Petőfi Népe, 1988. augusztus (43. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-27 / 205. szám

4* PFTŐF1 NÉPE • 1988. augusztus 27. K IÁ I.LÍTÁSK ATA LÓG USOK MARGÓJÁRA • Pusztuló kastély (olaj, vá­szon) (Somos László felvételei) utánok, ünnepek, kirándulások emlé­kei töltik löl emóciókkal ezeket a vász­nukat. A néző maga is beléphet a tár­salkodó maszkarcú figurák közé. Kala­pos hölgyek, zsirárdis gavallérok társa­ságában cszmélkcdhetünk az élet titka­iról. Mellettünk valaki Brahmsol ját­szik, mélyhegedűn... De nem csak a magányos vagy a társas élet állapotairól vall Vinczellér ezeken a munkákon. Megjeleníti a szel­lemi elmélyedést kívánó alkotói szféra és a mindennapi világ élelvitelbeni kü­lönbözőségeit és a zseni-problematikát is. A nemzeti sorsfordulókat családi szálakon közvetítve szinte személyesen is megélő lehetséges festő még jóval a divatként hódító e század végi his­torizmus eiőtt fel­dolgozta vizuáli­san eredelmon- dáinkat, történel­münk, kultúránk nagy alakjainak testamentumát. Ennél a tematiká­nál is gazdagítón egészitette ki az Írott forrásokat az ezeréves Kalo­csa. A Szent Ist- ván-hagyomány, a Liszt Ferenc- em lékek és ha áttételesen is a barokk városré­szek hangulatai nem maradtak hatástalanok Vinczellér mun­kásságára. (Rege a csodaszarvas­ról. Magyar mondavilág. Szent István kardja. Ka­locsai királyfej, Honfoglaláskori lelet, a Fal). Alkotáshoz, élményeihez adek- vál kifejezési formát is választ Vinczel­lér, amikor tudatosan archaizál. A mély barna, kék, zöld tónusokból épitve IÖI munkáit. Caravaggio, Remb­randt, és Mcdnyánszky fénydramatur­giája szerint komponálva képdrámáit. A művek alapstruktúráját a tónusfo­kozás módszerével szervezi. A szinte lebegő, könnyű figurák hangsúlyozásá­ul viszont gyakran alkalmaz nyers kon­túrokat, grafikus megoldásokat. A „fin-de-siécle”, a századvég foko­zott érzékenységét, hangulatait, és sple­enjét idéző különös varázsú világ Vin- czelléré. Élet és illúzió, realitás és ro­mantika, a régi és új, ősiség és modern­ség, nosztalgia és kíméletlen valóságlá­tás. műgond és spontaneitás avatja az­zá. VINCZELLÉR ÚTJA A FŐVÁ­ROSI ÉS A KÜLFÖLDI SIKERE­KIG nem volt könnyű. A ma harmincas éveiben járó alkotó először gimnazista korában gondolt rá, hogy érzékenységét és magányosságát az ecset mestereként tudná leginkább feloldani. Egyik rokona, a Csók-tanít­vány Kasszelik László akihez, heten­te kétszer hajóval járt át a szomszédos Paksra fél évtizedig segítette felké­szülését. Igazán értő, segítő közösségre viszont talán máig sem lelt szülőváro­sában. Ezért fejlesztette már-niár ka- zincz.ys méretűre „levelezési szalonját". Eszmélődő, kereső társakat kutatva tá­volabb; itthon és külföldön. A Képzőművészeti Főiskolát -ahol Bráda Tibor és Patay László volt a mestere 1980-ban végezte el. Képeit még a kalocsai Duna Áruház egyik ba­rátságból kölcsönzött kirakatában árulta, amikor már Ausztráliában és Kanadában rangos művészeti szemlék dicsérték kiállításait. Napjainkban is lehet hogy az ország nyilvánossága job­ban figyel a tehetséges mesterre, mint szőkébb, lakóhelyi közössége? Persze Vinczcllért nem bánija ez. Ő nem versenyző tipus. Már fiatalon megértette, hogy a legfontosabb: érni, teremni. Annak a belső törvénynek az időmértéke szerint, amit a művészvilág „tőzsdéitől" távol, az ódon családi kú­ria csöndjében ismerhet föl magában. „Művésznek lenni azt jelenti írja Rilke , nem méregetni és nem szám­lálni. Érlelődni, mint a fa, mely nem sürgeti a nedveit, s nyugodtan állja a tavasz viharait, nem félve attól, hogy ezután már el sem jön a nyár. Bizo­nyos, hogy eljön. De csak a türelmesek­hez, akik úgy élnek, mitha az örökké­valóság lenne előttük; olyan gondtalan csendben és messzenézőn.” Hiszem, hogy hoz még rangot szülő­városának a „türelmes" Vinczellér lm­Imre világa Vinczellér VINCZEL­LÉR IMRÉT TÍ7. ÉV ÓTA IS­MEREM. Vilá­gáról vallomást írni azonban, idei két nagy sikerű tárlata a buda­pesti és a gyön­gyösi indított igazán. Egyik sem volt retros­pektív bemutat­kozás, de mennyiségileg korlátozott és tel­jességre nem tö­rekvő formában nyújtott némi áttekintést az al­kotó korábbi munkásságáról is. A paravánok előtti szemtől szembe közelítések győztek meg: mélyről fakadó, bővizű és tiszta forrástól öntözött oázisa a művészet­nek Kalocsa egyik legszebb lakóépüle­te, a Jakkel-kúria, ahol Vinczellér Imre él és dolgozik. PROUST VALLOTTA: AZ IGAZI ÉLET NEM AZ, amit itt és most élűnk, hanem ami belül játszódik le. Esztétikája is erre a tételre rímel. „A tárgyak, a nők. a zene írja azért szépek, mert titokzatosan emlékeztet­nek valamire." Az „A La recherche ..." áttűnéseit idézik számomra a Vinezcllér-képek re­alista-szürrealista viziói. A kék ködök, a zöld pára. a meleg, barnás félhomály alapozta lélszínpadon mozgatott figu­rák sejtelmes hidegsége; a Délután ka­lapos hölgyének különös pillantása, mely némán is kiált: mártsanak teába egy édes süteményt, amilyet nagy­anyám készített valamikor, ízlelges­sem, s hamarosan a jelennél százszorta valóságosabban áll előttem egész gyer­mekkorom. . . IZrokonságot csak erősíti a vászna­kon is megvallott nagy élmény. Vin­czellér érlelő találkozása a Krúdy- opusszal. S mindjárt le kell szögezni: a Szindbáb szerzőjével való szembenézés nem illusztrálásra, képi transzformáci­óra indítja a fiatal kalocsai művészt. Képtelen is lenne erre, hiszen az a lirai prózái létrehozó nagymester ihleti, aki élmény és mű viszonyáról így vallott: '„A lélek észrevétlenül és tudatlanul komponál meséket, melyekből mint földöntúli zene csendül elő a hullám mormolása. a nyírek susogása, és a viz felől keletkező esti szellő danája, mint­ha ezer fátyolszöveten át hallanánk túl- világi szellemek muzsikáját." Es sorolhatnánk tovább az érintke­zési, kapcsolódási pontokat. Elemez­hetnénk a majd' minden alkotáshoz • • Gordonka (olaj, vászon) hozzárendelhető zenemüveket, kom­ponistákat. (A Liszt, a Koncert, vagy a Gordonka sorozatokra gondolok.) Talán már az eddigiekből is kitűnik: miként építkezik Vinczellér. Az. idők során hogyan kerülnek vásznakra a beburkoló festékekhez hasonlóan új meg új tartalmi rétegek. Úgy, hogy az átalakulások legmélyén ott munkál a folyamatosság, a művésznek önmagá­val való azonossága. Persze, az : cm mellékes, hogy a lát­ványnak nála mik az. építőelemei. A KÉT NAGY SIKERŰ TÁRLAT BIZONYÍTJA: a kalocsai I. István Gimnázium egykori diákját (s későbbi tanárát) eleven szálak fűzik nemzeti- kulturális örökségünkhöz. Históriánk nagyjaihoz. családjának szorgos ku­tatómunkával föltárt tradícióihoz. Meghatározó számára a gyakran a tu­dat mélyén derengő, ősiségivé hajló múlt, a szülőföld élményáradata.-Erősen vonzza a természet is. A ma­gányos ártéri barangolások impresz- sziói, az Alföld víziói. Bár az utóbbi időkben gyakran jelentkeznek a vász­nakon a külhonban szerzett természeti élmények is. (Táj I., Táj fehér lóval. Mezei koncert). Megragadja érdeklő­dését az ember szervezte környezet, a kertek világa is. Valóban a városi em­bernek a természethez való ragaszko­dásáról van itt szó. Számára ez a bioló­giai szféra már nem a megélhetési for­rás. hanem az Univerzumhoz való sza­bad. kényszerek nélküli viszonyulás terrénuma. A Krúdy-világ, a Gordonka, és a Koncertsorozatok, a mikroközösségek világára irányítják a figyelmet. Egykori családi házi zenélések, anekdotázó dél­• Krúdy-világ XI. (olaj, vászon) Farkas P. József könyvespolc Ellen-máglya Az irodalommal foglalkozó tu­dományágak művelői (ide számít­va a kritikák szerzőit is) gyakran az irodalomhoz kapcsolódó „járu­lékos elemekkel" (biográfia, politi­kum, közéleti szerep, irodalmi élet, irányzatosság stb.) foglalkoznak. Ha ettől elfordulva visszatérnek maguknak az irodalmi jelenségek­nek a megfigyeléséhez, akkor hosz- szan kell majd foglalkozniuk an­nak a folyamatnak a bemutatásá­val is. amely az elmúlt évtizedek­ben a világegészet leképező vagy azt megkísérlő lírát a fragmentu­mokban, reflexiókban megnyilvá­nuló újabb költészethez vezette el. A vajdasági Kanizsán élő Koncz István tavaly megjelent Ellen- máglya című kötete adott lehetősé­get ennek elmondására. Koncz ugyanis szándékos következetes­séggel határolja el magát az irodal­mi élettől, a táboroktól és irá­nyoktól. Még gyakori jelentkezé­seivel sem zavarja a mindennapi gondjaiban élő irodalmat. Első kö­tet A tér tekelés címmel 1969-ben je­lent meg, s aztán a mostani majd húsz évvel követte az elsőt, immá­ron a szerző ötvenedik születés­napjára. Már az első könyvről el­mondta Bosnyák István, hogy a kötet versei „a dramatikus lét pá­toszmentes vállalásáról tanúskod­nak, s mentesek a szellem minden­kori nyárspolgárainak idillbe révü­lésétől, ugyanakkor pedig a szelle­mi akció programatikus igényétől is". Bosnyák írt így Koncz István könyvéről, az újabb könyvről szól­va pedig, nem kevés önkritikával állapította meg, hogy mindaz, ami „azóta a század- és ezredvég törté­nelmében lezajlott, maga is az Át­értékelés, meg nem vesztegethető illúziótlanságának, a pillanatnyi, gyorsan tovatűnő hatvannyolcak­kal sem kiengesztelhető hitetlensé­gének utólagos igazolása. Kételye komolyságának, megalapozottsá­gának, kor-szerűségének ismételt megerősítése.” Milyen hát Koncz István költői világa, amelyet az elmúlt évtizede­ket más szellemi pozícióban meg­élő pályatárs is hitelesnek, korsze­rűnek és kor-szerűnek ismeret? Ha a reflexiókat, töredékeket együtt és egészében szemléljük, s így is kell tennünk, mert ez a költészet lénye­géből fakadóan egységes, a frag­mentumok egymásmellettiségében alkot egészet, akkor a lét, az embe­ri teljesség szerinti létezés veszé­lyeztetettségének motívumait állít­hatjuk egymás mellé. „Miután minden elveszett, / csak orvosi eset / u szellem" olvashatjuk a kötet első versében (Alapítás), s ezután szinte mindenütt a félelem, a jövőt- lenség, a világot elutasító indulat vagy éppen a pusztulásba rohanó világ megjelenítésével találkozunk. Újabb irodalmunk a pusztulás (ami végső soron a cselekvés lehe­tőségének elvesztésével egyenérté­kű) átéléséből nőtt ki, figyelmün­ket így Koncz Költői következetes­ségén túl az átéltség intenzitása és lírai hitelessége köti le. A hitelességet több mozzanat megragadásával érzékeltethetjük. Elsőként a világ dramatikus meg­jelenítéséről kell szólnunk. A drá- maiság a külső világ tárgyilagos leírásából s ennek a valamikori tel­jesség tudatával való szembeállítá­sából fakad. „Am a nagy élmény / mindig I kimarad a: ölelésből, a rossz / estéli ébredésekből, / a hülye- kis képzeletek visszaütő / kísértése­iből .. ." olvashatjuk a Himnusz- stticid című versében, ám kár lenne Koncz István költészetét holmi kisszerű, vágyott idill kifejezője­ként szemlélnünk. Koncz a létet így, kifosztottságában fogadja el, KONCZ ISTVÁN: Alapítás (Gál Lászlónak) Miután minden elveszett, csak orvosi eset a szellem, — a kezdő őserdő teremtő indula­ta tettre váltja a legválságosabb pillanatok eset­legességeit, — nasz ez már csak, semmi több — a 1 a p í t á s ... az ősi vá­rosok is így keletkeztek, a keletkezésüket megelőző szörnyű pusztulás után. Alapítás — remény. Milyen régi ez a kétségbeesés? Bár lenne idő megölelni kedvesem, és biztos: megalapítom a Várost. ezért is mondhatjuk, hogy a drá- maiságot végső soron a gondolati színtéren folyó küzdelem teremti meg. Jelentős versek íródtak ebből az élményből, a más említett Him- nusz-suicid, a Fohászféle azért, hogy soha ne kelljen ölnöm és az Élmény, in perfectum... Ez az utóbbi vers Koncz költészetének pontos metszetét adja, ezért is idé­zünk belőle hosszabban: Jövő kellene! Gyerek, pénz s hata­lom! Minden kísérlet megbukik, a: idegen letagadott szerelem. Hát fájhat a létezés! Én nem akartam lenni, és nem akarva is, egyedül, mind, ami van, átélem. Én mindig egyedid éltem, de biztonságban és szeretetlenül, senkinek sem tartozom, csak épp, hogy itt járt Koncz István, feljegyzem emlékezetül A dramatikus megjelenítés for­mai kifejezője a mozaikszerüség. E versekről Írva Utasi Csaba is fel­figyelt a reflexiók szinte szükség­szerű sajátosságára, arra, hogy a költő képzelete egyetlen versen be­lül is „meglódul valamely irányba, fontos információig jut el, de már a következő pillanatban elszakad a gondolat fonala, újabb informá­ciók tolulnak előtérbe, s a költe­mény végül ezeknek az egymást követő kisebb közlésegységek inte­rakciójában valósul meg . . így van ez egyetlen versen belül, s igy van a költemények egymásra kö­vetkező sorában is. A léthez fűzött reflexióknak ugyanis természetük­ből fakadóan más és más az elindí­tójuk, más és más gondolatfosz­lány a késztetőjük, gondolati ivük, mondandójuk azonban ugyana­zon meditáció részévé teszi őket. Koncz István versei is feltételezik egymást, nála még az „ihlet” gaz­dagságát sem említhetjük meg, in­kább csak a félbeszakitoltságot, amely lezár vagy éppenséggel nyit­va hagy egy gondolatot, később pedig már újabb gondolatfutamot indít el. Ezeket a verseket az újbóli nekilendülés, ebből következően pedig a motívumok folytonos újra­értelmezése, a jelentésrétegeinek gazdagítása teszi egyetlen drámai monológ töredékeivé. (Fórum, 1987) Fűzi László Ivetten ültek az ebédlőasztalnál a leg­kisebb fával, és szótlanul kanalaz­ták a levest. A gyerek inkább csak tur­kált benne, immel ómmal emelte szájá­hoz a kanalat, akkor is sokáig kelletle­nül szűrésűit, szemmel láthatóan nem ízlett neki az étel, egv-egy ilyen üggvel- bujjal elfogyasztott kanál leves után so­káig halászta a petrezselyem meg a főtt hagyma maradékait, a fehérrépa-kari­kákat, s gondosan kirakosgatta a tányér szélére őket. Ez a: ehetetlennek ítélt gyűjtemény csaknem körbe érte már a tányér karimáját. Az apa bosszús volt, de nem mutatta, igyekezett úgy tenni, mintha nem venne észre semmit. Az anya dolgozni volt, így ö főzte az ebédet, s ez a hallgatólagos kritika egyáltalán nem esett jól neki. Mindez azonban csak a felszín, csak a látszat volt. Valami sokkal mélyebb, és teljességgel kézzelfoghatatlan hiányér­zet fészkelte be magát a bensőjébe, ami­nek valódi mibenlétéről az ég adta vilá­gon semmit, de semmit nem volt képes megtudni, aminek még csak a közelébe férkőzni sem volt esélye. A leves csak üriigv, gondolta az apa, alapiéiban véve velem, az apjával van baja. De hát mi baja lehet? Az apa nem tudta, hogyan kezdeményezhetne olyan beszélgetést, amely képes lenne később a kérdés tisztázásának irányába kanya­rodni. A mi bajod van lejáratott formá­lóijával nemegyszer kísérletezett és val­lott kudarcot már. Tudta, ha ki akarja fürkészni a fiú titkát, egészen más irány­ba. kell elindulnia, csakis kerülöutakon érhet célt. Az itt kínálkozó lehetőségek azonban mind egytől egyig meglehető­sen visszaluszitóiak voltak a számára. Átallott volna a fiú fiókjában kutatni levelek, naplók s más bizalmas feljegy­zések közölt, a szobája ajtajában luill- gatózni, kémkedni utána. A titkok pedig másképpen nem közelíthetők meg. Igaz, igy sem talán. Minden titok abban a pillanatban, amikor lelepleződik, át is lényegül. Aminek sikerül a nyitjára jön­nünk , az már egészen más valami, telje­sen érdektelen tények kotyvaléka. Logikával próbálkozni erkölcsileg el­fogadhatóbb talán, de jóval kockázato­sabb. Egyáltalán, milyennek kell lennie OLÁH JÁNOS: Apa és fiú egy apának'! Elég bizonytalan kiinduló­pont. A kérdés eddig nem érdekelte, most hál teljességgel váratlanul és felké­születlenül találta magát szemben vele. Nem csoda, ha tanácstalan volt. Honnan tudhatnám, milyen szempontok alapjóm Ítél egy ilyen gyerek'! A külső, a belső tulajdonságok dominálnak-e, a szubjek­tív megítélés vagy a társadalmi ranglét­rám elfoglalt hely .. . vagy mindez együtt. . . vagy Sokszor az is elő­fordul, egészen egyszerűen a szagokkal nem tud megbékélni. Az arc borostája idegeníti el. Emlékezni vélt, ö gyerekko­rában a lúiltalpasokat nem tudta elfo­gadni. Még anyjára is neheztelt miatta. Hogy miért, erre máig nem volt képes rájönni. Rejtély maradt számára. Ha jobban belegondolt, ő maga se talált semmiféle olyan tulajdonságot magá­ban, amivel bárkinek is imponálhatna. Megszokta a hibáit, megtanult élni ve­lük. A gyerek rosszkedve nem enyhült. A félbehagyott ebédtől fölállva szó nél­kül bevonult a szobájába. Az apa nem kiabált utána, mint máskor szokta, nem rendelte ki mosogatni, az asztalt lerak­ni, hozzálátott egyedül a házimunkáihoz. Nem volt lelkiereje egy esetleges vesze­kedéssel tovább feszíteni a hárt. Ideoló­giát is gyártott mindjárt a pillanatnyi elhatározásához. Hagyni kéne, hadd használjon ki ben­nünket, hogy aztán a későbbiekben is meg tudja majd követelni ugyanezt a szolgálatot másoktól, igényt tartson az előjogokra. Ha most kiölöm belőle ezt a vérszivó magatartást, a későbbiekben már nem jut érvényre soha. Azt hiszem, ágy hívják: önérvényesítés, vagy ha fennköltebbek akarunk lenni: tehetség. A képességek önérvényesítés hiányában semmit se érnek, tulajdonképpen nincse­nek is. Ha méltányosságra nevelem a gyereket, kiszolgáltatottságra nevelem. Nincs más út. választanod kell, szolga leszel vagy ár, gyilkos vagy áldozat, bá­rány vagy farkas... Nem is kéne sokat erőlködnöm, hiszen minden gyerek szü­letett kényúr, úgy érzi, joga van a szüleit a végsőkig kihasználni. A legnagyobb lelki nyugalommal vonul vissza most is, elvárja, hogy én mosogassak utána, amíg ő odabent a kedvteléseivel foglal­kozik. Az apáit elöntötte a keserűség. Már- már föllázadt: Nem, ezt nem tűröm to­vább, a saját házamban . . . Aztán jobb belátásra tért. Eli. igaza van. igaza, százszor is igaza. O még viheti valamire, nekem meg már úgyis mindegy. Önként fogadni el a vereséget, hajolni bele a szolgaságba, adni fel önmagunkat, az önmegvalósítás valamikori ábrándját, most érezte először, ez is okozhat örö­met. Közben kinyílt a fiú szobájának ajta­ja, a gyerek besomfordált a konyhába, és megállt az apu mögött: — Tudom már, mi akarok lenni — mondta a fiú. Az apu egy pillanatra ab­bahagyta a mosogatást, és kérdőn nézett a gyerekre. — Miniszterelnök bökte ki a fiú. — Miért? — kérdezte az apa. — Hogy mindenkinek én parancsol­jak. — És mit parancsolnál? — Amit te mondasz. — Nem —fordult vissza a mosogató fiié az apa —, az nem lenne jó. Már a gondolatától is megrettent an­nak, bármilyen légbőik apót t gondolat volt is ez, hogy ítélkeznie kell. A háta is beleborsózatt, amikor arra góndolt, mi lenne, ha egyszer tényleg minden, de minden rajta málna. Ha annak árthatna, akinek csak akarna. Visszafizetné-e ak­kor a kölcsönt, a sok megaláztatást, igazságtalanságot, vagy megbocsátana? Nem, egyáltalán nem vágyott erre a vá­lasztásra. Végleg félbehagyta a mosogatást, megtörölte a kezét, visszafordult, és be­lenézett a fiú csalódott, kerekre nyílt szemébe. Elszorult a torka. Istenem, hát ez volt az a titok, ez lett volna, ami miatt... Segíteni akart nekem. Én meg képtelen voltam elfogadni.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom