Petőfi Népe, 1988. december (43. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-31 / 311. szám

6 • PETŐFI NÉPE • 1988. december 31.

JÓZSEF ATTILA VERSEL

Petőfi tüze

Falyát megörült népe leromboló, házunk az nincs, fél fal, ha mi megmaradt, gonosz Tél van s e kis családnak tüze, Petőfi — az Eszme: hol van?

Petőfi Sándor. Tégedet ünnepel a jajgató nép s a síiket Elnyomás, de nagy lelked tüzét, az Eszmét, cifra, hideg lobogás takarja.

■ Ó, ünnepelvén, mélyre temetnek el! Petőfi Sándor, ámde azért nyugodj: Az Esime ég az elnyomattak büszke szivében örök dalodra.

És égni fog, mert. nagy hitem öjja meg: Világszabadság!-r-igy köszönök, Vezér, s örömtelen tizennyolc évem szent lobogója elődbe hajlik.

Kész a leltár

Magomban bíztam efejtöl fogva — . ha semmije nincs, nem is kerül sokba ez az embernek. Semmiképp se többe, mint az államok, mely elhull őrökre.

Ha féltem is, a helyemet megálljom születtem, elvegyültem és kiváltam.

Meg is fizettem, kinek ahogy mérte, ki ingyen adott, azt szerettem érte. Asszony ha játszott velem hitegetve: hittem igazán — hadd teljen a kedve! Sikáltam hajót, rántottam az ampát.

Okos urak közt játszottam a bambát. Árultam forgót, kenyeret és könyvet, újságot, verset — mikor mi volt könnyebb. Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen, de ágyban végzem, néha ezt remélem. Akárhogyan lesz, imniár kész a leltár. Éltem r-r és ebbe más is belehalt márír j

CSIZÓCZKI JÓZSEF:

Hit

Hiszek, tudok, remélek! Hazát, igazat, MAGYART!

Ha porrá zúznak akkor is;

Ha elátkoznak csak azért is — MAGYARUL!!!

Mert egyszer

.vallani kell — IRGALMATLANUL. *.

A MŰTEREM CSENDJÉBEN

Zaklatott

élet,

zaklatott

világ

• Bodri Ferenc grafikája Illyés Gyula Január című verséhez készült. (Balra.)

• Bodri Ferenc rajza Arany János soraihoz. (Jobbra test.)

Látogatás Bodri Ferencnél

Mottó:

„Az átlagfestő azért fest, hogy éljen,

a kiváló festő azért él, hogy fessen”.

Egry József

Csend a műteremben. A kis szobában, a festőállványon félig kész kép. Mellette néhány festék, ecset hever. Nem tudni, mikor tette le pihenni használója. A sarokban „antik” festmények sorakoznak, arra várnak, hogy értő kéz hozza rendbe azokat, és eltört kereteiket. A falon régebbi grafikák, olajfestmények, pasztellképek emlékeztetnek az elmúlt évek alkotó időszakára.

Hideg van, le sem teszem a nagykabátot. Forró kávét esetleg kaphatnék, de hosszadalmas lenne elkészíteni törökösen. Inkább egy cigaretta, majd a többi ... — És Bodri Ferenc csodálkozva néz rám:

. r1- Rólam cikk? Zavarban vagyok ... Nem is tudom, szükség van-<e erre? Zaklatott világban élek, magam is zaklatott vagyok...

Persze igyekszem meggyőzni a kecskeméti festőművészt. Akik ismerik őt, tudják, különös ember. Kétség nélkül állíthatjuk, tehetséges festő, grafikus, ám mégis kicsúszott a lába alól a talaj. Időnként többször fogta meg a sörösüveget, mint az ecsetet. Beszéljünk-e erről?

— Miért ne? Mindenki tudja — néz a szemembe őszintén Bodri Feri.

Kezdjük elszámolással. A műterem csendjében talán alkalom kínálkozik a múlt értékelésére.

— Németh László írta Tamási Áronról: „Nem szabad a tehetséget természeti tüneménynek tekinteni. Az író nem erő, hanem mű, s a munka a fizikában is az erő és az út szorzata; az erő, amely egy helyben topog, nem végez munkát. Az útválasztás, orientálódó, beilleszkedő képesség, a magatartás és a magamegtartás a tehetségnek éppen olyan lényeges része, mint a vehemencia.” Nagyon szép gondolat, igen, így kellett volna élnem eddig. És nem így lett... Miért? A főiskolán a művészet elsőrendű volt, éjjel-nappal arról beszéltünk, még a kollégiumban is. A színház, a film, a zene, a politika úgyszintén heves vitákat képezett. Rettenetesen naivak voltunk! Az élet egészen mást produkált... Elveszett a művészet, huszadrangúvá vált, de ennél alább már nem szabad adni. Amikor éreztem, hamarosan vége a „védettségnek”, a főiskolai éveknek, érezhetővé vált a pánikhangulat. Magam sem tudtam, mihez kezdek majd.

Bodri Ferenc 1971-ben hazajött Kecskemétre. Rajzfilmstúdió, parket- .

tagyár, nyomda, - dekorációs munka: váltogatták egymást a nem kifejezetten alkotóművészi feladatok, mígnem a szabadúszást választotta a hitben még erős maradt fiatalember. Várt, türelmesen, hogy egyszer kivághassa magát, megmutassa tehetségét. Valami mégis hiányzott.

‘ ' —A közösség hiányzott. Azok az elmélyült beszélgetések, viták, amelyek a főiskolán formáltak. Nem mondhatnám, hogy nem találtam partnereket, művészeket, írókat, újságírókat, hiszen pezsgő kulturális élet zajlott Kecskeméten, de valahogy senki nem akart „nagy dolgokat” szóba hozni. Egyszer- csak azt vettem észre, egyre többször nyúlok az alkohol után. Ittam, ittam, néha átestem a ló túlsó oldalára. Hogy így alakult, ezért senkit és semmit nem hibáztatok, egyedül csak magamat. Az alkohol, persze, nem oldotta meg a gondjaimat. Semmit az égvilágon nem változtatott. Legfeljebb annyit, hogy nyilvános helyeken nem álltak velem szóba, elfordultak, ha megláttak, azt a bizonyos három lépés távolságot mindenki betartotta. Ez óriási csalódást okozott, de ez megint csak magánügy. Nem gondolod?

Bodri Feri hőn szeretett költőjét, József Attilát idézi. Előveszi rongyosra olvasott „bibliáját”, melyet mindig magával hordott. Bolondnak nézték a kocsmában, ha ott is felolvasott egy- egy verset. Néha úgy érezte, minek beszéljen ő érzéseiről, ha azokat a költő már’papírra vetette, és milyen metsző pontossággal!

A magány borzasztó tud lenni. Bodrit mégis utolérte. Egyedül kószál az utcán, igaz, sokan még megkérik: „művész úr, adna-e egy képet?” Ilyenkor legszívesebben a föld alá süllyedne.

„Művész úr?”

Akkor ki volt Van Gogh, Rembrandt?

— Teljesen magányossá váltam. Elvesztem? Nem tudom. Édesanyám időnként lelket önt belém, akkor látom értelmét az életnek. Azt gondoltam, ha már nem alapítottam családot, legalább jó festő válhatna belőlem. Egyik sem sikerült. Képeimet eladtam, elajándékoztam. Ha meghívtak egy sörre, nagylelkűen festménnyel viszonoztam, vagy ha pénzt kértem kölcsön, a százast is megadtam és képet is ajándékoztam. Aztán rájöttem, így nem fogok tudni megélni, élni. Pedig nem vágyom semmire, se autóra, se nyaralóra, se külföldi utazásra. Mindent korábban kellett volna elérni, már elkéstem. Nem akartam a tengerparton nyaralni, de annál inkább vágytam a világ nagy képtáraiba. Megsimogatni a híres festők képeit... A hátam borsódzik, ha ilyesmire gondolok ...

Az 1982-ben, lapunkban megjelent interjúban Bodri azt mondta, „futóbolondnak nézik a művészt”. Mára vajon változott-e a kép?

— Bolondnak tartanak bennünket. Azt a művészt, akinek jól megy, irigy- lik, de akkor is bolond, aki pedig nem vitte semmire, azt is bolondnak tartják. Jó, legyen, engem nem zavar. Az annál inkább, hogy lassan nem tudok festéket venni. Egyszerűen nincs miből. Sajnálom, hogy a szabadúszást választottam. Ezen az úton eljutottam a teljes lerongyolódáshoz, a beszűküléshez. Már-már a fantáziám is kiapadt... De mindig újjászületek, ha a hajósi alkotótáborban tölthetem el a nyár egy darabkáját. Akkor hajnalban kelek, nézem a napfelkeltét, élményekkel szívom teli magam és festek. Nem iszom alkoholt, csak kávét. Olyankor bízom, talpra állok ... Most is elgondolkozom, mit hoz a jövő. A tavasz remélhetőleg engem is megváltoztat, meghozza az alkotókedvemet. Szerinted?

Csak bízni kell, hogy az új esztendő képes egy embert kicserélni, megváltoztatni. Addig is meg kell élni valamiből. Bodri „antik” képeket restaurál,

keretekkel együtt. Ez adja jelenleg az örömet számára. Tudja, ez nem maradhat így, mást kell csinálni, meg kell fognia ismét az ecsetet. Az önbizalom, a lelkesedés, a hit visszaadásában apró jelek is szükségesek. Karácsony előtt, amikor ellátogattam Ferihez, már-már attól tartott, szörqyű lesz az ünnep. És csoda történt. Azon a reggelen becsöngettek hozzá, hogy képet vásároljanak. Bodri-festményt. Azután: itt az újságíró. Évek óta nem gondolt rá egy tollforgató sem. Két parányi pont, ami kijelölheti egy új út kezdetét?

— Tudod, konok voltam világéletemben. A főiskolára sem elsőre vettek fel, de nem adtam fel. A festészetben is arra törekedtem, hogy egy alkotásom tökéletes legyen, bár ezt soha sem jelentettem ki magamnak, szerintem egyik képem sincs igazán befejezve. Akár v * Ti évekig is el tudnék dolgozni egy-egy 1 ] l képen. Mint mondtam, a konokság jel- ■ lemzett mindig, sosem hittem volna, hogy egy ember ennyire elhagyhatja magát, mint én, ennyire kicsúszhat a lába alól a talaj. ígérem, a jövőben ez másképp lesz! Nem fogom hagyni, hogy mások nevessenek rajtam. A bizonyítás ismét rám vár. Egy évet adok magamnak...

Mondom Bodrinak, kiállítás kellene.

Eddig is láthattuk új alkotásait, már akinek sikerült betémia az eldugott kiállítótermekbe, a gondosan zárt, külvárosi ilyen-olyan helyiségekbe. A „hadi- titok-tárlatoknak" véget kellene vetni és frekventált helyen bemutatkozni, ez lenne az igazi. Talán gondol valaki arra, hogy Bodri Ferenc eddigi alkotásaiból bemutatót rendez. Az alkotó még arra is vállalkozna, hogy naponta csak zsíros kenyeret eszik, új képeket fest és összegyűjti a magánlakásokban függő festményeit.

Hiszem, egy kiállítás is képes megváltoztatni azt, aki magányban él, akinek filléres gondjai vannak, aki azon töpreng, eltolja maga elől a sörösüveget és megváltozik.

Borzák Tibor

A legnagyobb, a legmagasabb em- bér számomra mindaddig, míg Jani bátyám, anyám rokona meg nem jelent nálunk, az apám volt. A két nagy ember, ha találkozott, nem sokat beszélt. Sakkoztak, malmoztak inkább. Bizony, Jani bá volt a magasabb, s ettől napokra szomorú lettem.

Jani bá tőlünk nem messze, egy laktanyában katonáskodott. Honvéd cigarettát szívott, apámnak is hozott ajándékba. Ha megjött hozzánk, letekerte lábáról a kapcát. Hidegre fordulván az idő, anyám egy rossz zsákot lett a lába alá, hogy ne fázzon. Aztán elhúzódott a férfiaktól, sütött, főzött vagy varrogatott, hagyta őket játszani.

Meg beszélgetni.

Furcsán beszélgettek, nagyon kellett figyelni rájuk, ha az ember érteni akarta, miről is van szó. Ráhajoltak a táblára, rakosgatták a bábokat, és nagy ritkán, ha szóltak, ilyesmiket mondtak: „Ami a tiéd, tedd el, a másét ne vedd el." Ilyentájt szokott elhullani a táblán az első bábu. Mire a felelet rendszerint az volt: „Majd eljő az ideje, mint a szalmakalapnak."

A király nem csak a legmagasabb bábu volt, de a legtovább is ö maradt a táblán. A magasság, az erő jelképe lett, csakúgy, mint Jani bátyám. Jani bánok hívtam a királyt, tudtam, hogy ő a legerősebb játékos a táblán.

Apám és Jani bá soha nem veszekedtek a játék miatt, de szavakkal azért meg-megcsipkedték egymást. 1 Ha apám arra gyanakodott, hogy Jani bá egy figurát eldugott, s morogva- mosolyogva meggyanúsította, Jani bá rögvest ráfelelt: „Nem csak egy tarka kutya van a világon!" Ilyenkor hamar meglett a bábu, folytathatták,. vagy

APÁTI MIKLÓS:

A legnagyobb ember

*

kezdhették elölről a játékot, annak rendje szerint. Néha, ha nyerésre állt, Jani bá nekem is tett fel kérdéseket, ki rendesen az asztal mellett álldogáltam, s a leszedett bábukat rakosgattam új és új rendbe, nagyság, szín, rang szerint; sokszor negyedóráig is képes voltam szuggerálni a sorból hiányzó bábot, hátha levennék, s elkerülhetne hozzám, kis csapatomba. Ilyen kérdéseket kaptam: „Fekete fenéből iszik egy holt madár, nyoma is fekete, ha fehér mezőn jár." — Azt kellett rá felelnem, hogy az irótoll, s én feleltem is boldogan, mint a múlt hónapban. Láttam, örülnek neki.

Ők meg csak játszottak. És hát ugratták is egymást, mindig a játszma alakulása szerint: „Hová lépsz most meg?" — kérdezte apám, ha sorról sorra haladva sikerült ellenfele királyát bekerítenie.

— Elmegyek a nagyvilágba, s ott a lábam lelógatom.

A család dolgai csak ritkán jöttek szóba, a szegénységről nincs mit beszélni. Ha mégis, akkor többnyire anyám porolt apámmal: „Új talp kell a gyerek bakancsára!" Tudtam ezt én is, de míg nem esett le a hó, az se zavart, hogy lyukas cipőben járok. A talpát úgyse látja senki. Apám értett a cipőkhöz, komoly szerszámai is voltak, a sufniban tartotta őket. Legjobban az tetszett, ha szögezett. Ilyenkor faszögeket kapott a szájából elő, nem is láttam, mikor rakta bele, s ütötte-verte belé mindet a meglyukasztott bőrbe. Szapora, látványos munka volt. „Megy ez, mint az ágybaszarás" — mondta, mintha mentegetőzne e tudománya miatt. Nem szeretett kopácsolni.

És most újra az én cipőm! Megint velem van baj. De Jani bá és apám oda se hederítettek, játszottak nyugodtan tovább. Ha túl nagy lett a csönd, mindig Jani bá törte meg:

— Es, havaz, s úgy lesz tavasz.

De még előttünk volt a tél, besütött a szeptemberi nap, csak nem rég kezdődött az iskola. Ott ilyeneket nem hallottam: „Tisza, Duna, Dráva, Száva, törjön el a lábad szára!" Ha magam próbálkoztam az iskolában ilyesmivel, hiába vártam ki a megfelelő alkalmat, beirt a tanító a füzetembe:

„IL YET NE MONDJON A G YE- REK, A SZÁVA NEM MAGYAR FOLYÓ!"

Magyar, nem magyar, mit bántam én azt. Nekem Jani bá volt a magyar, ízességei, bölcs szólásai miatt. Anyám falujából jött, az ország legtávolabbi csücskéből. Egyszer anyámmal meglátogattuk őket otthon, rengeteg rossz ruhát cipeltünk, hátha nekik jó lesz

* Az MTI-Press 1988. évi pályázatának I. díjas alkotása novella kategóriában.

még valamire, legalább a kertben, a földön. Egész éjjel utaztunk, másnap délelőtt érkeztünk meg, pedig a rövi- debb úton gyalogoltunk Janiék házáig az állomástól, végig a töltésoldalon. Soha annyit nem cipekedtem, soha úgy el nem fáradtam, mint akkor. Ott, a töltésoldalon hallottam anyám találós kérdését: „Ha nem volna, elpusztulnánk, hasok volna, megfulladnánk, mi az?" — „Hát a víz!” —- mondta anyám, de nem nevetett, talán gyermekkorának árvizei juthattak eszébe. Sok folyó járt errefelé, s mind a Tiszába folyt. A Száva? Bántam is én.

Jani bátyám találós kérdései huncutabbak, nevetősebbek voltak. Ha már sötétedett, azt szerette kérdezni, míg szeme a sakktáblán őgyelgett, hogy „Két fillér az ára, mégse fér a házba, mi az?” — „Hát a lámpavilág!’, kacagott rám, mikor elsőre nem tudtam, később meg már nem is akartam kérdésére megfelelni. Anyám persze értette a mondás velejét, oda is morrant a férfiakhoz:

, — Láttnak még! Ha meg nem, hát beszélgessenek. Azt lehet sötétben is.

Apám most se szólt vissza, ahogy máskor se. Volt, hogy a vacsorát is sötétben ettük, hisz a száját sötétben is megtalálja az ember. De Jani bá nem állhatta meg szó nélkül:

— Ahol kettő elégséges, a harmadik nem szükséges.

— Nem azért mondom én, fiam. Dehogyis küldetek. Csak minden olyan drága ... Oszt nem Vagyok én Márjás huncut...

Azért mindig valami jobbat ettünk, ha Jani bá nálunk járt. Máskor bab, krumpli, ilyenkor meg.jutott egy kis

lókolbász is. Kenyérrel, hagymával ettük, én nagyon szerettem, ritkán került felvágott az asztalra.

—r Van még idő vacsoráig. Meg- toldhatná a gyerek cipőjét.

A cipő az bakancs volt, a toldás foltot jelentett.

— Nincs akkora foltom.

— Hát keressen: Egy suszternek ne volna?

Apám nem volt suszter, de anyám nagyon vágyott rá, hogy mesterember legyen az ő ura, s nem holmi üzemi munkás, egy kártológép mellett. Leginkább a falusi rokonság előtt szerette mondani: „Az én uramnak arany keze van! Csak kézbe kap egy cipőt, s már meg is van vele. Ugye, apukám"? Mit lehetett erre mondani? Semmit. Apám naphosszat a gép mellett dolgozott, de anyám lelkesítő szózatai közepette már esztendőkkel ezelőtt kitanulta a cipészséget. Papírja nem volt róla, de ügyes keze, az igen. Honnan lettek szerszámai? Sose tudtam meg.

A sufniban szinte világosabb volt még, mint benn a szobában. Apám föltúrt mindent, de nem találta a flekknek valót.

—I Az nem lesz jó? ■— kérdezte Jani bá, aki persze kijött a sufniba is velünk. A sarokba bökött, oda, ahol egy kilyukasztott keskeny bőr csík lógott lefelé bánatosan egy szögről.

— Lyukas.

Apám is, Jani bá is hallgattak. Ők tudták, miért. A mondott bőr tényleg lyukas volt, agyárban ilyenek futottak a transzmissziókon. Hát persze, lopott holmi! Nem egyszerű lopás volt ez akkoriban, hanem szabotázs. Ha a gépről lekerült a szíj, a gép megállt, leállt a termelés.

— Énmiattam nem kell... — t mondta Jani bá, kis szünet után.

Apám rám nézett. Nézte, bízhat-e bennem. Pirosodtak a füleim.

— Na, jó lesz? —j kérdezett rám, mintha tudná, miket gondolok.

— Jó. — Nagyon hallgattam, nagyon szégyenkeztem. — De ugye nem fog látszani?

Apám a gépszij kis darabját forgat- gatta az én kinőhetetlen bakancsomon, Jani bá hangját hallottam: „Nem hát..

— Verek rá jancsiszögeket is. Csúszkálhatsz majd...

„Szikrázni fog!" — gondoltam. „Mint a csillagok!" Mit bántam én már a bőrt! A jancsiszegek! Hogy fognak irigyelni!

Apám egy rongyba burkolt késsel megfelelő nagyságúra kanyaritotta a bőrt, formáját a bakancsomhoz igazítva. Kitömte a száját faszögekkel, sebesen dolgozott az árral, meg a kalapáccsal.

Estére kész is lett. Csak egy lyukasztás látszott a talpon, azt nem tudta mégse eltüntetni. Nem bántam azt se.

De a jancsiszögezésre csak télen került sor. Akkorra már nem élt Jani bá. Mint átállt kiskatonát itt Pesten, a Népligetben ölték meg. Egy tank végzett vele, igy mesélte bajtársa, aki tavaszon vetődött el hozzánk, addig bujkálnia kellett, Címünket Jani bá iratai közt találta meg, mégiscsak közelebb voltunk, mint az a tiszavidéki falu, ahonnan Jani bá örökre elszármazott.

Csak azt nem értettem, mi az, hogy kiskatona. Egy ilyen nagy ember?

Amúgy a halál már ismerős volt. Tudtuk mindannyian, mi az.

L