Petőfi Népe, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-18 / 170. szám
1988. július 18. • PETŐFI NÉPE • 5 NAGYBARACSKAI VEGYESIPARI KISSZÖVETKEZET: A fejlesztés gátja a tőkehiány • Örven-hatvan százalékkal növelhetné az ablakgyártást a szövetkezet, ha lenne pénze mühelybővítésre. Elfogyott fogyasztásmérő Arról a termelő szervezetről, amely a mai viszonyok között árbevételének 15-16 százalékát nyereségként könyvelheti el, joggal feltételezhető, hogy jól gazdálkodik. Ilyen nyereségszintet ért el — átlagosan — az utóbbi öt esztendőben a Nagybaracskai Vegyesipari Kisszövetkezet: ez évi négy-öt miihó forintos eredményt jelent. Termelésük fejlesztéséről mégis tőkehiány miatt kénytelenek lemondani. Pedig az egyik megrendelőjük még egyszer annyi munkával bízná meg a nagybaracskaiakat, mint amennyit most vállalni tudnak. Ez dupla előnnyel járna. Az árbevétellel párhuzamosan növekedne a szövetkezet nyeresége, ugyanakkor létszámot is bővíthet- nének, azaz több helybélinek nyújthatnának munkalehetőséget. Mint Kovács Ferenc, a szövetkezet elnöke elmondta: ez a dupla megrendelésre hajlandó gazdasági partnerük a Bajai Épület-asztalosipari és Faipari Vállalat (BÉFA). Tíz éve működnek együtt, a szövetkezet Dunaterm típusú ablakokat gyárt a vállalatnak. Kapcsolatuk nagyon jó, hosszú távra megalapozottnak tűnik. Helyszűke miatt nem tudják a baracskaiak termelésüket növelni, ahhoz azonban, hogy telket vásároljanak és építkezzenek, belátható időn belül nem lesz pénzük. Tizenhárom-ti- zenöt millió forint kellene hozzá (az elnök megjegyezte: csak a Dé- másznak négymillió forint hálózatfejlesztési hozzájárulást kellene fizetniük.) Gondoltak arra, hogy kész épületet vesznek, találtak is a közelben megfelelőt, azzal viszont „csak” egy baj van: egyelőre nem eladó. így hát, más megoldás híján, kénytelenek lemondani a fejlesztésről. • Az a húsz asszony, lány, aki most cipőfelsőrészt készít a társszövetkezet megrendelésére, korábban kemény fizikai munkát végzett a bútorgyártásban. (Straszer András felvételei.) Gyárt a szövetkezet saját tervezésű termékeket is: kanapégarnitúrát, heverőgamitúrát — ez utóbbi a fekhelyen kívül két fotelből és dohányzóasztalból áll —, valamint cipősszekrényt. A BÁV üzleteiben árusítják ezeket, mivel a bútorkereskedelmi cégek nem tartanak igényt az ilyen olcsó portékára, mint amilyenek a nagybaracskai bútorok. Pedig ezek nemcsak olcsók, hanem praktikusak is: kisebbek azoknál, amelyek divatja most van, ezért kényelmesen elférnek a lakótelepi lakásokban. S hogy az alacsony ár nem jelent egyúttal gyenge minőséget is, azt az elnök a következő számok szembeállításával bizonyította: évente ezer- négyszáz-ezerötszáz garnitúrát gyártanak, de négy-öt reklamációnál több nem szokott előfordulni. Mindemellett igény szerint koporsót is készítenek. Miként másoknak, a fa alapanyag beszerzésével a nagybaracskai szövetkezetnek is nagyon sok gondja van. Főleg a laminált forgácslapot kapják meg nehezen. Emiatt egyenetlen a dolgozók leterheltsége, ami a munka hatékonyságára kedvezőtlenül hat. Nehéz így elvárni, hogy a termelési költségek növekedését még több és jobb munkával kompenzálják. Az anyagár-emelkedéseket egyébként az év első negyedében nem hárították át a fogyasztókra, azóta viszont fokozatosan beépítik termelői áraikba. Még így is vonzóan olcsók a bútoraik. Második éve a Kiskunmajsai Cipőipari Szövetkezetnek cipőfelsőrészt készítenek. Az a húsz asz- szony, lány, aki a szövetkezetnek ebben a részlegében dolgozik, korábban kemény fizikai munkát végzett a bútorgyártásban. A megyei tanácstól kapott támogatás segítségével megoldották átképzésüket, a kezdeti bizonytalanságon túljutva immár zökkenőmentesen végzik munkájukat. A húsz asz- szony helyett nem ugyanannyi új dolgozót vettek fel a bútorgyártásba, ugyanis a munkahatékonyság növelésével „váltották” ki a hiányzó létszámot. Az elmúlt esztendőben 20,7 millió forint volt a kisszövetkezet árbevétele, az idén 26 milliót várnak, miközben létszámuk változatlan marad. Almási Márta Mire jó a Motortester? Jó öt éve elég sokat töprengtem a kérdésen, mielőtt döntöttem és megvettem a két gyufa- skatulyányi műszert Skodánkba. Azóta sem bántam meg, sőt! Elsősorban hosszú úton autózva lehet hasznát venni a pillanatnyi fogyasztást is mérő berendezésnek. Működése egyszerű: piros mutató jelzi, hogy mennyit eszik a motor — még a legkönnyebb lábú pilóták is tanulhatnak jelzéséből. Haszna pénzben is kifejezhető — erre hadd legyen adalék két átlag- fogyasztás; Olaszországot 6,7 az NDK-t 6,3 literrel jártuk meg. Talán a Motortester miatt is. Autós lapokat, külföldi prospektusokat lapozgatva kiderült: vannak gyárak, ahol eleve beépítenek valami hasonló műszert, mely egyébként alkalmas következtetések levonására a töltés, a gyújtás, a szelepek állapotát illetően is. Mindez azonban: a múlt. A Motortester a jelek szerint bevégezte honi pályafutását: Újabb kutatásom teljességgel eredménytelen maradt. „Kiárusítottuk tavaly a maradékot, nagyon olcsón” — mondta a debreceni Merkur-telep melletti bolt alkalmazottja. A kecskeméti Alföld Áruházban is csak emlékeikben él a műszer. Az Autóker megyeszékhelyi szaküzletében egy „új”, nemrég forgalomba hozott másik típust ajánlottak — több mint nyolcezerért. (Kinek és mikor térül ez meg? Az autósnak talán 6-8 év alatt. ..) A maszekok is kifogytak készleteikből. A gyártó a MOM volt. Fókusz cimü üzemi lapjuk szerkesztője azt tanácsolta, hívjam Wagenhoffer György értékesítési főosztályvezetőt. — Mátészalkai gyárunkban néhány napon belül újra tudnánk indítani a termelést — kaptam a fölvilágosítást. — Hogyhogy csak tudnák? — Ehhez előbb megrendelésre lenne szükségünk. — Hát nincs érdeklődés? — Nincs? Naponta legalább tucatnyian keresik — de higgye el, már a legutolsó, a maradék példányokat is eladtuk. Az Autóker azonban nem rendel — szerintük nem keresik. — Saját kockázatukra nem gyárthatnák? — Talán megkíséreljük. Már csak azért is, mert konkrét kérést kaptunk a Skoda gyárból és a Zastavaéktól: készítsünk olyan műszert, amit ők eleve beépíthetnének az új autókba. Eszerint csak lenne rá kereslet. Érdeklődnek a románok is. Hogy lesz-e végül ismét Motortester a boltokban, egyelőre bizonytalan. Biztosan csak azt tudni, hogy az a fajta műszer, ami jó a Suzukinak, állítólag nem kell a magyar fogyasztónak. De vajon tényleg nem kell? (Ballai) Cséplőgép Pusztai megállóban rostokol a gyorsvonat. Vágányjavítás, aminek a következményei alól még az ilyen sebes szerelvény sem mentes. Van hát egy kis idő, a folyosó felé eső vonatablakokat szinte pillanatok alatt megszállják az utasok. Van is mit nézni. Mindjárt az őrház melletti dűlőúton túl vakító szőke gabonatábla. Három, valóban szélcserzett, szikár kun paraszt áll a vállig érő búzatenger végében. Idősek, valamennyiük arca elgondolkodó. Rá se hederítenek az „előkelő” vonatra, hanem valami ősi időktől öröklött közös izgalommal merülnek el az ünnepélyes termésmustrában. Egyikük foga közt Toppantja szét a szemet, a másik körmével hasít a duzzadt magba, a harmadik kalászt dörzsöl szét a markában. Szikrázik a napfénytől a toklász, amint gyöngéden kifújja a fészekké formált tenyeréből a paraszt .. . S láss csodát! Az utasokra is ráragad a ritka kíváncsiság. Megértik, átérzik miről van szó. Hát persze: itt van-e már a Nagy Pillanat, amikor felzúghat a kombájn? Igen, csakugyan, ezek a mai utasok már csak kombájn „viszonylatban” tudnak gondolkodni az aratásról. Jóllehet az öreg parasztok esze egész máson jár. Habár ismerik a műszerfalas, légkondicionált, vezetőfülkés és mindenféle zökke- nőt-bökkenőt hanggal, fénnyel jelző masinákatvezek mégis idegenek számukra. Ugylehet, közvetlen kapcsolatban sohasem álltak már a kombájnokkal — ahhoz túlságosan eljárt felettük az idő, hogy az új gép leikéhez hozzáférjenek; zsigereik- ben, emlékezetükben azok a kivén- hedt szerkezetek élnek, melyektől korunk még a g é p titulust is elsajnálja. Holott azok a tisztességben kiöregedett berendezések a maguk idejében becsülettel szabadították ki kalászaikból a búzaszemeket... Végül is át kellett adniuk a terepet a jobbaknak s főleg gyorsabbaknak. Mert a mai ember életében a felfokozott tempó végképp uralkodóvá vált. Igaz, el kell ismemi, hogy egyúttal a nehéz fizikai munkától is megszabadult. De azt sem tagadhatjuk, hogy a cséplőgépek gépek voltak a maguk idejében. Mit gépek! — sztárok! Búzatermő országrészeinkben ünnep, látványosság, bámulnivaló élmény volt, amikor kihúzat- t a k a cséplőgépek a határba. Elöl a fekete, magas kéményű, nagy, ezüstfényes lendkerekű kazán csü- högött, sziszegett, prüszkölt, zöty- kölődött méltóságteljes és súlyos lassúsággal. Húzta maga mögött a peremes tetejű, téglavörös cséplőt, amelyről a munkások csoportja, a banda szemlélődött lefelé a magasból az utcák során kisorakozott bámészkodókra. Könyékre támaszkodva hevertek odafent, lestek, integettek lefelé oda-oda kurjantva a gép körül viháncoló gyerekhadra. Körös-körül zöld akácgaly- lyak ékesítették tekintélyes terjedelmű termelőeszközük „pártázatát”. Termelőeszközükét? Dehogy volt az az övék. Ők csak kiszolgálták — iszonyú próbára tevő munkával. S mekkora létszám kellett az egykori cséplőgéphez?! Elkelt ott huszon- valahány is. Hat adta fel a kévéket, kettő vágta fel őket odafönn, hogy másik kettő megetesse a gépet. Egy pár rudasgyúró húzta el a szalmát, amit aztán hatan hordtak el annak a kettőnek, aki a kazlat rakta. Két torokkaparó meg egész álló nap a cséplő hátulját kotorta. S köthették be merevül a képüket zsebkendővel, szemük, szájuk, tüdejük teliment törekkel, porral. Marta is a testüket — s a többiekét is —, hiszen a tűző nap, a rettentő „szalagmunka” facsarta belőlük a verejte- ket, amiben a por, s a toklász-, szár-, pelyvatörmelékek valósággal maró vegyi anyaggá szövetkeztek .. . Ilyen levegőjű katlanban dolgozni nap nap után! S mennyiért? Mi volt az övéké a búzából, amit két zsákos vitt a mázsára, ahol a bandagazda lemérte, aztán mehetett a gabona a gazda, az uraság magtárába? Volt úgy, hogy öt százalék is jutott, amiből három százalék járt a gépésznek, kettő pedig az összes többinek . .. Eleddig természetesen a régi betakarítás második „üteméről” volt szó, az első „fázisban” izzadok munkája sem volt könnyebb. Csép- lés előtt kaszával vágtak rendet, markot szedtek, kévéket kötöttek, azokat keresztbe rakták, majd asz- tagba hordták. Csak a marokverőre gondoljunk, aki hétrét görnyedve nyalábolta sarlóval, kukával a kévényi gabonát, hogy a társa a búzaszárból tekert kötéllel megkösse ... ... Ugylehet, ezeknek a már messzi időknek a küszködései, félelmei forrasztanak eggyé bennünket, vonatozókát azzal a három öreg paraszttal. Innen az ösztönös, közös ünnepi izgatottság. Mi, idősebbek a vén parasztokkal együtt az aranybarna búzakeresztek egész a látóhatárig húzódó sorait véljük látni. A csomókba rakott kévék, ott a barna tarlókon a mosolygós, pirosra sült, magas cipókat formázzák ... A fiatalabbak pedig a lépcsőzetesen egymást követő kombájnokat látják képzeletben, amint az oldalukból messze kinyúló, lefelé forditott „pipából”, a magvezető csőből aranyesőként zuhog elő az élet. Bele a kék masina mellett guruló, billentős IFA tehergépkocsiba . .. Tóth István ÉRDEKKAPCSOLÓDÁS Mezőgazdasági idénymunkások a Szovjetunióban A szovjet mezőgazdaságnak is megvannak a maga „maszekjai”. Ők azok, akik a nagy mezőgazdasági munkák jelentős részét elvégzik — az idénymunkások. Vállalják a gyümölcs- és gombaszedést, a tea- és dinnyeszüretelést, az ültetvények őrzését stb. Számuk több tízezerre tehető, de ha a más ágazatokban (építőipar, fakitermelés, geológiai expedíciók) dolgozókat is tekintetbe vesszük, nem hivatalos adatok szerint az 1 milliót is meghaladja. A mezőgazdasági idénymunka már a forradalom előtti Oroszországban is tömeges méreteket öltött, s a népgazdaság számára a mai napig sem nélkülözhető. Kik és miért csatlakoznak a teljesen önállóan gazdálkodó, önelszámolásos alapon működő idénymunkásbrigádokhoz, amelyekben az adminisztratív apparátust a brigádvezető egyszemélyben testesíti meg? A vállalkozószellemet elsősorban az táplálja, hogy ha a brigádvezető rendelkezik szervezési tapasztalattal, és a brigád szorgalmas, a tagok fejenként megkereshetik a havi 6-700, sót esetenként az 1000 rubelt is. Igaz, ezért megfeszített, pihenőnapok nélküli, napi 12-14 órás munkát kell végezniük. Az idénymunkások társadalma heterogén, de alapvetően két csoportra osztható: a szabadságukat munkával eltöltőkre, illetve szünidős diákokra (akik csupán a legforróbb nyári hónapokban vállalnak alkalmi munkát), s a „profi” idénymunkásokra, akik nem rendelkeznek állandó munkahellyel, ezért a közvélemény s a hivatalos szervek is „maszekoknak” tekintik őket, s problémáikkal nem hajlandók foglalkozni. Az állandóan idénymunkából élők szociális összetétele is változatos. Vannak közöttük volt tudományos kutatók, kik megelégelték, hogy 100 rubel körüli fizetésükből nem tudják családjukat eltartani, gazdálkodók, akik szűknek találták a termelőmunka kereteit (rendszerint ők a legsikeresebb, irigyelt brigádok vezetői), s olyanok, akik úgy vélik, itt könnyen kereshetnek óriási pénzeket. E várakozásukban so • kaknak csalódniuk kell, különösen, ha megszokták, hogy teljesítményüktől függetlenül megkapják fizetésüket. Ez az oka annak, hogy néhány évi idénymunkáslét után jó néhányan visszatérnek eredeti munkahelyükre, bár nosztalgiával gondolnak azokra az időkre, amikor kezdeményezéseik útjába senki sem gördített akadályt. A kolhozok, szovhozok számára elkerülhetetlen az idénymunkások foglalkoztatása, hiszen az 5-10 fős szövetkezeti brigádok nem győzik a betakarítást a 300-400 hektáros területeken. Ám az idénymunkásbrigádok alkalmazásának egyéb, komoly előnyei is vannak: termelékenységük 8-10-szerese a városból közös gazdaságok segítségére küldött munkás „patronálókénak”, fegyelmezési gondok velük nincsenek, költeni szinte semmit nem kell rájuk. Érdemesebbnek látszik tehát az ő helyzetükön javítani, mint tovább növelni a városi „patronálok” számát. A népgazdaság és az idénymunkások érdeke több ponton is összekapcsolódik. Mindkettő számára veszteség, ha láda vagy szállítóeszköz hiányában megrohad a gyümölcs. S közös érdek, hogy a gazdaságok időszakos munkaerőigényeit az egyes területeken (például Közép-Ázsiában) mutatkozó munkaerő-fölösleg odairányításával oldják meg. Mindenképpen szükséges tehát az idénymunkások problémáival állami szinten foglalkozni, számukra kielégítő munka- és életkörülményeket biztosítani, s a gazdaságok munkaerő- igényeiről országos nyilvántartást létrehozni. (Moszkovszkije Novosztyi — MTI-Press) • Gyapotbetakarítás közben. SZAKKÖNYVTÁR A SZÓJA ÉLELMISZER ÉS TAKARMÁNY A Délkelet-Ázsiából származó szóját közel négyezer éve termesztik, Európába a XVIII. században hozták a dalmát tengerészek. Kezdetben hazánkban is csak takarmányozásra használták, fehérjetartalma rendkívül magas, aminosavgamitúrája kedvező, így a gabonafélékhez keverve gyakorlatilag minden állatfaj táplálóanyag-igénye jól kielégíthető vele. Az elmúlt huszonöt évben a vetésterülete meghétszerezödött a világon, az emberi felhasználásra termesztett szója ma a növényifehérje-források között az élre tört. A kötet szerzői részletesen megismertetik olvasóikkal az élelmezésben és a takarmányozásban egyaránt fontos szóját: kezdve a növény botanikai leírásával, bemutatva termesztésének, felhasználásának múltját, jelenét, várható jövőjét. Könyvükben külön is hangsúlyt kap az a tény, hogy a világon általános jelenséggé vált a fehérjehiány, s mind jelentősebbek a fehérjepiaci gondok. A szerzők a termesztés elemi ismeretei (ökológiai igény, genetikai adottság, fajtaválaszték, termesztéstechnológia, vetőmagtermesztés stb.) mellett részletesen tárgyalják a szójatermesztés nagyüzemi gyakorlatát, a hazai termesztési technológiát, a szójafeldolgozási eljárások fontosabb műveleteit, bemutatják a hazai szójatermékeket. A könyv végén a szójafehérje takarmányozásban betöltött szerepét és élelmiszerként történő felhasználását tekintik át a szerzők, s ökonómiai számításokat tesznek közzé és részletes irodalomjegyzékkel segítik a további ismeret szerzést, Kurnik Ernő negyedszázada megjelent szója monográfiája után a gyakorlati termesztők kapnak kézikönyvet a most megjelent kötettel. > K. M.
