Petőfi Népe, 1988. szeptember (43. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-23 / 228. szám

1988. augusztus 23. • PETŐFI NÉPE • 3 SZAKSZERVEZETI BIZOTTSÁGOK A DUNA MENTÉN — BESZÉLJEN MAGYARUL, AKI VÁLTOZTATNI AKAR! „Nagyobb teret a tagság törekvéseinek!” Fontos tennivalók maradtak ki a jelentésekből Hasznosak a Szakszervezetek Megyei Tanácsa elnökségének ki­helyezett ülései. Bácsalmáson érté­kes tapasztalatokkal gazdagodtak a meglátogatott üzemekben. Kis­kunhalason az állami gazdaságok­ban közvetlen információk erősí­tették, vitatták a javasolt munka- programot. A solti tanácskozás után többet tudok a dunapataji, hartai, solti szakszervezeti bizottságokról. Az első napirendi pont: miként dol­goztak újjáválasztásuk óta? Szerencsére dátumozták előze­tes írásos tájékoztatójukat. Nehezen derülne ki egyikből- másikból: 1988 szeptemberében vagyunk. Bosszantó tiszteletkörrel kezdik a Soltiak. „Nagy megtiszteltetés bi­zottságunknak és településünknek, hogy az SZMT kihelyezett elnök­ségi ülését nálunk rendezi meg. „Biztos, ami biztos, a hálálkodást szóban is megismétlik. Miért? Az elnökség csak a feladatát teljesíti! A dunapatajiak alkalmazkodá­sukat hangsúlyozzák: „A bizottság minden évben a meghatározott irányelvek alapján” készítette munkatervét, igaz, „a helyi sajá­tosságoknak megfelelően”. (Csak a beszámolóban nehezen mutatha­tók ki azok a bizonyos, meghatá­rozó helyi sajátosságok ... (A Sol­tiak is lefedezik magukat. „A Szakszervezetek Megyei Tanácsa, tehát a felsőbb szerv határozatai alapján végzi az üzemekben, hiva­talokban és intézményekben a te­rületi szakszervezeti munkát.” Boldognak kellene lennem: Du- napatajon és Solton gondtalanul élnek az emberek. Felhőtlen a vál­lalatok, termelőszövetkezetek, gazdaságok jelene és jövője. Nin­csenek konfliktusok, feszültségek, súlyos érdekellentétek. Elégedet­tek jövedelmükkel a nyugdíjasok. Bár „gyakori volt a bérgazdálko­dással kapcsolatos viták realizálá­sa”, mint ez olvasható a szólam­szerű feladatmeghatározások kö­zött hetedikként. (Próbálgatom magyarra fordítani, hogy mit is je­lenthet a „viták realizálása”, fel­adom. (Kíváncsi volnék, hogy a pataji dolgozók szerint is elegendő, ha a szakszervezet rámutat arra, „hogy a tervek megvalósítása terv­szerű munkát, szorgalmat, fegyel­met igényel a társadalom tagjaitól, egyúttal létbiztonságot, boldogu­lást és sokoldalú gondoskodást ígér a dolgozó emberek számára”. Szívesebben olvastam volna ar­ról, hogy miért csökken hosszú ideje Dunapataj lakossága, miért marad el adottságaitól Solt, mint arról, hogy mely sportágakban kaphat különdíjat a helyi sportver­senyeken a legtechnikusabb játé­kos, a gólkirály, a legjobb kapus és miért pingpongütőt nyernek az asztalitenisz-versenyek győztesei. Érdemben vitatkozhattak volna a solti ülés résztvevői, ha nem csak azt tudták volna meg, hogy „jelen­tős a tömegek mozgatása”, hanem: hányán, kik futnak, asztali teni­szeznek, hány csapat nevez a lövé­szetre, melyre „vándorkupa van indítva”. A szünetekben beszélgettem a jelentéskészítőkkel. Pontosan ér­tettem, mit mondtak. Miért olyan elszomoritóan siváran, sablonosán nyilatkoznak meg hivatalosan? Hiteltelen a legkomolyabb megúju­lási szándék, ha az ötvenes évek személytelen, mellébeszélő zsargon­jában fejezik ki. Mivel a nyelvi ma­gatartás emberi, társadalmi maga­tartást tükröz, az értekezletnyelv' érvényteleníti a legtisztább gondo­latokat is. Mit jelent az, hogy „fo­kozni kell a kapcsolatokat”? Aki ahelyett, hogy megmondaná, ki­nek, mikor, mit kell tenni, azt java­solja: „kerüljön sor intézkedésre”, az nem is akar változtatni semmin, annak úgy jó, ahogy van, ahol még nyelvünk tisztességes alkalmazását sem követelik meg nyilvános fóru­mokon. A világos, tömör magyar beszédet, nemzeti vagyonúnkat, a gondolatcsere szerszámát naponta büntetlenül rongálok ábrándkép­pé távolíthatják az oly áhított de­mokráciát. . A hartaiak érzik: mit vár ma a tagság a szakszervezetektől. „Leg­főbb törekvésünk, hogy határozot­tan képviseljük a dolgozókat, köz­vetítsük az életkörülményeket érintő szociális, kommunális és kulturális igényeket, koordináljuk a szakszervezeti szervek területpo­litikáját.” Többet várnak maguk­tól is: „tudjuk, vannak még kiak­názni való helyzeteink és lehetősé­geink. Várakozással tekintünk a szakszervezeti munka megújítási programja elé. Reméljük, hogy pontosan és világosan kirajzolódik a szakszervezeti mozgalom külön­böző szintjeinek jogállása ... Meggyőződésünk szerint nagyobb teret kell biztosítani a jövőben a tagság törekvéseinek, s azt értel­mes, előrelátó politikával segíteni kell.” Sorolhatnék dicséretes eredmé­nyeket Soltról (a SZOT pályaépí­tési akciójában második dijat kap­tak), Dunapatajról (felszereléssel segítették az új nyugdíjas klubot), de csak szépíteném a jelentések alapján kialakult benyomásokat. Hivatkozhatnék a hartai mezőgaz­dasági alapszervezet megszűnésé­ről kialakult vitára (erre alkalom- adtán visszatérünk), szólhatnék a tanács vb-ülésekről felparázsló szóváltásról, a kalocsai városi pártbizottság titkárának indokolt bírálatáról, a területi és az üzemi szervezési elvről elhangzott véle­ményekről: vagyis ez a kihelyezett ülés is bőséges tanulsággal szol­Heltai Nándor AZ ÜGYÉSZ TOLLÁBÓL I. Az öngyilkosságról társadalmi háttérrel Magyarországon az öngyilkosságok száma minden időben magas volt. Az öngyilkossági arányszám már a szá­zadforduló előtt is meghaladta a 20 százezreléket. Ez az 1960-as évekre 25- re nőtt, majd egyre emelkedve 1986- ban elérte a 45,3 százezreléket. Az öngyilkosság gyakorisága napja­inkban is ugyanazon a területen a leg­magasabb, mint 60-70 évvel korábban volt, az Alföld déli megyéiben. így első (1986-ban) Bács-Kiskun 68,0 százezer lakosra jutó öngyilkossággal, második Csongrád megye . 63,8-cal, harmadik Hajdú-Bihar megye 62,7-tel, negyedik Szabolcs-Szatmár 58,4-gyel. Az elsősé­günk nem tizedeken múlik. Különböző szociológiai felmérések tapasztalatai is utalnak arra a feltétele­zésre, hogy e területen a lakosság töme­geinek történetileg kialakult kultúrájá­ban az öngyilkosság mint konfliktus­megoldási lehetőség igen régen él. Feltétlenül említeni kell a történelmi körülményeket, amelyek biztos nem múltak el nyom nélkül a megyénkben élt őseinkben, észrevétlenül és mara­dandóan áthagyományozódnak nem­zedékről nemzedékre. A tanyavilággal és a faluval foglal­kozó írónk, Erdei Ferenc több munká­jában rámutatott olyan körülmények­re, amelyek évszázadokon át jellemző­ek voltak a Duna—Tisza közén élő emberek jelentős részére. E települések fekvése — a falukutató szerint — „minden esetben perifériális, tehát mindig távol esik a társadalmi élet köz­ponti jellegű helyeitől. Az itt lakó pri­mitív autonómiára szorul. Ez a helyzet magában hordozza a kiszorultság ri­degségét és magárahagyatottságát is”. Hazánkban 1950 és 1985 között — tehát történelmi szempontból nem túl hosszúnak jelölhető 35 év alatt — több mint kétszeresére növekedett a halálos végű öngyilkosságok száma. Az utóbbi években gyakoriságuk megközelítette az évi ötezret. Ennél is sokkal nagyobb a megkísérelt esetek száma. így az adatok szerint az 1960-as és 1970-es évtizedekben meggyorsult a kedvezőtlen folyamat, amely erőtelje­sebb problémákat okozó társadalmi beilleszkedési zavarformákkal együtt jelentkezik. E jelenségek nem kőrláto- zottak, hanem átfogó társadalmi prob­lémaként kell számolni velük. A beilleszkedési zavarok minden te­kintetben történeti, társadalmi képződ­mények. Ezért e kérdéseket is összefüg­gésben a társadalom adott helyzetével lehet objektiven vizsgálni. A makrostrukturális jelenségek kö­zül mindenekelőtt az iparosításra, az urbanizációra, a nők tömeges munká­ba állítására gondolok. E kétségkívül progresszív jelenségek negatív vonásait vizsgálva nem mehetünk el szó nélkül a nem kívánatos mellékhatások mel­lett. Nagyarányú a betelepülés az iparosí­tás miatt, amelynek hatása megmutat­kozik az emberi kötelékek lazulásában, a lakásgondok növekedésében. Konf­liktusok forrásává válhat: a nagyváros­ba költöző családok sem szakmailag, sem kulturálisan, sem pedig szokásaik­ban nem készülnek fel a városi életre. Kriminogén hatásokat eredményezhet, ha csak a fiatalkorú költözik fel a vá­rosba, vagy bejáróként az ingázók tá­borát növeli. Az utazással járó nehéz­ségek, a sok várakozás, a kényszerű összezártság gyakran előidézője a csa­vargásnak, a bandába verődésnek. Ami a közelmúlt és jelen aktuális problémáit illeti közismert, hogy az utóbbi években a társadalmi ellent­mondások kiéleződtek. Szűkült a mun­kavállalási lehetőség a fiatalok számá­ra. A gazdaság ellentmondásainak egye­nes következménye a társadalmi érté­kek válsága. Az anyagi szükség ugyan­úgy jelen van, mint a hivalkodó luxus­fogyasztás. A 70-es évek közepétől nö­vekednek a vagyoni, életmódbeli kü­lönbségek, amelyek a társadalom egyes rétegeiben feszültséget, nyugtalanságot idéznek elő. Ezek a hatások, különösen a legrosszabb körülmények között élő csoportok tagjaiban, egyes deviáns vi­selkedések kialakulását vagy újrater­melődését eredményezhetik. A nálunk zajló mélyreható változá­sok társadalmi, gazdasági és fogyasztá­si egyenlőtlenségeket hoztak létre. Ez a versengés, rivalizálás összekapcsoló­dott az önkizsákmányolási, önhajszo- lási törekvéssel, a rövidtávú gondolko­dásmóddal. Ez az „életstílus” feltétle­nül közrejátszik a mind élesebben ki­rajzolódó öngyilkossági statisztikában, de más halálozási adatok emelkedésé­ben is. Itt csak arra utalok, hogy a társadalmi szint „elérése” érdekében emelkedik a bűnöző magatartás, a fe­szültségoldást pedig az alkoholfo­gyasztás növekedésével magyarázhat­juk. Ez különböző betegségek hordo­zója, így jelentős szerepet kap a halálo­zási statisztikában. Az emberek nagy része — de külö­nösen a fiatalság — egyre érzékenyebb a tapasztalható méltánytalanságok, egyenlőtlenségek iránt. Ebbe a nehe­zebb korszakba az emberek már ma­gasra feszített igényekkel léptek be. így sajnos — a fentiek miatt szükségszerű­en — a jövőkép beszűkülésének idősza­kát éljük. (Folytatjuk). Dr. Babay Imre a fiatalkorúak ügyésze IECYZFI A MAJSAI TANÁCSÍLÉSRŐL Bizalmatlanság helyett bizalom Az, volt az érzésem, a jelek legalábbis azt mutatták, hogy a majsai tanács szerdai üléséről aznap senki sem megy haza. Már lopódzott befelé az alko­nyat az Ifjú Gárda Művelődési Központ emeleti termébe, ahol az összejövetelt tartották, ami­kor még mindig füstgomolyban pácolódott a — számomra úgy tűnt — szobafogságra kárhoz­tatott testület. Jó néhányan fe­szengtek a székükön, sőt egye­sek ki is mentek az előtérbe, friss levegőt szívni. Az asszo­nyok türelmetlenül nézték az órájukat. Jut-e idejük este a fő­zésre, és a gyerekek leckéjét megnézni? A cigarettafüst eregetésétől romlott volna meg ennyire a levegő? Nem. Más is-közreját­szott abban, hogy a nyilvános tanácsülés résztvevőinek túl­nyomó része, 18 órához köze­ledve, egyre többször ásítson. Ami kiváltotta a fásultságot: egy fiatalember, Farkas László, noha nem tanácstag — a Ma­gyar Demokratikus Fórum he­lyi csoportjához tartozik — is szót kapott az ülésen. Ami ma­gában véve nem volt rendkívü­li: bármely magyar állampol­gárnak jogában áll szót kérnie és kapnia. Az viszont rendkívü­li volt, ahogyan a szeméttelep ürügyén megnyilatkozott, föl­melegítve azt a kampányt, amely nemrégiben oda vezetett, hogy harmincán kérték a városi jogú nagyközség népfrontbi­zottságát: terjesszen bizalmat­lansági indítványt Nagy Csaba tanácselnök ellen. Állítólag azért, mert néhány dologban — ezek közt említették a sze­méttelep helyzetét — nem kép­viseli megfelelően Kiskunmajsa lakóinak az érdekét. * 'Farkas László, mintegy vád­pontokba szedve, az „érveit”, a tanács és személy szerint annak vezetője ellen intézett kiroha­nást. — Nincs pénz, mindig csak ezt halljuk! — szólt fennhan­gon. — S mi történik a szemét­telepen? — kérdezte, majd elka­nyarodva kissé a témától, arra t^rt rá, hogy a népfront elnök­ségi és bizottsági ülése, amely nem adott helyt a Nagy Csaba visszahívását követelő bizal­matlansági indítványnak, sze­rinte alibi ügy volt. Ä lakosság minden rétegét képviselő nép­front állásfoglalásáról azt mondta, hogy azt — úgymond — megszavaztatták. Nem átal- lotta ezt a vádat hangoztatni, attól függetlenül, hogy a tények mást mutattak. A rétestésztává nyújtott sze­méttelep-ügyet azonban — úgy látszott — még nem húzták annyira szét, hogy azt a tanács­ülésen ne lehetett volna még to­vább nyújtani. Pattogtak a vádak: — A szemetet végigszórják az úton. Lehet, hogy holnap már a templomkertben is sze­metelnek! Sokan nem tudják, hol a szeméttelep határa. Mi­kor ültetik el az olajfákat a sze­méttelep köré? Legyek tanyáz­nak a telepen. A zsákokban ki­vitt hulladékok között dögök is vannak. Eldobott halkonzerves dobozokat is találtak. Tűzve­szélyes a telep. Guberálnak. Vajon az országban vagy a megyében melyik szeméttelep- •ről nem állíthatna valaki ha­sonlókat? Közben kézről kézre adták Farkas Lászlónak azokat a fényképeit, amelyeket az elmúlt esztendőkben és az idén készí­tett a telepről. Kérte: szeretné, ha „házon belül” elintéznék, hogy a képek nagyításának a költségeit megtérítenék neki. Babenyecz Gyula, a költség- vetési üzem dolgozója úgy vélte: — Én nem néznék vissza évekkel ezelőttre, hogy akkor mi volt a helyzet. Inkább azzal törődjünk: mit tehetnénk együtt — a tanács és a település lakói —, hogy a szeméttelepre ez évben eddig fordított 980 ezer forint kiadáson, s azon a félmillió forinton felül, ami még rendelkezésünkre áll, miképp javíthatnánk az ottani körül­ményeken. Dósai Imre tanár szerint: — A felnőttek mindenfelé szórják a szemetet! így mutat­nak példát a gyerekeknek? Márton József— nem ment­ségül, de tényként — kijelentet­te: — A szeméttel az egész vilá­gon baj van. — Keressük a jobb megoldá­sokat a hulladékok elhelyezésé­re és tárolására! — szólt ekkor mellettem valaki. — Tűzze napirendre a tanács a következő ülésén a környezet­védelem problémáját! — java­solta Péter Szabó János tanács­tag. Az ajánlással a tanácselnök is egyetértett. Mint ahogyan he­lyeselték a tanácstagok Takács András szavait is: „Hogyan tudjuk javítani a szeméttelepi és a körülötte levő- állapotokat? — ez itt a legfőbb kérdés. A va­lóság alapján, művelt emberek módjára Vitázzunk!” (Azt már csak zárójelben vetjük fel: va­jon a tanácselnök ennyire fele- lős-e a szeméttelep állapotáért, azaz hogy egyedül ő a felelős?) A hosszúra nyúlt ülésen a ta­nács nem vissza, hanem inkább előre tekintett. A tennivalókat együtt, a lakossággal közösen akarják elvégezni, s ennek érde­kében —- mivel nem találtak rá kellő okot — nem engedték megbontani és lejáratni a taná­csi vezetést. Bizalmatlanság he­lyett bizalmat szavaztak a ta­nácselnöknek, aki mellett így nem csak a népfront, de az egész tanácstagság kiállt. Farkas László, és akik áze- lőtt indítványozták a tanácsel­nök menesztését, vesztesként hagyták el az üléstermet. „ Kohl Antal ARCOK A KÖZÉLETBŐL Hazám hűséges polgáraként... Egy munkás élet Nyugdíjban, ám korántsem vissza­vonultan tölti napjait Oláh Károly apát Kiskunfélegyházán. Délelőttönként el­megy az Ótemplomba, hogy misézzen, találkozzon a hívekkel. A nyolcvana­dik éven túl már ez is épp elegendő lenne a tennivalókból. Ritkán marad ki azonban napi programjából az újságol­vasás, a tájékozódás a világ dolgairól. Emellett maga is ír, visszaemlékezésein dolgozik: — Most épp a nyárlőrinci éveknél tartok, az 1951 -es eseményeknél. Har­minckét évesen kerültem a községbe, 1940-ben. Két réteg élt ott egymástól elkülönülten, a bérlőtársadalom és a nincstelen napszámosok. Mind a két réteget felkaroltam azzal, hogy ün mindannyiuk lelkipásztora akarok len­ni. Akadtak, akik zokon vették. Aztán jött 1945, s valóban eltűnt a különbség. Mondogatták is többen: lám-lám, iga­za volt a tisztelendő úrnak. A történelmi sorsforduló új felada­tok elé állította a falu lelkipásztorát is. — Mivel a község Kecskeméthez tartozott, nem volt önálló közigazga­tás. Úgyhogy a lelkiek mellett az ott élők anyagi és egyéb ügyeivel is foglal­koznom kellett. Naponta jártam bé a városba, a polgármesteri hivatalba. Hozzám is gyakran jöttek a kommu­nista, a szociáldemokrata vagy a kis­gazdapárt helyi vezetői. Tájékoztattak a politikai eseményekről, én pedig a szószékről továbbadtam a legfonto­sabb tudnivalókat. Értesítettem a híve­ket, hogy mikor lesz gyűlés, és a mise után együtt mentünk el meghallgatni, hogyan alakul a jövőnk. Helyzeténél fogva a közélet szereplő­jévé vált, akarva-ákaratlanul politizált is. » — Kezdettől fogva az volt a törek­vésem, hogy a kezdeti nehézségeken keresztül az állam és egyház közötti eléggé nehéz viszonyt jó kapcsolattá építhessük. Munkálkodhassak azon, amit Czapik Gyula egri érsek így fogal­mazott meg: „Egyházamnak hűséges gyermeke és hazámnak hűséges polgá­ra akarok lenni.” Már akkoriban úgy láttam, hogy 1945-ben nem átmeneti fordulat tör­tént, hanem olyan történelmi átalaku­lás kezdődött, melyre fel kell készül­nünk, hogy az egyház megtalálhassa szerepkörét a társadalomban. így az­után amikor 1950-ben megalakult Bu­dapesten a katolikus papok békemoz­galma, én is jelen voltam. Nem sokkal ezután, 1952-ben Oláh Károlyt megválasztották a‘megyei ka­tolikus papi békebizottság elnökének. Két évtizeden keresztül, egészen 1972- ig töltötte be ezt a tisztséget. A kezdeti időben járta a megyét, hogy egyházá­ból minél több papot nyerjen meg a békemozgalomnak. Mint mondja, vol­tak, akik szívesen fogadták, s voltak, akik eleinte elutasítóan. Ám a hatvanas évek fordulójára a megyei papság már nagy többségében csatlakozott a béke­mozgalomhoz. Ekkor már jó néhány éve Kiskunfél­egyházán élt és dolgozott Oláh Károly. Harminchárom dolgos évet töltött itt el az Ótemplom plébánosaként:- Én voltam az utolsó, akit a városi tanács még mint kegyúr választott meg 1951 őszén. Egyhangúan rám szavaz­tak, s a bizalmat később sem vonta meg tőlem a város. Soha lelkipásztori mun­kám során az állami vezetés vagy a párt részéről akadályoztatást nem tapasz­taltam. Nem szóltak bele a munkámba. A hívek is nyugodtan jöhettek az egy­házi szertartásokra. Nem zaklatták emiatt őket. Hamarosan beválasztották Oláh Károlyt a városi és járási népfrontbi­zottságba, 1964-ben városi, majd pedig megyei tanácstag lett. Egészen 1972-ig vett részt a tanácstestületek munkájá­ban. Számtalan eseményt, történetet őriz emlékezetében az elmúlt évtizedek­ről, s van véleménye a mai tennivalók­ról is: — Aza tapasztalatom, hogy a rég­múlt időkben az egyházak a maguk hivatásszerű szolgálatával nagy hatás­sal tudtak lenni az ifjúságra. Hogy a fiatalok többségükben becsületes, szor­galmas, a jövőn munkálkodó emberré fejlődjenek. Ugyanezt most is meg tud­ná tenni egyházunk az ország javára, ha működésében hivatásának megfele­lően nagyobb lehetőséget kapna. Kapcsolata a népfrontmozgalommal ma sem szakadt meg, időközben tiszt­séget vállalt a katohkus papi békebi­zottság országos vezetőségében, s részt vesz, felszólal ma is a különböző fóru­mokon. Nyugdíjban, de korántsem visszavo­nultan él az idős lelkipásztor. Ide kí­vánkozik az is, hogy nem elfeledve. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nyolcvanadik születésnapja alkalmá­ból a napokban kitüntetési ünnepségre hívták meg. A Munka Érdemrend Arany Fokozatát vehette át egy mun­kás élet elismeréseként. Lovas Dániel

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom