Petőfi Népe, 1988. december (43. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-10 / 294. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1988. december 10. • Turcsányi Judit vázacsaládja. (jobbra) • Volák Judit készlete. (Balra) Szilikátipari és formatervezési triennálé Hová tűnt a kezdeti presztízs? Aki a dekoratív, szépen kivitelezett (és idejében elkészült) katalógusból próbált esetleg előzetesen képet alkotni a háromévenként megrendezendő, országos szakmai bemutatkozásról, annak első benyomása a meglepetés lehetett, ugyanis az alkotói gárda átlagéletkora nem több, mint hu- szon-egynéhány év. A munkák fotóit végiglapozva hihetnénk azt is, hogy — ki tudja, milyen meggondolásból — mindez a szerkesztői kiemelés, „önkény” műve. Az anyagot végignézve azonban látszik, hogy a katalógus ebből a szempontból is pontos. Viszont csak a helyszínen szembesülhetünk igazán azzal a ténnyel, hogy a korábbi két alkalommal már rangot kivívott triennálé 1988-ban — 23 pályázó hetvenhét alkotásával — alig több, mint egy szűk keresztmetszetet adó, kamarajellegű tárlat. Amennyire örülhetnénk a fiatalok megújulásra, felfrissülésre utaló jelenlétének, annyira szomorkodhatnánk is azon, hogy a szakma középmezőnyének neves képviselői ezúttal távol maradtak. Érvényes mindez a gyári tervezők mellett az egyéni tervezőkre is, akik pedig a hetvenes évek elejétől jó évtizedig lelkes és fáradhatatlan kezdeményezői voltak az efféle megmérettetéseknek. Nem véletlen, hogy tizenöt esztendővel ezelőtt épp a Képző- és Iparművészek Szövetsége szorgalmazta elsőként (legelőször a textil műfajában) ezeken a területeken is a nyilvános bemutatkozások szervezését, elsősorban azért, hogy ezáltal is felhívja a figyelmet a tervezői munka fontosságára és lehetőségeire. A mostani, mennyiségileg kicsi anyag láttán mindenesetre nehéz lenne kitalálni, hogy a távolmaradás, a triennálé presztízsvesztése a vállalati vagy a tervezői magatartásról árulko- dik-e inkább. Az oknyomozás alighanem igen messzire ve- ' zetne. Mindenesetre beszédes tény, hogy — az Alföldi és Zsolnay Porcelángyárral ellentétben—egy olyan neves gyár, mint a Hollóházi, mind a szervezéstől, mind pedig a kiállítástól távol tartotta magát. Még akkor is furcsa ez a tény, ha pedig köztudomású, hogy a gyárakon, vállalatokon belül a legutolsó időszakban a belső mozgások leszűkültek, és a tervezők egyre kisebb lehetőséget kaphattak a kísérletezésre. Szinte magától értetődő, hogy a gyárak mindegyike már a nyolcvanas évek éleje óta ezen a területen is egyéni utakon keresi a maga boldogulását. Ennek is köszönhető, hogy a iparágban tevékenykedő intézmények exportja a legutóbbi években jelentős mértékben nőtt. A rendezvényt megelőző sajtótájékoztatón azonban az alkalmazásban álló tervezők két képviselője is elmondta, hogy mindenben csak kis szerepet szántak az önálló tervezői munkának, a gyári gyakorlatban a rendkívül rosszul fizetett formatervezői „másoló” bérmunkától a formatervezői státus teljes felszámolásáig sokféle átmenet fellelhető. Igazságtalan lenne persze a kép, ha kiegészítésként szó sem esnék a lényegesen kisebb tételt képviselő, nyugati piacon is eladható formatervezett, igényes kerámia- és üvegtermékekről, A teremben kiállított tárgyak összessége minden szimpátiám ellenére is inkább azt idézi számomra, ami a rendezvény jó esetben lehetne. Mert lehetne a gyártmányfejlesztés mai t Részlet a kiállításról (Gaál Béla felvétele) állapotának tükre, de ha nem, hát legalább ötletbörze, aminek az érdekeltek alighanem praktikus hasznát látnák. Egyidejűleg mutathatná be, hogy mit produkál és mit produkálhatna az ipar. Elindíthatná a látogatók, még inkább a tervezők fantáziáját, milyenek lehetnének a kilencvenes évek használati kerámiái és üvegedényei. A kiállítóteremben látható tárgyak ráadásul nemcsak a gyártott, hanem a megvásárolható termékekkel sincsenek szinkrónban. Éspedig a várakozással és „dolgukkal” ellentétben úgy, hogy a hétköznapi kínálatnál kevesebbet mutatnak. A szinte naponta bővülő, minőségben differenciálódó hazai üzlethálózat (néhány kiemelt árusítóhelyen mindenképpen) legalább ilyen színvonalú, de lényegesen nagyobb választékot kínál. Az üveg- és kerámiaszakma képviselőinek idei bemutatkozása mindenesetre a szélsőségektől meglehetősen tartózkodó, de legfőképpen a lehetőségek alatt maradó képet tár a látogató elé. A kiállítás Kecskeméten, az Erdei Ferenc Művelődési Központban december 27-éig látogatható. Károlyi Júlia Emlékezés Korniss Dezsőre Korniss Dezső, a magyar avantgárd festészet nagy képviselője most lenne nyolcvanéves, ha a halál néhány éve el nem ragadta volna körünkből. A XX. század első felében a magyar képzőművészetnek több irányzata írta zászlajára az európaiság és magyarság szintézisét. Oly fokon azonban, ahogy a Korniss Dezső és Vajda Lajos által alapított szentendrei iskola megvalósította, másnak nem sikerült. A korszakalkotó festő Besztercén látta meg a napvilágot, de már 1910-től a főváros lakója volt. Művészete tipikus nagyvárosi művészet, nosztalgiakeresésében is. Festeni Podolini Volk- mann Artúr magániskolájában tanult. Serdülőkorában néhány hónapot Hollandiában töltött, ahol az új festészeti kifejezés döntő hatást gyakorolt szemléletére. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán Csók István növendéke volt, de Kassák Munka körében is tevékenykedett, a képarchitektúra akkor forradalmi kompozíciós törvényéit elsajátítva. 1930-ban egy évet Párizsban töltött. Az új hullámok igézetében határozta el magát a bartóki gyökerű, új magyar piktúra megteremtésére. A Néprajzi Múzeum gazdag gyűjteménye kimeríthetetlen forrást nyújtott számára a folklórelemek gyűjtésében, amelyet élete végéig gyümölcsöztetett munkásságában. 1934-től Szentendrén dolgozott barátjával, a fiatalon elhunyt Vajda Lajossal együtt. Először a szigetmonostori házak forma-törvényszerűségeiből szerkesztették meg absztrahált műveiket. A népi, parasztművészet emlékeinek jellé sűrített szimbólumaival kívánták bekapcsolni a konstruktív látásmódot a tradíciók közönségteremtő áramába. Korniss formanyelve alapvetően intellektuális akkor is, ha geometrikus felépítésű képarchitektúrába applikálja montázsos, drámai feszültségű fotóit. A felszabadulás után Budapesten és Szentendrén munkálkodott. Az Európai Iskola egyik megalapítója volt. Törekvései ekkor teljesedtek ki, és ekkor születtek olyan főművei, mint a Kántá9 Szentendrei kapu lók (1946) és a Picasso műveire rímelő Tücsöklakodalom (1948). A dogmatizmus évei csaknem két évtizedes hallgatásra kényszerítették. Új stílusfordulata a hatvanas években a kalligráfia felé vezetett. Tussal írt titokzatos jelei tudatosan komponáltak, a művész belső világának szubjektív, absztrakt kivetítődései, az én és a külvilág közti párbeszéd képi közvetítői. A hatvanas években a fiatal művészek, Bäk Imre, Molnár Sándor, Nádler István sorsdöntő ösztönzést kaptak akkor a még nyilvánosság elé nem került műveiből. A hosszú némaság után, 1965-ben a székesfehérvári múzeumban nyílt kiállítása. Új műveivel átütő elismerést aratott és az új nemzedék egyszeriben tanítójává avatta. A siker szárnyára kapta nevét. 1978-ban érdemes művész címmel tüntették ki, 1980- ban gyűjteményes kiállítása nyílt Budapesten. Brestyánszky Ilona ( 9 Szappanos István: Hóvihar MÁKAY IDA: Mielőtt Mielőtt végképp besötétül, . ragyogj föl még az alkonyég sötéten lángoló keresztjén. . : Se irgalom, se megbocsátás ragyogj a vizek közönyével. Ne értselek, csak lássalak. Mielőtt végképfi. besötétül. Mielőtt minden Nap kiég. OLÁH JÁNOS: Perirat Á város kifelé fiatalos külsőt mutatott, a főutakra néző oromzatok egy operettdiszlet friss tarkaságával pompáztak, a sétálóutcákban csillogtak- villogtak a méregdrága termoplánüve- ges portálok, itt azonban, a városnak ezen a főutaktól elkerült, a divatos vásárlóhelyektől távol eső, de meglehetősen központi részén még a háború után negyven évvel se gyógyultak be a golyó ütötte sebek, az idő megkoptatta, a levegőben szállongó mocsok nemes penésszel vonta be őket, de azért kitartottak. A törmeléket azftnban mindenütt eltakarították a leomlott házak helyé-, ről. Az ily módon megürült telkek mára csaknem , mind gazdára találtak, szép lassan birtokba vette őket a korlátozott, de csak annál olthatatlanabbul burjánzó gazdasági spekuláció. Raktárak, fészerek, hétvégi háznak álcázott irodák, horgásztanyára hasonlító portásfülkék tenyésztek rajtuk. A, Balzsam és a Ketrec utca sarkán álló telek mégis, mindezek ellenére fé- lig-meddig gazdátlan maradt. A Villanyművek ugyan létesített egy közepes teljesítményű transzformátort az egyik tűzfal tőszomszédságában, de a telek kiürült szeméttelepre valló kietlenjellegén nem sokat változtatott; egy árva fűszál, egy csenevész bozót, semmi nem hajtott ki a törmelékes földből, mintha a háború, amely tulajdonképpen fölszabadította ezt a területet a hajdani bérház ránehezedő nyomása alól, egyben örök terméketlenséggel fertőzte volna meg. Aztán egyszer csak mégis megtört a jég, a meszes-téglás talajból, közvetlenül a transzformátor mellett iker ecetfa nőtt ki, vele szemközt, a kapu tőszomszédságában pedig egy mindenre elszánt juhar, és sorra ütötték fel a fejüket a kellemetlen klímát, a kevés napfényt jól tűrő mindenféle árokpartigiz- gazok. Ekkor még lehetett azt hinni: mindez puszta véletlen csupán. Amikor azonban a paradicsom, a paprika, a bab, a spenót s más efféle konyhakerti növények is feltünedeztek a lassan- lassan általánossá váló burjánzásban, kezdett gyanússá válni a helyzet. Hiszen ezeknek ahhoz, hogy egyáltalán kihajthassanak, különös védelmet kellett élvezniük. A túlnépesedett városi madársereglet csillapíthatatlan éhsége különben aligfia kímélte volna meg őket. Az ágy ások fölé terített zöld madárháló képében ekkor már a bűnjelet is föl lehetett fedezni. Egyre több gyanús körülmény vallott a tudatos művelésre. A sárgára meszelt tűzfalak tövében kerti földet tartalmazó, kimustrált reklámszatyrok bukkantak föl, aztán öntözővízzel töltött étolajas flakonok. Maga a kertész azonban nem jelent meg a színen. Evekig csak a találgatás járt a nyomában, szemtől szembe nem látta senki sem. Egy furcsán verőfényes, mégis szokatlanul hideg ősz eleji napon, meghazudtolva a láthatatlanságáról szőtt legendákat, mégiscsak kilátogatott a maga teremtette édenbe, s leplezetlenül megmutatta magát mindenkinek, aki csak belesett a kerítést.elborító futóbab egynyári lugasának levélrésein. Egy foszladozó kárpitú, oroszlánkörmös karosszékben foglalt helyet egy felhó- lyagosodott furnérzatú, intarziás női bidermeier | öltözőasztalka előtt. Indiánarcéle a transzformátorra meredt. Az asztalon egy tintatartó, s egy régimódi, mártogatós toll társaságában nehezékkel - leszorított ívpápírt kapkodott a szél. A papíron egy félbehagyott perirat szálkás betűi voltak láthatók, akár egy szívrendellenességre valló elektrokatdiogram. A férfi fakultszürke munkásnadrágot viselt, amelynek jobb térde ki volt szakadva. A többi ruhadarab is meglehetősen siralmas állapotban leiedzett. A barna, kézzel kötött pulóver rojtoso- dott. A kőkemény orrú kincstári bakancsot kiverte a só, és talán sohase látott életében zsírt vagy cipőkrémet, de még fűzőt se, kilógott a nyelve, mint kánikulában a juhászkutyának. Csupán a zöld-sárga kockás sál képviselt kivételt az újdonságával, rikító, összeférhetetlen színeivel. A férfi kényelmesen elnyújtózva inkább feküdt, mint ült a karosszékben, hosszan kinyújtott lábát odalenn az asztal alatt keresztbe vétette, a kezét meg összekulcsolta a hasán. Kézfeje messzire világított a lemenő nap dermedtsárga fényében. Az asszony már régóta körözött a háztömb körül, nem mert megállni a kerítés mellett, csak futtából lesett be, de akárhányszor ismételte meg a mutatványt, mindig csak ugyanazt látta. Talán a tizedik kört is megtette már, amikor rászánta magát, hogy benyissa a barátságtalan, zártnak mutatkozó vaskaput. A napsütéses idő ellenére olyan hidegnek érezte a kilincset, hogy szinte odaragadt hozzá a keze. Otthagyta hát á kaput. Lehajolt, s egy követ emelt fel az útszélről. Aférfi felé dobta. A dobás váratlanul jól sikerült. A kő pontosan a kis asztalkán kop- pant, csaknem felborította a tintásüveget, de a férfi nem neszeit föl. A nő erre, mivel betegesen irtózott minden feltűnéstől, újabb figyelemelterelő sétára indult a ház körül. Azon volt, hogy mindenáron a gondtalan sietség látszatát erőltesse magára, a szatyrát lóbál- va úgy próbált viselkedni, mint aki éppen csak bevásárolni indul. Néhány kör után azonban nem bírta tovább, lesz ami lesz, gondolta, és váltóvá/ nekifeszült a makacs kapunak. A kapu engedett. Az asszony óvatosan járt a kertben, hátulról, lopakodva próbálta megközelíteni a férfit, de egészen nem lépett oda hozzá. Néhány lépésnyire tőle megállt, s onnan szólongatta. — Mit keresel itt? Gyere haza! '-Tócsák amikor nem jött válasz, akkor szánta rá magát az utolsó lépésekre. Tekintete a férfi válla fölött a félbehagyott írásra tévedt. A föld azé, aki megműveli, ez volt az első mondat. Az asszony jól ismerte a fogalmazványt. A férfi, amióta szemet vetett erre a gazdátlan telekre, tíz éve pontosan, mást sem tett egész nap, bírósági beadványokat fogalmazott. Törvénykönyvek sorát búvárolta át, retorikai tankönyveket forgatott, és közben e félbehagyott beadványnak több ezer piszko- zatát készítette el. Csak arra várt, Hogy a tíz év leteljék. A törvény Szerint ekkor nyújthatta volna be a bírósághoz elbirtokolási keresétét, amelyben azt kéri, írják telekkönyvileg is a nevére a mind ez idáig háborítatlanul birtokolt és megművelt földdarabot, ífeen, minden ki .volt tervelve, elő volt készítve, csupán a pont hiányzott az i-röl. Az asszony a férfi vállára tette a kezét, de akármilyen óvatos volt is, nagy bajt csinált. A magatehetetlen test menten félrecsuklott tőle olyannyira, hogy a szék karfája bejereccsent, amikor fölfogta a súlyát. Az asszony elkapta a kezét, de közben hozzáért a férfi arcához, amely olyan hideg és viaszos volt, mint a szalamandra bőre. Tudta, ekkor már tudta, mi történt, nem kiabált mégse segítségért. A vérében volt, hogy a feltűnést kerülni kell, igen, kerülni mindenáron. A férfi feje hátrányaklo fi, az asszony jól látta hát a szemét, amely tágra meredt ugyan, de a tekintet mégis hiányzott belőle. Ösztönösen nyúlt oda, megpróbálta lezárni a szemhéját, de sikertelenül. Túl bátortalan volt, úgy látszik, a mozdulat. Ettől az asszonyban valamiféle értelmetlen reménykedés ébredt. Amikor elindult a telefonfülke felé, azt gondolta: igen, mégis a mentőket hívom inkább, és nem a hullaszállítókat.
