Petőfi Népe, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-13 / 166. szám

1988. július 13. • PETŐFI NÉPE • 3

ÉPÍTÉSZETI ALKOTÓTÁBOR BAJÁN

Hosszú távra tervezz, de ma építs!

• Treiner Éva, az egyik pályakezdő.

• Fekete Miklós Árpád és korábbi pályadíjas munkája.

A tavalyi év jól sikerült — a Baján első ízben megrendezett építészeti alkotótábor mérlegzárása után jelentős többletet mutathattak ki a szervezők. Az összes költség mintegy 100-150 ezer forint volt, ezzel szemben a teljesítés, a városi tanács rendelkezésére bocsátott dokumentáció, tervrajz mintegy 1— 1,5 millió forintba került volna, ha azt ki kell fizetni egy tervezővállalatnak. így aztán természetes volt, hogy a Bajai Építészeti Triennálén javasolt alkotótábort idén újra megrendezték. Az ország minden részéből érkezett fiatal pályakezdő és idősebb, tapasztaltabb építészekkel a bajai KISZ-iskoIán berendezett rajzteremben beszélgettünk.

Farkas Gábor, a Bácsterv igazgatója, szakmai vezető: — A tábor létrehozásával az volt a cél, hogy ily módon is elősegítsük a helyi lakosság tetszését megnyerő. Baja sajátosságaira, hagyományaira jellemző városkép építészeti megformálását. Ehhez pedig — ellentétben a tervpályázatokkal, a megbízásos feladatokkal — nagyon ideálisak a feltételek, mert a munka során végig itt vagyunk Baján. Ha valami részlet érdekel, azt a helyszínen megnézhetjük, mégpedig akár a víz felől is — úszva, vagy csónakból, nappal és esti fényben is. Az emberekkel — szakmabeliekkel, bajai lakosokkal — beszélgethetünk, érzékeljük a város hangulatát. És azt is érezzük, hogy a munkánk fontos. A városi tanács vezetői azzal is jelzik ezt, hogy gyakran felkeresnek bennünket, válaszolnak kérdéseinkre. A tábor megszervezése még mindig különlegességnek számít, olyannyira, hogy az ÉTÉ városrendezési szakosztálya is a helyszínen tanulmányozta ezt. A feladatok érdekesek, például a sétálóutca végleges kialakítása —.s hogy ne csak az épületekben, hanem a tér egyéb díszeiben is összhang legyen, egy miskolci ötvösművész is meghívást kapott. Szegedről pedig egy környezettervező, aki a Béke tér rendezésén dolgozik. De ez építészeti feladat is, mint a cukrászda helyének méltó betöltése, vagy a térhez kapcsolódó, az Attila utca és a Szabadság út által határolt két lakótömb rehabilitációja. Egy további munka a halas tér bekapcsolása a belvárosba. Minden résztvevő szabadon dolgozhat — akár éjjel, akár nappal —, s a rendezési tervvel ellentétes javaslatot is tehet.

Likár László, Baja főépítésze: — Tavaly már résztvevő voltam a táborban, és idén is választottam magamnak feladatot, a halasok terét. Ugyanakkor, mint helybéli, szervezőként is dolgozom. A mostani feladatok közül leglényegesebb a sétálóutca, és a Béke térre is várunk további tervezői javaslatot. Egyfajta ötletpályázat is ez, és ha egy megoldás elég színvonalas, akkor azt építési előírásnak tekintjük a későbbiekben. 1987-es tapasztalat, hogy általában jó tervek születnek, egy-kettő pedig egészen kimagasló. Ezért már megéri a tanácsnak a tábor létrehozása. És az alkotók nemcsak itt dolgoznak, hanem otthon fejezik be a Baján megkezdett munkákat, amelyekből az ősszel kiállítást is rendezünk.

Fekete Zoltán környezetrendező, Szeged, Délterv: — A Béke térrel foglalkozom. Úgy kell kialakítani, rendezni a gyalogos- és a gépjárműforgalmat, hogy megmaradjon a tér jellege, a burkolata, ugyanakkor fákkal, cserjékkel — amelyek egykori fényképeken is láthatók — újra gazdagítani kell a térfalat. És persze meg kell oldani a vízzel való kapcsolatát is.

Fekete Miklós Árpád építész, Miskolc, Északterv: — Tavaly részt vettünk a Béke tér rendezésére kiírt pályázaton, első és második helyezést értünk el, s ezután kaptuk a meghívást. Ez jó a vállalatunknak is, mert itteni eredményes munka révén akár megbízást is szerezhetünk a cégnek — a pályázatok ugyanis nem járnak együtt konkrét munkával, bár mi ezért harcolunk —, de jó nekünk is, mert itt fiatalok és kevésbé fiatalok jó közösségben alkothatnak. A munka tehát nem tétre megy, de nem is tét nélküli. Én most itt érzékelem igazán, hogy mit jelent a ba- jaiaknak a Béke tér, s most tudom, hogy a korábbi munkám miként lehe• Munka közben a rajzteremben.

tett volna még hasznosabb. A vendéglátók pedig igen jó házigazdák.

Balatoni Klára miskolci ötvösművész: — Az építészek pályázatába kapcsolódtam be formatervező férjemmel együtt, s akkor találkoztunk a bajai feladattal. Utcabútorokat tervezek. A meglévő motívumokat felhasználva öntöttvas lámpaoszlopot, konzolos falikart, térelhatároló bábukat, bronzból díszes aknafedőlapot, egyedi vörösréz cégéreket, s mindezt modernebb és régies változatban is. Érdekes a feladat, egy egységes rendszert lehet kidolgozni, így az apró részletek is elgondolkoztatóak. Éppen ezért a munkát biztosan otthon fogom majd befejezni.

Treiner Éva építész, Budapest, TTI: — Tavaly végeztem az egyetemen, és most vagyok életemben először Baján. Ismerkedem a várossal, sok a szép, részletgazdag épület, hangulatosak az utcák. Ezért is választottam a foghíjbeépítést, mert sok szép házat lehet oda beleképzelni. Ez nékem és három volt

A kelebiai határátkelőhely az ország déli kapuja, s ezen a vasúti csomóponton a világ sok országának állampolgára utazik át. Céljuk

évfolyamtársamnak egyben szakmai továbbképzés is, ilyen munkákhoz az intézetben nem jutnánk. Az alapvető koncepciót közösen megbeszéljük, s utána mindenki maga alakítja ki a homlokzatot, a beépítést.

Majercsik Sándor építész, Francia- országból érkezett: — Egy szerencsés véletlennek köszönhető, hogy itt lehetek, s nagy örömmel fogadtam a meghívást. Úgy érzem, nekem a nézőpontomat kívánták hasznosítani a szervezők. Ezért a konkrét feladatoktól a városrendezési kérdések felé fordultam. Vannak is javaslataim, olyanok is, amelyek nem egyeznek meg a már korábban elfogadott dokumentummal. Ám mivel a rendezési terv is emberi döntés eredménye, azon kellő mérlegelés után lehet változtatni. Én a mestereimtől megtanultam: hosszú távra tervezz, de ma építs! S a két követelményt összhangba lehet hozni.

Váczi Tamás

az északi vagy nyugati államok vagy éppen fordítva, a Közel- vagy Távol-Kelet. A határőrség forgalomellenőrző pontján éppen emi• Hrabovszki Antal határőr tizedes szolgálatba indul

A TIZEDES CSEMPÉSZT FOGOTT

Kábítószer a vonaton

MUNKANÉLKÜLISÉG, SZTRÁJKJOG, BÉRREFORM

Szakszervezeti törvényre

SZÜkség Beszélgetés a SzEKI igazgatójával

Az utóbbi hónapokban egyre nő a hazai belpolitikában a változások sebessége; a pártkonferencia hatalmas lendületet adott a társadalmi-politikai reformnak, amely reményeink szerint mihamarabb a gazdaságban is hasonló méretű átrendeződéshez vezet. Minőségileg új helyzetbe került most a magyar szakszervezeti mozgalom is: szinte egyik napról a másikra olyan kihívásokkal kell szembenéznie, mint a munkanélküliség megjelenése, a független szakszervezetek iránti igény; nyíltan állást kell foglalniuk, például a reálbér- csökkenés, a bérreform, vagy akár a sztrájkjog kérdésében. Hogyan látja ezeket a kihívásokat dr. Búza Márton, a Szakszervezetek Elméleti Kutató Intézetének igazgatója?

— A magyar szakszervezeti mozgalomban a tisztánlátást sokáig az akadályozta, hogy miközben olyan gazdaságfilozófia és gyakorlat volt az országban, amely elismerte a piacgazdaság létét, hatékonyságát és szükségszerűségét, ugyanakkor merev politikai, ideológiai keretek között akarták ezeket a piaci elemeket bevezetni a gazdaságba. Ez a merevség — amely a pártkonferenciával oldódni látszik — akadályozta, hogy a szakszervezetek a valóságos társadalmi-gazdasági viszonyoknak megfelelő formában működjenek.

Véleményünk szerint a szakszervezeti mozgalomnak az eddigi felülről való építkezést meg kell fordítania ahhoz, hogy a mai kihívásoknak meg tudjon felelni. Ez egészen konkrétan azt jelenti, hogy a szakszervezeteknek önállónak kell lenniük, a párthoz váló viszonyuknak a függőségből partnersággá kell alakulnia. Ennek a partnerságnak az elvi lehetősége és szükségessége már 1957 januárjában megfogalmazódott a szakszervezetek X. plénumán, de a különböző határozatok ellenére mindeddig nem lett belőle valóság. A megújulásnak itt az a feltétele, hogy ha igazán alulról építkező szakszervezeti mozgalmat akarunk, akkor ez kizárja a pártnak a szakszervezeti káderügyekben gyakorolt eddigi igen széles hatáskörét.

— Egy önállóbb szakszervezetnek ugyanakkor bizonyára a mainál sokkal árnyaltabb kapcsolatrendszert kell kialakítani a különféle hatalmi, gazdasági, érdekképviseleti szervezetekkel.

— Az eddiginél sokkal önállóbb kormánya van az országnak, ezért jobbak a mi feltételeink is a vele való tárgyalásoknál. Korábban nemegyszer előfordult ugyanis, hogy a kormány pártdöntést kért egy adott kérdésben, még mielőtt arról a szakszervezetekkel tárgyalt volna. Új mozzanatok jelennek meg az Országgyűléshez való viszonyunkban is. Több kérdés tisztázatlan, már ami azt illeti, hogy ki kinek az érdekeit képviselje, kivel szemben, kinek a nevében. Egyre többször fordul elő, hogy egy-egy szakmai szakszervezet a saját parlamenti képviselőit összehívja. Hasonló a helyzet a Magyar Gazdasági Kamarával. Az érdekegyeztetés mechanizmusa csak akkor működhet hatékonyan, ha a Kamarának is és nekünk is egyértelmű jogosítványaink vannak. Ma már látszik például, hogy elkerülhetetlen a kollektív szerződések kötésének mai rendjét — azazhogy vállalati szinten jönnek létre a megállapodások

— megváltoztatni. Ágazati, illetve szakmai kollektív szerződésekre van szükség.

— Mindebből következik, hogy a szakszervezeti törvény megalkotása egyre sürgetőbb feladat.

— Mi úgy látjuk, hogy a szakszervezeteknek minden szinten joguk van „kételkedni” az állami szervek előterjesztésének helyességében. Ennek a „kételkedésnek” az intézményi jogi garanciáit azonban mihamarabb meg kell teremteni. A független kormány és a független szakszervezet hatékony együttműködéséhez elengedhetetlen a szakszervezeti törvény, amely jogainkat és kötelességeinket foglalja össze. A törvény megalkotásánál várhatóan két kérdésben lesznek komoly viták és érdekütközések: az egyik, hogy föl lehet-e vinni a szakszervezeti egyetértési jogot, esetleg a vétójogot is, a kormánnyal való tárgyalás szintjéig, a másik pedig, hogy törvénybe foglaljuk-e a sztrájkjogot.

— A szakszervezeti mozgalom demokratizálása elképzelhetetlen a mai szervezeti keretek újragondolása nélkül. Mind több bírálat éri ezen a téren is a mozgalmat, akár a tudományos dolgozók önálló szakszervezetére, akár egyes szakmák, például a titkárnők, az írók, vagy újabban az építészek önállósodási lépéseire gondolunk.

— Ezek a fejlemények egyértelműen jelzik, hogy a magyar szakszervezeti mozgalom jelenlegi szervezeti felépítésében nem alkalmas arra, hogy a felszínre hozza a különféle szakmák és rétegek érdekeit. Szükség van a szak- szervezeteknél a szövetségi rendszer bevezetésére, és meg kell szüntetni az alapszervezetekben a kizárólagos, illetve kötelező területi elvet. Az érdekvédelem, érdekérvényesítés szempontjából ugyanis nem feltétlenül jó a mai gyakorlat, amikor a segédmunkástól a gyáregységvezetőig egy alapszervezethez tartozik mindenki.

Számítunk arra, hogy nagy helyi ellenállásba fog ütközni az alapszervezeti reform. Szerintünk azonban sok helyen már ma is igény van arra, hogy akár a szakmunkások, akár a mérnökök, érdekképviseleti megfontolásokból külön alapszervezetet hozzanak létre.

A mai területi elv egy másik kérdést is felvet, nevezetesen, hogy helyes-e az egy vállalat — egy szakszervezet gyakorlat. Ma ugyanis az a helyzet, hogy ha az igazgató gazdaságossági megfontolásból bejelenti: kétszáz embert el kell bocsátani, akkor ezt a helyi szakszervezet általában támogatja, mondván, a hatékonyság növelése az ott dolgozóknak is érdeke. Csakhogy az a kétszáz ember, akit el fognak bocsátani, az is szakszervezeti tag! Egész mozgalmunknak újra kell gondolni ennek kapcsán a kisebbség és a többség érdekének összefüggését, és a kisebbség, ez esetben az elbocsátottak, a hátrányosabb helyzetbe kerültek hatékony érdekvédelmének kialakítását nem halogathatjuk tovább!

— Elérkeztünk a munkanélküliség kérdéséhez: minden bizonnyal ez ma a szakszervezeti mozgalmat érő legsúlyosabb társadalmi kihívás.

— Számítunk arra, hogy a munka- nélküliség kérdésében várhatóak a legnagyobb konfliktusok a magyar társadalomban az elkövetkező években. A szakszervezeteknek ezzel kapcsolatban világszerte hagyományosan az az alapelve, hogy a munkanélküliség össztársadalmi méretekben mérve pazarlás, hiszen a dolgozó eközben nem termel, és nem teljesül elemi emberi joga, hogy legyen megfelelő és értelmes munkája.

Hollandiában hallottam, ottani szakszervezetiektől, hogy az ő kalkulációjuk szerint a most munkába lépő holland fiatalok felének egész életében nem lesz munkája! Azt gondolom, ilyen helyzetet mi semmilyen körülmények között nem vállalhatunk fel. Akinek ugyanis nincs munkája, abból nem lesz a sorsát felelősen irányító felnőtt, az védtelen, kiszolgáltatott, társadalmilag kiskorú marad. Az ifjúsági munkanélküliség azért különösen veszélyes, mert az ilyen fiatal vagy önmagát hibáztatja a helyzetért, vagy a társadalmat, elfordul attól, esetleg végérvényesen szembe is fordul vele.

Azaz a tömeges munkanélküliség már nem gazdasági, hatékonysági kérdés, hanem súlyos társadalmi-politikai konfliktusok forrása, ily módon a szak- szervezetek nem csak nálunk, a világon sehol sem támogathatják a munkanélküliséget, hiszen lényegében az az érdekvédelem csődjét jelenti.

Ugyanakkor jól tudjuk, hogy a tal- ponmaradásunkhoz nélkülözhetetlen gazdasági változások, a termelés szerkezetének átalakulása megvalósíthatatlan, ha nem is globális, de területi, helyi, szakmai munkanélküliség nélkül.

Á munkanélküliséggel tehát meg kell tanulni együttélni a szakszervezeteknek és meg kell tanulni kezelni azt. Ma még sajnos túlságosan is sok minden tisztázatlan ezzel kapcsolatban ahhoz képest, hogy a munkanélküliség ma már valóság a magyar társadalomban. Csak néhány dolgot: nem tudjuk megmondani, mekkora a munkanélküliségnek egy adott területen az a nagysága, amely a társadalmi tűrőképességet meghaladja. Bizonytalanok vagyunk ma még abban a kérdésben is, mikor lesz az átmeneti munkanélküliségből tartós. Hiányoznak a megfelelő jogi garanciák, amelyek a mozgalom számára lehetővé tennék a teljes foglalkoztatás kikényszerítését. Az is tisztázatlan, hogy hol a szakszervezetek szerepe a munkanélküliek átképzésében, segélyezésében. Az nyilvánvaló, hogy ez nem lehet csupán szakszervezeti feladat.

— Nagy viták dúlnak napjainkban a bérreform körül. Erről mi az Ön véleménye?

— A keresetszabályozás eddigi rendszere nyilvánvalóan nem tartható fenn tovább, mert egyértelműen gátja bármiféle hatékonyabb munkának. Ebből azonban nem következhet egy korlátozás nélküli bérkiáramlási rendszer, mert ennek beláthatatlan inflációs következményei lennének. Miként azt a SZOT új főtitkára, Nagy Sándor több ízben is kifejtette, mi elengedhetetlennek tartjuk, hogy a jövőben a szakszervezet és a kormány között rendszeres bértárgyalások, illetve megállapodások jöjjenek létre. Ezeken a bértárgyalásokon az infláció mértéke és a gazdaság valóságos teljesítménye alapján kell megegyezésre jutni. .

att nem tartják könnyűnek a szolgálatot, ugyanis az útlevélkezelő katonának nem kevesebb mint 120 —130 fajta útlevelet kell jól ismernie, nem is beszélve a vízumokról. Mindezek mellett az útleveleket a vonaton menet közben kell ellenőrizniük amire — tekintettel a szerelvény hosszúságára és az utasok számára — nem sok idő jut: Igyekezniük kell, éberen figyelni az útiokmányokra, az utasokra, s ezt a munkát előzékenyen, udvariasan kell végezniük, hogy a hozzánk érkező, tőlünk távozó külföldi vagy éppen hazánk fia jó benyomást szerezzen.

Hrabovszki Antal tizedes a múlt év februárjában vonult be a határőrséghez. Szerszámkészítő volt Hódmezővásárhelyen, de jószerével még útlevele sem volt, s álmában sem gondolt arra, hogy útlevélismeretből szerez képesítést, s hosszú időn át ezek ellenőrzése, kezelése lesz a feladata.

— A kiképzés, a kellő szakismeret megszerzése után — mondotta el a fiatal tizedes — útlevélkezelő lettem. Nagyon érdekes, változatos, de főként felelősségteljes munka. Sok-sok eltérő útlevél, köztük olyan, amelyet még elolvasni sem tudunk, mert nem latin, s nem cirillbetűkkel írták. Minden országnak más és más az útlevele — avatott be a szakma rejtelmeibe —, ezért alaposan át kell vizsgálni, s ha szabálytalanságot, hamisítást, képcserét észlelünk, intézkednünk kell. A legnehezebb? Az arab útlevelek érvényességének, elfogadhatóságának felismerése, s az utazás. Kelebia—Budapest és vissza,

utanként két óra, nappal nem any- nyira fárasztó, de éjszaka igen, s ekkor van több, négy gyorsvonatpár, ilyenkor nagyon nehéz dolgozni.

A fiatal határőr mindezt nem panaszként említette, csupán érzékeltetni kívánta a feladat nagyságát. Beszélgetésünk során nem került szóba, de parancsnoka megemlítette, hogy Hrabovszki Antal tizedes a Határőrség Kiváló Katonája, szakaszparancsnok-helyet- tes, s emellett több dicséretet kapott. Nem is olyan régen jutalomszabadságon volt. Mivel érdemelte ki? A történet idekívánkozik, mert bizonyítja: a határőr éberségén, figyelmén sok minden múlik.

— Néhány hete történt — kezdte a tizedes. — Az egyik keletről érkező vonat utasainak útleveleit ellenőriztük. Egy arab állampolgárságú férfi útlevelét nem tartottam elfogadhatónak, ezért az okmányt magamhoz vettem, s leszálltam a kocsiról. Eközben feltűnt, hogy az illető bement az illemhelyre, s ott sokáig matatott; ez gyanússá vált számomra. Mielőtt ellenőrzésre átadtam volna parancsnokomnak az útiokmányt, szóltam a vasúti kocsin még fenn tartózkodó társamnak: nézzen szét alaposan a WC-ben! Néhány perc múlva izgatottan szólt: Az illemhely papírtörülközőjében, aprólékosan becsomagolva, ott lapult a kábítószer ...

Ennyi a történet, amely az arab állampolgár számára a rendőrségen fejeződött be. Hrabovszki Antal tizedesnek nem sok ideje van hátra a leszerelésig. Hogyan érezte magát a határőrségnél?

— Nagyon kemény, férfias helytállást kíván ez a munka, hiszen a szolgálatban koncentrálni kell, mindenre figyelni. Igazán megszerettem a határőrséget, jól éreztem itt magam. Nem szeretek nagy szavakat használni, de úgy érzem, a napi aprólékos tevékenységgel tettem a szolgálat ideje alatt valamit a hazámért, teljesítettem az esküben vállalt kötelességemet.

Gémes Gábor