tanács 940 ezer forintot adott e célra. Ez alamizsna, ha csak a hátrányos helyzetűeket Vesszük. Van­nak kifejezetten szegény családok, amelyeknek a gyermekei most étlen- szomjan hazamenőkké válnak mondta az osztályvezető, miközben azt ajánlotta, nézzek szét például a lenin- városi iskolában. A gyerekek déltájt hosszú sorba tö­mörülve várják, majd csak eljutnak az ebédkiadó ablakig. A nagyméretű alú- I míniumtálcákra a legkisebbek is szor­galmasan pakolják a poharat, az evő­eszközöket, míg az ügyeletes kiosztja a szalvétadarabokat. Az ablaknál a menü mindenkinek palócleves (zöldbabos, húsos, tejfölös), I mint a kifüggesztett heti étlapon látszik, a másodikból lehet választani: szilvás gombóc vagy burgo­nyás kocka közül. Legtöbben a gombóc mellett döntenek. A picik három, a na­gyobbak négy szemet kapnak. , Kele Szilvi köpenyén nemcsak a ne­ve, hanem az I-es is. — Mit ennél most legszívesebben? — Azt a levest szeretem, amibe ke­nyeret is tesznek, meg a másik, a túró­val készülő gombócot. Ez is jó. Szilvás. Meg halat ennék és húst — és közben az utolsó szilvamag is a tányérba kerül. A másik asztalnál egy jó húsban lévő kisfiú a levest otthagyja. A „nem ízlik?” kérdésre elmagyarázza: — Tetszik tudni, szeretem én a bab­levest, de csak amit anyu csinál. — Ám a gombóc az ő tányérjáról is elfogyott. • Ők még a napokban sorban álltak az ebédért. — Az új térítési díjjal itt is megcsap­pant a napközisek, a menzások száma? ,— kérdezem Jelenekné Kulman Erzsé­bet iskolatitkárt. — Majdnem hatszáz gyerekünk van, közülük töjbb.mint négyszázan szoktak itt enni.'A nyersanyágnormás térítéssel eddig huszonhatan mondták le az étke­zést, de várhatóan még több lesz a le­morzsolódás. Szinte szegénynegyed vesz körül bennünket. A szükséglaká­sokban élők, a környező cigányság — kispénzű emberek. Az eddigi felmérés szerint—ami nem egészen teljes—úgy száz gyerek, akiknek szivünk és persze rászorultságuk szerint adnánk étkezési térítést, ha az iskola egyáltalán kap annyit, hogy adhassunk. — Az iskolában kihelyezett konyhája van a vendéglátó vállalatnak. Hogyan gazdálkodik a konyhavezető? — Gyakorló szülők vagyunk mi is — mondja Búza Lászlóné —■, meg eny- nyi év alatt megismertük a gyerekek hasát. A heti étlapot általában úgy ál­lítjuk össze, hogy a kétszeri főzelékhez sütemény jár, a tésztához befőtt, gyü­mölcs, a húsokhoz savanyúság. Leg­több fogy például tejbegrízből. Érde­kes, hogy sok gyerek a húst meg sem eszi. Féltünk a sóskamártás beiktatásá­tól, de kitörölték a tányérokat. Ha va­laki repetát kér, amíg van, adunk. Úgy kalkulálunk, hogy egyik nap viszi a másikat. A nyersanyagnormás — egy gyerekre egyébként 7 deka nyershúst számíthatunk —étkeztetést máskülön­ben képtelenség megoldani. Egyik nap többe kerül, mint az engedélyezett fel­használás, a másikon kevesebbe. Mint a jó háziasszonynak, konyhaművész­nek kell lenni. Nekem azért az a véle­ményem, hogy bármennyire is nehéz kiszorítani a gyerekek iskolai étkezteté­sére járó százakat, mégiscsak az lenne a megoldás, hogy itt egyenek.’Ne csel­lengjenek étlen-szomjan, míg valaki hazaér a családból meleget tenni az asz­talra. S pár forint zsebpénz sem helyet­tesítheti a menzát, a napközit, mert látom, a forintokból ritkán lesz tej, kif­li, hamarabb csokoládé, cukor és rágó­gumi. Ferge Zsuzsa, ismert szociológus a napokban így nyilatkozott a térítési dí­jak emelésével kapcsolatosan: „Az országnak ezerszeresen megér­né, hogy az óvodákban és iskolákban ingyenes és jó minőségű étkezést adja­nak a gyerekeknek. Ez nem pazarlás, ez jövőépítés lenne. A térítési dijat emel­ték, de még ebből a megemelt díjból sem tudnak megfelelő minőségű és mennyiségű ennivalót adni a gyerekek­nek. Ez nem is piac, csak úgy teszünk, mintha az lenne. Véleményem szerint meg lehetett volna beszélni a családok­kal, hogy lényegesen kevésbé emelték volna a családi pótlékot, ugyanakkor a gyerekek ingyenes, vagy majdnem in­gyenes, jó étkezést kaptak volna. Ak­kor legalább minden gyerek naponta egyszer jót evett volna, nem egyre több teát tej helyett, tarhonyát1 hús helyett, ami amostani gyakorlat.” Pulai Sára Elkészült a tűzvédelmi törvény tervezete A tűzvédelmi bírság bevezetését, va­lamint országos, megyei, illetve fővárosi tűzbiztonsági tanácsok felállítását rög­zíti egyebek között a tűz elleni védeke­zésről és a tűzoltóságról szóló törvény tervezete. A magas szintű jogszabályja­vaslatot várhatóan még az idén napi­rendre tűzi az Országgyűlés. A tűzvédelem törvényi szabályozását mindenekelőtt az utóbbi^ esztendőkben pusztító, több száz millió forintos kárt okozó és évente több mint 200 áldoza­tot követelő tűzesetek tették szükséges­sé — tájékoztatta dr. Joó Bálint tűzoltó őrnagy, a törvény-előkészítő munkabi­zottság vezetője az MTI munkatársát. Mint mondotta, az utóbbi évtizedek gazdasági fejlődésének szükségszerű velejárója, hogy világszerte elterjedtek a tűz- és robbanásveszélyes anyagok, eze­ket mind a népgazdaságban, mind a háztartásokban széles körben használ­ják. A tapasztalatok szerint azonban a veszélyekkel nincsenek tisztában az em­berek. A különféle elektromos berende­zések szakszerű kezelését például nem ismerik megfelelően a családok. Az is bizonyos, hogy a veszélyhelyzet növe­kedésével a tűz elleni védekezés — fő­ként anyagi okok miatt — nem tartott lépést, és a gazdálkodó szervezeteket, a gazdasági vezetőket a jelenlegi szabá­lyozórendszer nem teszi érdekeltté a tűzvédelemben. A tűzvédelmi berende­zések árát például 25 százalékos általá­nos forgalmi adó növeli. — A készülő törvény rögzíti: a tűz­védelem a gazdálkodó szervek felada­ta, alaptevékenységük szerves része. A károk megelőzése érdekében minde­nütt erősíteni kell a tűzvédelmi fegyel­met. A jövőben remélhetőleg — a sze­mélyi felelősség fenntartása mellett — a tűzvédelmi bírság bevezetése is segít' heti az előírások megtartását. A tör­vényjavaslat szerint ennek összege je­lentős lesz: ha valamely vállalat, intéz­mény nem szérzi be, nem használja a különféle tűzoltó készülékeket, a be­rendezés árának 25 százalékát kell bír­ságként megfizetnie, s azt a hatóság hathavonként újra kiszabhatja. — Az állami tűzoltóságnak — a tör­vény elfogadása esetén — bővülnek ha­tósági jogosítványai. így a tűzvédelmi szempontból nem megfelelő terméke­ket betilthatja, gyártását,, forgalmazá­sát felfüggesztheti. Ha a szakemberek valahol közvetlen tűz- vagy robbanás- veszélyt észlelnek, az adott tevékenysé­get azonnal leállíthatják. Azokat a dol­gozókat, akik nem ismerik a tűzrendé­szed előírásokat, eltilthatják a munka­végzéstől. Mivel a tűzesetek mintegy 90 százalé­kánál megállapítható az emberek fele­lőssége, gondatlansága vagy figyelmet­lensége, a törvényjavaslat kimunkálói úgy vélik: általánosan kötelezővé kell tenni a tűzvédelmi ismeretek oktatását a különböző szaktárgyakba ágyazva. — A tervezet szerint az állami tűzol­tóság a jövőben változatlanul igényli a mintegy 50 ezer önkéntes s csaknem ugyanennyi vállalati tűzoltó segítségét. Jo néhány olyan kistelepülés van az or­szágban, ahová a távolság miatt — a ri­asztást követően csak háromnegyed óra múltán érhetnek oda a hivatásos tűz­oltók. (Egy felmérés szerint például est családi hazban keletkezett tűz oltásánál minden perc késedelem 10 ezer fórint kárt okoz). Az önkéntes tűzoltóságok a jövőben speciális egyesületekként mű­ködhetnek. Tevékenységüket a helyi ta­nácsok támogatják maja, hiszen —mi­vel állami feladat megoldásához nyújta­nak segítséget — nem várható el tőlük, hogy önfenntartók legyenek — mon­dotta végezetül dr. Joó Bálint. ÚJ KÉRDÉSEK, ÚJ VÁLASZOK Figyelhessünk a tiszta tekintetekre! Hetek óta ólmos felhők rejtik el a napot. Nehéz tűrni! Könnyen el- komórodik, elszomorodik az em­ber. És fokozza a rossz kedvet, amit az életben tapasztalunk. Árrobba­nás, durva viták, viszály... Úgy tűnik, a tanácsok székházai fölött az átlagosnál is vastagabbak, feketébbek a ködök. Szem a láncban A sorozatos följelentések, a nagydobra vert korrupciós ügyek, a fölhánytorgatott „régi dolgok” idejét éljük. Egy hosszabb szakasz után elkövetkezett az elszámoltatás ideje. Új boltos, új leltár, új szám­adás. Természetes, hogy mindehhez segítő kezet nyújt a sajtó. Százezer- szeresen visszhangoztatva az évtize­dekig irattárakban rejtőzködő „szürke-fekete” akták tartalmát. Tiszakécske már jelképpé vált, de sajnos itt, Bács-Kiskunban sincs egyedül. Tázlár, Petőfi szállás, Kecskemét, Kelebia — és nem is teljes a névsor — falvak, városok, ahol napvilágot láttak büntetőjogi­lag talán jelentéktelen, de a társada­lom igazságérzetét sértő sötét ügyek. Nem szeretném a közelmúlt ösz- szes tisztségviselőjének a ténykedé­sét összemosni. A vétkeseket, meg- tévedteket mosdatni, tisztákat be- kormozni. Rá szeretnék mutatni vi­szont: ezeknek a manapság kirakat­ba helyezett bűnöknek és hibáknak az okai — a személyes felelősség mellett — alapvetően a sztálini tí­pusú irányítási-igazgatási sziszté­mában kereshetők. Illyés Gyula írja egyik remekmű­vében: „Hol zsarnokság van, min­denki szem a láncban”. Valamiként — igen eltérő felelős­séggel — mindenki részt vállal a jogsértésekből.- Talán nem károm- lok vele senkit, ha megemlítem —■ nagyon komolyan gondolom: tisz­telet a kivételeknek! —, hogy az ajándékozgatás, a vadásztatás, a legkülönfélébb, speciális(an hono­rált) külön megbízatás, újkori cse­rekereskedelem természetes folyo­mánya volt a „fosztogatásból osz­togatás” alapmetódusra épülő elosztási-elvonási rendszernek. Sok mindennek nyoma maradt Az ambiciózusabb tanácsi veze­tők közül többen jól kiismerték ma­gukat e struktúrában. Jól jött a pántlikás forint. Fejlődött a telepü­lés. Csakhogy míg egyes vállalatok, gazdaságok, szövetkezetek a fejlő­déshez szükséges — liftéit — adó-' mányokat a „bevétel—kiadás olda­láról” egyszerűbben tudták semle­gesíteni, eltüntetni (ugyan ki tudná megállapítani pontosan, hogy hány bárány születik egy hodályban hús­vét táján?), a tanácsi „tized” eseté­ben bonyolultabb volt a helyzet. Bár az értőn összeválogatott testü­letekkel sok mindent legitimizáltat- ni lehetett, azért a fő(ld)-könyvben sok mindennek nyoma maradt. (Persze nem mindennek!) Ha egy falucska tanácselnöke a KM éppen arrafelé dolgozó útépítő brigádjá­val baráti alapon rendbe tetetett né­hány községi utcát, az obiigát bir- kapörkölt, bor és sör számláját — mert hogy nem hullott a mennyből az áru—nem futtathatta át a köny­velésen. Volt viszont egy kis nap­számbérkerete, amiből a hentesnek kikerült—pénznek nincs szaga ala­pon — az elégséges forint. Ez a szerényebb változat! Nem­rég találkoztam egy volt vendéglá­tóssal, aki azért menekült el egyik városunkból, mert már félni kez­dett a vele évente kétszázezres repi- számlát „lenyelető” tanácselnöktől. Igényes reprezentátor volt a főnö­ke, vendégei mindig csőstül! Csak­hogy amikor már kimerült a „szám­lán kívüli” honorkerete — kitünte­tés, lakás, telek stb. —, jobb híján a megfélemlítés, a zsarolás fegyve­reit kezdte csörgetni a városgazda. Ezeket a történeteket szerencsére már múlt időben fogalmazhatom. Biztosan előkerül még a jövőben is jó néhány „szürke-fekete” ügylete­ket rejtő akta a tanácsi — és más —« irattárakból. Meggyőződésem viszont, hogy a nagyrészt megújult párt- és állami vezetés nem kívánja védelmezni, takargatni a tekintély­romokat. Gyakran halljuk, hogy a tanácsok vezetői maguk is legalább úgy háborognak kollégáik viselt dolgain, mint ä közvélemény. S igyekeznek elhatárolni magukat —joggal a megtévedt, tisztesség­telen pályatársaktól. Ha tiszta akar maradni választói, megbízói előtt egy tanács — vagy vissza kívánja nyerni az elvesztett bizalmat — nem engedhet meg ma­gának olyat, mint a kiskunhalasi, hogy egy friss példával éljek. Makulátlan vezetőket! Az országos és a megyei sajtó (a rádió kommentálásával) — a sér­tettek hiteles vallomásai alapján — több cikkben is a nyilvánosság elé tárta Szabados János városi mű­szaki osztályvezető korábbi mun­kahelyén elkövetett — tisztségvise­lőhöz méltatlan — tetteit. (Illeté­kességi területén külön pénzért in­tézte a lakásalapítók ügyeit; helyze­tével visszaélve több esetben is lel­kiismeretlenül kezelte a pluszválla­lásokat.) Az illetékesek viszont—a több százezer példányban-publikált riportok állításait nem cáfolva — kibúvókat kerestek, hogy az etikát­lanul cselekvő köztisztviselőt meg­tartsák jelenlegi állásában. Senki' sem okíthatja ki — én sem teszem! — a választott, felelős tes­tületeket. Véleményem szerint vi­szont a mai időkben nem lehet megspórolni ilyen esetben a ke­mény szavakat, a következetes, korrekt, az összefonódások gyanú­ját is eloszlató, a közvéleményt va­lóban megnyugtató intézkedéseket. Mi( állít a „védelem” a Szabados­ügyben? „Fegyelmit indítottunk, de felfüggesztettük addig, míg a rend­őrség nem végez a nyomozással; a bíróság nem ítélte el jogerősen; vagy amíg korábbi munkahelye nem tesz panaszt ellene.” Ezek a válaszok elégségesek vol­tak a múltban! A jegyzőkönyv lap­jai toleráltak mindent. Ki kívánt összetűzni egy városi vezetővel? De amikör újult erővel, egyre egysége­sebben, a múlt tisztázását, a felelő­sök megnevezését s makulátlan er­kölcsű vezetőket kíván a nép még egy apró ügyben is —, bizal­matlanságot, pletykát és hitelvesz­tést szülhet a ..nesze semmi, fogd meg jól” válasz. Következetesen! Ismertem egy iskolaigazgatót. Jó pedagógus volt, de alkoholista. Pénze fogytán néha megtévedt. El­csent egy-egy üveg dianát az ABC gondolájáról. Egyszer aztán az üz­letvezetőnél betelt a (dianás)pohár. Rászánta magát... A direktor le­bukott. Jegyzőkönyv nem készült. Nem hívták ki a rendőrséget Ügyészség, bíróság nem is tudott az ügyről. Az elemeit butella értéke — töltve — tíz forint ötven fillér volt. Az igazgató megbízói — lévén minden gyanú fölött álló személy — talán az ellenséges, lázító, rágal­mazó kereskedőkre gyanakodtak volna, de ismerősöm —^ ha gyenge is volt — tudta, mi a betyárbecsü­let. Fél órával az ominózus eset után a tanácselnök asztalán volt a fölmondása. És ma is ember, ma is taníthat — másutt. Bizálomvesztve, gyanús tekinte­tek, sötét — és nemritkán valóban sanda — pletykák közegében nem lehet jövőt tervezni, nem lehet ve­zetni. Ezért is alapvetően fontos ma, hogy — bármily kényelmetlen és fájdalmas is — a vétkesek bújta­tása gyanújának árnyékát se enged­jék magukhoz közel a tanácsi veze­tők s a testületek. Éppen elég gond van, amit föl kell vállalni. Reméljük ugyanakkor, hogy végre figyelhe­tünk majd a Úszta tekintetekre is. Mert ilyenek is vannak !.. Farkas P. József \ RÁDIÓJEGYZET A „tudatipar” térhódítása Kellemesen szórakoztató, latinos temperamentumú muzsikával csináltak ked­vet a rádiósok Újvilági kóborlások című éjfél utáni műsorukhoz. Elandalitva a hallgatót, hogy elviselje a gondolatot, amely akaratlanul is befészkelődött az agyába: félelmetes jövő vár ránk. Mivel az európai földrésznek is van esélye arra, hogy betörjön otthonaiba az amerikai „tudatipar” mindent elsöprő, letároló terméke, amely a műholdas televízióval érkezik hozzánk. A Dél-Amerikában kóborló magyar riporterek meghökkentő tapasztalata, hogy az ími-olvasni alig tudó Karib-tenger környéki népek legócskább kunyhójá­ban is ott viliódzik a szeméttelepekről kiguberált vagy a „bolhapiacról” beszerzett televíziós készülék ki nem hunyó képernyője. S ontja, szuggerálja az amerikai életmód, életvitel sablonjait: a fehér ember fölényét minden színes bőrű felett, a gazdagok szépségét, okosságát, az erőszak szükségességét és elkerülhetetlenségét, a kábítószer, a narkotikum gyönyöreit, az angol nyelv üdvözítő voltát, s a harso- góan reklámozott termékek utolérhetetlen előnyeit. A televízió itt nem a kultúra egyik terjesztője, hanem „A” kultúra, minden más nélkül. Illetve kiegészítője még az utcát elárasztó rengeteg ócska képregény, pornóval teli képeslap, amihez szintén nem kell az ími-olvasni tudás. Lehet, hogy a szerkesztők azért rakták ilyen későre — igaz, ismétlésben — ezt a sorozatot, nehogy kétségbe essünk tőle? így — szinte félálomban — egészen elviselhető, sőt kellemes volt a sok zene és a rövid szöveg. Bár néhá azért felsejlett: kicsiny esélyünk lehet mindennek az elkerülésére. — Legyen békés az éjszakájuk! — köszönt el három óra tájban a „házigazda”, Péter Ferenc. Jólesett ez a figyelmesség, ha már véletlenül felébredve, ilyenkor bekapcsoltam a rádiót. Híd az éteren át A korábbinál jóval kedvezőbb politi­kai légkör, a kölcsönös türelem és meg­értés kellett ahhoz, hogy a Magyar Rá­dió szerkesztői és az Ámeríka Hangja washingtoni magyar munkatársai, már nem első ízben, létesítsenek úgyneve­zett rádióhidat a két stúdió között. Ezúttal pénteken éjjel jött létre a „híd”, amikor is Teller Ede fizikust, a 81 éves — magyar származású — hírneves amerikai tudóst sikerült megnyerni be­szélgetőpartnerül. A hazai csapat tagjai voltak: Ágh Attila politológus, Fehér Márta filozó­fus, Frei Zsolt egyetemi hallgató — kifejezetten Teller kért egyetemista résztvevőt is —, Marx György és Szat­mári Zoltán fizikusok, valamint Vicsek Ferenc újságíró, a paksi atomerőműről szóló, botrányos nehézségekkel megje­lenő könyv szerzője. Könnyű lenne visszaidézni a nem mindennapi „szimultán” csevegés egy- egy szellemes fordulatát, olykor talán meghökkentő, de meggyőzően hangzó részletét. Például ahol a tudós Teller, akit joggal neveztek el a világon min­denütt „a hidrogénbomba atyjának” —az „űrvédelem” szükségességéről be­szélt saját hite és meggyőződése szerint. Mégis talán egy egészen más irányú észrevétel áthallgató nevében. Engem a magyarsághoz hű, és nyelvét is becsü­lettel megőrző világhírű ember egysze­rűsége és közvetlensége ragadott meg leginkább. Persze, nem ő az egyedüli. Nagyon sokan — Szentgyörgyi, Doráti és más a példa rá — bizonyították: az értékes ember nem felejti el hazáját. A Rádióhíd talán az ilyen felismerés­hez is közelebb visz bennünket. F. T. P.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom