Petőfi Népe, 1988. november (43. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-12 / 270. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1988. november 12. AZ ANIMATOR NYILATKOZATA Szavak helyett rajzban A rajzfilmcs ál­talában forgató­könyvet ír, figu­rát. mozgást vagy (cs) hátteret ter­vez, mozgat, raj­zol, fest, rendez stb. A szerzői fil­mek esetében gyakran előfor­dul. hogy a sokfé­le készséget, ké­pességet igénylő tevékenységfor­mák mindegyike egyetlen kéz le­nyomatát viseli magán, a rendező számára egysé­ges, minden rész­letében hangsú­lyos egészet al­kot. A néző általá­ban nem is kiván­csi a részletekre. A végeredmény alapján minősít: többnyire köny- nyedén eldönti, jó vagy rossz pro­dukciót látott. Pedig ezen kívül még nagyon sok­féle szakma- és közönségcentrikus nézőpont létezik. Szakmai körökben például úgy tartják, hogy kétféle rajzfilmes van: az egyik, aki tud animálni, a másik, aki nem. Az osztályozásnak ez a fajtája is jelzi, mek­kora rangja van a szakmában az ani- mátomak, aki a fázis- és kulcsrajzolók irányításával, a mozgatás által gyakor­latilag „lelket” önt — vagyis animál — a figurába. Persze, e műveletnek a legritkábban van csak köze az animá- tor saját „leikéhez”. A figura lelkét gyakrabban a film műfaja, karaktere, a szereplők személyisége határozza meg. Hogy azonban a figura „lelke” a kívánt mértékben a film lelke is legyen, ahhoz az animátor tehetsége, lelemé­nyessége szükséges. Az általában csak a másodperc töredékéig látható moz­gásfázisok megtervezéséhez elengedhe­tetlenek a biztos rajz- és dramaturgiai készség, a jó ritmusérzék és az olyan, rajzban is megnyilvánulni tudó színészi adottságok, melyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy hitelesen szülessék meg egy-egy szituáció, és érzelmileg, értel­mileg együtt tudjon tartani a néző az adott szereplővel. Különös ellentmon­dás, hogy az animátori munka mint a rajzfilmkészítés egyik leglátványosabb munkaszakasza, akkor igazán jó, ha nem hívja fel külön magára a figyelmet, és szinte tökéletesen észrevétlen marad. Az animálás, de talán az animációs munkamegosztás természetéből is adó­dik, hogy Balajthy László, a Pannónia Film Vállalat kecskeméti műtermének fiatal munkatársa — bár hosszú évek óta szerepel a stáblistákon — inkább csak szakmai körökben ismert. Nem tartozik pályatársai között a kivétele­sek vagy a kiugróan sikeresek, kiváltsá­gosak közé. Pedig tízéves szakmai múltja — a Gűsztáv, a Vízipók-csoda- pók, a Magyar népmesék és számos sorozat révén — elválaszthatatlanul összefonódott a Kecskeméten készült alkotások hazai és külföldi elismerései­vel. Rajzasztalán jelenleg a Tinti című sorozat rajzai fekszenek, a produkció hátralevő hat részében a Gyulai Lívi- usz nevéhez kötődő produkció egyik társrendezője. Egy egészségnevelő, tíz másodperces pályázatra készített rek­lámfilmecske tervezőjeként és rendező­jeként a közelmúltban első ízben pró­bálta ki az animáció más területein is magát. A tizenhat fázisból megterve­zett kis munka néhány hete Vilniusz- ban, a propaganda- és reklámfilmfesz­tiválon helyezést kapott. Részleteit a képes forgatókönyv kockáiról bárki le­olvashatja. Balajthy László szavak he­lyett szívesebben nyilatkozik rajz­ban ... Károlyi Júlia KONCZEK JÓZSEF Vallomás Nem tudod, milyen régen nézlek én, állok, hallgatásban tetten érten. Lakott a gyári út felé / ■ -* egy vörösszőke. Egyszer elkísértem — Volt egy malom is. Sok szelet őrölt. S a lány, ki akkor rugós derekú éjjel égő rózsa volt, azóta már elfutott. És visszakövetelni az időt soha ne legyen szokásom. Elgondoltam azt is, hogy a gépek rejtegetik. Nekem is volt gépem. Fenyődeszkákat aprított egész nap, s metszőfogán a mind karcsúbb napokkal apró forgács gyűlt össze... Én mindig féltem, letépi az ujjaim — Most az este tárt kirakatában a fiúkkal a sört férfiason korsóból isszuk, a csodálkozást szájunkon félreálló szavak, csípős szólások mögé rejtjük el, lányokra látunk, körasztalon egymás arcában bámuljuk magunkat, s ha külön szólunk, értik jól a szót. Simogatás van a tenyeremben. Anyámhoz régen a köldökzsinór, később szemének nem fogható köteléke fűzött. Most is látom, halott madaraknak morzsákat szór, s nekem, a düh tején nevelkedett fiúnak kezét nyújtja egyre... én mindenből kifogytam, ami berniem van, meg nem osztható. Tavaszy Noémi: Bartók: Csak tiszta forrásból A SZÍNHÁZ VILÁG A Uj igazgató, új Új igazgatója van a Pécsi Nem­zeti Színháznak Lengyel György személyében. A társulatot 25 évig irányító, a most nyugdíjba vonuló Nógrádi Róberttól vette át a stafé­tabotot. Mielőtt felkérték az igaz­gatói poszt betöltésére, a tanács pályázatot írt ki, de a három pá­lyázó egyikét sem fogadta el a szakmai zsűri. Ezután fordult a pé­csi tanács Lengyel Györgyhöz, hogy vállalja el a színház igazgatá­sát. — Hogyan alakul az idei műsor­terv? — erről kérdeztük az új igaz­gatót. — Bizonyos átalakításokkal, cserével, elhalasztással. A hagyo­mányokhoz híven kiemelten fon­tos feladatnak tekintem az új és a klasszikus magyar darabok bemu­tatását. A közeljövőben játsszuk majd például Szakonyi Károly és Hubay Miklós új darabjait. A nagyszínházban ebben az évad­ban műsoron lesz Szabó Magda Az a szép fényes nap című darabja, Nógrádi Róbert rendezésében. Színre kerül az Antonius és Cleo- pátra. Ezt a művet én rendezem. Csiszár Imre pedig, vendégként, Brecht Egy fő az egy fő című mű­vét állítja színpadra. Az előző évadból átvettük a Bécsi vért, s egy zenés darabot, Maugham Imádok férjhez menni című vígjátékát. — Az elkövetkező öt évre milyen távlati eképzelési vannak?-77 Szeretném, hogy a Pécsi Ba­lett ismét régi fényében tündököl­jön, az operatársulat érdekesebb műsorral álljon a közönség elé, a bábegyüttesnek jobb játszási kö­rülményei legyenek, s a prózai tár­sulat új arculatot kapjon. Szeret­ném új tagokkal bővíteni az együt­test^ részben visszaszerződtetni a múlt évben eltávozott nagyszerű színészeket, részben a főiskoláról kikerültekkel frissíteni a társula­tot. Ennek a társulatépítésnek kell folytatódnia a 'nagyszínház meg­nyitásáig. — Sok színésztől szándékozik megválni? — Ellenkezőleg: bővíteni szán­dékozom a jelenlegi együttest. A pécsi társulat az utóbbi időben amúgy is megfogyatkozott. Tér­tervek Pécsett mészetesen akadnak majd, akik el akarnak menni, vagy akiktől mi akarunk megválni, de ez nem ha­ladhatja meg a szokásos évi fluktu­ációt. — Az az érzésem, hogy Pécsett is van jó néhány olyan tehetséges színész, színésznő, akiknek évek óta kevés a bizonyítási lehetőségük. — Ez összefügg a műsorpoliti­kával. Szeretnék olyan sokarcú műsortervet összeállítani, amely­ben minden műfaj — a prózán be­lül is — megtalálható, s amelyben, remélem, minden művész kibonta­kozhat. Megígértem a társulatnak, hogy mindenki negyedévekre előre ismeri majd a foglalkoztatottságát, és mindenki legalább egy vagy két „örömfeladatot” kap, amelyben ő is, a közönség is kedvét leli. — A kísérletező, modern dara­boknak is lesz helyük a repertoár­ban? — A kamaraszínház mellett — amely most a fő játszási hely — két, kísérletezésre alkalmas szín­házhelyiségünk van, a Stúdió és a Szpbaszínház, ezekben 6-7 bemu­tatót tervezünk. A szerzők közül megemítem Mészöly Miklós és Fassbinder névét. — Ön nemcsak a pécsi színház igazgatója, hanem tanít a főiskolán, s egyéb elkötelezettségei is vannak. Hogyan képes mindennek eleget tenni? — Nagyon nagy segítséget kap­tam a főiskola vezetőitől: olyan tanrendet készítettek, hogy hetente egy nap elegendő az óráim megtar­tására. A pécsi tanácsi vezetők ki­fejezetten örültek, hogy a főisko­lán tanítok, s így közeli a kapcsola­tom a fiatal színészekkel, rende­zőkkel. Ez az utánpótlás miatt igen fontos. Ami a Nemzetközi Színhá­. zi Intézet Magyar Központját ille­ti, ahová másik tevékenységem köt, ott szintén sikerült olyan munkarendet teremteni, amely vnem zavarja pécsi elfoglaltságo­mat. Rendezést egyelőre sehol nem vállalok, sem a televízióban,' 'Séttl más színházaknál. — És kielégíti majd rendezőként az a néhány feladat, amely egy évadban Pécsett várja? — Remélem, igen. Máté Judit ÚJHELYI JÁNOS Kis Mihály lázadása Kis Mihály, ez az alacsony, so­vány testalkatú, harcsabajuszú em­berke két marokra szorította kétde- cis poharát, amely már csak félig volt vörösborral. Még csak fél ki­lenc volt, és á maradék decinek ki kellett tartania tízig, a záróráig. Kis Mihálynak nem állt módjában újabb kört rendelnie magának, ugyanis nem volt pénze, kiszámítot­ta, másnapra már csak fél liter tejre és egy zsemlére futja. Ez a maszek presszó másfél éve nyílt az angyal­földi tájon, száz méterre a mun­kásszállótól, ahol Kis Mihály, a Szabolcsból elszakadt, elvált segéd­munkás élt. A presszó kezdetben néhány napig őrizte mivoltát, de a környékbeli munkások, köztük Kis Mihály is jócskán hozzájárult, hogy hetek alatt kocsmává zülljön. A tulajnő, Juci, még innen a har­mincon, igazán belevaló volt, több­nyire keresztnevükön szólította a férfi vendégeit (nő nemigen járt ide), csak Kis Mihályt nem tisztelte meg ezzel a kitüntetéssel. És ez Kis Mihálynak nagyon rosszul esett. Pedig minden esté itt volt és fo­gyasztott is rendesen. Egyszer egy egész üveg vermutot rendelt, meg­hívta az asztalához Jucit is, de az elutasította. Kis Mihálynak nem voltak barátai, így egyedül itta meg az üveg vermutot. Alázatosan tudo­másul vélte az elutasítást, de azért másnap már újra a kocsmában volt, és rajongó szemekkel bámulta Ju­cit. Péntek este lévén, a kocsma zsú­folásig megtelt. A telt idomú Juci vibrált az asztalok között, minden­kihez volt egy kedves szava, csak Kis Mihályhoz nem. Átnézett rajta, észre sem vette. Csak férfiak voltak a helyiségben, szinte valamennyien részegek. Jucin is látszott, hogy ivott. O nem azok közé a presszó­sok közé tartozott, akik csak ka­muból isznak „teát”, ha meghívják, ő nem azt mondja, hogy kösz... majd megiszom zárás után .. Nem, ő ott helyben, az asztaloknál meg­issza a feleseket. Már csak tízen- tizenöten lehettek, mikor Juci pa­naszkodni kezdett. — Nézzétek, csupa kosz minden, festeni, tapétáz­ni kellene. A Köjál tegnap is leszúrt, csinálnom kell valamit.. Nincs közietek egy festő? — A férfiak részegen vigyorogtak, nemet intet­tek. Ekkor Kis Mihály megszólalt: —. Én, megcsinálnám. — Maga? — nézett rá Juci. — Nem nézem ki magából. — Ez az eredeti szak­mám. Megmutassam a személyi­met? — Mutassa! — Kis Mihály a farmerja hátsó zsebéből előhúzta szakadt piros könyvét. Juci áttanul­mányozta az iratot, mutatta a töb­biek felé. — Nézzetek! Ez nem ha­zudik, tényleg szobafestő-mázoló a szakmája. Ismeritek? Meg lehet hízni benne? — Hát persze — züm­mögte a férfikórus — rendes srác, csak egy kicsit mulya. Az a jó — nevetett Juci —, majd megegye­zünk. Iszik még egy kétdekást elő- *legbe? — Iszom, — mondta Kis Mi­hály és alázatosan meghajtotta a J'ejét. Percek alatt megegyeztek. Kis Mihály kétezer forintért elvállalta a helyiség kifestését és tapétázását. Egy hét határidőt kapott a felké­szülésre. Jucinak feldiktálta, hogy mit kell vennie, a munkaeszközök­ről viszont neki kellett gondoskod­nia. Ez egy kis problémát okozott számára, ugyanis semmiféle festő­szerszáma nem volt, már régen nem dolgozott a szakmájában. Segéd­munkás volt az építőiparban. — Lopni kell—állapította meg magá­ban — nem maradhatok szégyen­ben, ha már elvállaltam, meg kell csinálni. Szerencséjére bejáratos volt a szomszédos építkezésre, egy földije dolgozott ott. Két üveg sör­ért szerzett tőle egy korongecsetet, egy műanyag vödröt, parkettakefét, collstokot, ollót... Persze, csak „kölcsönben”. A létra megszerzése kicsit nehezebben ment, de azt is megoldotta. Egyik hajnalban, mun­kába menet látta meg egy családi ház kertjében, egy körtefa alatt... Nem tétovázott, bemászott érte. Lopott. Pénteken este megjelent a presz- szóban. — Hölgyem — mondta Ju­cinak —, kész vagyok a munkára. — Csak holnap! — mondta Juci —, de azt kikötöm, hogy a munkája alatt a kiszolgálás zavartalan lesz, úgy gondolkodjon. És estére végez­nie kell. 'r-~ Természetesen — mondta Kis Mihály. — Kaphatnék előlegbe egy vermutot? — Kapott. Még egy biztató mosolyt is. Kis Mihály egész éjszaka nem aludt, a másnapi munkájára gon­dolt, és persze Jucira. A mosolyára. Nem volt már dolga hónapok óta nővel. Hiányzott, persze, hogy hi­ányzott. Azon gondolkodott, akár ingyen is megcsinálná, ha... ha égy kicsit jobb lenne hozzá Juci. így aludt el, ilyen reményekkel, hajnal­tájban a munkásszállón. Nyitás után két perccel Kis Mi­hály teljes felszerelésben megjelent Jucinál. — Kezdhetek?— kérdezte. Juci kedvetlen volt, fáradt. Karikás szemekkel intett: ,— Kezdjen. A mellékhelyiségekkel. A köjálosok leginkább erre allergiásak. — Egy fél üveg vermutot tett ki a pultra. --Igyon, Mihály, amikor kívánja. De egy kikötésem van, estére fejez­ze be, a párommal az Ezüst Rákban akarok vacsorázni. Mondtam már, nem? Világos?! —- Kis Mihály bó­lintott: világos. Minden világos. A „párommal”? Rég tudta, hogy Jucinak nősember a „párja”. Per­sze, ö is milliomos vendéglős. Meg­húzta a vermutos üveget, és felmá­szott a létrára. — Dögöljetek meg! — csapkodni kezdett a korong­ecsettel. Délre megtelt a helyiség. Ekkor­ra Kis Mihály végzett a mellékhe­lyiségekkel. Közben a fél üveg ver­mut is elfogyott. Nem reggelizett, fejébe szállt az ital. Kicsit agresszí­ven táncolt ki létrájával az előtérbe. Jucihoz fordult, akiben már volt. — Asszonyom, elkezdeném a meny- nyezetet, ha kiürítené a termet. — Juci felháborodott: — Arról volt szó, hogy a kiszolgálás zavartalan lesz... — Kis Mihály nem szólt egy szót sem, kenni kezdte a mennyeze­tet. .. Gondosan ügyelt arra, hogy a festékből a vendégekre is csöpög­jön. .. Végül is ők adták fel, kime­nekültek a teraszra, mert az is volt, és onnan biztatták. Kis Mihályban egyre nőtt a tiltakozás, és mikor először lefestette az előtér plafon­ját, a földre dobta a korongecsetet: — Ebédszünet — mondta. Juci oda­rohant hozzá, kicsit megérintette a vállát. — De Mihály! Ne törődjön velük! A kedvemért folytassa. Ré­szeg banda, miattuk kell festetnem, ők füstöltek. Kis Mihály forróságot érzett, a nő szemébe nézett. — Kérem, küld­je el őket. ígérem, estére minden készen lesz. Mehet vacsorázni a párjával... De most egy kicsit pi­hennem kell. Kis Mihály valóban pihenni ment. A szomszédos parkban lefe­küdt egy olajfa alá. Átgondolta az életét. A feleségére gondolt, a két, otthon hagyott gyermekére .... Tel­jesen reménytelennek vélte az éle­tét. Alom jött a szemére. — Csak egy óra, és rendbe jövök. Erzsikém! már félálomban szólította a fele- ségét —, hát miért kellett nekünk elválnunk?... Jobb így neked? — Elaludt. Két óra múlva visszament a presszóba és nekifogott a csöppnyi helyiség tapétázásának. Juci a lehe­tő legolcsóbb tapétát vette, szakadt, mint a rosseb. Ketten voltak. Juci újabb fél üveg vermutot tett a pult­ra. — Igyon. Amennyi jól esik. Én is iszom, a párom nem jön el, ugrott a vacsora. Segítsek? Kis Mihályt mérhetetlen boldog­ságfogta el, bólintott, lehet. Elfelej­tett minden megaláztatást, nézte a mellette szorgoskodó Jucit, és arra gondolt, hogy talán mégiscsak szimpatizál vele ez a nő... Elfelej­tette a feleségét, a gyerekeit,.. mindent. Van még egy sanszom, nem hagyom ki, mosolygott magá­ban. Már félig készen voltak a tapé­tázással, délután négy felé jári az idő,' amikor megzörgették a lehú­zott vasrácsot. A szokásos férfi­kompánia állt a bejáratnál. — Ki­nyitni! Kinyitni! Juci egy szempillanat alatt meg­változott. Felrántotta a rácsot, vi­dáman mondta: — Gyertek csak fiúk, gyertek. Mindjárt készen le­szünk. Igaz, mester? Kis Mihály nem szólt semmit, le­ült a földre, és akkurátuson rágyúj­tott. Nézte a falakat, már csak négy tekercset kellett volna felragaszta­niuk, ha nem jönnek ezek a bar­mok ... Akkor talán minden más­képpen történik ... Vacsorázni is mehettek volna. Együtt. Juci túláradó kedvességgel fo­gadta a vendégeket. — Még egy fél óra! Mihály addigra kész lesz. Mit kértek? — A pult mögé szaladt.- Parancsoljatok! A kiszolgálás zavartalan. y Kis Mihály eldobta a cigarettá­ját, elhárította magától a dicsérő szavakat... Hogy milyen klassz minden, milyen ügyes fiú vagy ... Na látod, így kell ezt... Én meg­mondtam ... Tudsz te ... — Be­kente ragasztóval a következő tapé­tacsíkot. . Váratlanul megszólalt a telefon. Juci a raktárba rohant. Sírva- zokogva mondta, kiabálta: — Hát mégis jössz?! Az asztal foglalva van ... Nem, nem ... Itt minden rendben van. Várlak ... Gyere, gyere. Azonnal, várlak ... Életem. Kis Mihály marokra gyűrte a ta­pétát, és a földre vágta. Juci köny- nyes-mosolygósan jött ki a raktár- helyiségből: — Mihály! Gyorsan fe­jezze be, jön ^párom!... Ekkor Kis Mihály lerántotta az első, frissen felrakott tapétacsíkot, aztán a másodikat... Ekkór lefog­ták^ a kezét, és ütni kezdték. Juci üvöltözni kezdett: — Mit csinál, maga szerencsétlen? Itt van ezer fo­rint, és tűnjön a fenébe! Takarodjon innét a fenébe! Kis Mihály csák mo­solygott, és ez Jucit még inkább felingerelte, j- Te koszos paraszt, hát mit képzeltél?-*.. Keltenék ne­ked, mi?! Kis Mihály hirtelen tért magá­hoz. Az ezrest az oVerállja zsebébe dugta, és miután lerázta magáról a férfiakat, emelt fővel távozott ,a presszóból. Semmit nem vitt magá­val. Még a létrát sem. Kitántorgott a parkba, lerogyott egy padra, elájult. De az ájulása nem tartott sokáig, kemény férfiök­lök térítették magához. Ütötték, verték, ahol érték. Kis Mihály hajnalban ocsúdott fel. Kereste az ezer forintját, nem volt sehol. Végignézett magán: fes­tékkel és vércsöppekkél volt tele a ruhája. Legyintett, nem számit... Felszakadt véres ajkát megnyalta, leporolta magát és elindult a vasár­napi napfelkeltében.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom