Petőfi Népe, 1988. augusztus (43. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-13 / 193. szám
MŰVELŐDÉS IRODALOM 0 MŰVÉSZET VERSMONDÓK, DIÁKSZÍNJÁTSZÓK, MEGSZÁLLOTTAK BAJÁN Ezek a fiatalok... Ki hogyan lát(ja)? Ezek a fiatalok ügyesek, tehetségesek, szorgalmasak és megszállottak. Baján, a Petőfi-szigeten táborozlak augusztus első felében. A vers barátai, a színjátszás szerelmesei. Legtöbben Kecskemétről érkeztek, hogy a létező kulisszatitkokat, a szükséges szakmai tudást megismerjék, magukba szippantsák. Szakmunkástanulok es gimnazisták. A Művészet és ifjúság elnevezésű szaktábornak már szép hagyománya van, habár színészpalánták csak az utóbbi években adnak egymásnak randevút a kellemes környezetben, a Sugovica-parti KISZ-iskolán. A képzőművészet művelői pedig Kemencén, fenn a Börzsönyben. A szóban forgó hasznos elfoglaltságról a K ISZ Bács-Kiskun Megyei Bizottsága, az Erdei Ferenc és a Táncsics Mihály Művelődési Központ gondoskodik. A felnőttek dilemmái: van, akinél gond az olvasás is, mások érdeklődők, műveltek 0 Varga Kata Sz. Mikus Edit • Nagy Annamária • Kellemes környezetben: a Sugó-parton (Fotók: Tóth Sándor) 0 A diákszínjátszók egy csoportja. 0 Bodor Pál 0 Kelemen Márton CZÁR JÁNOS: Aratási emlék DEÁK MÓR: Aratás után Sirályok röptét lélegző tenger, só eszi bőröm könnyeidtől. Mint napszámos az aratásra, Rád gondolok egyre többször. Amit vesztettem — mit vesztettem?—, nem is volt az enyém soha. Aranyról visszaverődő napfény voltam: boldog és ostoba. Isten pénzére vert piciny pont: mozog, s hiába, hisz nem látszik. Ki tudja, hányszor kell meghalni az utolsó feltámadásig — mire adtak ki, tenger, Téged? Semmit sem kaptam helyetted-érted. Ezüstről visszaverődő hold fény vált fel ragyogást, von be évet, éveket, amiket sirattam, bár nem voltak csak az enyémek. Ring a tenger a búzaföldön. Mibe álmodlak bele Téged? Kenyérbe? Sóba? Szemeimbe? Mit veszt, akinek nincs semmije? Akinek hullámzik a csend? S beköltözik emlékeibe? Learatták a búzát. Jelkép. Talán éppen a feltámadásé. Tudd: ami nem volt a tiéd, az nem lehet már senki másé. — Milyenek ezek a fiatalok? — teszem fel a kérdést a bajai táborban. Először a versmondók vezetői válaszolnak. Kelemen Márton pedagógus: — A szakmunkásképző intézetekben nem a versmondáson, az irodalmon van- a hangsúly. Hogy mégis vannak érdeklődő fiatalok, bizonyítja: immáron másodszor jönnek el Bajára. Rájöttünk, hiába rukkolunk elő bármiféle tematikával is, az ütemet nem lehet tartani. Olyasféle hiányokat kell pótolni, ami miatt az előre eltervezettek nem valósíthatók meg maradéktalanul. Célunk nem lehet más, mint felkelteni a diákok érdeklődését az értékek iránt, elmélyíteni a vers, a líra szerete- tét. Tíz nap kevés a tökéletes képzéshez, de kevés egy nyár is, egy év is. Bodor Pál népművelő: — Foglalkozunk az anyanyelvvel és külön a versmondással. Nekem ez utóbbi technikai része jut. Megpróbálok praktikus tanácsokat adni, hasznos beszédtechnikai felkészítéssel segíteni és élvezetes szituációs játékokra koncentrálni. Mit mondjak? Nincs könnyű helyzetem. Nagy Annamária színművésznő: — Napi hét óra jut a foglalkozásokra. Ez még az egyetemi hallgatóknak is sok, de muszáj tartani a megkezdett tempót. Ráadásul csábít a víz, a jó idő. Legalább van mivel fegyelmezni a fiúkat, lányokat: csak annyit mondok, nem tartunk szünetet, és máris lehet komolyan dolgozni. A versmondás nem csak technikai kérdésekből áll, szükségesnek érzem, hogy irodalomtörténettel is megismerkedjenek a fiatalok. Megdöbbentő, hogy sokaknak még az olvasás is problémát okoz, nem tudnak szépen, gördülékenyen felolvasni. Valóban alapvető dolgokkal kell bíbelődnünk, hogyan is haladhatnánk nagy léptekkel? Egy valamire szeretném őket biztatni: ne engedjék maguk mellett elmenni az értékeket, az irodalom gyöngyszemeit ismerjék meg. Sz. Mikus Edit népművelő: — Azt mondanám, lehet együtt dolgozni a diákokkal, főképpen azokkal, akik másodszorra-harmadszorra töltik közösen az időt Baján. Az viszont elgondolkodtató, hol vannak a megye többi középiskoláinak képviselői. Akik most eljöttek, szinte valamennyien kecskemétiek és majdnem egy színjátszó csoport tagjai. Érthetetlen, miért nem használják ki mások is a tanulás, a fejlődés lehetőségét. Arról nem beszélve, hogy a rendezők, az amatőr csoportok irányítói, a felnőttek is hiányoznak a táborból. Ennyire nem lenne manapság szívügyük az iskoláknak, a tanároknak és a diákoknak a színjátszás, a versmondás? Nagy kérdés ... Varga Kata rendezőasszisztens: — Szerencsés vagyok, mert azokkal foglalkozom, akiket korábbról már ismerek, akik évközben is szorgosan tevékenykednek, és nem akárhogyan. Velük könnyen megy a munka. Sokszínű az érdeklődésük, korukhoz képest művelt emberkék. A színjátszókkal tehát nem az alapokról indulunk itt, Baján, hanem a meglévő készségeket hívjuk elő és fejlesztjük tovább. Egy mű képezi a táborozás alapját, kész produkcióval állunk elő az utolsó napokra. Fegyelmezetten, pontosan haladunk előbbre, reggel héttől este tizenegyig. Nem tagadom, fárasztó a tempó, de mindenképpen megéri. Az amatőrök derülátók: lelki töltésért, tudásért jöttek, és bíznak a jövőben Körülöttem szerény lányok, fiúk ülnek. Egyikük-másikuk nevét már hallottam, korábbi bemutatkozásaik során ismertem meg őket. Igazán tehetségesek, ügyesek. És természetesen színészek akarnak lenni. Tudják, a felvételire alaposan fel kell készülniük, ha még messze is van. Hogyan vélekednek a bajai napokról, a táborról? Elmondja Nagy Anikó, Zadrovecz Edit, Jéga-Szabó Krisztina, Szentirmai Réka, Sz. Tóth Gergely, Lovas Xénia, Király Andor. Mindannyian Kecskemét színeit képviselik. — Jó közösség alakult ki Baján. Az amatőröknél ez a legfontosabb! És a hangulat is meghatározza a munkát. — A tudásért jöttünk Bajára. Nem kevesebbet akarunk megtudni, mint azt, mi a színház, mi a színjátszás. Úgy érezzük, Varga Katától sokat kapunk, ezért is vágyunk a vakációra, erre a bajai két hétre. — A lelki töltés, a jó hangulat, az oldott légkör elengedhetetlen. Már tudjuk, a színész eszköze a teste, de nem mindegy, hogyan bánik vele. Nos, nekünk ez utóbbira kell tenni a hangsúlyt. Nemcsak a saját játszásra koncentrálunk, hanem a társakat is tiszteletben tartjuk, gondosan, figyelmesen bánunk a partnerekkel. Varga Kata, a veszprémi színház rendezőasszisztense mondja, hogy külön kell választani a civil életet az alkotói állapottól, miután e két dolog élesen különbözik egymástól. Mégis: együtt él az ember ezekkel. E kettősséget tisztázni szükséges, mindenkinek külön-külön. Másképpen nem érdemes színjátszással, rendezéssel foglalatoskodni. — Ki mit visz haza Bajáról? — faggatom a fiatalokat. — Itt megértettük, hogy komolyan kell venni a legapróbb feladatot is. Lelkiismeretesen, teljes erőbe,dobással látunk majd minden egyes szerephez, alakításhoz. Gazdagodott személyiségünk. Akkor sem fogok másképp cselekedni, ha nem leszek sohasem színész. Biztos vagyok abban: bármiféle munkám adódik, tökéletesen fogom végezni — jegyzi meg Zadrovecz Edit. Hiszek nekik. Meggyőztek. A jövőt illetően pedig változásban reménykedem. Talán ismét megfelelő rangot kap az amatőr színjátszás. Talán lehet még sokak szívügye ez a mozgalom. Bács-Kiskun megyében is, hiszen röpke órák alatt két tucat tehetséges, bizakodó diákszínjátszóval, versmondóval hozott össze a sors a napfényes Baján. Borzák Tibor I MÓRA FERENC: Istenáldotta búza A búzamezőkről hoztam ezt a mesét, amelynek édes az ize, mint a bibliai mannának. Továbbadom úgy, ahogy vettem, azazhogy sokkal olcsóbban adom, mint amibe nekem került. Mert kalászszedő Mári néni mesélte ezt nekem, akit ülve találtam a kunágo- tai tarlón, két keresztbefektetett zsákocska mellett. — Mit visz, Mári néném? — kérdeztem a szegény, töpörödött öreg kis Noémit. — Csak vinném, leiköm, ezt a kis felejtött kalászt, mert a gazda mögen- gedte, hogy összeszödhessem, de az én öreg vállamnak már ez is nehéz köröszt. Fölkaptam a vállamra a Mári néni „nehéz körösztjét", és míg beértem vele a sárfalú zsellér-putriba, addig mesélte el Mári néni az istenáldotta búza történetét, és mikor bevégezte, azt tette hozzá: — Adja az Isten lelke üdvösségire. Hát én senkitől sem kívánom, hogy vigye az én keresztemet, hanem aki elolvassa a búza legendáját, annak én is azt kívánom: — Adja az Isten lelke üdvösségire ... Úgy volt az, hogy mikor az Úristen a világot megteremtette, leküldte az angyalokat, nézzenek körül idelent, van-e még valami híja a világnak. — Van ám, urunk-teremtőnk — jelentették az angyalok —, mert búzát elfelejtettél teremteni. — Ejnye, ejnye — csóválta meg az Úristen a fejét —, hát akkor miből sütik odalent az emberek a kalácskenyeret? — Bizony csak zuzmóból törik, fáké - regből őrlik — panaszolták az angyalok. — No, ez nem jól van így — tűnődött el az Úristen —, de hát mit lehetne itt most már tenni? Szerencsére az Úristennek nem jutott eszébe ankétot összehívni, se népjóléti minisztérium nem volt még akkor ttji remtve, mert ha lett volna, akkor meg ma se volna búza. Ehelyett kiadta az Úristen a parancsot az angyaloknak: — Nosza hamar, rázzátok ki az abroszomat az ablakon! Egykettőre fölkapták az angyalok az aranyabroszt az Úristen diófa asztaláról, vitték a csillagablakhoz, s ami morzsa volt rajta, azt mind kirázták a földre: abból hajtott ki idelent a búza. Az ám, csakhogy akkoriban még nem volt istenáldotta búza a búza. Olyan volt az csak, mint az árokparton növő vadbúza, amivel a gyerekek szoktak játszani. Alacsony a szára, tarackos a gyökere, ritkás a kalásza, apró a szeme. — Ejnye, de hitvány gizgaz lepte el a földet — mondogatták az emberek, és ügyet se vetettek a búzára, hanem azután is zuzmóból meg fakéregből őrölték a kenyeret. Mert mindig olyanok voltak az emberek, hogy a jó se kellett nekik, ha rájuk nem parancsolták, ugyan néha még akkor se kellett. SERFŐZŐ SIMON: Ahogy a vályogok Ahogy a vályogok, téglák, kövek egymást összetartják, s egyik cserép erősíti, köd, szorítja a másikát, hogy szét ne szóra Mánk, mutatják im a példát, miként kellene őrizni, egybefogni e szanaszcjjel népet, hazát. i vigyázva, megóva magunkat e maradék tájon, s túlnan, ahhoz hasonlóan, megkapaszkodva együvé tartozásunkban, ahogy a vályogok, téglák, kövek egymást összetartják, s egyik cserép erősíti, köti, szorítja a másikát. Mindössze két testvér akadt, aki azt mondta, hogy nem szabad az Isten ajándékát megvetni, hanem legalábbis próbát kell vele csinálni. Az egyik is fogott magának egy darab búzaföldet, a másik is. — Isten nevében vessünk — mondta a fiatalabb, akinek annyi volt a fia, lánya, ahány az ujja. — Isten nevében arassunk — mondta az öregebb testvér, aki olyan magányosan élt a világban, mint valami öreg fűzfa a pusztában. Hát hiszen vetni könnyű volt, mert abban a szél is segített. Vitte az apró magot, mint a pelyvát, s hol szemenként hullajtottá el, hol csomósán ágyazta bele a földbe. — Adtál Uram, segítséget, de nincs benne köszönet — sóhajtották a testvérek, akik az első szántóvetök voltak a világon. Bezzeg nem fújt a szél aratáskor. Sütött a nap, mint a fútött kemence, hullott a verejték, mint az eső, szédelgett a két testvér, mint a beteg. Külön kellett le- szakajtani minden szál búzácskát, kézzel kipergetni minden kalászát, s utoljára se lett több az egész termés egy-egy zsák búzánál. Szép holdvilágos este volt, mikor a fiatalabb testvér bekötötte a zsákját a tarlón. De ki is nyitotta mindjárt, felét kiöntötte a szérűre, és csak a másik felét hagyta a zsákban. — Hát azzal mit akarsz? — kérdezte a felesége. — Ezt átviszem a bátyám szérűjére, odaöntöm az övéhez. Nézd, nekünk van fiunk, lányunk, aki segítsen kenyeret keresni. Neki nincs se kicsi, se nagy, aki segítségére legyen. B. BOROS ILONA: Totem MEZEY KATALIN: • • Üzenetek távolról í. Már nem jár át a szürke kis hídon, ami alatt csörömpölte patakba fúlt a hold. Néha mennyire terhemre volt, de most, hogy elment, sokkal többször hiányzik. Z Hogy lelkem lelked megremegtető, — bár hosszú hullámokat futtatva ért el hozzád a gondolat — nem érdemem. Tiéd az érdem: érzékenyebb vagy a hárfahúrnál, ami messzi szellő- érintésről dalol. — Isten segítsen meg jó szándékodban! — igazította az asszony a vállára a zsákot. Az ember azzal nekivágott az éjszakának. Hát ahogy a földje széléhez ér, és át akar bújni az eleven sövényen, ösz- szeütődik valakivel, annak is zsák van a vállán, mint neki, az is hátrahökken, mint ő. — Te vagy az, öcsém? — Én ám, bátyám. Hát te hová igyekszel éjszakának idején? — kérdezte a fiatalabb testvér, lecsúsztatván válláról a zsákot nagy meglepetésében. — Én bizony tehozzád indultam — tette le az öregember is a zsákját. — Azt gondoltam, hogy jó lenne megfeleznem veled, amit az Isten adott. Magányos ember vagyok én, kicsivel beérem; ti meg sokan vagytok, sok éhes szájat kel! megelégítened. Abban a percben nagyot villant a fejük fölött az ég, hirtelen meleg szellő kerekedett, fölkapta a zsákokat, s ami búza volt bennük, azt mind szerteszét szórta a világon. — Legyen megáldva, amit a testvéri szeretet megszentelt — mosolyodon le az Isten az égből. S azóta olyan bokros növésű, dús ka- lászú, kövér szemű, istenáldotta növény a búza. De mikor gyűlölködés hatalmasodik el az embertestvérek között, akkor alacsony a szára, tarackos a gyökere, ritkás a kalásza, apró a szeme . . . — Az Isten tudja, lelkem, mitől van — simogatta meg a kabátom ujját búcsúzóban Mári néni —, de mintha csupa vadbúza nőne mostanában a világon.
