Petőfi Népe, 1988. szeptember (43. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-10 / 217. szám
4 • I*K1ÖF1 NÉPE • 1988. szeptember 10. ZENEI ÖRÖKSÉGÜNKRŐL Magyar népdalok a Kárpátalján A XI. kecskeméti népzenei találkozó egyik vendége volt a Szovjetunióból érkezett dr. Árpa István, a zenetudományok kandidátusa, aki több évtizedes pályája során sokat tett a határainkon túli magyar népzenei örökség ápolásáért. A zenei folklórtól a Kárpátalján is elválaszthatatlan Ha nők Béla neve. E területen összegyűjtött rutén (ukrán) népdalainak ugyan csak töredékét ismerjük, mert a fonog- rammok feldolgozatlanul hevernek. Ismeretlen előttünk az is, hogy ugyanitt hány magyar népdalt jegyzett le. Tudomásunk szerint járt Derccnben, Fornoson, Rafanaújfaluban, l/snyélén. Veresmarton. Dolhán. Kis- és Nagybocskón és természetesen Nagyszöllősön is. 1911—12-től a nyolcvanas évekig jószerével senki nem foglalkozott gyűjtéssel, de a már meglevő anyagok feldolgozásával sem. E hallgatást aktív gyűjtő- és leldolgozómunkával — az egyetlen kivételként a negyvenes évek elején a magyar származású, Bartókkal is kapcsolatban álló Zádor Dezső, a Ívovi zeneművészeti főiskola professzora törte meg. Forrásként rendelkezésünkre állnak még a XIX. századi néprajzi gyűjtemények is, melyek legtöbbje a területi könyvtárban és más intézményeknél „fel nem leltározott anyagként” egyelőre porosán pihen. De hasznosak számunkra a kárpátaljai magyar folklórral csak közvetve foglalkozó munkák is. Mi volt a lemaradás oka? Sajnálatos tény, hogy területünkön a zenei folklór témakörébe tartozó kutatások irányítása szakemberek nélküli közintézetek kezében volt és van. Köztudott, hogy a felszabadulás utáni években a hivatali tisztségeket gyakran olyan személyek töltötték be, akik politikailag alkalmasak voltak ugyan a közigazgatásra, ám a zenére, a zeneművészetre, a folklorisztikára — érthető okokból — nem figyeltek kellőképpen. Ráadásul valamennyi vezető állásban tevékenykedő művelődési dolgozó a maga módján alkalmazta azt a lenini mondást, mely szerint „a művészet a népé”. Ennek értelmezésébe akkoriban az is „belefért”, hogy aki a kultúrát képviseli, az a népzenéhez is ért. Mindez alaposan rányomta bélyegét a folklorisztikára; több évtizedig tartó pangás lett az eredménye. A valódi népzene értékeinek fel- színre hozatala, történeti és tudományos alapjainak kutatása csak egy-egy megszállott, magányos tudós, kutató egyéni tevékenységéhez, vállalásához köthető. Milyen intézményhez tartozik jelenleg e terület folklorisztikai karatása? A folklór tanulmányozásával, mint a tudományos kutatás önálló területével egyetlen központban sem számolnak. A köztársasági etnográfiai és folklór intézet alárendeltjeként működő, területi népművészettel foglalkozó tudományos intézetünk sem lehetőségei szerint foglalkozik ezzel a területtel. Mióta szorult háttérbe a magyar anyanyelvű területen a mindennapok hál a népdal? 11a történeti sorrendben követjük az eseményeket, 1945-től kezdődően csak elvétve hallható. Nem azért, mert a nép kitörölte hirtelen valamennyit az emlékezetéből, hanem inkább azért, mert az akkori idők politikai helyzetében senki nem tudhatta, hogy a zene területén szakavatottnak éppen nem számító vezetők melyik népdalban találnak ilyen vagy olyan kivetnivalót. Mert hisz — efféle gondolkodás- mód alapján — még félreérthetőnek találtattak legismertebb népdalaink közül olyanok is, mint például a Tiszán innen, Dunán túl, vagy az Erdő, erdő, Marosszéki kerek erdő, de sok társa mellett — a Három út előttem című is. Mit énekeltek helyette? Helyettesíthetők voltak-e egyáltalán? — Az itt honos magyar népdalokat kiszorították a falusi klubok, művelődési házak programjain felcsendülő „újszerű” népdalok, melyek legtöbbje aktuális szövegek és ismert dallamok kombinálásából született. A népdalok ebben a sajátos „álfogalmazásban” persze jócskán deformálódtak. Népszerűek voltak széles körben ezek az átdolgozások? Az állam által támogatott népművelési program a műkedvelő együttesek számszerű növelését tűzte maga elé feladatként. A vállalatok, üzemek, gazdaságok akkoriban olyan művészeti vezetőket kerestek, akik munkájuk legfőbb célját az évenkénti szemlék minősítéseinek elnyerésében látták. A „művészet a népé” jelszóval tevékenykedő együttesekben a tagok jelentős része még csak nem is önkéntes alapon végezte a munkát. A siker érdekében a mutatós népi öltözet a ."mutatós’’ zenei előadás elmaradhatatlan kelléke volt. Milyen szakmai előképzettséggel rendelkeztek e kórusok és zenekarok vezetői? Három különböző típusú szakiskola: a kultúrfelvilágosító, a zeneművészeti és a zenei tagozatú tanítóképző készítette és készíti lel ma is őket. Mindhárom forma természetesen más-más szakmai tudást nyújt, ám abban megegyeznek, hogy nem képesek tudományos alapokon nyugvó ismereteket adni a népzenéről. A végzett növendékek elhelyezkedése változatlanul szisztéma nélküli, véletlenszerű. Gyakran előfordul, hogy más nemzetiségi hagyományokat őrző községbe kerülnek, mint amilyen nemzetiségűek ők maguk. Milyen szempontok alapján állították össze programjukat az együttesek? — Gyakorlatilag azt a dallamanyagot tanították be, amit saját elképzeléseik szerint jónak láttak. Csak rontott az eredményen, hogy a magyar dalok betanításához nem is a megfelelő hangszert választották ki. Elsősorban az orosz eredetű „bajánt” alkalmazták, melynek elterjesztését a szakiskolák is propagálták. — Milyen zenével élnek ma együtt afiatalok? Van-e igényük és lehetőségük a népzene tiszta formájával való találkozásra? — Jelentős változásról csak a nyolcvanas évek eleje óta beszélhetünk. A korábban óvatosságból visszavonult idősebb korosztály képviselői közül egyre többen jelentkeztek a műkedvelő együttesek szemléin, hogy bemutassanak egy- egy számukra kedves népdalt. A fiatalok ezt eleinte nagy érdeklődéssel fogadták. Aztán hamarosan kiderült, hogy a népzene a pop és rock áramlatai mellett nem, tudott belépni mégsem a fiatalok életébe. Része van ebben a külföldi televíziós adásoknak is, bűvkörük magával ragadta az esztétikailag fel nem készített ifjúságot, a könnyűzene igénytelenebb vonulata irányába. A jelenlegi, megnyugtatónak éppen nem nevezhető helyzet annak is köszönhető, hogy az idősebb korosztály — rajta kívül álló okokból — nem tudott mindent átadni a fiataloknak, akik tulajdonképpen a pangás hosszú évtizedei alatt gyakorlatilag a művészi ízlés tekintetében irányítás és megfelelő esztétikai nevelés nélkül maradtak. A tömegzenei nevelésnek nevezett, több évtizedes módszer válsága köszöntött be napjainkra, ami veszélyes helyzetet teremtett a folklorisztika szempontjából is. — Voltak más okai is a népzene mellőzöttségének a fiatalok körében? — A művelődési dolgozók mindent igyekeznek megtenni annak érdekében, hogy a fiatalságot lekössék, szórakoztassák. Egy fontos részletre azonban nem figyeltek, a szorgalmazott diszkóklubokban nem biztosítottak megfelelő zenei anyagot. Mindenki azt játszotta, amit éppen be tudott szerezni. A diszkók történetéhez az is hozzátartozik, hogy a tehetősebb fiatalok közül sokat értékes akusztikai berendezéseket vásároltak, és estéről estére más-más klubokba vitték műsorukat. Ezáltal a diszkó kereseti forrás lett elsősorban, s most, amikor a klubok, művelődési otthonok egy része már önelszámoló, a művészi élmény, az esztétikum igénye jelentéktelenné válik, a nevelőhatás eltörpül a rosszul értelmezett gazdaságosság mellett. Alig emlékeztet már valami a népzenére, népdalra. Még azok a fiatalok is vonzónak találják a diszkózenét, akik pedig egyébként részt vállalnak a színpadi, izolált népzene előadásából. A következő nemzedékek érdeke is, hogy a tiszta forrást — melyből oly keveset merítenek manapság — megtisztítsuk a „környezeti szennyeződéstől”. Annál is inkább, mert vize kiapadóban van, ízellen és élvezhetetlen. — Mi a helyzet az általános iskolás korúak zenei nevelésével kapcsolatban? — E „környezeti szennyeződés” már a legkisebbek zenei tankönyvében is jelen van. A nyilvános műsorokon népdal- feldolgozásként feltüntetett kórusművek jelentős része amatőr szerzők harmonizálásának terméke. E művek hangzása ebben a formában hiányosnak minősíthető. Ezek az egyszerű szerkezetű dallamok, melyeket Bartók kifejezésével „primitív dallamoknak” is nevezhetnénk, két vagy három hangból állnak és nem tűrik a rájuk erőszakolt dúr-moll jellegű harmonizálást. Mint ismeretes, éppen a két- és háromfokú- ság (bitónia, tritónia) hangrendszeréhez tartozó népdalok egy része alkotja a gyermekek számára ajánlott dalanyagot is. A hatvanas években a területi tankönyvkiadó gondozásában megjelent, ma is használatos tankönyvekben szereplő ősi dallamok sztereotip hármashangzatokból álló kísérettel szerepelnek. Harmonizációik eleve kizárják a dalok tiszta intonációjának lehetőségét. E hiányosságok megszüntetéséhez elengedhetetlen, hogy a mai folklorisztika az igazi tudományos kutatást képviselje. — Bartók Béla egykor azt ajánlotta, hogy a kutatók az előadásmód rejtett árnyalatainak rögzítéséhez fonográfjai járják a falvakat. Ma, a magnetofonok, videomagnók korában mennyivel könnyebb e feladat? — A Kárpátalján, ahol tíznél is több — a statisztika szerint harminc — nemzetiség él egy családként, a népdalgyűjtőnek polihisztornak is kell lennie. A többnyelvűség és a különböző kultúrák egymásra hatása itt különösen erősen érzékelhető. Az is fontos, hogy a gyűjtő, a folklór elemzője településtörténeti, szociális fejlődési ismeretekkel is rendelkezzék. A kedvező technikai adottságok ellenére a folklórkutatás jelenlegi állapota nálunk körülbelül ott tart, ahol negyven évvel ezelőtt. Értelmezése, ápolása és kiművelése egyaránt sokféle módosítást igényel. A legelső lépés: Kárpátalja zenei folklórjának alapos és pontos feltérképezése. Kutató- • munkánkhoz, a tudományos elemzésekhez a többnemzetiségű terület nyelvi és zenei anyanyelvi összefüggéseiben, kölcsönhatásrendszerében találhatjuk meg a kiindulópontot. Károlyi Júlia KISS BENEDEK: Apám kertjében Napáldozó apám kertjében, • III.itt a kaszasuhogás, égi i er ragyog a levélen, v mint krisztus sebét szent Tamás: niegtapintoni a vén fák kérgét körte, meggy, szilva, őszibarack: apámat régen eltemették, de fái gyümölcsöt ontanak, nem vagyok apátián velük mégsem, ki elment, int.föltámadott.j Öt látom a varasait fénybén, ahogy hiánya Jölsajog. TÓTH LÁSZLÓ: Állok szavaid előtt Zs.-nak Állok szavaid kivégző osztaga előtt elfeledve magamban mindent türelmest tülekedőt ki mind én voltam valaha míg egészen be nem havazott közönyöd hava most már semmi se fáj semmi se bánt ha van isten ő majd felránt magához a könnyű egekbe s ha nincs az sem érdekel a természet majdcsak újból szétbont szétszerel ha már így egyberántott valami téves őserő ez még a nyár? vagy már az őszelő? kérdem s hogy közben enyém voltál az ad most erőt nyugodtan állnom szavaid kivégző osztaga előtt BERTÓK LÁSZLÓ: Mintha gyorsan eloltanánk Körbeégett a papíros gyerünk te vers a tűzön át uccu neki! nyolc szótagos ' kétütemű toronyiránt mozogj szonett s te sánta láb mielőtt a tövig tapos szakadjon a nincsen-továhb egéről a negyven napos legyen a sor régén kapocs mintha gyorsan eloltanánk s robogjon a zörgő doboz négykerekű paródiánk s ha nyelvünket eszi a láng ordítsuk hogy akkor-na-most. PÁKOLITZ ISTVÁN: Elszalasztott Az egyszervoltlwlnemvolt história pillanatban — megátalkodott jóakaratunk révén — valósággá válhatott volna a mese Gyerek szívű felnőttként hittünk a megvalósítható varázsban: igenis le bírjuk vágni a Sárkány hét fejét BÖLCSŐDE NAPKÖZ1 ISKOLA LESZ A KASZÁRNYÁKBÓL KATONÁINKAT VEGLEGES SZABADSÁGRA KÜLDJÜK LAKÁSÉPÍTÉSRE VÁLTJUK A FEGYVERKEZÉSI HAJSZÁT A NEMZETI GOG CSATABÁRDJÁT KI-Kl ELÁSSA MOSOLYUNK NEM REJT ORCÁTLAN HAZUGSÁGOT SENKI SE BOLDOGÍT AKARATUNK ELLENÉRE ERŐSZAKOS ÖKLÜNK GALAMBETETŐ TENYÉRRÉ SIMUL Aligha tér vissza az elszalasztott pillanat Nemigen vigasztal hogy mások fuserálták el a lehetőséget Gross Arnold igazsaga „Mi az emlékezet? / Szépen nyíló virág. / Ha gondját viseled, / éled, nyílik tovább. / De ha gondjaidat levetetted róla, / elhervad, elszárad, / mintha nem lett volna.” Gross Arnold óarany kötésű emlékkönyvében olvashatjuk e szentimentális sorokat. A festő, aki minduntalan az emlékek kertjében sétál, megengedheti magának, hogy ily módon játszadozzék a szavakkal. Egész lényét, művészetét áthatja a homo ludens-i szenvedély. Miért is várnánk mást tőle, amikor vele találkozunk. A miniatürizált álomképek varázslója mintha titkok tudója lenne. Amikor megkérdeztük tőle, hogy az életét, művészetét átható játékosság miként találkozik sorskérdésekkel, legújabb alkotásaira mutatott: „Rajta van minden a képeimen”. Úgy tűnik, mintha titokzatoskodna. Pedig nyílt, barátságos. Felháborodik, ha valahol a világban brutalitást, erőszakosságot észlel. Órákon keresztül töprengünk a szülőföld, Nagyvárad és környéke sorsán. Aztán hirtelen arról szól, mit jelent a nagyváros forgatagában élni annak, aki hajdanán olyan nagyon természetközel- ben létezett. A különleges lebegésü, fátyolos rajzok netán egy kellemesebb emberi lét állomképei? A régmúlt idők hangulatát árasztva talán a jövőkép bontakozik ki? Gross Arnold meghallgatja a néző meditáló szavait, s aztán azt mondja, hogy itt nincsen semmiféle csoda. „Ilyennek születtem, ilyennek látojn a világot, s ezt próbálom megfogalmazni sajátos eszközeimmel”. S ahogyan múlik az idő, körbejárjuk a világot. Múlt és jelen összefonódik. Mégiscsak sikerül műhelytitkokat ellesni. Mert ki gondolná, hogy a finom mívű rézkarcok nagyító alatt születnek? Hogy a művész is lehet matematikai pontossággal igényes? Alkat kérdése, ki hogyan fest. Dürer, Rembrandt is nagyon aprólékosan dolgozott. Biztat, hogy számoljuk csak meg: hány énekest találunk a Madarak kertjében! Pedig amikor a képre pillantunk, nem a madarak ragadják meg a tekintetünket. S lám, ott található a teljes édenkert. A cizelláltság, a látszólag édeskés világ mögött érett bölcsesség rejtezik. Gross Arnold képei azért hatnak ránk olyan elementáris erővel, mert birtokosa valaminek, amit mi csak sejtünk. A mindennapi élet kivételes megfigyelőjeA Tordáról érkező egykori diák elsajátította az Iparművészeti és a Képző- művészeti Főiskolán a mesterséget. E tudás birtokában járja maga választotta útját. Igényes önmagával, igényes a környezetével szemben. Csodálkozunk, hogy a tervezett szentendrei kiállítás meghiúsult? Sok minden hétköznapinak tetsző dolog — a katalógus szövegének pongyolasága, magas ára — nem tetszett neki. így aztán augusztusban a pécsiek s a dunántúli városba érkezők láthatták legfrissebb alkotásait. Legújabb művei meglepetést tartogatnak. A művész térben kitágítja alkotásait. A grafika most háttéb, előtte megelevenedik az élet. A játékosság vezette e felfedezésére is. Kisvasújának lámpái és emberkéi átvándoroltak a képek elé. A festő a szecesszió hangulatát felidézve parkot alakít ki sétálókkal. Mindenhová elhelyez egy-egy lámpát, s a kis szerkezeteket meg is világítja. Nem maradhat titokban a legújabb szenvedély, a kövek világa sem. Piritet, gránitot, s mindenféle csodás erezetű követ gyűjt évek óta. Most ezeket is beépíti alkotásaiba. Imádja a természetet, mindent, ami szép és mozog. „Nem kell lerajzolni a beteg világot” mondogatja hevesen —, a lényeg, hogy gyönyörködni tudjunk". Gross Arnoldnak igaza van. Müvei segítségével belépünk az emlékek kertjébe, és mindenről megfeledkezve: gyönyörködünk. Erdősi Katalin BARANYI FERENC: Üröm a sörben A mikor belép- -Zl lem a helyes kis nyaraló kapuján, nem akartam hinni a szememnek: barátom a kert kellős közepén térdig feltört nadrágszárakkal egy műanyag lóvémban állt, és eszelősen kiáltozott: — Hahó, tengerész lettem! Megdörzsöltem a szemeimet, azt hittem, hogy garázda ördögfiókák, huncut kedvű dzsinnek űznek gonosz tréfát velem. Aztán megnyugodva konstatáltam, hogy a hőség elleni védekezés sajátos, egyéni módjáról van csupán szó, barátom legalább olyan ötletgazdagsággal kerüli a szokványos eljárásokat, mint jómagam. — Botor férfiú — léptem hozzá, suttogóra fogván a szót —, most nem lát senki bennünket, nyugodtan védekezhetünk a kánikula ellen a hagyományos, sőt konvencionális módszerekkel is. Mindössze százméternyire van ide a Béke nevű köpködő, a község egyetlen enyhet adó talponállója. Már a vasútról jövet kiszagoltam, hogy frissen csapolt sört mérnek benne, ha sietünk, még nekünk is jut. — Nem túl eredeti ötlet, de használható — szólt barátom engedékenyen, és kilépett a lavórból. Néhány perc múlva már a söntés- ben tülekedtünk. Büdös volt, és ful- lasztó meleg, izzadt emberek bukdácsoltak át egymáson, s aki végre — blokkját diadalmasan lobogtatva — elvergődött a pultig, szinte fejest ugrott a csorba korsók hívogatóan habzó sörébe. Ahogy terebélyesedett a gyülekezet jó hangulata, úgy zsugorodott a miénk. Egész egyszerűen azért, mert a kocsma homlokzatán most szúrt szemet először igazán a cégér: Béke falatozó. Pax, peace, pace, pai.x, Frieden — mormoltam önkéntelenül magamban, és transzparensek jelentek meg lelki szemeim előtt, dacos arcú és akaratú tömegek, elszánt emberek, akik életüket is készek feláldozni ennek a fogalomnak a tartalmáért. Motyogva, félhangosan mondtuk ki — szinte egyszerre — a kérdést: hogyan kerül az asztal a csizma alá? Ilyen mondatok cikáztak át az agyunkon: elmegyek a Békébe berúgni. Becsempésztem a csajt a Szabadság szállóba. Jót csörögtünk a Vörös Csillag bárban. Megértem, hogy a felszabadulás utáni örömmámorban mindent a legtisztább — és addig ugyancsak nélkülözött — fogalmakkal igyekeztünk megjelölni. Es szinte kiáltoztuk azokat a szavakat, amelyeknek a puszta kiejtéséért is börtön vagy halál járt kevéssel előbb. Az ifjú népi állam is hangosan kiabálta akkor: Béke! Szabadság! Sose hull le a vörös csillag! Örömében még éttermekre, szállodákra és szórakozóhelyekre is „rákiabálta" ezeket a szent szavakat. Ez teljesen érthető volt akkor. Es volt is valami szép szimbolikája az egésznek: a harciasán hordott transzparensek feliratai az önfeledt életöröm objektumainak a homlokzatára kerültek ál.. . Aztán rohamosan devalválni kezdtük legszentebb fogalmainkat azzal, hogy méltatlan helyeken használtuk őket. És ennek még ma is elég sok nyomát látni. Például rossz falusi csapszékek vagy kültelki kocsmák cégtábláján. ... Jó volt a sör, valóban frissen csapolták. A jókedvűdéiig ittas vagy éppen már tökrészeg emberek duru- zsolása, kurjongatása és böfögése betöltötte a söntést. Barátommal szomorúra józanodva hagytuk el a — különben mindkettőnk által igen kedvelt — vendéglátóipari üzemegységet. Kint lángolt az augusztus. — Melegszik, még mindig melegszik az idő — szóltam, hogy szóljak valamit.-t- És kihűlnek a fogalmak — tette hojzzá csüggedten a cimborám. Mert vannak fogalmak, amelyek c\ak a régi hőfokukkal együtt nyerhetnek új jelentést. A Béke és a Szabadság kifejezések hagyományos tar- tdlma megváltozhat — meg is kell, hogy változzon! — de a hőfoka soha. A tűnő emlékezet álomképei I • Gross Arnold műtermében • Emlékek kertjében (Fotó: MTIPress)
