Petőfi Népe, 1988. október (43. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-08 / 241. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1988. október 8. „NEM A KÖZÖNSÉG Érdektelenségét HANGSÚLYOZNÁM.. Október a múzeumok, a műemlé­kek hónapja. Ilyenkor többféle programot kínálnak a közgyűjte­mények, egy kicsit ünnepelhetik magukat. Vajon tényleg felhőtlen ünnepről van szó? Vagy szembe kell nézniük a muzeológusoknak is a változó világ okozta ellentmondá­sokkal, az anyagi megszorítások­kal? Sajnos, ez utóbbi az igaz. Mi is a helyzet valójában? Erre a kér­désre a legilletékesebbtől kértünk választ. Dr. Bánszky Pált, a Bács- Kiskun megyei múzeumi szervezet igazgatóját kerestük fel. Kell-e / ";/ I SZÁZHETVENÖT ÉVE SZÜLETETT GIUSEPPE VERDI „ Szállj gondolat aranyló szárnyakon. 99 ennyi múzeum? Interjú Bánszky Pállal — Mit hozott 1988? Nehezebb-e a múzeumokban dolgozók munkája a ko­rábbi esztendőkéhez képest? — Ez az év mindenképpen új állo­mást jelent nekünk. Szomorú tényekkel találtuk magunkat szemben, költségve­tésünk 90-92 százalékát a bérekre, az épületek fenntartására, az energia- költségekre kell fordítanunk. A gyűjte­mények fejlesztésére, kiállítások rende­zésére, a tudományos munkára csak 8- 10 százalék jut. Mondja meg, mit lehet ebből csinálni? Jelentősen beszűkültek a gazdasági lehetőségeink és ez maga után vonja a tartalmi munkát is. — Hogyan juthatnak mégis bevétel­hez? — Ezen mi is töljük a fejünket. El­kerülhetetlenné vált a múzeumi belépő­jegy árának emelése. Most néhány he­lyen már tíz forintot kell fizetniük a látogatóknak. Az az igazság, még így is szerények az árak, ha például a kül­földi belepti dijakat vesszük alapul. Ör­vendetes lenne, ha ezek után is szakíta­nának időt az értékek iránt érdeklődök a tárlatlátogatásokra, netán egy családi program keretében. A másik bevételi forrásunk a képeslapsorozatból szár­mazik. Régi felvételeket, műalkotás- reprodukciokat jelentettünk meg, me­lyek minden múzeumunkban kapha­tók. Májusban nyílt meg a Naiv Művé­szek Múzeumának galériája, ahol a be­mutatótermekben húsz magyar alkotó képei, szobrai vásárolhatók meg. Elju­tottunk már Oslóba is, tehát külkeres- kedést is folytatunk, miután megkap­tuk az exportjogot. Hamarosan Nürn­berg közelében árusítunk. — Tehát a múzeum rákényszerül a kereskedésre? — Nem csak a bevétel miatt tesz- szük. A Magyarországon élő 60-65 na­iv művésznek nemigen van lehetősége a forgalmazásra. Korábban a Magyar Média próbálkozott az alkotások adásvételével, de nem volt hosszú életű ez a tevékenység. Pesten, egy magán­galériában is kaphatók festmények, fő­leg cigány műveszek alkotásai. Az or­szágban elsőként Kecskeméten hoz­tunk létre olyan galériát, ahol a jelenle­gi naiv művészet jeles képviselőinek munkáiból 'vásárolhatnak a gyűjtők. Megjegyezném, minimális haszon­kulccsal dolgozunk. — Jelent ez valamit a múzeumi költ­ségvetésben? — Erről még korai lenne beszélni, hiszen csak néhány hónapos tapaszta­latunk van. Az azonban már tisztán látszik, hogy a külkereskedelmi tevé­kenységünket számos bürokratikus elem nehezíti. Pedig a jövő lehetőségei ebben az újszerű vállalkozásban rejle­nek. — Mivel újíthat még a múzeum? \ ír-; Nincs sokféle bevételi forrás. A tudományos tevékenységünk inkább pénzt visz, mint hoz. Alapvető lenne, hogy színvonalasan fejlesszük a megle­vő gyűjteményeinket. Sajnos, ez sem megy, miután nincs miből gazdagítani az anyagokat. A Kecskeméti Galériá­ban egy esztendő alatt 150 ezer forintot fordíthatnak az új szerzeményekre. Manapság egyetlen egy jó képért kér­nek ennyi pénzt.- Szerencsénk, hogy időnként magángyűjtők adományoz­nak műalkotásokat. Az utóbbi évek­ben így került hozzánk a Tóth Meny­hért-hagyaték, a Glüks-féle ajándék, Kalocsán a Tóth Mike-féle ásvány­gyűjtemény és még sorolhatnám to­vább. Térítés nélkül kaptunk több tíz­milliót érő kollekciókat. — Ha a Kecskeméti Galériában 150 ezer forintból gazdálkodhatnak, mennyi jut a többi múzeumnak? — Jóval kevesebb. Körülbelül ötvenezer forint. — Pedig lenne hová költeni a pénzt, hiszen Bács-Kiskunban nagyon sok a múzeum és főleg sok Kecskeméten! — Ebben igaza van. Épp a minap számoltam össze, hogy Kecskeméten hány múzeum tartozik hozzánk. Tizen­hat közgyűjtemény létezik, ezeken be­lül hat más fenntartású múzeum és két kiállítóhely van a megyeszékhelyen. Százhúszezer lakosú városnak — tizen­hat múzeum?! Fantasztikus a kínálat, mégsem élnek a lehetőségekkel az itt élők. A diákok egy része még csak eljut a kiállításokra, a múzeumokba, de a felnőttek közül nagyon kevesen. — Mi az oka? Mindenki tudja, hogy kevés a szabad idő. Megértem, hogy fontós szempont a megélhetés, hétvégén is pénzt kell keresniük az embereknek, nem az a legfőbb dolguk, hogy múzeu­mokban sétáljanak. A televízió viszont nem lehet elegendő, nem jelenthet kon­kurenciát a múzeumokkal szemben. Még akkor sem, ha időnként színvona­las műsorokat készítenek a múzeumok kincseiről. — Azért legalább az új múzeumokat megnézhetnék a kecskemétiek! — Tucatnál több állandó kiállítást látogathatnának és évente 20-22 idő­szaki tárlatot. Mégsem így van. — Akkor örüljünk az idegeneknek, a turistáknak? — Az az igazság, a múzeumlátoga­tók legtöbbje valóban nem kecskeméti. — Önkéntelenül adódik a kérdés: kell nekünk ennyi múzeum? — A megyei, múzeumigazgatóság évek óta azon az állásponton van, hogy abba kell hagyni a mennyiségi fejlesz­tést. A minőségre, a belső muzeológiai munkára kell koncentrálni, erre szük­séges a hangsúlyt áttenni. Az utóbbi időben nem mindig egyetértésünkkel jöttek létre az újabb és újabb kiállítóhe­lyek. Az élet bennünket igazolt. Nem látogatják a gyűjteményeket, éppen ezért felülvizsgáljuk a nyitva tartáso­kat. Elképzelhető, hogy a jövőben csak félnapra fogadja a látogatókat az isko­latörténeti es az újkori múzeum. — Kudarc ez? — Miért lenne az? Nem csak Bács- Kiskun megyei jelenségről van szó. A múzeumalapító láz országos méretű. Gyakran egy-egy vezető ötletéből, jó- ' szándékú javaslatából létesülnek gyűj­temények, sajnos, nem eléggé átgon­doltan. Ebben a tekintetben nem a kö­zönség érdektelenségét hangsúlyoz­nám, hanem a kezdeményező személy meggondolatlanságát tartom indokolt­nak felvetni. — A múzeumi hónapban mivel csalo­gatják a közönséget? — Jó alkalom kínálkozik a propa­gálásra, ilyenkor ténylegesen nagyobb hangsúlyt kapnak múzeumaink. Ám megint csak nem túl örvendetes, hogy a gyűjtemények közművelő tevékeny­sége kerül reflektorfénybe. Ilyenkor élőbbé válhatna a közönséggel való kapcsolatunk, maguk a látogatók is felkereshetnének bennünket, felhívhat­nák a figyelmünket lappangó értéke­inkre, informálhatnának a múzeumok­ba kívánkozó dolgokról. — Ez megint nem a muzeológusokon múlik... — ... hanem a látogatókon, a,múl­tat becsülőkön. — Említette, hogy a tudományos munkát is befolyásolja a pénz hiánya. :—‘ Kevés forintból folyamatos fej­lesztésről adhatok számot. Régészeink ott voltak az M5-ÖS autópálya nyomvo­nalán, ahol leletmentő feltárásokat vé­geztek. Tervszerű gyűjtésről beszélhet­nek néprajzosaink, művészettörténé­szeink, természetesen meghatározott profilon belül. Vékonyabb a pénztár­cánk a tudományos publikációkat ille­tően is. Az idén nem jelenik meg a Cu- mania, a múzeum évkönyve. Először fordul elő ilyen eset. Látja, veszélyezteti a publikálást a pénztelenség. Viszont • Sokan felkere­sik a megyeszék­hely szívében álló Kecskeméti Galé­riát, ahol a múze­umi hónapban az Ókori művészet című tárlat is lát­ható. 9 Dr. Bánszky Pál: „— A minő­ségre, a bels$ mu­zeológiai munká­ra kell koncent­rálni.” napvilágot látnak majd a Katona József Muzeum Közleményei, a bajai, a kalo­csai füzetek. Novemberben számot adunk tudományos kutatásainkról is. — Az említett kiadványok sem hoz­nak pénzt a múzeum konyhájára! — Viszont legalább kétszáz külföldi kiadványt igen. A Cumaniáért cserébe felbecsülhetetlen értékű tudományos információkhoz jutunk. — Milyen változásokon törik a fejü­ket? Mik a közeljövő tervei? —i Az 1989-es költségvetést még nem ismerjük, de gyanítjuk, még ösz- szébb kell húznunk a nadrágszíjat. Hol csökkentenék a rendelkezésre álló pénzt, ha nem a múzeumoknál vagy egyéb kulturális intézményeknél? Örü­lök, ha szinten maradunk, tartani tud­juk az eddigi színvonalat. Borzák Tibor Tut to e finito! Állítólag ezek voltak a 80 éves Verdi szavai a Falstaff harma­dik előadása után. És valóban! A Fals- taffal minden megtörtént, „mindennek vége van”. Egy hatalmas életmű a csúcsra ért és lezárult. Jobban mondva beteljesedett. Mert Verdi nem megsem­misítette, hanem foléje emelkedett a hagyománynak, a zenés színházi ha­gyományoknak. Az ő munkássága nem tagadás, hanem kiteljesedés, bete­tőzése az évszázados nagy örökségnek. Klasszikus nagyságú, goethei formátu­mú alkotás. Ez a verdii klasszicizmus, vagy in­kább teljesség nem csak az életműben, de a személyes létben is fellelhető. Mert Verdi egyszerre paraszt (egy kis észak­olasz falu, Roncole szülötte) és szár­nyaló zenei géniusz. Egyszerre birto­kán csatározó „farmer”, aki legszíve­sebben egész nap földjeit járja, lovak- ról-termésről vitatkozva, számadást csinálva — és drámai lángelme, aki a melódiát képes nagy operáiban egy­mást követő drámai jelenetekké építe­ni. S ha csupán két száraz életrajzi ada­tot egymás mellé illesztünk, itt is meg­döbbentőek a végletek. Ez a két dátum:. 1840 és 1842. Az első a Pünkösdi ki­rályság című vígoperájának bukása (egyetlen vígoperája a Falstaffon kí­vül). A Scala falai között eladdig (állí­tólag) ekkora méretű totális bukás nem volt! A Nabucco (1842-ben) permierje viszont frenetikus siker, s a Scala falai közt (ismét állítólag) ilyen mindent el­söprő ováció nem tombolt még, mint azon az estén. És mindehhez Verdi még csak huszonkilenc éves, de már megjár­ta a színházi élet teljes poklát és paradi­csomát. így számára ezután nem sokat jelent már sem a siker, sem a bukás. A maga emberi-alkotói útját járta ma­kacsul végig, s csak a zene és a színház törvényei előtt hajtott fejet. A világ pedig, születésének 175. év­fordulóján — mint ahogy már életében is őelőtte hajtja meg a fejét. Az előtt a művész előtt, akinek zenéje, dallamai felszínre varázsolják az emberben mé­lyen ott rejlő ősi kommunatív érzelme­ket is. Nem véletlen hát, hogy korai operái, a Nabucco, a Lombardok, az Attila (melyek a risorgimento korsza­kában születtek) művészi-esztétikai ér­tékükön túl forradalmi gyújtó hatásuk­kal is megragadták a közönséget. A „Szállj gondolat aranyló szárnya­kon ...” kezdetű híres kórust (a Na- buccóból) szinte az első megszólalás pillanatában egy egész'ország magáé­nak vallotta. És nem csak a zenét! Ver­dit alig huszonkilenc évesen fiává, majd később az idő múlásával, rajongva tisz­telt nagy „öregjévé” fogadta az olasz nép. Ő pedig, paraszti ősei józan egy­szerűségét mindvégig megőrizve, hír­névtől, gazdagságtól érintetlen ember­séggel élt és alkotott. Huszonhat ope­rát komponált, melyek mindegyike újabb állomás volt a csúcs felé, s ahol az Aida, a Requiem és az Otelló mellett betetőzésként ott magasodik Verdi hattyúdala, a Falstaff. Falstaff, akit Shakespeare után csak egy Verdi te­remthetett újjá. Tutto e finito — mondta a nyolcvan- éves Verdi. Sir John Falstaff pedig úgy búcsúzik a darab végén: „ez a világ mily furcsa, lám, mind bolond az em­ber. Egymást kacagjuk. Hol van ki böl- csebbet tehet?” S. Horváth Klára • A szalkszentmártoni Petőfi Emlékmúzeum ugyancsak a kedvelt gyűjtemények közé tartozik. K ATighalt a cselszövő, nem dúl , , 1V1 már rút viszály" — éne­kelte fülig érő szájjal a város sétálóut­cáján felém imbolygó valószínűtlenül cingárfigura. Két kezében időszámítá­sunk előtti, parafa bukósisakot him­bált, mintegy így adva meg a taktust a dalhoz. Lábain ormótlan szandál, a vádlikat pajzánul szabadon hagyó bri- csesznadrág, s mindezt betetőzve feke­te keretes szódásüveg szemüveg. P. Howard képzelhette ilyennek a Japán kávéház törzsasztala mellől Gorcsev Ivánt. Akkor, 1982 október végén, ezen a borús, késő őszt játszó napon el nem tudtam képzelni, minek is örül annyira nevelőtanár barátom, Gábor, mellesleg summa cum laude philosop- ter, Alexander Bernath szakértője. Azt a bizonyos világtörténelmi te­metést már Varsóban, a Kopernikusz szobor közelében fekvő turistaház sza­lonjában néztük végig, s mindannyian — még a mindvégig epésen vihorászó lengyelek is elszörnyedtünk, amikor a köteleken imbolygó-megbicsakló ko­porsó csak második próbálkozásra ta­lált utat magának a sír szűk gyomrá­ba. Egyből eszembe jutott Gábor már- már természetellenes jókedve, aki az Esti Hírlap vastag bejűs első oldalát tártotta a szemem elé. Én a meglepet­tek hitetlenkedésével fogadtam a ki­nyomtatott hírt, nem sejtve még ak­kor, hogy elkövetkezendő napjainkat (éveinket, évtizedeinket) mélyreható­an befolyásoló esemény részese lettem. De hát ott és akkor sem Gábort, sem pedig engem nem ez a kontinenseket és ideológiákat felborzoló sokk tartott igazán izgalomban. A filozófus nevelő élete talán legnagyobb választása előtt állt: menjen vagy ne menjen elvonóra, engem meg másnapi Moszkva—Le­ningrad IBUSZ-utunk várható megle­petései bűvöltek el. Gábor, lévén a természeti filozófiák hívé, a par excellence metafizikai zsar­gont a legvaskosabb káromkodások­kal és népi kiszólásokkal tette elvisel­hetővé. Istent felemlegetve hívott, hogy a legeslegutolsó szókratészi bü- rökfröccsött fogyasszam el vele. Mindeközben a korszerűnek már ko­rántsem nevezhető ollózó stílusban kí­sérelte meg a Móri borozót tőlünk el­választó lánckorlát abszolválását. Bár a kísérlet hasmántra sikerült, s csak némiképp mozgott a lánc, Gábor ezút­tal mellőzte a metafizikát. Látod, mondtam neki, miközben segítettem feltápászkodni, így jár az, aki a Bölcs Vezérek szellemével incselkedik. Abból, hogy a Nagy Ember temeté­sét a varsói tévén néztük, kristálytisz­tán következik, hogy nemhogy Moszkvába, de Leningrádba sem ju­tottunk el. A repülőtéren annyit sem mondtak, hogy elnézésüket kérjük, vis maior, elvégre nem mindennap távozik TÓDOR JÁNOS: Varsóban sötét volt, és zuhogott az eső, akár egy Remarque-regényben. A város összes szállodáját lezárták, a tudósítókon kívül külföldi alig akadt. Egy arab egyetemista hordozott ben­nünket ki tudja milyen megszállott­ságtól hajtva, szállóról szállóra, kem­pingről kempingre, míg végre, elhall­gatva, hogy a szoba külföldieknek kell, sikerült egy turistaházat találnia. Ez a nagyszerű város azonban a szükségállapot ellenére sem halt meg: érkezésünk napján Chicago Blues Fesztiválra hívott a plakát, a kávéhá­zakban francia-arcú lányok hódító szemeket meresztettek az elszánt te­Szociotúr közülünk a Pótolhatatlan. A szerve­zők sehol sem voltak, az infós légikis­asszony (információk híján) pedig csak zavartan pislogott, s vonogatta a vállát, amikor kérdőre vontuk, hogy mi miért nem mehetünk. E néhány röpke hajnali óra közben ugyanis, mint szorgos darvak emelkedtek a ma­gasba a magyarok gyászát hivatalból tolmácsolni, leróni hivatottakkal a fe­kete gépmadarak. Több mint dühítő volt, hogy nem lehetünk a történelmi esemény részesei, pedig mi fizettünk is érte. Úgy döntöttünk, miután nem min­dennapi közép-kelet-európai balhé árán visszakaptuk a szovjet beléptit, hogy csakazértsem adjuk meg magun­kat a sorsnak. A Báthory-expressz büfése nem so­kat köntörfalázott, még mielőtt ren­delhettünk volna, megvetően kérdezte, hogy mi a fenét keresünk mi itt. Zsolt valami olyasmit felelt neki, hogy ez afféle szociológiai túra, szociotúr, mi­re a pincér dühét szabadjára engedve kezdte magyarázni, hogy miféle szoci­ológiát adna nekünk, meg ezeknek a naplopóknak, akiknek csak a sztráj­kon jár az eszük. kintetű, lázasan vitatkozó fiúkra. To­kajit ittunk, a hely szellemétől megbű­völt, saját sorsuk kalodájából ideig- óráig szabadult hazardőrök, a gyakor- latiasult eszme szomjas kalandorai. Más volt ez, mint az otthon kiszámí­tott taposómalmának napról-napra unalma, a helyettünk gondolkodók kisszerű zsarnoksága. Varsó nyílt város volt, pillanaton­ként demonstrálva létezését. A temp­lomok élőtt hatálrhas virágkereszteket állt körül a fekete ruhás, éneklő tö­meg. Szakadt a hideg eső, de a nép kereszttől keresztig vándorolt, s he­lyezte el apró mécseseit János Pál pá­pa, Wiszinsky bíboros, vagy éppen Lech Walesa kereszthez helyezett fényképe előtt. Bőrig ázva követtük a jobbára középkorú nőkből és férfiak­ból álló processziót, no meg az őket követő ballonkabátos, kockás sapkás férfiakat, akik a felvonulók után mindannyiszor összeszedték a Szoli­daritás vezetőjének „ottfelejtett" arc­mását. A Nagy Ember temetésének napján Varsó nem tartott gyásznapot: a tévé­ben kvízműsort sugároztak, a Akwari- um dzsesszklubban Krysztof, a lángo­ló bőgős két-három éves gyérekeket is zenekarába fogadott, Wojtek, a hang­szerboltos pedig még azon az éjjel szü­lővárosába, Gdanskba hívott meg ben­nünket. Nem mentünk Gdanskba, pedig megérte volna, hiszen szobánk árát napról napra borsosabban állapították meg a mogorvábbnál mogorvább re­cepciósok. Találkoztunk viszont magunkon kí­vül is magyarral. Iván irodalomban 'utazott, s éppen Mrozek egyik drámá­ját igyekezett a szerzőtől megszerezni a Nagyvilág számára. 0 a Nemzeti Színház lábánál, a lengyel főváros leg­huzatosabb pontján rögtönzött nekünk —lévén szlavista—előadást Lengyel- ország sajátos történelmi helyzetéről, a hazafiság összetéveszthetetlenül sza­badságcentrikus lengyel felfogásáról. Ha legalább sejteni akarunk erről va­lamit, tanácsolta, látogassunk ki a lengyel katonai temetőbe, s szemrevé­telezzük Pilszudski virágokkal örökké elhalmozott síremlékét. Bár jó okunk lett volna a gyászra, mégsem mentünk a temetőbe. Egy nagyszerű véletlen folytán az óváros elején sörre bukkantunk egy apró kis bodegában. Bemenekültünk egy tál bygosztra (húsoskáposzta) a bolt melletti önkiszolgáló étterembe, s ép­pen nekiláttunk volna a sörök kupak- talanításának, amikor asztalunkhoz tipegett a személyzet és közölte, hogy sört inni pedig itt nem lehet! Hümmög- ve csóváltuk a fejünket, s meg sem próbáltunk vitatkozni. Ekkor azonban a velünk szemben lévő asztaltól felpat­tant egy kifogástalan eleganciával öl­tözött, előbb még teáját kavargató öregúr, és sistergő polák szóáradatot zúdított a fehér kötényes asszonyság­ra, aki kezét széttárva hápogott és hátrált. Aztán utánozhatatlanulfinom és ugyanakkor hanyag arisztokratiz­mussal helyet foglalt mellettünk, s sa­ját kezűleg bontotta ki a söröket. Mintha csak azt mondta volna ez a mozdulat: hát jól néznénk ki, ha már ezt sem lehetne! Kortyoltuk a sort, és Zsoltot hall­gattuk, aki olyan átéléssel mesélt Ma- rakeshről, mintha legalább is járt vol­na már ott.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom