Petőfi Népe, 1988. november (43. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-19 / 276. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1988. november 19. ÚJ ALKOTÓK, ÚJ MŰFAJOK N em annyira a tudatos tervezés, mint in­kább a körülmé­nyek összejátszá­sa az oka. de vé­gül is tény, hogy meglepetésszerű­en sokszínű anyaggal mutat­koznak be az idén a liszakécskei képzőművészeti alkotótábor résztvevői. A he­lyi Arany János Művelődési Köz­pontban látható kiállítás legfeltű­nőbb jegye — a korábbiakhoz ké­pest — legelső­sorban a műfaji változatosság. A közhelygya­nús megállapítás­nak a nyaranta itt tevékenykedő képzőművészek körében módosul valamelyest a jelentése. Aki csak felüle­tesen is ismeri ugyanis a telep arculatát, az tudja, hogy valamennyien a koloris­táknak abba a csoportjába tartoznak, akik még alkalmanként sem váltják fel kezükben krétára, grafitra az ecsetet. Ebből következik, hogy a már említett változatosság nem az egyes alkotók műfaji választékúnak gazdagodására, hanem egyértelműen új alkotók jelenlé­tére utal. Az idei, szokásosan másfél hónapig tarló rendezvényt, mely all. volt az alkotótábor történetében, a szervezők két intervallumra osztották. A formai újítás tartalmi változást is eredményezett, ugyanis az első, au­gusztus eleji periódus tematikáját még a nyár, a másodikét szeptember 15-étöl október 15-éig pedig az ősz határozta meg. Mindez persze elsősorban a még mindig többségben levő festőket érin­tette. Bozsó János nagyméretű vásznain ezúttal is kiváló inspirációnak bizo­nyult a Tisza-parti táj. A jellegzetesen „plasztikus” színek: a kékek, zöldek, elsősorban a látvány keltette hatás, a hangulat építőelemei. A részben a tár­gyi világból, részben a színek fikcióiból létrehozott végeredményben semmi sem utal a programszerűség rutinjára. A többféle napszakban készült — Késő délután. Reggel a kertben. Erdő mélyén című - - alkotásokban a víz, a fák és a fények egyetlen megbonthatatlan han­gulatot árasztanak. Egészen rendkívüli kontraszthatást kelt Bozsó képeinek -közvetlen szom­szédságában a Tisza kecskén élő Gyalai Béla sorozata. Nem kis részben azért, mert különböző méretű festményein tárgyszerűen ugyanazokat az elemeket fedezhetjük fel. Rendkívüli élmény, amint ezúttal a füvek, fák és tájrészle­tek sugallják a hosszú évek következe­tes munkájával felépített Gyalai- tcrcmlmények világát. A’ Tisza-parti tájrészleteket egy, a Gyalai-figurákhoz tartozó táj részeiként láthatjuk viszont. A cimck megtévesztőek, a látvány azonban sosem. Az árnyalatok éles kontrasztjaival, a „transzcendens” zöl­dekkel festett „Szűrt fények, a Füzes és az Erdő című képek egy lelki „plein air” drámai feszültséget sugárzó részei. A mostani, kollektív bemutatkozást megelőzően az idén már két alkalom­mal is találkozhatott a közönség a fes­tőművész munkáival; áprilisban siker- - rel mutatkozott be Salzburgban, a múlt hónapban pedig a Keceli Általános Művelődési Központban. Az egyéni érzések tájakra való kive­Inspiráció: m • . • . f • • Kármentő a Tisza-parti táj aasu lítésének egészen másféle — ám kevés­sé erőteljes — változataival találkozha­tunk az alkotótábor egyik alapítója­ként is számon tartott Seres János fest­ményein. Míg Lombos erdő című mun­kája egy üde színekből felépített, at­moszferikus folt- és színkompozíció, __addig Bugacpuszta cimü képe ökrök nátüralisztikus figurájával a közép­pontban— nem lép túl a közhelyeken. Bagó Bertalan ugyancsak rendszere­sen részt vesz az alkotótelep munkájá­ban. Festményeinek java példa arra, hogyan lehet évről évre, munkáról munkára új formában láttatni, új kép­pé transzponálni ugyanazokat a tár­gyakat, dolgokat. A fehérek és a bar­nák árnyalataira redukált festészete már-már nem is festői, hanem grafikai színkészlettel állítja elénk a természeti környezetet. Bár e színek az ősz színei, nem feltétlenül az évszak sajátosságai­nak megjelenítésére szolgálnak. A Víz­part, a Kurázsban és a Tisza ősszel című alkotások realista részleteik ellenére sem kívülről, hanem alkotójuk szemé­lyes élményvilágán át szemlélik a tájat. Pataki József kisméretű, három rész­ből álló, hagyományosan komponált csendéletsorozata (virágok, gyümöl­csök) semmivel nem mond többet a puszta látványnál. Egészen másféle szemlélet tartozéka­• Egidius Golob: Boglya. ként jelenik meg a naturalista hűség Balogh Gyula nagyméretű Vasárnap otthon voltunk című festményén. A többszemélyes vasárnapi ebéd fogá­sainak maradványait a hiperrealizmus érzék letesse gével és távolságtartásával veszi szemügyre. Ugyanazzal a figye­lemmel fordul a félig üres baracklekvá­ros üveg, a csontok halma, a már ren­dezetlen összevisszaságban álló, több­féle stílusú egyszerű étkészlet darabjai felé. A kávéspoharak, az összegyűrt szalvéták, az evőeszközök, az új boros- és régi szódásüvegek eklektikus össze­visszasága nem az evés aktusáról, ha­nem egy többgenerációs család rendha- gyó -|ä talán ünnepi — együttlétéről beszél. Az asztalból és a hátteréül szol­gáló igénytelen, öreg bútorokból össze­álló teljes kép szociológiai pontosságú Bj egyszersmind képzőművészetileg di­vatos: új-eklektikus leírás a család együttlétének öröméről, a hiányzó ben- sőségességről, a mindennapok ünnepe­iről. Balogh könnyedén játssza végig festői bravúrjait az anyagszerűség kü­lönféle imitációival: nagy élvezettel me­rül el a különféle fémek, porcelánok, üvegek sokféle variációjának megjele­nítésében. Ugyanezt az érzékenységet kamatoztatja korhadt, kidülő- félben lévő fake­rítések plasztiká­ját középpontjá­ba állító Ókécske című képén. Az idei nyárra Ausztriából is ér­keztek grafikusok az alkotótelepre. Grafikáik többsé­gének semmi kö­ze a konkrét táj­hoz, illetve a ter­mészethez. Té­máik az emberi környezetre, a számukra csak különlegesség­ként megjelenő hátsóudvarok rekvizitumaira korlátozódnak. Egidius Galob Létra című, szí­nes krétával ké­szített levegős, át­látható egyedi rajza a nagyvona- lú szerkezette- Piizes ' remtes lendulete­(Tóth Sándor felvételei) vei hat. Áz ugyancsak Ausz­triából érkezett Ewa Mazzucco szándé­kosan naivan, a gyermekillusztrációk mesterkéltségével kelti életre tapaszta­latait. Libák és Fészer című ceruzaraj­zainak főszereplője a háziudvarok élő­világa. A hátsóudvar állataival, az iro­nikus humorral lépegető csirkékkel, kacsákkal, cicákkal népesíti be képei szinte teljes felületét. A Kolozsvárról az idén tavasszal át­települt, Tiszakécskén élő Bardócz La­jos grafikus nem most mutatkozik be először Bács-Kiskun megyében a kö­zönségnek. Nyár közepén ugyanezeket a falakat borították önálló kiállításá­nak darabjai. A mostani alkalomra is egyedi grafikákat válogatott. Három lapból álló, római számokkal tagolt Székelysors című sorozatán azonos gondolatkörben mozog. Megdöbben­tően erőteljes jelképekben, szimbólu­mokban fogalmazza meg a konkrét, pontosan meghatározható emberi­társadalmi igazságtalanságokat, a re- ményvesztetfség, a kétségbeesettség, kiszolgáltatottság stációit. Az emberségről, embertelenségről csak a legszükségesebb, leglényegibb közlésekre szorítkozó, drámai erejű „vázlatai” egyikén (Székelysors I.) egy elesettségében is büszke idős férfi ül szemben a nézővel. Hátteréül mindösz- sze egy összetett képi motívum: egy faragott, növényi stilizációkkal díszí­tett székelykapu íve szolgál. Balsejtel- mü kontraszt: a férfi- szánjára házul, hazául szolgáló, védelmező kapuhajlék — talán épp már csak gondolatként, emlékként való létezése okán — részle­tesebben kidolgozott, plasztikusabban létező valóság, mint a leheletfinom váz­latként meditáló férfi kétdimenziós fi­gurája. A Székelysors II. darabján fő­szerepet kap a ló, melynek figurájával IS- egyéni kiállításának emlékezetes da­rabjai alapján legalábbis — Bardócz bármit, bármi mélységben ki tud fejez­ni. Rajzain gyakorlatilag bármi jelkép­pé alakítható, kontúrja egyszerre el­vont és konkrét, bizakodó és pesszimis­ta, egyidejűleg közvetít gondolatokat és érzelmeket. Ezúttal egy az egész látó­határt betöltő, irdatlan szénássszekér elé fogva jelenik meg. Ismét kidolgo- zottabban, mozgásával kifejezőbben, mint társa, a tényleg csak jelzéssszerű. emberi figura, aki a kötelek hálójával, keresztjével van ültében a bakra feszít­ve. i Karolyi Juha LEGYEN UJ JÁTÉK! Tájak, korok, múzeumok és a hazaszeretet Talán éppen ez az örök fiatal­ságnak évszázadok óta kutatott titka: nem szabad abbahagyni a játékot! Méghozzá az olyat, amelyben az ember rákényszeríti magát, hogy járjon-keljen, utaz­gasson, s közben új ismereteket és nem utolsósorban — új baráto­kat szerezzen. Ha valakinek kétsé­gei lennének efelől, kérdezzen meg bárkit ama több ezer ember közül, akik évek óta részt vesznek a Tá­jak, korok, múzeumok mozgalom (illetve ma már egyesület) társasjá­tékaiban. Az egyesület vezetői ugyanis megkérdezték a részvevőket. Nem is egyszer. Legutóbb például arról, hogy legyen-e új játék. Mert volt már jelvényszerző verseny, aztán olyan, amelyben egy-egy „mester­ségben” céhlegényi meg mesteri fo­kozatot lehetett elnyerni, majd Ba­rangolás hazai tájakon címmel zaj­lott le országos vetélkedő. Korábban együtt volt a három témakör: a tájak, a korok és a mú­zeumok, a Barangolás hazai tája­kon már úgy indult, hogy külön- külön feladatlapokat kaptak a ver­senyzők. Választhattak: melyik tárgykör érdekli jobban — legjob­ban — őket. Közben az egyesület (amely számos más kör, egyesület, szövetség stb. hazánkban immár szinte kötelező szokásával ellentét­ben mindössze egyetlen szobában, két munkaerőt foglalkoztat) időről időre elküldte a benevezők névso­rát a többi versenyzőnek: hadd ve­gyék fel a kapcsolatot egymással. Járták az ajánlott tájakat, felke­resték a történelmi emlékhelyeket, meglátogatták a múzeumokat a versenyzők. Az sem volt ritkaság, hogy a programban szereplő neve­zetességeken kívül újakat tyaláj^ftCT’ ‘-í>eftraul helybeli híres embekfck'btrf- * léktábláit, sírját. Jó lenne egyszer az „illetékesek­nek” azt is végiggondolniuk: mennyi kulturális értéket őriznek meg a feledéstől ezek az amatőr versenyzők! Meg azt is, hogy mennyibe kerülne, ha az ilyesfajta országjárásokat hivatalosan pró­bálnák szervezni és támogatni. Ta­lán akkor nagyobb nyilvánosságot is kaphatna mindez. Mert bizony kissé megkeseredett néhány ver­senyző — s talán a rendező egyesü­letbeliek — szájíze, amikor a be­ígért televíziós döntőt szinte teljes csendben, a második műsorban és főműsoridőn kívül sugározták. Talán éppen ezért is volt kíván­csi az egyesület vezetősége: ugyan i folytatnák-e a versenyzést a koráb­bi résztvevők, ha valamilyen új cí­men ismét elkezdenék a játékot? Szeptember elején küldték el a le­veleket, s azóta egyre érkeznek a 1 válaszok. j A siklósi Batthyány Kázmér Ál- - talános Iskola csapata így ír: „Sze- 1 retnénk megköszönni azt a sok él­ményt, ismeretet, amit a játék so­rán kaptunk, s mindenekelőtt a sok kedvcsináló ötletet”. (Igaz, en­nek a csapatnak külön oka is volt y az újabb játékba benevezésre: a - legutóbbi versenyt a televízió nyil­vánossága előtt ők — tanulók és ] tanárok együtt — nyerték meg.) „A barangolást szívesen folytat- . nánk. Egyrészt van a megyénkben is még eddig nem szerepelt neveze- ’ tesség, másrészt a szomszédos me- . gyék valamelyikében szívesen ven­nénk részt egy újabb társasjáték- : ban” — ezt Szegedről írták, jórészt nyugdíjasokból álló csoport tagjai. A mai, sokszor emlegetett nehéz ! gazdasági viszonyok között a rész­vétel nem egyszerű. De a barango­lók optimisták. Minden levélíró ki­fejezi reményét, hogy a következő vetélkedőben is részt vehet. Szö­vődnek a kapcsolatok, „barangoló barátságok”, mint például egy péti szocialista brigád és egy Tolna me­gyei, tengelici csapat között. S az is kicsendül valamennyi levélből, hogy szeretnének az emberek újabb tájakat — és hobbitársakat — megismerni. Folytatni a játé­kot, ameddig csak lehet. Már régen nem is a „pecséte­kért”, még csak nem is a dijakért folyik a játék. Sokkal inkább az ország kulturális értékeinek jobb ipmpqigréséért. Biaetny<-'érdemes lenne ezt hathatósan támogatni. Például kedvezményes vasúti és autóbuszjegyekkel, netán még ol­csó szálláshelyekkel is. Hogy ne csak rohanvást kelljen megtekinte­niük a részvevőknek egy-egy távo­labb fekvő várost, tájvédelmi kör­zetet vagy múzeumot. A „barangolók” a hazai neveze­tességekről, látnivalókról beszél­nek. Nem szoktak melldöngetve hazafiasságról szavalni. Ám ideje lenne elgondolkozni azon: mi más ez a barangolás, a hazai tájak újra­felfedezése, mint frázisok nélküli hazaszeretet. Amire pedig illenék nagyobb gondot, ügyeimet, talán még némi költséget is fordítani. Várkonyi Endre KISS BENEDEK: Aggódás Azt képzelem gyakran, hogy meghaltál. A magam-veszte annyit nem érdekel. Elgondolom, mi lenne, ha nem volnál, és megkönnyebbülök, hogy létezel. E titkot talán Freud fejtette meg. Bocsásd meg, hogy úgy szerettelek, s mégis annyit elvesztettelek. Már rég itthon kellene lenned, s nem vagy. Ha én nem vagyok, nem gondolok vele. Felajzott idegeim zsongnak, s elhagy istenem, a szabadok istene. Rosszal gyanítok mindjárt, tragédiát, hiszen Isten sem óvta meg egy-fiát. HAMARY DÉNES: Hétköznapi darab Nézed, mint ivei a szája asszonyodnak, s hogy vékony bokája s teste rejtett titka érzelmeid hányszor kinyitja A szemét nézed, fogod a kezét Hallgatod, a pénz megint kevés S hogy az országgyűlés mit alkotott Rég volt, hogy talán meghatott Gyűjtenek azoknak, kik menekülnek S előnyük lett? hogy menekültek De Te hiába menekülsz A gond, a holnap elédkerül Csak mi tudjuk, hogy vagyunk a világban S élünk a biztonsági lánccal őrzött bizonytalanságban. ClZAKÓ GÁBOR: Luca néni föltámadása* S~)ttó Péter oldenburgi zeneta- nár Volkswagen Golf sze­mélygépkocsijával Létára fuva­rozta Püspöky Szilveszter orni­tológust. Előzőleg az egész éj­szakát átbeszélgették és gyö­nyörködtek. A konkrét zene, a madárdal és a népzene kapcsola­táról folyt a szó, és közben a magnetofonszalagokon élőben és lassítva daloltak a csízek, a ri­gók, a pacsirták, a poszáták. Ot­tó Péter egyik ámulatából a má­sikba esett, és bizony akármelyik ujgúr, baskír, magyar népzene- kutató is ellátottá volna a száját. A madárkák ugyanis pentatonul daloltak, közelebbről lá-penta- tonul, még közelebbről népdal­részleteket adtak elő: egy szé­kelykeresztúri csíz például az El­megyek, elmegyek, hosszú útra megyek kezdetű nótát fütyülte. Ottó Péter engedelmet kért és kapott, hogy autómagnójának kazettáira átvegye' a lassított madárénekeket. Az öreg ornito­lógus megajándékozta öt a ma­dárdalokról irt tanulmánya hol­land nyelvű példányával. — Sajnos én sem értem, mert nem tudok hollandul, de ez a le­hetőség adódott. A hegedűtanár már hazafelé tartott Oldenburgba, és összes mozgatható és nélkülözhető tár­gyát szétosztogatta rokonai kö­zött, ezért boldog volt:,, hogy a nagy élmény viszonzásául elvi- hette kocsiján a professzort Lé­tára, ahol a kövirigók állítólag még ismerik a pentaton stílust. Legalább addig is beszélget­hettek! Mert még ilyent! Ottó Péter a felhők és hegyek közül elősugárzó hajnali napfénynek megfogadta, hogy hazatérve ha­ladéktalanul megvizsgálja az ol­denburgi feketerigók, cinkék és csonttollúnk énekét. * h/ffocisták találtak Püspö­lvJ~ky Szilveszter ornitoló­gus tetemére a létai völgyben. Kiszáradóban lévő égerfán füg­gött. Még meleg volt. Körülötte a bokrok letört ágai és az Össze­taposott fű arról árulkodott, hogy az idős tudós hevesen tusa- kodott magában tragikus lépése előtt. Botjával csapkodott, táv­csövét, melyet a vároldalban fészkelő kövirigók megfigyelése végett vitt magával, olyan erővel verte az égerfa törzséhez, hogy a bal csőben az okulár ripityára törött. Magnetofonját is össze­zúzta, a szalagot kitépte belőle, és darabokra szaggatta. Kétség kívül heves idegroham törhetett rá, mert a szemüvegét is összeti­porta, sőt talán a földön is fet- renghetett önkívületében: ruhá­jára, hajába fű- és avartörmelé­kek tapadtak. A haladéktalanul megindult nyomozás az önakasztás tényét napnál világosabban bebizonyí­totta. Egyetlen kérdés maradt nyitva: honnan szerzett Püspöky professzor ejtőernyözsinórt? Frobius őrnagy minden rendel­kezésére álló erőt bevetett a probléma tisztázására, beleértve az elhunyt feleségének, leányá­nak és unokájának tüzetes ki­hallgatását is. Csizmadiáné Püspöky Júlia nyugdíjas bábművész és Csizma­dia Fájsz költő gyanúsan egybe­hangzóan vallotta, hogy a család birtokában nincs és soha nem is volt kék-sárga-piros színekből sodrott ejtöernyőzsinór, de pi- ros-fehér-zöld se, lámakék se, szürke se, semmilyen. Ilyesmit Ottó Péter oldenburgi zeneta­nárnál sem láttak. Az illető Lé­táró! elhozta a professzor megbí­zásából a pincekulcsot, melyet Püspöky Szilveszter szórako­zottságában a kabátja zsebében feledett. Tréfásan korholta is magát miatta Ottó Péter el­mondása szerint. — Oh! Tréfásan! -— Frobius őrnagy följegyezte a szól note­szába. ji/fagda, az özvegy, elenged- í te füle mellett a tapinta­tosan föltett kérdéseket. Öveges szemmel meredt a kitömött ege­részölyvre, amely férje könyv- szekrényének ormán repesett. Kötényét kioldotta mosogatni készfiit Frobius őrnagy betoppa- násakor — ölébe vette, összehaj­totta egyszer, kétszer, három­szor, annyiszor, amíg gombóc nem lett belőle. Akkor kigön­gyölte, és kezdte elölről, anélkül, hogy a kapcsolatát az egerész­ölyvvel megszakította volna. Frobius őrnagy távozása után Júlia fölrázta. Nagy nehezen megszólalt végre. — Na, szappant se kell többé kunyerálnunk Pestről. * Részlet az író közeljövőben megjelenő regényéből DEÁK MÓR: A tél előérzete Kapkod a tél utánunk. Szivünk, mint a homokba dugott zöldség, elrohad, ha egymáshoz ér, s megfeketednek a gondolatok a rájuk rakódó sártól. Istent őrzi tőlünk a Nap, az ég olvadóbiztositéka. Nekünk marad a Hold, a kisfeszültség, az igazinak mindig csak a mása---------­G yöngyök gyógyszerként peregnek szét, üveggolyóvá bárgyúinak a szemek, de tompulhat, megtörhet a fény, minden,szín színesebb lehet, én meg fogom tanítani a gyerekeimnek azt a szót: HAZA; mert a fogam belecsikordul, ha kimondom, mert a szivem félredobban, ha kimondom, s nézem kifosztott, kútmélyi szemekkel a roncsot, akivé tett.

Next

/
Oldalképek
Tartalom