Petőfi Népe, 1988. augusztus (43. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-20 / 199. szám

6 • PETŐFI NÉPE t 1988. augusztus 20.

Szent István és a zene

Államalapító uralkodónk nem csupán országát emelte kora európai színvonalára, felbecsülhetetlen jelentőségű a zenekultúránk fejlődésében betöltött szerepe is. A kereszténység felvételével megkezdődött a vallás zenéjének, énekes dallamainak elsajátítása; a térítő püspökök, papok, szerzetesek magukkal hozták és meghonosították nagy múltú templomi énekeiket. Művét később keletkezett, a nevét viselő latin zsolozsma, az István-officium is megörökítette, egy másik latin ének joggal mondta róla: „Tanítónak, vezetőnek / Tudós férfit rendel főnek" /, a tudós férfi pedig a zenében is járatos.

Tudunk egy Amoldus nevű, regens- burgi szerzetesről, aki új énekek írására érkezett 1028-ban Esztergomba, melyeket azután az érsek tanított a papjainak. Gellért püspök legendája örökiti meg a búzaőrlés közben éneklő — bizonnyal ősi népdalt dúdoló — leány emlékét, ez népzenekultúránk igen korai dokumentuma. A magyar népdal is majd' ezer éven át megőrizte első királyunk emlékét; az Istvánok névnapi köszöntő dalai Szent Istvánról is szólnak. Igaz, kora zenei életéről dokumentum alig maradt, de az bizonyos, hogy István király vetette meg a középkor virágzó magyar zenekultúrájának alapjait.

Évszázadok múltán, 1812. február 19-én August Kotzebue népszerű bécsi drámaíró István király című drámájának előadásával nyílt meg a magyarországi színjátszás fontos műhelyének, a Pesti Városi (német) Színháznak az új épülete. Az előadáshoz Ludwig von Beethoven, a bécsi klasszikus zene gigásza írt nyitányt és kilenc zeneszámból (hat kórus, két melodráma, egy induló) álló kísérőzenét. E muzsikával — írja Szabolcsi Bence — Beethoven „az ő szívből szeretett bajszos magyar barátain kívánt segíteni.” A hangversenyeken mindmáig hallható István királynyitány ékesen bizonyítja, hogy a német színház közönségének komponáló zeneszerző valóban a magyarokra s első uralkodójukra gondolt. A lassú bevezetőt gyönyörű verbunkosdallam szövi át, s a gyors rész ritmusa-lejtése is ebben a nemes, nemzeti hangvételű muzsikában gyökerezik.

A nemzeti operánk atyjának, Erkel Ferencnek nevén bemutatott utolsó dalmű az István király volt, amelyet első évadjában, 1885. március 14-én vitt színre a „Sugár úti palota” együttese. Mi az, hogy Erkel Ferenc nevén? E szokatlan fogalmazás annyit jelent, hogy a muzsika nagy részét a legendás zeneszerző karmester fia, Erkel Gyula írta; ám bizonnyal a művet vállaló idős alkotó szándékai szerint. A zenedráma Dobsa Lajos 1861-ben bemutatott I. István király című színműve nyomán, Várady Antal librettójára készült. Az opera Szent István öregkoráról szól, szerepel benne Szent Imre csakúgy, mint a lázadók vezére, Vazul.

A Pesti Napló így írt a darabról a főpróba után: „stílusa, dacára, hogy a magyar zene elemei vannak benne túlnyomóan feldolgozva, mégis egészen elüt a szerző korábbi irányától, s az újabb zenedrámai hatásokra támaszkodik a magyar zene magasabb eszményítésének előnyére. Hangszerelése mesteri és gazdag színezetű”. Erkel 1930 júniusában felújított operája mindazonáltal mindössze 20 előadást élt meg.

1938-ban, Szent István halála 900. évfordulójának esztendejében Székes- fehérvár polgármesterének felkérésére írta Kodály Zoltán Ének szent István királyhoz című kórusát. Verse a Bozó- ky-énekeskönyvből (1797) való, a dallam azonban Kodály sajátja. A versre „kontármódra ráalkalmazott német dallamról nem is vesz tudomást, az ő lelkében egy igazibb dal kél, méltó a nemes szavakhoz” — írta a mű hallatán egy, a nevét rejtve tartó kritikus.

Kodály mindjárt hatféle változatban alkotta meg ünnepi művét — öt különböző kórusverzióban, valamint orgonával kísért egyszólamú változatban, hogy mennél többen énekelhessék országszerte. Kodály muzsikája nem ünnepi jubiláció. Kifejezi a nagy uralkodó műve iránti vágyakozást és a jelenkor:—1938 — nyomorúságát („Egész Magyarország sír és panaszkodik”). A zeneszerző leleménye, hogy a teljes hangerőn zenge- tett első strófa kezdete („Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga?”) szinte suttogó hangon s a kórus legmélyebb regiszterében tér vissza, a záróakkord pedig mintegy visszhangozza a jövendőben reménykedő kérdést: „Hol?"

Kókai Rezső, az újabb magyar zeneszerzésjeles mestere 1938—39-ben komponálta István király című kétrészes színpadi oratóriumát. 1942. március 15- én mutatta be az Operaház, amely 1942 szeptemberében e művel s Bartók A kékszakállú herceg vára című alkotásával nyitotta meg évadját. A misztériumoperáról így irt Hamburger Klára, Kókai Rezső életrajzírója: „a szembenálló keresztény és pogány tábor drámai érzékeltetése céljából a Liszt inspirációját hirdető intonáció mellett nagy súlyt kap egy — néhol népi, másutt verbunkos- műzenei színezetű — karakterisztikusan magyaros hangvétel.” Az István királyt mindössze hét estén játszották, idén újítják fel, Székesfehérvárott.

„Uj időknek új dalaival” élesztette újjá a szén t uralkodó alakját az István ,a király című rockopera alkotó párosa, Szörényi Levente és Bródy János 1983-ban. A darab viharos sikerének állomásai: Városliget; Királydomb; mozifilm; a Szegedi Szabadtéri Játékok produkciója; míg végül eljutott a Nemzeti Színház színpadára, s ott folytatja hódító útját.

Szent István zenéjét távolról sem a teljesség igényével tekinthettük át. Hisz őrzik emlékét népdalok, egyházi énekek s számtalan zeneszerzőnk kórusmüvekben keltette életre István történelemfordító alakját. Breuer János

Emlékezzünk, emlékezünk

• A Képes Krónika Szent István-ábrá- zoiása a Pini- ciáléban.

• Molnár C. Pál: István

törvényt ad a nemzetnek

• Varga Imre Szent István- bronzszobra a római Szent Péter Bazilika Magyarok Nagyasszonya kápolnájából.

REMEKMŰVEK TÁRHÁZA

A kalocsai érseki kincstár

Az állam és az egyházak közötti dialógus eredményei a kapcsolattartás számos területén érzékelhetőek. A közös munkára lehetőséget kínálnak például az államalapító királyunk halálának 950. évfordulóját köszöntő ünnepségek: a Szent Jobb devóciója a püspöki székhelyen; tudományos ülésszakok, kiállítások.

A bizalomerősítő találkozások hoza- déka az is, hogy egyre több helyen nyitnak kiállítást az ipar- és képzőművészeti remekműveket őrző szakrális gyűjteményekből. A fő egyházmegye vezetése, a város, valamint a Művelődési Minisztérium értékteremtő együttműködésének eredménye: Esztergom, Veszprém és Eger után Kalocsán — a Nagyboldogasszonynak szentelt székesegyház oratóriumában — is megnyílhatott az érseki kincstár legbecsesebb darabjainak tárlata.

MŰVÉSZETPÁRTOLÓ METROPOLITÁK

A kalocsai püspökséget uralkodása kezdetén, az első egyházszervezet felál-, lításakor alapította I. István. A neves bencés apát, Asztrik-Anasztáz lett a legdélibb országrészeket magába foglaló, missziós céllal fundált egyházmegye első kormányzója, aki hamarosan megkapta az érseki palliumot is. A török előtti időktől századunkig egybegyűj- tött tárgyi anyag bizonyítja: a kalocsai metropoliták buzgó és értő művészet- pártolók voltak.

Pedig gyakran kellett mindent újrakezdeniük. A száműzetésből visszatért Csáki Imre (1710—32) például a vár és a XIV. századi gótikus templom romjain kívül csak néhány kunyhót talált Kalocsán. Az ő idejében kezdődött a Duna- parti város újjáépítése. A főtér két meghatározó, monumentális épületét — a főszékesegyházat és a kastélyt —, valamint a hajósi rezidenciát Patachich Gábor (1733 — 45) és a könyvtáralapitó Patachich Ádám (1776—84) emelték. Olyan neves mesterek közreműködésével, mint Mayerhoffer András, Oswald Gáspár és a festő Anton Maulbertsch.

A barokk magyarországi kiteljesülése, virágzása idejére estek a hatalmas munkálatok. Konjunktúra volt. A magyar alföld terményei, a gazdag legelőkön hizlalt állatok keresettek voltak a „világpiacon.” Érthető tehát, hogy miért Batthyány József (1760—76), Kollo- nits László (1787—1811) és a Patachi- chok idejéből származnak az érseki trezorok legszebb, legértékesebb darabjai.

AZ ANYAGKÉPZÉS MAXIMUMA

A látogató a pazar, barokk káptalani sekrestyén át közelítheti meg az emeleti oratórium, a kincstár helyiségeit. A lépcsőfeljáróban a templom régi oltárának szépen helyreállított táblaképéit helyezték el. A vendéget a múlt század végi historizmus egyik különösen szép alkotása, az 1896-ban készült Szent István-herma fogadja. A „Napba öltözött asszonnyal szót váltó” államalapítót megformázó ötvösremek első királyunk koponyacsontját rejti. Azereklyetartó szomszédságában a kincstár egyik legértékesebb összeállításában gyönyörködhetünk. Az Árpád-kor üzenete a századunk elején feltárt érseki sir tárgyegyüttese, XII. századi román kori emlék: az érseki mellkereszt, a gyűrű, az ezüstkehely, az ostyatartó tálca, a pallium tűk, valamint textilmaradványok a halotti palástból. Szintén a földből került elő a metropoli- ta jelvényei mellett látható XII. századi aranyozott bronz körmeneti kereszt.

A kutatóknak új feladatokat kínál az eddig feltáratlan, restaurált pásztorbot- kollekció. A készítőik között magyar, bécsi, augsburgi és párizsi mestereket, műhelyeket találunk.

A fal melletti vitrinekben látható a különféle klenódiumok káprázatos összeállítása. Különösen értékesek az egyházmegye plébániáiról kölcsönzött darabok: a tompái Szent Anna-templom gótikus ereklyetartója; a kalocsai Szent Imre-plébánia finoman cizellált, augsburgi kelyhe és barokk ereklyetartói; a homokmégyi, nemesnádudvari kegytárgyak. Az anyagképzés maximumát érték el az ötvösök—köztük a festett zománc, valamint az „émail d'épargne” megoldásokat alkalmazó francia mesterek, az augsburgi Drentweltek vagy a magyar Szentpéteri József — kiknek fel- készültségéről, tehetségéről a mostran- ciákat, kelyheket, korpuszokat, gyűrűket bemutató vitrineknél győződhetünk meg.

Feltételezhető, hogy a középkori kincstár többszöri kirablása, majd elpusztítása az oka, hogy a bizánci császárság, a balkáni udvarok híres ötvösműhelyeiből származó munkát nem találunk a kiállításon. Egy időben ugyanis a kalocsai egyházmegye délen a bolgár fejedelemséggel volt határos.

FŐPAPI ORNÁTUSOK

Külön tanulmányt érdemelne az érsekség textilgyűjteménye. Közismert, hogy a régi magyar textíliák talán legértékesebb darabjai a főpapi ornátusok voltak. Az egyházmegyék plébániái vagy a királyi, főúri donátorok már az Árpád-házi királyok korától sok díszes szövetet hozattak Itáliából ilyen célra. A velencei, luccai bársonyok, brokátok, selymek növényi ornamentikába komponált alakokkal jelennek meg a miseruhákon, pluviálékon, stólákon. A szakrális textíliákat díszítő motívumok többségét magyarországi kolostorokban vagy — később a XVII—XVIII. században — városi manufaktúrák, céhek műhelyeiben hímezték. A kiírások gyakran nagy művészek tervei alapján készültek. A kalocsai kiállításon is megcsodálhatunk egy rendkívül ritka, középkori, selyemhímzéses érseki miseruhát. Az egykori elöljáróknak ajándékozott barokk palástokat gyakran magyar szentek vagy a Patrona Hungarie motívumai ékesítik. Az egyik textilkereszten Magyarország felajánlásának ikonog- ráfiailag gazdagon megformált jelenetét ábrázolják.

Az érseki kincstár látogatását a földszinti Szent István kápolnában érdemes zárni. Egykor itt tartották a hermát. Most a XII. századból származó — Kalocsáról a Nemzeti Múzeumba vitt—királyfej másolata került az oltárra. A lábazatnál a Szent István korában épült háromajtós bazilika egyik kőfaragójának síremléke látható. Á tárlatok az érsekségről származó barokk fafaragásokat is bemutatnak.

SZEPTEMBERBEN: KATALÓGUS

Megyénk újabb egyházművészeti gyűjteményét—■ melynek létrejöttét Kalocsa város több százezer forinttal támogatta — Hámori László tervei alapján és Hunyadi ImszIó közreműködésével Dávid Katalin, a Művelődési Minisztérium vezető szakfelügyelője rendezte. A neves művészettörténész tollából a tervek szerint szeptemberben—múzeumi vezető is napvilágot lát majd.

Farkas P. József

• Drágakövekkel díszített, sárkányfejes pásztorbot, eziistkehely és ostyatartó tálka a XII. századi sírból.

0 Rendkívül gazdag a pásztorbot- és a kc- rcsztgvüjteinény.

• A Szent István-herma, a múlt századi öt- vösművesség remeke. (Tóth Sándor felvételei)

SIMÁI MIHÁLY:

Vajk

megkeresztelése

Talpamra föld térdemre kő kínokkal átizzó bazalt mellemre virradatnyi pajzs madárfáklyás vérsugaras

zuhogj fejemre homlokomra te négy függőleges folyó megtartó istentől való víz ha az élet vize vagy zuhogj

állok a szent víz harangjában zengek

mert nyelve én vagyok megindul a föld bujdokolnak

sámándobok varázsdobok

jaj már a madártollas ruháknak a madárkarmos táncoló lábnak a bácsoknak a harsányoknak rivalkodóknak regölöknek

szólalok én a harang véres misére szólítom megölöm őket én testem ez a felnégyelt szörnyű például vegyétek én karom ez a levágott eliszonyodva lássátok

én sebem ez a behegedt vessétek rám a keresztet templomutálók magyarok sámánok bácsok dallacsok

fonódj fejemre homlokomra te négy függőleges folyó fehér vörös zöld kék folyó te istentől való

zuhogj

zengek a szent víz harangjában Vajk meghalt István élni fog

Fazekas gondterhelten hajolt mappája fölé.

— Mi baj van? — álltam meg asztala mellett.

— Semmi — legyintett. —Az aratással kapcsolatos rajzon töprengek, de szüntelenül elém tolakodik egy gyermekkori emlék.

— Keserves? — ültem le mellé, és két üveg sört rendeltem.

— Nagyon. Akkor láttam először könnyes szemmel apámat. Másodszor nyolcvanéves korában, anyám koporsója mellett.

Meghozták a sört. Öntöttem. Ittunk. Aztán néhány percig szótlanul ültünk. Vártam. Vártam, hogy felfakadjon a keserves emlék burka, és elmondja záporozó szavakkal, hogy megkönnyebbüljön.

— Tudod — lendítette magasba a tenyerét —, abban az esztendőben az emlékezetes, kegyetlenül hideg tél megtizedelte a búzaszálakat. Igaz, ez még nem lett volna olyan nagy baj, mert ha szép tavasz és jó nyárelő követi, gazdag aratásunk lehetett volna. Csakhogy a tavasz szeszélyes volt, a fagyosszentek megtelepedtek, mint a hívatlan vendégek, akik tízszer is elköszönnek, de lábukat nem bírják a küszöbre tenni.

Egy pillanatra elhallgatott, körbetekintett, de gondolatban már szőtte tovább a gyér emlék szálakat.

— A tikkasztó nyár olyan hirtelen jött, mint derült égből a villámcsapás — folytatta. — Fellélegzett a határ. Anvám is szüntelenül ismételgette: talán még jóra fordul minden. Én akkor még

nem tudtam, hogy minek kell jóra fordulnia. Annak örültem, hogy letehettük a csizmát, mezítláb szaladgálhattunk az udvaron, az utcán, meg kint a földünkön is. Soha nem felejtem el, a föld, a homokos földünk néhol olyan meleg volt, hogy sütötte a talpamat. Még tetszett is ez nekem, az ostoba kölyöknek. Nemigem törődtem azzal, hogy apám szüntelenül az eget leste, néha káromkodott, olykor meg, ha egy tenyérnyi bárányfelhő eltakarta a napot, levette kalapját, megtörölte homlokát, s csak úgy magának mormogta: csak adná az isten, hogy bőrig ázzunk. Nem áztunk meg. Az a néhány csepp még a port sem verte el.

Ivott a sörből, filctollával vonalakat — talán esöszálakat — húzigált a rajzlapra.-— Nem, azon a nyáron nem volt jó, kiadós eső, ahogy mondani szokták. És így következett el az aratás ideje. Apám majdnem mindennap kiment a földünkre, és egyre komorabban jött haza. Anyámmal beültek a konyha-szobába, sokáig, halkan beszélgettek. Anyám csak sopánkodott, meg ezt ismételgette: majd csak átvészeljük ezt a nehéz esztendőt is, ha isten megsegít. Egészségünk legyen, az a legfontosabb. Egyszóval Péter-Pálkor, az akkori szokás szerint, már kora reggel elindultunk a határba, megkezdeni az aratást. Ha a búzatábla még nem is volt világosszőke, egy keresztnyit akkor is le kellett aratni. Hogy áldás legyen a többin. Apám ment elöl a kaszával, mi meg utána a sarlóval meg az elemózsiás szeredással. Anyám otthon maradt, hogy ellássa a jószágot, közben fóz valamit, és hozza utánunk.

— így volt ez nálunk is mondtam, mert Fazekas ismét elhallgatott.

— Igen, lehetséges, hogy mindenütt ez volt a szokás.

Felhajtotta a maradék sört, s most ő intett a pincérnek, hogy hozzon még két üveggel.

— A nap már magasan járt, amikor megálltunk a kis búzatáblánk végénél, A reggeli szél hullámokat sodort végig az alacsony, ritkás búzaszálakon. Apám leszakított egy kalászt, tenyerében kidörzsölte a szemeket, a pelyvát lefújta róluk, számolgatta az összezsugorodott, keservesen érett szemeket, egyet kettéharapott, sokáig vizsgálgatta, és egyre ráncosabb lett a homloka. Mi letelepedtünk a dülőút száraz füvére, vártuk, hogy apánk megkezdje a rendet, s mehessünk utána markot szedni, kévét kötözni. De nem mozdult, csak állt, tekintete pásztázta a táblát, fejét csóválta, majd belegázolt a térdig sem érő búzába, s ment, ment mintha soha nem akarna megállni. Hirtelen visszafordult. Felvette a kaszát, megfente. A kaszakövet a vízzel teli szarutartóba dugta vissza, és a tábla szélénél nekilendítette a kaszát. Mi még mindig nem mozdultunk, fűszálat rágcsáltunk. Tudtuk, hogy öt-hat lépésnyi kaszálás után állhatunk csak a rend végébe, nehogy a kasza hegye kárt tegyen bennünk. Apám tízlépésnyire rendet vágott. Megállt. Hátrafordult. Rokkant búzaszálak meredeztek a tarlón. A rend olyan gyér volt, hogy sarlóval szedni sem lehetett.

— Ma már nem emlékszem rá, hogy váratlanul, észrevétlenül hogy termett ott anyánk. Üres kézzel jött, kocogott apámhoz. Mentünk utána mi is. Egy lépésnyire tőlük megálltunk. Anyám sopánkodva csapkodta össze a kezét. Hol a lábon álló szálakra nézett, hol meg a tarlóra, ahol a fele szál ott maradt.

— Gyuri, hallod — mondta panaszos hangon —, tedd le a kaszát, ennek sarló kell, csak sarló.

— Az — mondta az apám. Szeme nedves volt. A zsebkendőt, amellyel előbb még homlokáról törölgette a verítéket, szeméhez nyomkodta. Éreztem, hogy sír. Anyánk gyorsan a rend végére terelt bennünket. Gyertek, gyermekeim, mondta kedveskedve, kézzel szedjétek össze, így ni, mutatta meg, és rakjátok kévébe. Az elmaradt szálakat meg sarlóval vágjátok le. Na, gyorsan, gyermekeim. Munkához láttunk. Anyám meg visszament apámhoz, aki mintha kissé megnyugodott volna.

— Igazad van — mondta anyámnak —, ha sarlóval vágjuk le, kissé tovább fog tartani az aratás, de legalább lesz egy kis búzánk, annyi, amennyit elvetettünk. meg amennyit el kell vetni az őszszel, hogy jövőre, legalább jövőre legyen kenyerünk.

— Lesz, lesz — sóhajtozott anyám —, talán még egy-két vékányi kenyérnek is marad. Legfeljebb krumplis meg kukoricás kenyeret eszünk. Na, én szaladok haza, megßzök, aztán kérek három-négy sarlót kölcsön, de ha nem kapok, veszek egyet. — Felénk fordult. — Fogadjatok szót apátoknak. Nemsokára jövök én is vissza. Hozom a meleg ételt.

— Elment. Kókadtan, szótlanul szedtük a gyér rendet, vagdostuk a kasza elhagyta szálakat. A kicsi kévék alig- alig gyarapodtak. Apám még mindig ott állt, ahol a rendvágást abbahagyta. Mintha mozdulni nem akarna. Félve, lopva lestünk rá. Komor volt. Gondterhelt. És iszonytatóan ráncos, barázdás.

Fazekas ledobta a tollat, hátradőlt, kibámult az ablakon, és anélkül, hogy rám nézne, azt mondta:

— Szóval, ez a kép gyötör. Képtelen vagyok megszabadulni tőle. Életem legszomorúbb emléke ez. Ilyenkor nyáron, úgy aratás táján mindig vissza-visszatér.

Kiöntötte a sört. Ittunk. És szótlanul üldögéltünk még néhány percig. Amikor felálltam, csak kezet fogtam vele. Ö meg csak nagyot bólintott.

BABA MIHÁLY:

Egy régi aratás

F. M.-nck 60. születésnapjára

• Érseki palást és stóla az országfelajánlás motívumaival.