Petőfi Népe, 1988. november (43. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-17 / 274. szám

1988. november 17. • PETŐFI NÉPE 9 5 CIKKÜNK NYOMÁN A „nyúld porol 99másodszor Ez nem az a nyúlcipő című, szep­temberben megjelent cikkünkben ar­ról írtunk, hogy a Kecskeméti Cipő­ipari Kisszövetkezet 1987. évi mér­leghiányának következményei a szö­vetkezet létét, a kollektíva tagjainak anyagi biztonságát veszélyeztetik. A veszteséget rossz minőségű, illetve határidőre el nem készült, valamint nyúlbőrrel megengedhetetlen módon kombinált, a KERMI által a forga­lomból kivont lábbelik okozták. Ezek a termékek abban az időszak­ban készültek, amikor a szövetkezet elnöke Szögi Tibor volt: a cikk ezt sem hallgatta el. Szerzője azonban elkövette azt a hibát, hogy az üggyel kapcsolatban, nem kérdezte meg a név szerint szerepeltetett volt elnö­köt. Aki ezt sérelmezve kérte, hogy mondanivalója legalább utólag kap­jon teret a Petőfi Népében. Szögi Tibor elsősorban azt kifogá­solta, hogy a cikk egyoldalúan, ked­vezőtlen megvilágításban szól róla, holott abban az időszakban, amíg ő volt az első számú vezetője, a szövet­kezet eredményeket is ért el. E té­nyekre emlékeztetve szerkesztősé­günk rendelkezésre bocsátotta a KI- SZÖV hivatalos ellenőrző szervezete korabeli jegyzőkönyvét, ami a szö­vetkezetben végzett vizsgálat tapasz­talatait tartalmazza. A dokumentum a gazdálkodó egység munkájának hiányosságai mellett jól tükrözi a po­zitív folyamatokat is. Ezek közül leg- fontosább, hogy alapvetően a pi­achoz alkalmazkodó termékszerke­zet-váltás következtében növekedett a szövetkezet árbevétele, javult a gazdálkodás exportja, bérhatékony­sága. Devizakímélő termék gyártá­sára ebben az időben nyerték el a Belkereskedelmi Minisztérium pá­lyázatát. A dokumentum nem tartalmazza (mert korábban készült), de Szögi Tibor elmondta: az eredményeik alapján kapott központi támogatás, fejlesztési hitel segítségével szövetke­zetük korszerűsítette a termelési és annak technikai feltételeit. A lakos­sági szolgáltatásukat, a cipőjavítást fejlesztették, és ezt a tevékenységet rentábilissá tették. Megoldották a szakmunkásképzéssel kapcsolatos krónikus problémát. Igaz, mind­eközben a termelés színvonala kí­vánnivalót hagyott maga után, sok, később raktáron maradt terméket is gyártottak —, ismerte el Szögi Ti­bor, de hozzátette: ez nem egyedül az ő munkáját, hanem az egész termelő- egységet minősíti. A külső gazdasági körülmények változásai miatt szö­vetkezetük egyre nehezebb helyzetbe került. A volt elnök — helyesen — úgy látta, ebből kitömi csak „átütő erejű” termékkel lehet. Ilyennek szánták a többek között nyúlbőrrel kombinált gyermekcipőket is (és a devizakimélő pályázat TAIWANI gyermekcipőit). A modellek a Belker tetszését megnyerték, megrendelték azokat. Végül is a szövetkezet sze­rény, de az összipari átlagnak megfe­lelő nyereséggel zárta az 1984—85 — 86-os éveket. 1987 első tíz hónap­jára a termelőkapacitásuk megren­delésekkel le volt kötve, a műszaki fejlesztéshez kétmillió forint kölcsön rendelkezésükre állt, megnyílt a lehe­tőség a TAIWANI cipő gyártására, így, ilyen helyzetben hagyta ott Szö­gi Tibor a szövetkezetét 1987 elején, egy külföldi cégtől elfogadva a szak­mai érdeklődésének, elképzeléseinek megfelelő ajánlatot. Tehát nem azért ment el, -— hangsúlyozta — mintha fölhúzva a nyúlcipőt, a bajok elől menekült volna. Hiszen jelenleg is a magyar cipőexport növelése érdeké­ben dolgozik. Mindehhez kívánkozik a szerző megjegyzése: ez utóbbit a cikk nem állította. Nem is állíthatta, mert Szö­gi Tibor 1987. február 1-jén már nem dolgozott a szövetkezetben, a nyúl­bőrrel kombinált cipők forgalomból kivonása később történt. Mint aho­gyan az elnöksége idején, 1984— 1985—1986-ban gyártott, raktáron maradt és 1987-ben engedménnyel értékesített termékek árbevétel­kiesését — a jogszabálynak megfele­lően! — az 1987. évi szövetkezeti eredményből kellett levonni. Mind­ennek egyik következménye: ha a gazdálkodó szervezet nem kapja meg a kért központi segítséget, akkor a veszteséget a tagoknak kell visszafi­zetniük az 1988-ban felvett jövede­lemelőlegből, jogszabály szerint oly­képpen, hogy a továbbiakban csak havi háromezer forintot (!) kaphat­nak kézhez mindaddig, amíg a „tar­tozásuk” törlesztésének végére nem érnek. Almási Márta ATOMERŐMÜ-MODELL KÉSZÜL 9 Atomerőmüvi oktatómodellt ké­szítenek lengyel megrendelésre a Gyár és Gépszere­lő Vállalat székes- fehérvári telepén. Az 1:20-a$ kicsi- nyítésűmodell az atomerőmű hűtő­védelmi rendsze­rének kicsinyített mása. A jelenleg szerelés alatt álló, részeire szétszed­hető oktatómodeli az év végére kerül a megrendelőhöz. (MTI-fotó) KÍNAI GÉPKOCSIGYÁRTÁS Arccal a személyautó felé 9 A tehergépkocsigyártás már ma is magas színvonalú Kínában. Az utóbbi esztendők reformfolya­mata Kínában az autóiparban is érez­tette hatását. Ennek látható jele, hogy hosszas viták után a kínai vezetés úgy döntött: az országban megteremtik a korszerű és nagy szériájú személygép­kocsi-gyártást. Megérlelődtek már erre a feltételek, hiszen a belső piac fizető­képes kereslete alaposan megnöveke­dett. Az utóbbi években külföldről be­hozott 200 ezer autó pedig nemcsak hogy nem elégítette ki az igényeket, de az ország valutatartalékait is megcsa­polta. A kínai autóipar születési dátuma: 1956. Az ország ,első —• szovjet segít­séggel felépített — üzeméből ekkor gördült ki az első teherautó. Az ezt követő évtizedek dinamikus, bár hul­lámzó fejlődésének köszönhetően nap­jainkban évente már több 450 ezer gép­kocsit bocsát ki a 114 kínai autógyár. Igaz, közülük csak hatot-nyolcat lehet igazi korszerű üzemnek nevezni, a töb­bi gyáracska elavult felszereléssel és technológiával dolgozik. Anélkül, hogy az olvasót számokkal túlterhel­nénk, annyit emlitsünk meg, hogy az eltelt 32 év alatt 4,25 millió gépjármű­vet készítettek kínai üzemekben, s nap­jainkban 6 típus 50 változatát kínálják a gyártók. Ezek túlnyomó többsége azonban különböző méretű és rendeltetésű te­herautó, s mindössze három éve talál­kozhatnak a vásárlók' a Sanghajban gyártott Volkswagen Santana model­lel, amelyből évente még csak 30 ezer készül. A jövőben viszont ugrásszerűen kívánják növelni a gyártást: a folyó ötéves tervidőszak végéig el kell készül­nie egy olyan a gyártókapacitás alapjá­nak, amely már évi 300 ezer darabot produkál majd. Igaz, ez már a kissé távolabbi jövőbe, a 2000. évbe vezet el minket. Addig a fokozatosság elve ér­vényesül. Fokozatosan növelik például a hazai gyártású alkatrészek, fődarabok meny- nyiségét, a tervek szerint 1991-ben már 85 százalékban hazai gyártású alkatré­szekből állítják majd elő a Volkswagen Santanát. Ez természetesen újabb lö­kést adhat a hazai személygépkocsi­gyártás fejlesztéséhez is. A gyártás érdekében a már említett nyugatnémet érdekeltségű vegyes vál­lalat mellett az ország jelenlegi két leg­nagyobb tehergépkocsi-üzemét is fej­lesztik. El is kezdték már a korszerűsí­tési, átalakítási munkálatokat, ame­lyek befejezése után, azaz hat-nyolc év múlva már több százezres tételben fog­nak legördülni a korszerű személyau­tók a futószalagokról. A korszerűség, a legmodernebb technológia alkalma­zása érdekében a kínai vezetés nem zár­kózik el, sőt ösztönzi külföldi vállala­tok bevonását is a hazai autógyártás és piac átalakításába. S e téren a Volks­wagen nincs egyedül, hiszen megvetette már a lábát a hatalmas kínai piacon az American Motor, a Daihatsu, az Isuzu, az Iveco és a Steyer. Kínai szakembe­rek pedig már alaposan tanulmányoz­zák a különböző licencvásárlási lehető­ségeket és hozzákezdtek korszerű gyár­tósorok beszerzéséhez. Az első lépések tehát már megtörtén­tek Kínában a hazai személygépkocsi­gyártás megteremtéséhez. Ismerve a kí­nai vezetés eltökélt reformszándékait, biztosak lehetünk benne, hogy röpke pár év múlva a világ legnépesebb orszá­ga már ebben az ágazatban is az élenjá­rók közé küzdi fel magát, nem elhanya­golva azért a már tradicionálisnak szá­mító teher- és haszongépjármű-gyár­tást sem. (MTI-Press) (—daróczi—) SZAKMUNKÁSKÉPZÉS A MÁNAK ÉS A JÖVŐNEK Megrendelő a gazdasági élet A szakmunkásképzés jelenéről és jövőjéről Bács-Kiskun megyében lapunkban már találhattak olvasóink részle­tes, a témát a művelődéspolitika, az oktatásügy szemszögéből körüljáró cikket. Hogy a kérdés újra szerepel, ezút­tal másik oldalon, a gazdaságpolitikai írások között, nem véletlen. Múlt heti cikkünk folytatásában a szakoktatás és gazdaság, az iskolák, a munkaerő-gazdálkodási szervek és a vállalatok kapcsolatát elemezzük, arra keresve választ, hogyan teremthető meg a képzés és a népgazdaság igényeinek összhangja. Beszélgetőpartnereink: dr. Vargáné Verasztó Jolán, a Bács-Kiskun Megyei Tanács munkaügyi osztályának vezetője és Járfás Istvánná, a kecskeméti Gáspár András Autószerelő Szakközépiskola és Ipari Szakmunkásképző Intézet igazgatója. A tervezés bürokratikus útjai — Bács-Kiskun megyében a kö­zépfokú szakoktatáson belül a szak- : mimkásképzés részaránya a legna­gyobb. 1988-ban 82 ifjú szakmunká­soknak ajánlották lel a legtöbb mun­kahelyet, alig valamivel kevesebbet, mint ahányan végeztek. Ez azt jelen­tené, hogy teljes az összhang a me­gyében képzés és igények között? V. V. J.: A ta­nácsi szakigazga­tási szerv a mun­kaerő alakulását elvileg a munka­erőmérleg alap­ján tervezi. A de­mográfiai ada­tokból kiindulva körülbelül tud­juk, mennyi a munkavállaló. Egy-egy vállalat pedig, amely rendelkezik saját gyártmány- struktúrával, ehhez egy szervezettel és létszámmal, nagyjából felméri, hogy várhatóan hány új emberre lesz szüksége. Ami­kor elküldi nekünk az erre vonatkozó igényét, lényegében azt adja meg, hogy a beiskolázástól számított három év múlva mennyi szakképzett munkást szeretne foglalkoztatni. Ennek eddig ez volt a rendje. Meg is felelt, íetezett az a bizonyos összhang. Hiszen öt éven belül általában nem tör­téntek nagy változások egy-egy vállalat termékszerkezeté­ben. Gyakorlatilag biztosnak vehettük, hogy a munkáltató alkalmazni is fogja az igényei szerint beiskolázott és végzett tanulókat. A tervezés tehát ment a maga eléggé bürokratikus útján, a vállalatok benyújtották a szakmunkásigényüket, mi pedig ennek megfelelően próbáltuk a gyerekeket irányítani. Most, a megváltozott körülmények között, amikor a vállala­toknál fél év alatt is jelentős változások mehetnek végbe, ez már nem jelent támpontot. A gazdaság jelen helyzetében az évekre előre tervezés csaknem lehetetlen. J. I.: Ma még szerencsére nem az a jellemző, hogy a végzetteink nem tudnak elhelyezkedni. Előfordult, hogy nem annál a vállalatnál alkalmazták őket, ahol tanultak, de végül találtak munkahelyet. Nyilvánvaló, hogy radikális változta­tásokra egy iskola a vállalatok nélkül nem képes. Azzal együtt, hogy a vállalat egy — pontosabban négy S évre előre megmondja, milyen szakmájú dolgozókat szeretne. Ha nem olyat, mint eddig, akkor sem könnyű a dolog. Ahhoz ugyanis, hogy beinduljon egy új profil, egy évvel előtte jelezni kell a Művelődési Minisztériumnak. Fel kell térképezni a pénzügyi hátteret, ebben egyre nagyobb szerepet kell vállal­nia a leendő munkáltatónak. S akkor, összességében — ha mondjuk érettségizett szakmunkást szeretne, mint most a Petőfi Nyomda — hat-hét év múlva lesz végzett tanulója. Rettentően hosszú idő. Természetesen jobb lenne, ha az iskola, az oktatás gyorsabban tudna igazodni a vállalati elképzelésekhez. Szakmák dzsungele V. V. J.: Biz­tos, hogy sokat jelentene. Csak egy dolog érthe­tetlen. Ha ezzel mindenki egyet­ért, minden érin­tett k^zkett erre vonatkozó anya­gokat, miért nem történt még sem­mi? Mert nem történt. Az Ipari Minisztériumnak például az a véle­— Ma országosan majdnem két­száz szakmát oktatnak a szakmun­kásképző iskolákban, a megyében en­nél nyilván kevesebbet. Az oktatás berkeiben is elismerik, bogv ilyen el­aprózottságra valójában nincs szük­ség, és egyre gyakrabban lehet halla-; ni a „mobilizálható szakmunkás" ki­fejezést. Az alapszakmával rendelke­ző, több munkakörben is alkalmazha­tó szakmunkás egyes vállalati véle­mények szerint megoldást jelenthetne a munkaerőgondokra. menye, hogy túl sok a szakma, szűkítsük a kört. Jó, de valahogy mindig a művelődés asztalán bukunk meg. Egy iskola vezetése ponto­san fel tudja mérni a saját területén, hogy mit kellene megre­formálnia, átalakítania. Csakhogy ott van az engedélyeztetés kérdése, a tanterv kidolgozása, tankönyvek, oktató személy­zet, műhely és egyéb feltételek hiánya. S az iskola azt mond­ja: ő erre nem képes. A megyei tanácsnál is kidolgoztunk többféle változatot, javasoltuk a szakmacsoportos képzést. Úgy gondoljuk, hogy a gyerekek tanulják meg az alapszak­mát, ezen belül az úgynevezett leágazást már nem kellene oktatni, nem erre kellene adni a szakmunkásbizonyitványt. Az oktatott szakmák felülvizsgálata semmiképpen nem ha­lasztható tovább. J. I.: Ez a szűkítés egybeesik a vállalatok érdekeivel. A szakmunkásképzés szerkezetének átalakításával, a szak­mák számának csökkentésével sokkal jobban meg lehetne teremteni a képzés anyagi feltételeit is. De az iskolák is több kezdeményezőkészséget mutathatnának, hiszen vannak erre lehetőségeik. Miért ne lehetne a gyerekeket eleve úgy oktat­ni, hogy több szakmához is értsenek? A mi iskolánk most ebben próbál előbbre lépni. Azt semmiképpen nem képes megoldani egy iskola, hogy minden gyerek el tudjon helyez­kedni. Azt hiszem, amikor a vállalatok benyújtják az igénye­iket, valami kötelezettséget is kellene vállalniuk. Itt látom az egyik alapvető problémát. Ma semmiféle felelősség nem ter­heli őket az igényelt,'beiskolázott és végzett szakmunkások­kal szemben. V. V. J.: Amikor a tanács bekéri az adatokat, minden esetben felhívjuk a figyelmet, hogy az igénybejelentés egyút­tal kötelezettséget is jelent a képzésben való együttműködés­re és ugyanígy az elhelyezkedésre is. De ez csak puszta megfogalmazás, gyakorlatilag senki senkitől nem tudja szá- monkémi. V. V. J.: így van, ugyanakkor a gyerekeket be kell iskoláznunk. A megyében mű­ködik egy iskola- hálózat, tanter­mekkel, oktatók­kal, felkészülve a diákok fogadásá­ra. Meg kell találnunk a módját, hogy ide irányítsuk azokat a gyerekeket, akik kikerülnek az általános iskolákból. — Az előbb elhangzott, hogy ez; a tervezés ma már sem egészen reális,. Így nem is lehet számonkénti, elvégre hogyan tudná ma azt egy vállalat pontosan megmondani, milyen szak­emberigénnyel számolhat négy év máira? ;■ Iskolai és vállalati hagyományok J. 1.: Az elmúlt években kialakult beiskolázási hagyomány nem feltétlenül jó. Minden iskolának megvan ugyanis a maga hagyománya, indul két ilyen osztály, három olyan, egy amolyan. Nem biztos, hogy a vállalatoknak éppen ezekre lesz szükségük három-négy év múlva, sőt, biztos, hogy nem. J. I.: Pontosan arról van szó, ^ A vállalatok részéröl tehát hogy az alkat- nines akadálya, hogy az iskola rugal­mazkodás nem- masabban alkalmazkodjon? I csak az iskolákon 5 | múlik. Szerepe van ebben annak is, hogy a vállalatok a megváltozott körül­mények, feltételek ellenére továbbra is kérnek ugyanannyi autószerelőt, ugyanannyi kőművest, festőt vagy burkolót. Nem akarom bántani a munkaüggyel foglalkozó vállalati szakembereket, de ma még gyakran az a helyzet, hogy egy­szerűen előveszik a tavalyi statisztikát és beírják az ideibe ugyanazt a számot. Átgondolt tervezés vagy mérlegelés nél­kül. Az iskolának határt szab az, hogy harminc tanterme van. Szívesen vállalkozunk új szakmák indítására, de szeret­nénk tudni, hogy mi helyett? Melyik szak helyett indítsunk újat? J. I.: Csak ak­kor tartom segít­ségnek, ha az alapból az isko­lák is részesülhet­nek. Ha csak a vállalatok, attól tartok, rosszabb lesz a helyzet, mint volt. V. V. J.: A vál­lalatok eddig azt hangoztatták, azért nem érdekeltek a szakmunkásképzésben, mert ha létre­hoznak egy tanműhelyt, kiképzik a szakmunkásokat, akkor jön qgy másik vállalat, és elviszi a végzett tanulót, vagyis minden különösebb erőfeszítés nélkül kap egy jól képzett szakmunkást. A szakképzési alap ezt próbálná áthidalni. Ha a vállalat, bértömegének meghatározott százalékát termé­szetben a gyakorlati oktatásra fordítja, rendben van, ha nem, köteles befizetni az alapba. Ebből a képzésben részt vevők pályázat útján nyerhetnek támogatást. Elvileg tehát az iskolák is. De a részletes feltételek, úgy tudom, még kidolgozásra várnak. J. I.: Az iskola és a vállalat közösen végzi a szakképzést. Országosan az a tapasztalat, hogy a vállalatok nem veszik ki részüket a szakoktatásból. Szerencsére itt Kecskeméten nem így van, az itteni üzemek, lehetőségeikhez mérten, segí­tőkész partnerei az iskoláknak. — Nemrégiben a Tervgazdasági Bizottság ülésén szerepelt a szakok­tatás beíyzetey és döntés született, bogy a vállalati érdekeltség nővetése érdekében szakképzés alapot kell létreba23iLEÜtez Bünden valfa&oz&i «dót fizető gazdálkodó köteles lenne hozzájárulni. Ha az Országgyűlés megszavaz egy ilyen törvényt, milyen segítséget adna ez az iskoláknak, az oktatásnak? Egyik sem a másik nélkül — A sza koktatásról szólva* azt hi­szem, beszélnünk kellene a pályamó­dosításra kényszerülő szakmunkások átképzéséről is. Mert példán) az, hogy hogyan es mire veszik igénybe az átképzési támogatást a munkái ta­tok, feltétlenül ad bizonyos, falánál-'' talánosstható képet jelenlegi nehézsé­geikről. V. V. J.: Ezzel a lehetőséggel mindinkább él­nek a megyei vál­lalatok, de véle­ményem szerint nem elég hatéko­nyan. Leggyak­rabban betanított munkásokat ké­peznek át másik betanított mun­kára, s nem tudom, hogy ebben az esetben beszélhetünk-e egyáltalán képzésről. A tanfolyamoknak az volna a szere­pük, hogy új szakmát adjanak. Ehelyett csak egy adott vállalat számára és csak egy új munkafolyamatra tanítják be a dolgozót. Az elkövetkezendő három-négy évben jelentő­sebb mértékű korrekciós oktatást kell elvégeznünk, ami a korábbi igények szerint képzett és ma már nem igényelt szakmákban dolgozók valódi átképzését jelenti. Ebben fel­tétlenül az iskolákra kell támaszkodnunk. V. V. J.: Azt hiszem, mi vala- — Amiről eddig beszélgettünk, melyest jobban azok országos gondok. Bács-Kiskun­állunk, mint más ban van-e sajátos, midöhbi megoldást megyék. Nincse- sürgető feladat? nek kiélezett jj I helyzetek, hiszen kifejezetten válságágazatba tartozó üzemek, vállalatok sin­csenek nálunk. A mezőgazdaságban már jelentkeznek kisebb gondok, a gazdaságok, szövetkezetek egy része fokozatosan létszámkibocsátóvá válik, és a korábban végzett, kifejezetten mezőgazdasági szakmunkások esetleg pályamódosításra, át­képzésre kényszerülhetnek. A túlképzés egyébként nem a szak-, hanem a felsőoktatásban jelent meg. Ma a megyében a kertész üzemmérnököknek a legnehezebb elhelyezkedni, és majdnem ugyanez a helyzet a vízügyisekkel is. S az is bizo­nyos, hogy a segéd- és betanított mimkások iránt egyre kisebb az érdeklődés. V. V. J.: Ez nem annyira az iskolákon és a minisztériumo­kon múlik, ha­nem azon, hogy a gazdasági élet mennyire lendül ..-i-.::;, m ozgásba, pezs­dül föl, és mit fog követelni. Mert csak ez kényszerítheti az iskolákat, az oktatást arra, hogy gyorsabban váltsanak. — A beszélgetés elején azt mond­ta. minden érintett fölismerte, hogy változtatni kellene a szakmunkáskép­zés jelenlegi rendjén, ám egyelőre sem sok minden történik. Mégis, mi­kor fog? " J. 1.: De hiába, ha a minisztérium nélkül nem tehetjük meg. Hiába döntjük el. hogy holnaptól három szakmát egy­ben oktatunk, csak arra adhatunk ki bizonyítványt, amire a diákot felvettük, és amit a minisztérium engedélyezett. Van, ami az iskolán múlik, és van, ami felsőbb szintű döntést kíván. A Művelődési Minisztériumban hozzáfogtak a felül­vizsgálathoz, de ezt nyilván nem tehetik meg az íróasztaluk mellett, egyeztetniük kell a többi tárcával és a vállalatokkal. V. V. J.: Ki kellene már lépnünk ebből a nehézkes, bürok­ratikus tárcaegyeztetési körből. Lássuk be végre: az alapin­tézmény az iskola, a megrendelő a gazdasági élet. Egyik sem lehet meg a másik nélkül. Az iskoláknak, a munkáltatóknak, a helyi tanácsi szakigazgatási szerveknek teljes önállóságot kellene kapniuk abban, hogy felmérhessék saját területük igényeit, és aszerint dönthessenek a szakmastruktúra, az oktatási szerkezet változtatásáról. Gyorsabb váltási lehető­ség, szorosabb együttműködés nélkül nem sokra megyünk. A vállalatok már felismerték, elsősorban az ö érdekük, hogy az iskola olyan szakmunkásokat bocsásson ki, akikre való­ban szükség van. A felismerés még nem elég, olyan, a képzést érintő érdekeltségi rendszert kell kidolgozni, amely mind a két partnert ösztönzi az eredményesebb oktatásra, s a gazda­ság igényeit tartja elsődlegesnek. Magyar Ágnes

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom