Petőfi Népe, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-21 / 173. szám
1988. július 21. • PETŐI NÉPE • 5 • Ezerhat- száz boltba, büfébe, üzemi konyhába szállítják a zacskós tejet. • Az egyre keresettebb féltartós tej a szegedi üzemükben készül. (Pásztor Zoltán felvételei.) • A beérkező tejet és az itt készülő termékeket a gyártás minden szakaszában ellenőrzik a laboratóriumban. (Jobbról.) • Húszezer pohár tejföl a napi igény. Tej kánikulában Kecskemétről • A tehéntúró fél- és negyedkilós csomagokban jut el a vásárlókhoz. • Csomagolják a teavajat. TALÁLMÁNYOK A GYAKORLATBAN „Mérnök”, az alkalmazó Lettország fővárosában, Rigában megalakult az első tudományos-műszaki szövetkezet (gmk). A Polgári Repülőmémöki Főiskola keretein belül létrehozott „Mérnök” alkalmazói társulás teljes önelszámolással működik, tagjai a rigai felsőoktatási intézmények tudományos munkatársai, tanárai, aspiránsai és hallgatói. Nem titok, hogy számtalan — sokszor már szabadalmi védelmet is élvező — találmányból nem lesz termék. A feltalálóknak egyszerűen sem erejük, sem idejük nincs az álta- állítja be. luk tett javaslatok gyakorlati alkalmazásának figyelemmel kísérésére. Ezt a funkciót vállalták fel a „Mérnök” szakemberei. Ma már eredményekről is beszélhetünk. Az ipari vizekben a kőolaj-szennyezettség meglétét és mértékét meghatározó indikátor gyártására például tíz éve keresnek vállalkozót. Az új szövetkezetnek erre mindössze fél évre volt szüksége. A közeljövőben az egyik lett kolhozban kezdődik meg az új szer gyártása. A „Mérnök” szövetkezet egyik fontos célja a felsőoktatási intézetekben folyó oktatás korszerűsítése. Jelenleg a Rigai Műszaki Főiskolán folytatják egy korszerű rajzgép beállítását. (APN —MTI-Press) Épületek bajmegállapítása Épületeink sok milliárd forintot érnek, de használhatóságuk, élettartamuk mégsem egyszerűen csak gazdasági kérdés. Házainkban laknak, gyárainkban dolgoznak, a kórházakban gyógyításai, iskoláinkban: Ritának. És ahogy az egészséges ember is rászorul az állandó orvosi ellenőrzésre, úgy van szükség épületeinknél is az állandó műszaki felügyeletre, arra, hogy mindenkori állapotukat „látlelet" tükrözze. Az ilyenfajta diagnosztikai munka — állapotmeghatározó íevékenység — jelentős része az építőipart szolgáló tudományos intézetek laboratóriumaiban folyik. Vizsgálják az anyagokat, az új konstrukciók képességeit, minőségét, használhatóságát. De gyakran ki kell lépni a laboratóriumból. A szakértő ilyenkor a „működő” épületet vizsgálja műszerei segítéségével. Megállapítja, hogy mennyit öregedett a szerkezet, nem változtak-e a beépített anyagok tulajdonságai, a kísérleti épületek mennyiben felelnek meg a várakozásoknak stb. Minden épületet persze nem lehet (és nem is kell) rendszeresen vizsgálni. Néhány esetben azonban feltétlenül szükség van erre, például akkor, ha az épület használója valami rendellenességet tapasztal, ha építés közben megcsúszik az egyik épületrész, vagy ha kiderül, hogy egy korábban használt építőanyag veszélyesen öregszik. (Ez utóbbira példa a bauxitbeton.) Megint más a helyzet az úgynevezett kísérleti épületeknél. Ha új építési technológiát vezetnek be, ha új anyagot használnak, ha az eddigiektől eltér a tervezési elképzelés, akkor egyenesen kötelező a korábban elvégzett laboratóriumi és modellkísérletek eredményeit a valóságban is ellenőrizni. Képünkön egy előregyártott épületelem laboratóriumi ellenőrzését láthatjuk, annak terhelés alatti viselkedését vizsgálják. (MTI Külföldi Képszerkesztőség) , ~\Tincs még öt óra, amikor baritonos ultrahangján megszólal r V a kaputelefon. A Tulaj hangját hallom: csipkedjem magam, mert már magasan jár a nap. Mit mondjak, nem vagyok oda az örömtől, de nincs mit tenni. Nem vagy te normális, duzzog bennem a széplélek, hogy egy ilyen ragyogónak ígérkező szombati napon képes vagy elmenni trógerolni. No de az ígéret szép szó, márpedig én megígértem az ismerős Tulajnak, hogy beállók az építkezésre alkalmizni. Megegyezésünkkor piszkos anyagiakról nem esett szó, bár ő tréfásan megjegyezte, hogy engem biztosan nem vet fel a pénz. Mindemellett, hogy ez szerintem magánügy, el kell ismernem, beletrafált. Középkorú figura a Tulaj, azok közül a szarrágók közül való, akik azt képzelik magukról, hogy jópofának szánt obsz- cénkodásaikkal mindenkit paffra tesznek. Az ilyenek szoktak alattomosan, mintha csak véletlenül járna arra az egyébként a sebességváltón nyugvó kezük, benyúlni a stopos lányok szoknyája alá, miközben fapofával bámulják az utat, és csonkig ég a szájükbáti 'd magyar Marlboro. Az igazságos Mátyásról elnevezett kacskaringós szerpentinen autózunk, s a Tulaj egyre jobban lelombozódik, mert nem veszem a lapot, nem vagyok hajlandó együtt röhögni vele azokon az idiótaságokon, amiket szórakoztatásomra talált ki. Még el sem kezdődött, de már most unom az egészet. .. Villaként „előadott", ám azok eleganciáját nélkülöző családi téglamonstrumok mellett húzunk el. Némelyik már első látásra is a célszerütlenség házikápolnájának tetszik, amihez az ember kénytelen mindjárt odaképzelni az OTP-Mammon hitel- és kölcsönlévelekkel kitapétázott oltárát is. Jól tudom persze, hogy panelben felneveli irigységem délibábos tréfálkozásai ezek a torz látomások, amelyek még abból az időből maradtak vissza tudatalattimban, amikor pontosan ezen a hegyen újságkihordónak álcázva magam, maszek szociológiai felméréseket végeztem. Bevallom, olykor-olykor kafkai szorongás vett rajtam erőt, amikor a folyosó hosszúságú vagy éppen csarnoknyi előszobákban várakoztam, mert ezen a környéken nem volt szokás hellyel kínálni az újságpénzt kunyizó, előnytelen kinézetű alakokat. Akkor még igyekeztem megérteni ezeket a gyeses, vagy csupán háztartásbeli anyukákat, akik egy, maximum két cseTODOR JÁNOS: Alkalmi munka metéjükkel lakták be a családfő esti hazatértéig a hat-nyolc szobás minikastélyokat. Mostanára csak irigységem maradt. M ire mindezt végiggondolom, mert hogy a Tulajt nem éreztem elégnek ahhoz, hogy megosszam vele, már meg is érkeztünk. A kétszintesre készülő ház emeletének falazása vár ma ránk, pontosabban a kőművesekre, akiket arról lehet megismerni, hogy a Tulaj kitüntető, behízelgő alázattal érdeklődik éjszakai nyugalmuk felöl. A csomagtartóból zöld, csatos üveg kerül elő, a szalonnával, kolbásszal és kenyérrel egyetemben. Elsőbbre, lévén még csak fél hat, „egy kis kaparós reggeli beöntésre" kerítünk sort, ahogy a töltögető Tulaj mondja. Magától értetődőnek veszem, hogy én is kapok a szilvát sejtető párlatból, holott, mint ez később kiderül, ez korántsem az. Akiket én, még a pálinka előtt hozzám hasonló culágernek néztem, merthogy a kőművesek olyan fensőbbséggel mozogtak, mintha nem is kemény hétvégi pénzért, hanem fene nagy szívességből lennének itt, szóval a katonai zsávolyos és az Adidas-melegitös érettebb korú fiatalemberek, nos ők is tulajdonosai az épülő társasháznak. P ersze, ha figyelmesebb vagyok, nem pedig marhára álmos, ezt rögtön kiszúrhattam volna választékos beszédmódjukból, alkalmazotti kézszorításukból (mindketten állami hivatalnokok), s ha ebből sem, hát abból a sürgető igyekezetből, ahogy a „beöntés" után rögvest munkához is láttak. Én nem kapkodok, tudom, hosszú még a nap. A Tulajt figyelem inkább, aki, mint bordélyban a madame a lányokat, úgy ajánlgatja a mesternek majdani ebéd gyanánt a paprikás csirkét tejfölös uborkasalátával, a rántott húst rizibizivel, harmadikként pedig a vadast, „valódi" nyálból. A kőművesek fintorognak, úgy látszik, még ennél is bővebb az üzemi konyha választéka. Hármójuk közül kettő csirkét kíván, a harmadik meg vadast. Végül is „hogy ne okozzunk gondot a mamának", a többség győz, és a vadas ugrik. Benne járunk már a hatban, amikor megérkeznek sorstársaim. Öten vannak, hárman a budai „rabszolgapiacról", vagyis a Moszkva térről, ketten,pedig egy közeli munkásszállásról. Jóformán megnézni sincs időnk egymást, mert a kőművesekkel az élen máris kapaszkodunk a tatra. Egyelőre csak annyi a dolgunk, hogy a korábban már felhordott lyukacsos téglát a kőművesek keze alá termeljük. Unalmas, egyhangú meló, de legalább nem fárasztó. Nem sokat beszélünk, a monotonitás elaltatja a szavakat. Arra leszek figyelmes, hogy a Tulaj által odakészitett műanyag marmonkannából közbe-közbe a két kistulaj töltögeti a bort. A kőműveseknek. Mivel minket nem kínálnak, fogom magam, odabattyogok, és töltök magamnak egy pohárral. A kistulajok, mint akik nem akarnak semmit észrevenni, épp hogy csak odapillantanak, nem szólnak semmit. Alkalmi társaim is felbuzdulnak ezen, indulnának a mormonhoz, ám megelőzi őket a zsávolyos kistulaj, és valami olyasmit kezd el magyarázni, hogy ma a Tulaj az ügyeletes élelmező, övé a bor is, és meghagytaabból csak a kőművesek kaphatnak. / vet még egyikőnk sem pipált, de a kőművesek kezében is megáll a kanál. Béla, a sárga hajú, köpcös fiú, akiről utóbb tudom meg, hogy tök absztinens, káromkodik egy cifrát, belefoglalva, hogy mit csináljon a tulaj a borával, majd köp egyet. — Rühellem az ilyen kicsinyes jenkiket — dörmögi. ■— A mestereket borral itatják, nekünk meg idelökik a vizet. Tudjátok kit fognak ezek a felkapaszkodottak megalázni?! Délig maradok, aztán fájront... A gumicsizmás, kopott munkaruhás, erősen borostás arcú Pista — köztünk a legidősebb: túl az ötvenen —- maga a megtestesült nyugalom vagy fásultság, saras Rákosrendezőn. A megátalkodott vasutasok kitartása szól belőle: — Mit vagytok úgy megindulva? Én maradok, de még előbb, ha ezt földobtuk, leugrunk ide a Faházba, és megisszuk a keserűségünket. — Voltam már egy-két helyen alkalmizni, de ilyen sóherok- kal még sehol sem találkoztam —fejti ki véleményét a tetovált karú Laci, akivel én is — aki bizonyos szempontból kivételezett helyzetben vagyok — egyetértek abban, hogy „itt kell ezeket hagyni a francba". Tizenegy körül jár az idő, elfogy mellőlünk a tégla. A kistulajok megszeppenve figyelik készülődésünket. Nagy kő eshet le a szívükről, amikor Pista közli velük, hogy nem kell izgulni, csak ide, a Faházba megy a csapat. — Egyelőre ... - teszi hozá a csupaizom, hallgatag Gyuri, aki a csont és bőr Imrével együtt végig úgy dolgozott) mint a gép. Fantasztikus a tizennyolc éves Imre munkabírása, kivált, ha meggondoljuk, hogy alig két hete hagyta el a tüdőszanatóriumot. Laci és Imre kihozzák az első kört, sört iszunk, csupán a szürke inges Béla előtt árválkodik kóla. éla nem szűnik meg háborogni. Kézfején a dobókocka ötösét imitáló tetoválás sejtetni engedi, hogy volt már alkalma négy örökösnek tűnő fal között is eltöprengeni az élet méltánytalanságai felől. — Ezek a pancserok eltévesztették a házszámot. Nem tanulták meg, pétiig lassan felépül a kacsalábon forgó palotájuk, hogy a melós is ember...- kezdi újra, minekelőtte fejben huszonegyeztünk, és lemosta a társaságot. Mire visszaérünk, jajában tart az ebédidő. A mesterek a fal tövében heverésznek, a Tulaj a Lada csomagtartójából varázsolja elő a menüt. Porcelán eszeájg, jégtől párás kőbányais üvegek, meg amit akartok ... A Tulaj mint valami kiérdemesült fópincér örül a teli szájú csámcsogásnak. Bizalmasan magához int, arrébb megyünk, majd diszkréten érdeklődik, nem kérek-e esetleg én is. Köszönettel elhárítom: már nem vagyok éhes. gedünk Pista bölcsességének, igaza van, magunkkal szúrunk ki, ha most lelépünk. Ugrik a pénz, meg aztán mi a fenét lehet kezdeni egy félbevágott nappal? Keverjük és hordjuk a maltert, kedvünk újra a régi. A kistulajok eljórdítják fejüket, ha valamelyikünk a marmonkannához indul. — Látjátok, gyerekek, a türelem lóvét terem — mosolyog tiszteletbeli brigadérosunk, Pista, amikor atyai igazságossággal osztja szét köztünk a megszolgált summát. — Teszek én az ilyen türelemre — füstölög megfáradt ingerültséggel Béla, a meg nem alkuvó, de most senki sem figyel a szavára. • A szövetkezet egyik munkatársa a rajzgép videoterminálját állítja be.
