Petőfi Népe, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-16 / 169. szám

1988. július 16. • PETŐFI NÉPE • 3

FÉLELMETES MÉRETEK ÜTEMES KIVITELEZÉS

ALAPOS ELŐKÉSZÜLETEK —

Látogatás a Bős-Nagymaros vízlépcsőrendszernél

Kevés ügy volt, van manapság az országban, amelyikről oly szenvedélyes indulatokkal vitatkoznának, mint a Bős-Nagymaros vízlépcsőrendszer. A közös magyar—csehszlovák beruházás akár a példája is lehet annak, hogy mekkora félreértést és meg nem értést okoz az információhiány, az agyon- hallgatás. Ám a tájékoztatásban keletkezett űr nem marad betöltetlen. Ha az egyik fél nem nyilvánít véleményt, nem nyilváníthat, akkor megteszi azt a másik, esetünkben az, aki nem támogatja a vízlépcsőrendszer megépítését. S mivel ő az első, a hangosabb, és mert esetleges téves állításait sem cáfolja senki — előnyös helyzetben van, ő formálja a közvéleményt.

Szerencsére a legutóbbi időben immár hallatja, hallathatja hangját a másik fél is. Ez egyben azt is jelenti, hogy megváltozott, immár a nyíltságra, nyitottságra épit a politika is. Ennek jegyében hívta meg a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium az országgyűlési képviselőket, s egy nappal később, e hét szerdáján 65 újságírót is, hogy a vízlépcsőrendszernél személyesen tájékozódjanak a munkálatok állásáról, s tegyék fel kérdéseiket, — nemcsak a várható előnyökre vonatkozóan, hanem arra is, hogy mik a veszélyek, reálisak-e, mit nyerünk a réven, és mit veszíthetünk a vámon.

Nekem személyesen is nagy élmény volt e látogatás, hiszen tízegynéhány éve, még a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatójaként a vízépítéstan tantárgy keretében számos alkalommal hivatkoztak az éppen folyó nagy tervezési munkára, a Bős-Nagymaros vízlépcsőrendszerre, melyet akkor még Gab- csikovó-Nagymaros néven ismertünk. Tanórákon megnéztük az előzetes vizsgálathoz készített modelleket is. Most pedig — végigjárva Nagymarostól Sza- pon, Bősön át Dunakilitiig a hatalmas munkaterületet — már a valóságban is láthattam jó néhány olyan monumentális létesítményt, amelyet korábban csak makett formájában szemlélhettem meg. •» - «<

A munkálatok tehát régóta tartanak. Mint Szöllbsi Nagy András, a Vízügyi Tudományos Kutatóintézet főigazgató-helyettese elmondta,

huszonöt esztendeje foglalkoznak e kérdéssel. A tervezésben, véleményezésben, előkészítésben, a várható hatások felmérésében számos akadémiai tudományos intézet működött közre vizsgálataival. S jóllehet, először vízgazdálkodási feladatokat kellett volna megoldani, a program — éppen e vizsgálatok nyomán — módosult, ma már a cél egyértelműen a többoldalú hasznosítás, mégpedig — szigorú követelményként — az ökológiai optimum alapján.

Hogyan is néz ki a vízlépcsőrendszer? Erről a helyszíni szemle során Szántó Miklós, az Országos Vízügyi Beruházási Vállalat vezérigazgatója tájékoztatott:

A vízlépcsőrendszernek négy fő része van. A dunakiliti duzzasztómű és víztározó, a Dunakiliti és Szap között kiépülő kétrészes üzemvízcsatorna, az ezen a mesterséges folyószakaszon létesülő bősi vízlépcső, valamint a nagymarosi vízlépcső.

Az öreg Duna medrét Dunakilitinél egy duzzasztóművel elzárják, a vizet speciális töltések között felfogják, tárolják, és így egy 60 négyzetkilométernyi területű — egytized balatonnyi — mesterséges tavat hoznak létre, amely csaknem Pozsonyig elér. Ennek vizét engedik rá az üzemvízcsatoma felső, 17 kilométer hosszú, 300-700 méter szélességű szakaszán a bősi erőműre. (A mesterséges folyómederben állva félelmetes volt arra gondolni, hogy itt néhány hónap múlva 13 méter magas víztömeg hömpölyög majd.) Az erőművön átjutva a víztömeg mintegy 20 métert esik, majd a 8 kilométer hosszú alvízi csatornába kerül, amely Szapnál találkozik ismét az öreg Dunával.

A bősi vízlépcsőnél 8, egyenként 90 megawattos turbinát meghajtva termel az erőmű áramot, mégpedig a reggeli és esti csúcsfogyasztási időben — összesen napi öt órán keresztül. Lehetővé válik a zsiliprendszeren a nagyobb folyamtengerjáró hajók áthaladása is. A nagymarosi vízierőmű több feladatot is ellát. Visszaduzzasztásával kiegyenlíti a bősi, csúcsra működő rendszer ár-apály ingadozását, és biztosítja a hajózáshoz szükséges vízmélységet. Hat turbinája összesen 160 megawattos teljesítményével energiát is ad, és közúti hidként összeköti a Duna két oldalán fekvő Visegrádot és Nagymarost.

Eddig az előnyei a megvalósulás után 50-50 százalékban magyar, illetve

• A formálódó bősi erőmű.

csehszlovák tulajdonba és használatba kerülő, s ennek megfelelően közösen is üzemeltetendő vízlépcsőrendszernek. És melyek a várható hátrányai?

Erről Szöllősi Nagy András annyit mondott, hogy a mindenképpen elkészülő kiegészítő létesítményekkel együtt igazából nincs is olyan várható veszély, amelyet ne tudnának elhárítani. Egyetlen bizonytalanság van, a víz ökológiájának, vagyis élővilágának változása, amelyet nem lehet előre kiszámítani. De a megfigyelésre kiépül egy olyan monitoring rendszer, amelynek segítségével lehetséges a legkisebb változások észlelése is, így megtehetik a szükséges ellenlépéseket.

És a többi veszélyforrás, az a huszonhat pontos lista, amelyet az Amerikában élő Lipták Béla állított össze, s amelyet a külföldön élő magyarok közül többen aláírtak, s eljuttattak az Elnöki Tanácshoz . .. Ezek közül jó néhányra az újságírók is rákérdeztek. Szöllősi Nagy András, valamint Jakus György, az Észak-Dunántúli Vízügyi Igazgatóság műszaki igazgatóhelyettese azonban mindegyikre megnyugtató választ adott, hozzátéve: kérdés, hogy mindezt a társadalom a hazai szakembereknek a jókora hallgatási időszak után vajon elhiszi-e.

Mert igaz, hogy Dunakilitinél az öreg Duna vízhozama jelentősen csökken, de a Dunától függetlenítendő mellékágakhoz kiépítik a vízpótló rendszert. így azok vize is élő marad, nem csökken a Szigetközben a mezőgazda- sági szempontból nélkülözhetetlen talajvíz szintje sem. Kiépülnek a szennyvíztisztítók — mindjét országban —, s nem károsodhat a föld alatti ivóvíz- készlet sem. Megvalósul viszont a növény—állat—víz együttélését megőrző tájvédelmi körzet.

Földrengés — amitől néhányan tartanak — gyakorlatilag nem fenyeget, de bármely okból következne is be esetleg gátszakadás, Budapestnél akkor sem lehetne árvíz. A szárnyashajó menetidejét növeli némileg a zsilipelés, ám mindez a teherszállításnál visszatérül.

A magyar Országgyűlés ősszel ismét napirendre tűzi a vízlépcsőrendszer kérdését. A teljes leállításnak — látva a már eddig elvégzett hatalmas munkát, és meghallgatva a szakemberek véleményét — egyáltalán nincs realitása. Ha Nagymarosnál nem épülne meg a vízlépcső — ez a kérdés még nyitva van — az azt jelentené, hogy a bősi

9 Épül a duzzasztógát Dunakilitinél.

erőművet nem lehetne csúcsra járatni, csak folyamatosan, ahhoz pedig az ösz- szes egyéb beruházás is túlméretezett. Viszont kevesebb lenne a megtermelhető elektromos energia, nehézségeket okozna a hajózásban, s mindehhez kikeltene fizetni a kártérítést a csehszlovák félnek, a közreműködő osztrák, jugoszláv és magyar cégeknek, milliár- dokat emésztene fel a részmunkák helyreállítása, s megváltozna a teljes rendszerre érvényes szerződésben rögzített tulajdoni, használati arány.

Ha pedig a tervek szerint folytatódik az építkezés, akkor 1990-ben már áramot ad a bősi, két évre rá a nagymarosi erőmű, 1993-ban mindkettő maximális teljesítménnyel dolgozik, s egy év múlva, 1994-ben fejeződne be a teljes beruházás- Váczi Tamás

SZOMBATI LEVÉL

A

zt mondják, nincs olyan ember a világon, aki érvényesen állíthatná önmagáról, hogy szakmája, foglalkozása, kenyérkereső tevékenysége köréből minden lehetséges szabállyal, írott és Íratlan törvénnyel tökéletesen tisztában van és ezáltal munkája során soha nem téved, nem hibázik. Ilyen ember valóban nincs, nem is volna jó, ha lenne, mert akkor azt már gépnek kellene nevezni, noha tudjuk — időnként a gép is téved. Ha ilyesmiről, mármint az emberi tévedésről, hibáról esik szó, gyakorta eszembe jut Lenin egyikmondása: nem az az okos ember, aki soha nem téved, hanem aki hibáját észreveszi és a lehető leggyorsabban kijavítja.

Sajátos terület az újságírás. Itt a hiba, a tévedés azonnal és több tízezer példányban nyilvánvalóvá válik, tehát sokkal nagyobb a felelősség. Annak, aki újságírásra vállalkozik és erre jogosítványt kap, maximális kötelessége minden esetben és minden körülmények között igazat írni. És itt már be is fejezhetném a szombati levelet, amely ez esetben a legrövidebb volna minden eddigiek között. Csakhogy akkor éppen abba a hibába esnék, hogy nem írnám meg az igazat, az igazságot.

Mert mi az igazság? Mindenekelőtt a tények igazsága. Ha például valakit Kiss Jánosnak hívnak s az újság Kiss Józsefet ír, akkor nem az igazat írta, tévedett, hibát követett el s kötelessége helyesbíteni. Még akkor is, ha a szóban forgó embert csupán a környezete ismeri s a többi száz-, kétszázezer újságolvasóban fel sem merül a gyanú a névelírásról. De a sajtó, a nyomtatott szó hitele akkor kikezdhetetlen, ha egyetlen ember előtt sem kétséges az igazsága. Persze a hitelességnek, a pontosságnak nem mindig csak ilyen viszonylag egyszerű ügyekben kell szilárdnak bizonyulnia, hanem nagyobb horderejű kérdésekben is. Mondjuk, van egy tanácskozás, ahol a résztvevők tíz- és tízezer ember sorsát érintő, befolyásoló, több millió forintos témában döntenek s ki-ki elmondja véleményét az ügyről. Az újságírónak pontosan — gyakorta szó szerint — kell közölni az olvasókkal, hogy ki mit mondott, s mindezek alapján hogyan döntött a testület. Nem könnyű feladat, de megoldható.

Azt természetesen nem állíthatom, hogy az elmúlt tíz-tizenöt, húsz évben mindig pontosak voltak a tudósításaink, mert akkor megint az igazságnak ártanék. Néha bizony — kényelmességből, felelőtlenségből — egy-egy kolléga kockára teszi a lap hitelét, önmaga becsűOktaéder!

letét azzal, hogy nem tájékozódik kellő alapossággal, nem megy el az eseményre, hanem „vaktában”, csupán a meghívó alapján írja meg a cikket.

így aztán előfordul — és erre nincs bocsánat —, hogy nem az fogadta a külföldi delegációt, akit az újság megnevez, hogy aki a szakmai tanácskozás résztvevőit köszönti, a valóságban sokkal értelmesebb, okosabb, logikailag jobban felépített bevezetőt mondott, mint amit másnap a szájába ad az újságíró:

Az olvasó tudja, nem ez a jellemző, viszont azzal is tisztában van, hogy bizony előfordul — szerencsére ritkán. De az emberek sajátos tulajdonsága, hogy évek, évtizedek múltán csak a hibára emlékeznek, azt hordozzák magukban. Még kezdő újságíró koromban — úgy húsz évvel ezelőtt — egy „üzemi szarkáról” írtam. Régen elfelejtettem a cikket, amikor fölkeresett egy férfi és a következőket mondta:

— Jól nézzen meg engem. Mi vagyok én?

Nem értettem, miért mondja ezt, és elkezdtem találgatni: esztergályos, vasöntő, kovács.

— Azt mondja meg, hogy ember vagyok én, vagy nem?

— Hát persze, hogy ember!

— Akkor hogy merte azt írni rólam, hogy szarka? Azóta még a gyerekek is így csúfolnak, hogy szarka, rezeg a farka ...

Majdnem megvert az illető. S akkor döbbentem rá, hogy írni, főleg minősíteni valakit — óriási felelősség! S itt kezdődik, illetve itt folytatódik az „igazság” sokfélesége. Az élet- és emberismeret legalább any- nyira fontos „eszköze” az újságírásnak, mint az íráskészség, a haladás, a jó ügyek melletti elkötelezettség. Tudni kell ugyanis, hogy az emberekben önmagukról más, kedvezőbb kép él, mint amilyennek mások látják őket. Ha az újságíró ezt tudja, elkerülheti a sértődést. Megint saját példa: 1967 telén egy kis faluban a böllérrel készítettem riportot. Azt írtam róla, hogy „mo- ,kány kis ember”. Három nap múlva üzent, nehogy még egyszer a faluba tévedjek, mert rajtam is kipróbálja böllértudományát. Ő ugyanis nem mokány. Náluk csak a lovakra szokás ez^ monjj^i. No, fa is az emberi tem»észejíijryik sajátossága, hogy olyasmiéri meg símet sem tiltakozott, ha okosnak, szépnek, ügyesnek minősítette az újságíró.

Miért mondom én el ezeket? Hová akarok kilyukadni — ahogyan

Veres Péter írta volt közéleti töprengéseiben. Nem oda természetesen, hogy hát istenem, az újságíró is tévedhet. Még oda sem, hogy csak az követ el hibát, aki dolgozik. Mert ezek leszerelő, kedélyeskedő, a felelősséget elkenő frázisok. Elsősorban azért mondom, mert az utóbbi időben az olvasók (is) bátrabban, merészebben, jogaik jobb ismeretében fordulnak az újsághoz, legtöbbször témákat ajánlva, de olykor úgymond helyreigazítást kérve, mivel nem járultak hozzá nevük, foglalkozásuk stb. közléséhez. Másvalaki azért fogad ügyvédet, mert igaz, hogy ő azt és azt a törvénybe ütköző cselekedetet elkövette, de még nem ítélték el miatta jogerősen s nyilván addig — az ártatlanság vélelme szerint — ő nem bűnös. Levelét azzal fejezi be, hogy „a salytónak kötelessége a helyes tájékoztatás, és észt tudni kéne maguknak is.”

Megint más azt vágja a fejünkhöz, hogy az újság őt „kicikizte” és most szenved, pedig a pontos és hiteles tájékoztatás ugyebár ... Azt nem vitatja, hogy igazat írtunk, bár szerinte másik oldala is van az igazságnak. Szerintünk is, de a másik oldal szintén minket igazol. A nyilvánosság, a tájékoztatás demokratizmusa mindenkitől megköveteli az igazság tiszteletét, még akkor is, ha egy-egy ügyben nem csupán kettő, hanem sok oldala van az igazságnak, mint az oktaédernek. Mert ilyesmi is előfordulhat és ne tessenek valamiféle manipulációra gondolni, ha az igazság sokoldalúságáról beszélünk. Mert objektív igazság válóban csak egy van, de adott esetben, mondjuk a bizonyítás során ez sokféleképpen jelentkezhet: mondta, nem mondta, kinek mondta, miért mondta stb. Olvastam valahol: a demokrácia arra való, hogy a rossz szándékok által vezérelt cselekedetek ne maradjanak titokban.

S hogy végül az igazság sokoldalúságára egy példa erejű anekdotát mondjak, álljon itt a következő eset:

A gyerek édesapjával hazafelé ballag a határból. Egyszer odaérnek egy szilvafához s a gyerek megkérdezi.- Édesapám, ez milyen szilva?

— Kék!

— Akkor miért veres?- Mert még zöld!

SZOLGÁLATI

SZABADALOM

Hűtőgép a málnásban

A Központi Élelmiszeripari Kutatóintézet szakemberei a világon elsőként olyan mélyhűtőgépet fejlesztettek ki, amely a termőhelyen, a táblán fagyasztja le a sérülésre különösen érzékeny málnát és más gyümölcsöt. Az intézet kutatóinak szolgálati szabadalma alapján elkészült gép mintapéldányával — folyékony nitrogén, illetve széndioxid felhasználásával — óránként 250-300 kilogramm málnát lehet mélyhűteni, akár az ültetvénysorok között is.

A berendezés használatának előnye, hogy a hagyományos betakarítással szemben — amikor a mélyhűtésre a hűtőházban kerül sor — az új eljárással nő az exportképes, úgynevezett gurulós málna aránya. Ez elérheti a leszedett gyümölcs 80-90 százalékát is. A módszerrel a jelenlegi átvételi-feldolgozási rendszernek azt az értékvesztő részét küszöbölik ki,

amikor a legtöbb sérülés, zúzódás éri a dűlőutakon szállított roppant kényes gyümölcsöt. A termőhelyen fagyasztott málna már nem károsodik, hiszen a keményre fagyott szemek a hűtőraktárig történő szállítás, majd a válogatás közben épek maradnak.

A KÉKI szakemberei által kialakított mélyhűtő berendezés a jól ismert Barkas vagy az UAZ típusú kistehergépkocsi- val könnyen, tábláról táblára szállítható. A fagyasztógép „üzemanyagai” — amelyet a fagyasztáskor a frissen szedett málnára permeteznek — hazánkban is viszonylag olcsón, könnyen beszerezhetők; a folyékony nitrogén például jelenleg az oxigéngyártás ipari folyamatának mellékterméke, míg a széndioxidot hazánkban nagyüzemiig állítják elő.

XL.

A Vörös Bástya területi kötelékében meglehetős föltűnést kelt, amikor Bi- nyecz — Lukács Gy. után szabadon

— a falusi lét tárgyi rekvizítumait „ex- tenzív totalitásként” kezdi emlegetni a sokat próbált újsághasábokon. S szembeszegezi azzal a szellemi élet

— szerinte igencsak erősítésre szoruló

— „intenzív totalitását”.

Utóbb átmenti a kommunális rovatba az „intellektuális arcot” is. Ettől kezdve mind gyakrabban tűnik fel a Vörös Bástya oldalain — Binyecz gyorsan szántó tolla nyomán — a tanácselnökök, vébétitkárok, vöröskeresztes aktivisták, begyűjtési megbízottak, kátéeszelnökök, téeszbrigadéro- sok intellektuális arca: Eme ábrázato- kat persze csak ritkán árnyékolják re- dők. Elvégre Binyecz — másokhoz hasonlatosan — töretlen optimizmussal kívánja erősíteni az ügyet, amelynek szolgálatába szegődött.

Az idő múltával a terület falvaiban is folyamatosan szárba szökken az eszme; gyümölcsöt érlel az elmélet; fényes diadalokat arat a teória.

Sorozatban épülnek a hússzékek, utcai átereszek, fő-, mellék- és bekötőutak, ravatalozók, bölcsődék, kultúr- otthonok, sárvetők kilométerei, mozik, iskolák — új és új tantermekkel —, kézilabdapályák, játszóterek.

Binyecz alig győzi számbavenni a gyarapodást. Az iskolákat, mozikat, továbbá a kultúrházakat azonban — a kapott utasítás betűjéhez és szelleméhez egyaránt szigorú következetességgel ragaszkodva — nagy ívben elkerüli.

Néha a haladás egy-egy kerékkötője is keresztezi — olykor véletlenül, másszor annál tudatosabban — a diadalmas fejlődés útját. Binyecz a kerékkötők arcát is igyekszik mentői pontosabban megrajzolni, arra mindig gondosan ügyelve, hogy az intellektuális részletek kellő karakterisztikával kidomborodjanak. A negatív magatartásformákra — ez is új momentum a Vörös Bástya gyakorlatában — ä szokásostól eltérő, azoknál áttételesebb eszközökkel próbál utalni.

A Vörös Bástyánál eleddig megelégedtek az ellenség jelzős — tehát verbális — megbélyegzésével. Kulák! Fasisztabérenc! Normacsaló! Elhajló! Jobboldali szoedem! Ezzel elintézettnek vélték az ügyet.

Most viszont az ellenségek — Binyecz ábrázolatában — egy más világból idecseppent szellemalakokként kó- dorognak a rohamosan fejlődő falvak — viselkedésükkel mintegy erős kontrasztot képező — körülményei között. A mindent elborító lelkes többségi átlagból kilométernyire kifeketéllik spleenjük, a nihil utáni beteges vágyódásuk. Különösen látványos a kontraszt, ha az ellenség nevezetesen — spéciéi, hisz ilyesmi is előfordul, a tipikus elvetendő kísérőjelenségeként — genezisét tekintve különben a nép tőrőlmet- szett fia. Foglalkozás szerint például gyálogmunkás, netán tehenész vagy községi csordapásztor. Binyecz — mint negatívvá süllyedt figurákat — most őket is sorra fölruházza lapjában az elítélendő polgári lét külsőséges vagy éppen intellektuális vonzatú rekvizítu- maival.

Binyecz az ötvenes évek legelején belekóstolt az építészettörténetbe és -esztétikába is. Vethet-e vajon ezek után rá bárki is követ, ha — évek múltán — a kommunális rovatba sodródottan gyakorlatilag is hasznosítani szeretné az annakelőtte elsajátítottakat?

Ettől kezdve látnak napvilágot a Vörös Bástya hasábjain a — funkcionális szellemű — magvas építészetesztétikái fejtegetések: egy-egy újonnan létesült ravatalozóhoz, silóbunkerhez, bikaistállóhoz kapcsolódóan.

Binyecz — többnyire — dicséri a gyakorlatias tagolást, a szárnyak harmonikus kapcsolódását a főépülethez. Ám jobbára nincs megelégedve a légtérarányokkal, a párkányzatok vonalritmusával, az ablakok térbeli elhelyezésével, a vakolatszínekkel. Sőt néha még — persze kifejezetten speciális építészetesztétikai szempontból — a tetőformációkat és a kéménymagassági arányokat is kifogásolja.

A főszerk olykor feltűnik Binyecz asztalánál. Toporog, köhécsel. Szipkájával piszmog.

— Khm. Mintha néha, khm, túl elméletire, khm. vennéd, khm, a problematikát .. .

Binyecz leszegett fejjel sunyit. A Re- mingtonba befűzve már a papír. A legújabb építészetesztétikai opusz — új hússzéket avattak múlt héten Kiskaka- son —- épp készülőben.

Tizenharmadik fejezet.

— Mikor indultok? — kérdi Pilka- uf. Közben azzal a „mindent tudok” pillantással nézi.

— Délután kettő körül.

Apu-Pilkauf javasolta: ha Binyecznek sincs ellenére, megmutatná a borospincét. Nincs túl messze. Egy jó kis séta az árnyékos oldalon. Meg aztán a pincében . . .

— Kedves öcsém már bizonyította szakértelmét. Bizonyára méltányolni fogja a választékot.

Százszázalékosan azért nem biztos benne, Binyecznek mégis az az érzése, mintha mindeközben egy pillanatra ravasz fény villanna apu-Pilkaíif tekintetében.

A khakinadrágos — potenciális sógorjelölt? — odasúgja Binyecznek: — Aztán csak okosan, öregem. Nehogy egy minuta alatt elpackázd, amit eddig felépítettél.

( Folytatjuk)