Petőfi Népe, 1988. június (43. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-09 / 137. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1988. június 9.

Kecskeméti mesék

EGY KIÁLLÍTÁS KÉPEIN

Honvédelem és hazafiság

Dargay Attila: Az erdő kapitánya című filmjének egy kockája

Úgy hozta a,sors tri ezúttal a televízió képében . hogy megbízást kaptam: nézzem végig egy hónap műsorkínálatából mindazt, amit a gyerek cs ifjúsági nézőknek szán a program. A legtöbb műsor- percet ^gyerekek — és a gyermeklelkű felnőttek — a rajzfilmektől kapták. S természetesen nem csak magyar animációs filmek szerepeltek, sőt a külföldiek jóval nagyobb arányban kaptak helyet a képernyőn. Ebben az időben — március közepétől április közepéig kellett néznem a műsorokat — még ment a Miki és Donald, már a képernyőre került a végeláthatatlan Nils Holgcrsson-sorozat, és változatlanul ott hajkurászta egymást Tom és Jerry. Időnként előkerült a plakátfiú. meg Cirbolya és Borbolya is.

Ezzel kellett konkurálnia Pom Pomnak, Mátyás királynak meg a Magyar népmeséknek. Többször is szigorú' önvizsgálatot tartottam, nehogy a nemzeti gőg, vagy akár az ártatlan elfogultság igazságtalan értékítéletre csábítson, de akárhogy próbáltam kordában tartani ítélőképességemet, mégis minduntalan arra az eredményre jutottam, hogy a magyar rajzfilmek általában jobbak a behozott külföldieknél.

Azt talán könnyebben elhiszi az olvasó, hogy jó néhány külföldi sorozatnál jobbak a hazai animációs filmek, esetleg a Nils Holgersson fáradt naturalizmusánál, és az 52 rész egyformán ismétlődő dramaturgiai sablonjainál is érdekesebbek. Na, de Tom és Jerrynél, vagy pláne Walt Disney klasszikus Mikijénél, Plútójánál, Donaldjánál?

Nem vitatható, hogy ezek äz amerikái rajzfilmek profi munkák, a szó legjobb értelmében. Miki és társai immár filmvilágtörténelmi alakok. Tom és Jerry bája is nehezen vonható kétségbe. Az animális, tehát a rajzfigurák színészi mozgatása és a filmek pergése is kiváló. Mégsem tagadhatom icipici ellenérzésemét amiatt, hogy végső soron ezek is. mint minden igazán sikeres amerikai sorozat, dramaturgiailag az agressziók végeláthatatlan egymásutánjából állnak. Itt percenként legalább egyszer agyon kell ütni, földbe verni, fába-csőbe húzni, laposra lapítani, cérnává kinyújtani. kockára faragni vagy léggömbbé fújni egy-egy figurát, hogy

a hatásmechanizmus pörögjön. S jóllehet tudom: soha nem a filmtől (vagy könyvtől, zenétől) lesz agresszív az ember gyereke, de az Ts nehezen vitatható, hogy az agresz- szív indulatú gyerek további ösztönzéseket kap a látványtól, a kevésbé agresszív felnőtt pedig előbb- utóbb megunja, hogy csak a megás elveretés formái variálódnak.

Persze nem arról van szó, hogy a magyar — akár gyermekeknek szóló rajzfilmekből hiányoznának az erőteljesebb hatások. Csupán arról, hogy ezekhez más összefüggésekbe kerülnek még az agresszív fordulatok is. Tudniillik nem az agresszió a mesék mozgatórugója. Legszebb példáit ennek éppen a kecskeméti stúdió Magyar népmesék sorozata nyújtotta. Hűség, kitartás, ravaszság, a gyengék győzelmének lehetőségébe vetett hit — ilyen erkölcsi értékek mozgatják a hősöket —, de ettől nem lesznek unalmas példabeszédekké a filmek, mert az ellenlábas, a gonosz, a rossz, vagy akár a lusta megtestesítői sem erőtlenül megrajzoltak. S ha már a rajzoknál tartunk: micsoda változatossága a stílusoknak, és milyen szellemes egybelátása a falusi folklór elemeinek és a legmodernebb képzőművészeti törekvéseknek a filmek grafikai megoldásaiban! Ettől a bájos üde, mégis sokatmondó kettősségtől válik olyan vonzóvá például a Magyar népmesék sorozata. Amelyen a kecskeméti stúdió felnőtt, sőt nemzetközi rangúvá lett.

S persze közel sem csak ez az egy stílus jellemzi a kecskemétieket, hiszen régebbi produkcióik között ott a Leo-sorozat a maga karikatúraértékeivel, vagy az Ajtó néhány epizódja szürrealista dramaturgiájával, és nehezen beskatulyázható képi világával.

Nem véletlen hát, hogy Kecskemétre esett a választás, amikor a háromévenként sorra kerülő magyar animációs filmfesztivál helyszínét keresték. Korábban is méltó otthont tudott biztosítani a város a hazai termés legjobbjai bemutatásához, és a külföldiek számára is. Nincs ez másképpen most sem. E szemlének változatlanul egyik vonzereje, hogy a műfaj amatőr, félhivatásos és profi művelőinek egyaránt otthont biztosít. Most is lesznek külföldi vendégek, és természetesen filmjeikkel együtt érkeznek. Ez. újabb összehasonlítási alkalmat ad: mit produkál a nemzetközi mezőny, s mit a hazai animáció.

Bernáth László

Három évvel ezelőtt rendezték meg A hazáért című kiállítássorozat első tárlatát, amely a honfoglalás korától 1848-ig szólóan — amolyan történelmi képeskönyvként — műalkotásokon keresztül mutatta be a magyar történelem jeles eseményeit.

Most az Ernst Múzeumban június 12-éig látható bemutatón hét évtized elevenedik meg festményeken, grafikákon, szobrokon, iparművészeti munkák alapján. A Honvédelem és hazafiság a magyarországi művészetben című kiállítás az 1848 és 1918 közötti éveket idézi fel, négyszáz műtárgy felvonultatásával.

Ez a korszak, amely az 1848—49-es forradalom és szabadságharc hősi, majd tragikus eseményeitől az 1918-as őszirózsás forradalomig ível, a magyar művészet történetében is jeles időszak. A szabadságharcot előkészítő reformkorral együtt a nemzeti művészet kialakulásának és kiteljesedésének, majd a századfordulótól a modern magyar művészet megjelenésének évtizedei.

A nemzet szabadságáért folyó harc magával ragadta a legjobb művészeket, közülük sokan fegyvert is fogtak, mások műveikkel agitáltak, megörökítve a csaták színtereit, a harci eseményeket. Than Mór, aki Görgey engedélyével civil festőként járt a sereggel, egész sorozatot festett a tavaszi hadjáratról, a dunántúli nyári ütközetekről. Sokszorosításra szánt rajzai forrás értékű dokumentumok. Több korabeli ábrázolás — Jakobey Károly: Sebesült katona, August Pettenkofen: Buda ostroma, néhány osztrák litográfia — a hitelesség erejével érzékelteti a harci eseményeket.

Nagy szerepük volt az önkényuralom éveiben a magyar romantika festőinek, szobrászainak: műveikkel ébren tartották a hazafiság érzését, 48 eszméit. Megfestették a szabadságharc vezéreinek, hős tábornokainak portréit, felidézték a győztes csatákat, majd a bujdosó honvédeket, az aradi vértanúk emlékét. (Szamossy Elek, Than Mór, Benczúr Gyula, Lotz Károly), Az olyan életképek, mint a Munkácsy Mihály festette Újoncok, vagy Aggházy Gyula Mesélő baka című képe sokszorosítva, olajnyomatokon rendkívül népszerűek voltak. Hosszú évtizedekig tartó Kossuth-kultusz bontakozott ki, nyomatokon, poharakon, tányérokon, festve, rajzolva, hímezve őrizték Kossuth arcmását. S ezzel nemcsak a hazafiság érzését erősítették, hanem a fennálló renddel való szembeállásukat is hirdették szegények és gazdagok, művészek és közemberek.

Az első világháború megint megrázó erővel szólt bele a művészeti közéletbe. A háború egész panoptikumát megörökítette Mednyánszky László, aki

ÜNNEPI KÖNYVHÉT

Magyar Mozaik 1987

SZALAY KÁROLY:

Párhuzamos viszonyok

Irigylem a távoli jövő történészeit. A maiaknak, jó esetben, megsárgult fóliánsok halvány betűit silabi- zálva sikerül némi információmorzsát szerezniük a kutatott kor eseményeiről, a politikáról, háborúkról. A mindennapi élet színét-zama- tát cseréptöredékekből, sírokban talált ékszerekből, romokból kellene leírniuk. Nem is csoda, hogy ez utóbbiról inkább csak feltételezések olvashatók a történelemkönyvekben. Pedig minden kornak a hétköznapjai a legfontosabbak.

Ötszáz év múlva — ha megérjük — sokkal egyszerűbb lesz a helyzet. A történész, aki történetesen Magyarország 1987-es esztendejét kutatja, bemegy a könyvtárba, kiköl- csönzi a Magyar Mozaik című könyvet, elolvassa és mindent megtud a mindennapokról. Vagy legalábbis nagyon sokat.

A Minerva Kiadó megbízásából , Pelle János második alkalommal gyűjtötte össze egy év riporttermésének legjavát, illetve — és ez a szándék dicséri egyértelműen a vállalkozást — a témában, hangulatban legjellemzőbbeket.

Milyen volt ez a tavalyi év a riportok tükrében? A szegények még szegényebbek lettek, a gazdagok még gazdagabbak, a kinyilvánított elvek és a gyakorlat közötti árok elkezdett szakadékká mélyülni, a munkások már összerezzentek az átképzési segély kifejezés hallatán, az értelmiségnek egyre kevesebb ideje és pénze jutott saját értelmének építésére, a hivatalnak packá- zásai még inkább igénybe vették fogyóban lévő türelmünket, egy találékony szerződéses boltvezető hitelben árulta a kenyeret a nyugdíjasoknak.

A kötetben található huszonhét riport folyóiratokban, rádióban, heti- és napilapokban jelent meg, hangzott el, így tavaly már mindegyiket megismerhette a valóság ábrázolására oly éhes olvasó. így

együtt azonban a kötet nem azonos a benne szereplő írások összegével. Más, még jobb minőséget jelent. Ennek ellenére érdemes néhányat kiemelni a sorból.

Megyesi Gusztáv: Fel vagyunk mérve című írása az ironikus alkotásmód csúcsteljesítménye, a szerző (az Élet és Irodalom rovatvezetője, tévékritikusa) bármilyen témához nyúl, a kisrigók rajzfilmben ábrázolt furfangjaitól a pártvezetővel készített interjún át a börtönélet sajátosságáig, mindig ugyanazt mondja, kérdezi: miért hazudunk lépten-nyomon önmagunknak is?

Tanács István: Szegénységi bizonyítvány című munkája a felsőoktatásban tevékenykedő „munkaerők” egyre romló és a jövőre nézvést igencsak veszélyes társadalmi közérzetét elemzi.

Andai György: Vidó című írása — mely akár novellának is fölfogható— a lelki, érzelmi-értelmi, kulturális elszegényedés kórképe.

Ballai József: (lapunk munkatársa) a gazdag ember jellemét, magatartását, titkait fürkészi Pintér Művek című írásában. A riport tavaly jelent meg az Élet és Irodalomban, de ma még időszerűbb. Kiderül, hogy a gazdag ember keményen dolgozik és még az is meglehet, hogy egy kicsivel több esze van, mint az átlagnak.

Ezek irodalmi riportok. Hogy mi a különbség a „rendes riport” és az , irodalmi riport között? Az egyik konkrét, a másik általános, vagy az egyik megmarad a felszínen, a másik a lényeget keresi a mélyben? Esetleg az irodalmi nyelvében, sti- lisztikailag mívesebb? Nincs értelme ennek a felosztásnak.

Mindazonáltal a riportokat tényleg két alosztályba kell sorolni. Vannak jó és vannak rossz riportok. A Magyar Mozaikban egybe- gyűjtött írások jók.

Karinthy Frigyes — akit egyébként Szalay Károlynál jobban senki nem ismer — találta ki azt a tréfát, hogy a világirodalom klasszikusainak témáját, tartalmát egy-egy mondatban foglalja össze, különféle szemszögből nézve a műveket. Nos, ezzel a módszerrel Szalay könyvének lényegét a következőképpen lehetne összesűríteni: A diktatúra jótékony hatással van a férfiak szexuális életére.

Lehet, hogy ez a konklúzió cinikusnak tűnik azok számára, akik az ötvenes években egész mást tapasztaltak, de a könyvet olvasva — mely ugyancsak a kissé finoman személyi kultusznak nevezett időszakról szól — nem túlzás.

A Párhuzamos viszonyok a már sikeres, sőt két kiadást is megélt Szerelmes éveink című regény folytatása, tulajdonképpen rafináltan többsíkú önéletrajz. Jelentékeny része Kecskeméten játszódik. Főhőse Csarody Kristóf, az értelmiségi, aki csak azért nem tipikus, mert egy kicsit okosabb, egy kicsit gerincesebb, egy kicsit tehetségesebb, mint a többiek, a nők pedig egyszerűen bomolnak érte. Ily módon felfogható a könyv az önéletírások paródiájának is, hiszen tudjuk, hogy nincs még egy figura, akiről annyi jót tudnánk adott idő alatt összehordani, mint saját magunkról. A paródiajelleget erősíti az is, hogy ebbe a visszaemlékezésbe a könyv lapjain még ketten beleszólnak: Hajagos professzor és maga Szalay. Hajagos a barát, és Szalay, aki a nevét adta a kiadáshoz. E beleszólások többnyire ironikusak (lapalji megjegyzések, zárójelek, cáfolátok) és elfújják Csarody öntömjénezésének füstjét, amikor az már nagyon csípi az olvasó szemét. Ha önéletírásnak fogjuk fel a regényt, márpedig erre minden okunk megvan, akkor ezek a mozzanatok képviselik az öniróniát. Mármost ha a szerző három alakban — énben — van jelen a könyvben, akkor a kritikus énje(i) igencsak háttérbe vannak szorítva.

A szexuális életnek és a politikának — a bevezetőben jelzett — ösz- szefüggései végül is a közélet és magánélet, vagy bonyolultabban fogalmazva az egyéni és a társadalmi lét viszonyát reprezentálják a választott korban. Az ötvenes évek pedig, bizony, jó néhány nagy igazság megközelítésére adnak alkalmat.

Hogy hol húzódik az erotika és a pornográfia közötti vékony határvonal, azt én nem tudom pontosan, de a Magvető Könyvkiadó igazgatója nyilván tudja. Magyar- országon a pornográfiát törvény tiltja, ez a könyv pedig megjelent, következésképpen nem pornográf. A szerelmi jelenetek leírásában néha ugyan korlátozza magát a szerző, de ennek a korlátnak is megvannak a maga korlátái. Néhány lapon — amikor a főhős éppen ágyon kívül van (ritka eset)—megcsillan a szerző kivételes humora, remek parodizálóképessége. E művészi tulajdonsággal már csak hivatalból is rendelkeznie kell, hiszen Szalay Károly a humor, komikum, irónia esztétikájának magyar megalkotója, számos, e tárggyal foglalkozó irodalomelméleti, tudományos mű szerzője.

Éppen ezért a korrajz sokkal érdekesebb a könyvben, mint a szex. A testi szerelem, mint tudjuk, olyan amilyen, bármily részletesen írja le a szerző az aktusokat, ebből sok újat nem tudunk meg, az ötvenes évek közhangulatának, a vitának, a hivatalos rangra emelt hétköznapi logikátlanságnak, a humanizmusnak mondott embertelenségnek és a többi alig elviselhető szörnyűségnek a leírása viszont alapvető tanulságokkal szolgál. Ezeket történelemkönyvekből soha nem fogjuk megtanulni. Szalay Károlynak igaza van abban — ezt könyve sugallja —, hogy csak az vált felnőtté, aki nevetni tud saját, korábbi tévelygésein. Mégha kínjában is. (Magvető Kiadó)

Hámori Zoltán

9 Barabás Miklós: Aradi vértanúk

már korábbi műveiben is kifejezte vonzódását az elesettek, a kiszolgáltatottak iránt. Csavargó figuráit most harcoló, sebesült katonák váltják fel — a kontrasztként kiteljesedő gyönyörű tájban.

Mednyánszky haditudósítóként járta a frontokat, csakúgy, mint Vaszary János,

Rippl-Rónai József, Zádor István, Hermán Li- pót, Basch Andor és mások. Megrázó erejűek a fiatal Egry József háborús képei. Igazi gyöngyszem Vaszary kis méretű ceruzarajza, a Katonatemetés.

És hosszan lehetne még sorolni a fcstői- leg is magával ragadó müvek sorát Nagy Istvántól, Márffy Ödönön, Scheiber Hugón át Frank Frigyesig.

A képzőművészeti anyagot jól kiegészítik a témához kapcsolódó iparművé9 Istók János: Bem (MTl-Prcss)

szeti munkák, és az új kor művészeti ágának, a fotónak bőséges szerepeltetése.

Kádár Márta

PAPP ZOLTÁN

Bástyák

és

kalandok

VIII.

Deutsch James belecsörditi a kanalat az üres tányérba. — Már megint ez a karfiolleves!

— Ne ordíts — súgja oda neki Miskei Rózsa.

— Itt még a falnak is füle van — teszi hozzá Sándor öcsi.

Binyecz fürgén kanalazza a karfiollevest. (Étvágya már-már közmondásos.)

— Kukacok -— mondja váratlanul. A kanalat se teszi le közben. -— S még mozognak is — folytatja. — Mintha valósággal élnének.

— Hát persze, hogy élnek, ha egyszer mozognak! — veti közbe egy bioszos, aki helyhiány folytán sodródott a bölcsésztársulathoz. Magas, hókaszín, szeplős képű srác. Binyecz rámered.

— Akkor ez egy speciálisan rezisztens oldalig lehet — mondja. Ha még a levesforralást is kibírta. Plusz száz fok. Továbbá a gőz. S akkor még nem is beszéltünk a menzán immár hagyományos egyedi fűszerezési eljárásokról. Se a tárolás, se az előzetes szárítás viszontagságairól. — Elmélázva folytatja: — Isten ne adja, hogy ezek a kukacok egyszer véletlenül ráébredjenek eme fantasztikus tulajdonságaikra. Előbb-utóbb a fejünkre nőnének. — Bámulja tovább a kukacokat. A bioszos pedig öt. — A karfiolrózsákba fészkelődtek be. Onnét másztak elő. —1 Miskei fokozatosan fehéredik. — No de, isten neki. Akarom mondani: eb ura Hekuba. Folytassuk a kaját, mert a végén még éhen maradunk ... — Harciason körbepillant. — Csak szóljon valaki ezután egy rossz szót a menzai kajára! Lám, itt még a leveshez is hús dukál. S nem is akármilyen. — És lapátolni kezdi befelé. Zuge- herestől. — Remek. — mondja. Még csámcsog is közben. Miskei szájára szorított kézzel pucol ki a nagyebédlőből.

— Figyelj csak ... — Deutsch James közelébb húzza a széket Binyeczhez.

— Nem látod, hogy épp nagyban kajálok?

— Fontos — mondja James. — Halaszthatatlan.

— Mozi? Színház? Netán új lap? — kérdi közömbösen Binyecz.

— Nem egészen. — James szeme megvillan. — Élő újság. Havonta négyszer. Akarom mondani: hetente. Úgyhogy olykor ötször is. És képzeld, így a papírt és a nyomdát egészen megspórolhatnánk.

S elhadarja: már beszélt a színészekkel. Boldogan vállalják a hetenkénti el- szavalást. Egyelőre >.még gázsit se kérnek. „Majd meglátjuk" alapon csinálnák vagy két hónapig.

James ötleteiben mindig van egy zseniális mag, amely azonban valami okból valahogy sosem tud kisarjadozni.

— Mi viszont szerintem már egy hónap múltán dupla gázsit fizethetünk. Bombaüzlet, mondtam nekik is. — S Deutsch mindjárt számolásba kezd egy papírfecnin ... — Mint már említettem, csak a papírral és a nyomdával egy vagyont takaríthatunk meg számonként.

Binyecznek nincs szíve belerealitás- kodni ebbe az egetverő hurráoptimizmusba. Hárítékosan kérdi: — Remélem, a DISZ-vezetőségnek nem szóltál?

James hátrahőköl: — Már hogyne szóltam volna?! Ők vállalják a fővédnökséget. Ráadásul így egy csapásra politikailag is fedezve az egész hóbelevanc. Senki se köthet belénk. Még azt is megígérték, hogy egy kis pénzt is összekaparnak majd. Az induláshoz.

Binyecz Deutsch feje fölé bámul. Ott- e vajon már a glória? S azt is várja, mikor telepednek James vállaira galambok, továbbá különböző orgánumú énekesmadarak. Egy assziszi Szent Ferenc, azazhogy ... szóval... ezerkilencszáz- ötvennégyben, a Tisza és a Maros ösz- szefolyásától kissé délre . . . Am azért továbbra is hárintékos.

— De a dékánátus tán csak nem tud róla?

— Dehogynem! A dékánnal is beszéltem. Személyesen. Azonnal fogadott. „Remek" vágott közbe már az első mondatok után. S elismételte: „Remek". Majd később: „Nagyszerű" szólt közbe. Meg még további ilyesmiket.. .

(Folytatjuk)