Petőfi Népe, 1988. június (43. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-04 / 133. szám

1988. május 4. © PETŐFI NÉPE 9 5 Krónika a kun pusztákról Az 1907-ben született és 1978-ban elhunyt Lakatos Vin­ce neve elsősorban mint filmren­dezőé él a köztudatban. Számos festőién szép tájfilmet rendezett, különösen emlékezetes a tanyai öregek életével foglalkozó Nap­lemente. Irodalmi munkásságá­ról kevesebben tudnak, noha el­beszélései, regényei hitelesen örökítik meg szülőföldje, a Kis­kunhalas vidéki homokpuszták életét. Újságírói munkásságából kinövő szociográfiai tevékeny­sége pedig azok előtt is ismeret­len. akik közelről szemlélhették világának alakulását, hiszen ilyen jellegű írásai mindeddig a hagyaték részét képezték. A két világháború között Kis­kunhalason újságíróskodó La­katos Vince a szociográfiai iro­dalom első hullámával egy idő­ben, Szabó Zoltán A tarái hely­zet és Kovács Imre Néma forra­dalom című könyvének megjele­nésekor írta meg Krónika a kim pusztákról cimü leleplező erejű könyvét — melynek megjelente­tésére már nem vállalkozott egyetlen kiadó sem, ekkorra ugyanis már a népi írók elleni pe­rek is elkezdődtek. Ha Lakatos Vince írása akkor, 1938-ban vagy 1939-ben megjelent volna, akkor azt ma minden bizonnyal Illyés Gyula, Féja Géza, Erdei Ferenc, Szabó Zoltán, Kovács Imre szociográfiáival együtt tar­tanánk számon. Különös a könyv utóélete is: 1959-ben újból felmerült a meg­jelentetés gondolata, ekkor La­katos Vince gazdagította a kéz­iratot: leírta a Halas környéki puszták 1956 utáni életét. Ám csak a hatvanas évek közepén tűnt úgy, hogy a megjelentetés újabb akadályaival már nem kell számolnia: ekkor immáron a mezőgazdaság szocialista át­szervezése után rögzítette a táj életét. Háromrészes szociográfi­ája, amely egy táj háromnegyed százados történéseit mutatja be. azonban mind ez ideig kézirat­ban maradt. A mostani kiadás értékét nemcsak az adja, hogy végre hozzáférhetővé teszi La­katos Vince fél évszázados, iro­dalomtörténeti értékű szociog­ráfiáját, hanem az is, hogy gaz­dag szociográfiai irodalmunk­ban is ritka az olyan írás, amely a történelem változásait követ­ve három időszeletben mutatja be ugyanazon tájegység életét. Eddig a tények sora, melyet azoknak, akik kézbe veszik La­katos Vince könyvét, ismerniök kell. Az olvasó azonban arra is joggal lehet kiváncsi, hogy az emlitcttcken kívül mi teszi való­ban fontossá ezt a könyvet. Nos, ha röviden kell válaszol­nunk, akkor azt mondhatjuk: irói hitelessége. Sokszor merült már fel a kérdés a szociográfiá­val kapcsolatban: tudomány-e vagy művészet? Ha az adatfeltá­ró Írások sorából kiemelkedő munkákat vesszük számba, ak­kor nyilvánvalóvá válik, hogy csak az íróilag hiteles könyvek őrzik meg érvényüket tíz-húsz, vagy akár ötven év múltán is. Közéjük tartozik Lakatos Vince „háromrészes” írása. mert mindegyik során érződik a ta­nyán élő ember sorsa iránti ag­godalom. A Forrás-könyvek sorozatában megjelent kötet ezért tarthat igényt érdeklődés­re a Duna—Tisza közén, és kü­lönösen Kiskunhalason és kör­nyékén: ott, ahonnét vétetett. A város Általános Művelődési Központjában rendezik a könyv premierjét, június 6-án 18 órakor. Fűzi László A HATÁRON INNEN ÉS TÚL Hány magyar irodalom van? Az utóbbi két évtizedben egyre jobban teret nyert a magyarországi irodalmi köztudatban az a fölisme­rés, hogy a magyar nyelv irodalma tágabb fogalom, mint az országé, hogy a magyar irodalom meghatá­rozásakor számolni kell mindazok­nak a magyar népcsoportoknak az irodalmával, amelyek a szomszédos országokban élnek, és nem hagyha­tó figyelmen kívül a nyugat-európai és tengerentúli magyar szórványok irodalmi termése sem. A XX. szá­zad végén tudatában kell lenni an­nak a ténynek, hogy a magyar iro­dalmat 1918 óta politikaföldrajzi határok tagolják. A magyarság mint etnikai-kulturális alakzat, a magyar anyanyelvűek közössége je­lentős részben nemzeti kisebbség­ként él a Kárpát-medencei orszá­gokban, részben pedig szétszórva szinte a világ minden táján; a ma­gyar anyanyelvűeknek csak mint­egy kétharmada mondhatja hazájá­nak Magyarországot. AZ EURÓPAI történelemben nem számít különlegességnek, hogy azonos nyelvet beszélők különböző politikai keretekben élnek. A múlt században például nem létezett len­gyel állam, mégis volt nemzeti iro­dalom; a felvilágosodás és a roman­tika szerb vagy román nemzeti iro­dalmát több ország íróinak kellett megteremtenie. A magyar etnikum és irodalom abban különbözik ezektől a példáktól, hogy a nemzet- téválás döntő, XIX. századi szaka­szában egységes politikai keretben létezett, és 1918 után keletkeztek egy addig egységessé kovácsolódott nemzeti irodalomnak új részei. A kisebbségi sorba jutott magyar népcsoportok jelentős része az új államkereteken belül nem rendelke­zett autonóm regionális hagyo­mánnyal, az írók az új államhatá­rok tényével lettek egyszeriben egy újfajta irodalmi közeg részeivé, ille­tőleg nekik maguknak kellett létre­hozniuk valami egészen újat, a ki­sebbségi-nemzetiségi irodalmat. Szeli István újvidéki irodalom- történész meghatározása szolgálhat kiindulópontul: „Mint ahogy a nemzeti magyarságot is a magya­rok összessége teszi, a magyar iro­dalom fogalma sem csupán a ma­gyarországival azonos, még akkor sem, ha tartalmi-gondolati, ízlés- és stílusbeli vagy formai eltérései kéz­zelfoghatóak is.” (1979) A HAZAI KÖZVÉLEMÉNY­BEN túl erősen meggyökerezett az államnemzeti fölfogás, amelynek az az elképzelés az alapja, hogy nem­zet és allam egyforma kiterjedésű. Ez a megközelítés nem alkalmas Közép-Európa bonyolult etnikai viszonyainak megértésére. E fölfo­gásnak volt a következménye, hogy Magyarországon hosszú időn ke­resztül kirekesztették a magyar iro­dalom fogalmából a határon túli magyar irodalmakat. Ezek az iro­dalmak kimaradtak az irodalom- történeti áttekintésekből, az anto­lógiákból, az iskolai tananyagból; a külföldi magyar írókról és műveik­ről alig vett tudomást a hazai tö­meghírközlés. Korábban szinte eg­zotikumszámba ment nem egy kitű­nő erdélyi, szlovákiai vagy vajdasá­gi magyar iró Magyarországon. A hét évtizedes külön fejlődés, a magyar nemzetiségek saját törté­nelme természetesen hatással volt a körükben létrejövő irodalmakra is. Érthető ezért, hogy a magyar álla­miság keretén kívül fejlődő irodal­mak bizonyos autonómiára tettek szert, megszervezték saját intézmé­nyeiket (folyóiratok, könyvkiadók stb.), hozzáláttak sajátos hagyomá­nyaik föltárásához. Indokolt tehát Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában, az 1945-ös idősza­kot követően pedig a Szovjetunió­ban is nemzetiségi magyar iroda­lomról beszélni. Szoros szálak fűzik a nemzetiségek irodalmát ahhoz az országhoz-államhoz, amelynek te­rületén létezik. Épp így vitathatat­lan a közös nyelv, a kulturális és történelmi hagyományok jelentősé­ge. És arra is érdemes tekintettel lenni, hogy a nemzetiségek nemegy­szer az autonómia igényét hangsú­lyozzák, annak a mindenképpen jo­gos törekvésnek a jegyében, hogy önmagukat akarják képviselni min­den külső és többségi gyámkodás­tól mentesen. Érthető, hogy a nem­zetiségi irodalmak képviselői némi bizalmatlansággal tekintettek olyan meghatározási kísérletekre, amelyek a határon túli magyar iro­dalmakat valaminö függelékként vették számba, a budapesti (ma­gyarországi) központ alárendelt ré­szeként. Ezért a hazai irodalmi köz­vélemény és irodalomtörténet-írás az autóbbi évtizedben igyekszik ár­nyaltabb módon megközelíteni a különböző országokban létező ma­gyar nyelvű irodalmak összetarto­zásának kérdését. NEM EGYSÉGES, hanem egye­temes magyar irodalomról van szó. És ebbe az egyetemességbe termé­szetesen beletartozik az a nehezen definiálható magyar nyelvű iroda­lom, amely a világban szétszóró­dott magyarság irodalmi produktu­ma, és összefoglaló néven legújab­ban nyugati magyar irodalomnak neveznek. Három esztendeje Pomogáts Béla így foglalta össze a magyar nyelv irodalmának fogalmi tagolását: „Ha a magyar irodalomról beszé­lünk ... legalább négy fogalommal kell számolnunk. Van a magyaror­szági magyar irodalom, a magyar nemzeti irodalom, mint az egyik fo­galom. Szerepel szótárunkban a nemzetiségi magyar irodalomnak a fogalma, tehát a romániai, a cseh­szlovákiai, a jugoszláviai és újabban a kárpát-ukrajnai magyar iroda­lom, és egy harmadik fogalom, a di­aszpórának, a szétszóródásban levő magyar csoportoknak az irodalma, amelyet az elmúlt fél évtizedben kez­dett el integrálni a magyarországi szellemi élet. (...) Ezt a három fo­galmat szokás egybefogni újabban az úgynevezett egyetemes magyar irodalomnak a_ fogalmával.” AZ EGYMÁSSAL kapcsolatban levő magyar irodalmak viszonyla­gos önállósággal bírnak, külön- külön irodalmi életük van, kulturá­lis és irodalmi intézmények kielégí­tő vagy hiányos hálózatával. Az egyetemes magyar irodalom több­központú, jelentős centrumai van­nak Magyarországon kívül. Ha iro­dalmunk térképét akarnók elkészí­teni, akkor nem maradhat le róla többek között: Pozsony, ahol ma­gyar kiadó működik, és magyar iro­dalmi lap lát napvilágot; a kárpát­ukrajnai Ungvár, a jugoszláviai Új­vidék (könyvkiadó, folyóiratok), és Szabadka; Erdélyből Kolozsvár, Marosvásárhely, sőt Temesvár és Sepsiszentgyörgy sem, továbbá Ro­mánia fővárosa, Bukarest, ahol a nemzetiségi kiadó, a Kritérion mű­ködik; a nyugat-európai nagyváro­sok közül jelezni kellene e térképen Párizst, Münchent, Bécset, Rómát és Londont is. Bármennyire érdekesek is a fejte­getések az egyetemes magyar iroda­lom fogalmi meghatározásáról, fon­tosabbak a'gyakorlati tennivalók. A magyarországi közvélemény tájé­koztatásában mindmáig jelentősek a hiányok. Szórványosan szerepel az általános és középiskolai tananyag­ban a XX. századi magyar kultúra határon túli része. Több kézikönyv­re, alaposabb és pontosabb tájékoz­tatásra van szükség. Nem lehet ritka ünnep Sütő András színházi bemu­tatója, irodalmi köztudatunkban írók és művek sorának el kell foglal­nia méltó helyét, mégpedig nem ku­riózumként, hiszen anyanyelvűnk és irodalmunk teljes jogú, önálló ka­rakterű képviselőiről van szó. Kiss Gy. Csaba A költő megszólal - prózában Tudjuk, a József Atti­la- és SZOT-díjas kecske­méti költő, a Forrás fő­munkatársa ritkán szólal meg, főképpen az utóbbi időben. Ha viszont hal­latja hangját, az emléke­zetessé válik, és oda kell figyelni reá. Az Évgyűrűk bilincsei című karcsú kö­tetben 31 Buda Ferenc- írás olvasható, és két vele készült interjú is helyet adott. Több mint húsz évet ölel át a megjelent, az elhangzott szövegek gyűjteménye. A könyv­ben szereplő első, Késői jelentésrcímű megrendítő írás az ES-ben látott nap­világot 1965. március 13- án, az utolsó, Kötésen át két szem figyel című pe­dig a Forrásban, 1987 novemberében. A Forrás Könyvek so­rozatban kiadott Buda- könyvet Agócs Sándor és Kozmács István szerkesz­tette. Négy fejezetben, négy témakörben olvas­hatók a cikkek, kiállítás­megnyitók, pályatársa­kat bemutató, verseket ajánló írások, melyeket maguk a szerkesztők megkockáztatva bár, de egyenértékűnek tartanak Buda Ferenc költemé­nyeivel.) A Magánköz­ügyek című részben a költő közügyekről szá­mol be, melyek főszerep­lője természetesen saját maga. Az ÉS-ben, a, Pe­tőfi Népében, az Új írás­ban közölt gondolatok mellett egy bábszínházi bemutatóra írott sorok is olvashatók, valamint 1979. május 18-án Laki­teleken, a fiatal írók ta­lálkozóján felolvasott Örökös tanúnk, a Duna című vélemény. Nem kí­vánom felsorolni a száz­oldalas könyvben közre­adott írások témáit, ép­pen ezért csak egyet­kettőt említenék még meg. Egy-egy gyöngy­szem. bravúros teljesít­mény a Tükör és mutat­vány című fejezetben fel­sorakoztatott esszésoro­zat. Művészi módon si­került néhány sorban be­mutatni például Benedek Pétert vagy Pécs Pétert. A Messzi út elnevezésű cikkgyűjteményben a költő távoli útjairól érte­sülhetünk ismételten. Az Urálon túli üzenetek mellett megismerhetjük a kirgiz szólásokat és köz­mondásokat is, valamint azt, hogy miért is tartja fontosnak Buda a népek közötti barátságot, őse­ink tiszteletét. E két feje­zetben található írások főképpen a Forrásban .kaptak először helyet. Buda Ferenc, a fafaragó portréja is kirajzolódik a Bicskával, ceruzával al­cím alatt. A két interjút Nádor lámás és Fiizi László készítette a Ma­gyar Ifjúság, illetve a Napjaink részére. A kötethez Buda Fe­renc írt néhány soros ajánlást, idézem; „isme­rem a leírt és kimondott szó lehetőségeit és korlá­táit. Mást nem tehetek hát: mindig ugyanazt mondom, legföljebb válto­zó szavakkal. S néhány szem borsó talán fölragad a falra ...” Ebben bízom én is. És abban, hogy így, egy kö­tetben maradandóvá, ér­tékessé válnak az össze­gyűjtött Buda-írások. Ez persze nem kétséges. Sokkal szomorúbb, hogy Pócs Péternek nem sike­rült találó, esztétikus könyvborítót terveznie. Eredeti, őszinte gondola­tok fedeleként nem sze­rencsés elcsépelt motívu­mot alkalmazni. (-borzák-) Az elégedetlenség könyvéből Osvát Ernő nem saját alkotásaival írta. be nevét a magyar irodalom ..aranykönyvébe'', hanem példás szerkesztői adottságaival, fanatikus irodalomszeretetével, hitével és a Nyugat folyóirat létrehozásában, fennmaradásában tanúsított önfeláldozásával. Most megjelent kötetét nem adta ki, nem hagyta hátra posztumusz alkotásként. Maradt utána ugyan egy nagy láda írás, de azt végrendelete szerint barátainak el kellett égetniük, s csupán feltételezni tudjuk, hogy abban az önmagával örökkön elégedetlenkedő, a nyilvános­ság elé éppen ezért nem lépő Osvát kísérletei és töredékei lehettek. A Pesti Naplóban 1928. július 8. és szeptember 23. között vasárnapi közlemények gyanánt tizenkét folytatásban jelentek meg aforizmái, melyeket kötetbe gyűjtve 1930-ban, kétszáz példányban Kner Izidor adott ki ritka szép köntösben. A Helikon Kiadó bőrkötésben ■— a gyomaendrődi Kner Nyomda míves munkájaként — az aforizmáknak igazán tüegfelelő formában: karcsú kötetként, lapozgatni, meditálni való olvasmányként ismét megjelentette a különleges, szép kiadású könyvek gyűjtőinek nem kis örömére. Az osváti szellemre, a nyelvi tömörítésben, kifejezésekben remeklő íróra leginkább aforiz­máinak idézésével emlékezhetünk: ELSŐ FEJEZET IV. Másnap. Pilkauf Magdaléna Misketék aszta­lánál. Épp kabátját készül levetni. Sima szürke, bőhátú kabátja van. Fazonhajtó­káján csöppnyi műanyag katicabogár. Ahogy a kabátszárnyakat széthajtja, elővillan halványkék blúza. A blúz sima, a szoknya ellenben újmódi, kivágásos. Hogy kabátlevetés közben Magdaléna kissé oldalt fordul, elövillan a combja. Binyecz kimeredt szemmel nézi. A jelző már ott ficánkol agyában: gyö­nyörű. Gyö-nyö-rű.. . A jó ég tudja, mi játszódik le mind­eközben benne. Imé — ugyanis — egy ember. Teletűzködve ezernyi kontrollal. Néha csupa-csupa kérdőjel. Máskor meg most mintha — ó borzalom atyja, ne hagyj el! — a cinizmussal kacérkod­nék. De többnyire olyannak látja az éle­tet, amilyen. (Olykor még olyanabb­nak.) S lám, most mégis 'azt„gondolja magában: gyönyörű. Sőt: gyö-nyö- rű . . . Ha ugyanis Binyeczben most — ha csupán időlegesen is, ámde mégis — nem szívódott volna föl a realitásérzék, ak­kor azt kellene konstatálnia, hogy Pil­kauf Magdaléna arca ugyan valóban bá­jós. Mindazonáltal feje törzséhez mérten alulméretezett. Mellei — gyanús! — már szinte álla felé merednek. Kissé vas­kos középüt, a derék rovására. Továbbá lábai is a középrészhez hasonlatosak. James oldalbaböki Sándoröcsit. Sán- doröcsi leteszi a tollat. Mindketten jól — bizonyos tekintetben túl jól — isme­rik Binyeczet. Tudják róla: aki tetszik neki, azt hajlamos túlidealizálni. Olykor egészen az irrealitásig. — Bekapcsolt — súgja James. Sándoröcsi bólint. Mereven figyelnek tovább. A BUSZON Már maguk mögött hagyták a várost. Rákanyarodtak a bajai útra. Binyecz előkészíti még délelőtt vásárolt jegyét. Egészen Alsószögig kérte. A pénztáros­nő ellenben csak Kecelig szólót adott. Binyecz újra hallja Magdaléna hang­ját: — Kecelen majd át kell szállnod. Meg tudod jegyezni a nevet? Ke-cel. Egy dögnagy falu. Ott vársz tíz percet és átszállsz a kalocsai járatra. Érted? A kalocsaira . . . Már Forráskút felé járnak. Aztán UT lés következik. Utána pedig ... Binyecz az országúira szegezi tekin­tetét. A busz — a gyalogos ritmushoz képest — elképesztő sebességgel re- peszt. Jobbról-balról úgy marad el — mintegy kettéváltan (tudathasadáso­son?; áltudományos felvételezés!) — a tájék, akár egy (vagy inkább két) elsi­etve feltételezett film. Libák futnak szárnyterpesztve keresztbe előttük: ijed­ségtől félőrült tyúkok sasröptében vá­gódnak át a túloldalra. Az eperfák ár­nyékában falusiak hűsölnek. Binyecz még vissza is pillant rájuk. Akkorra azonban már beborítja őket a busz ka­varta porfelhő. A téeszcsétek meg döglődik — gon­dolja. Mióta a Vörös Bástyánál — kényszerűségből — átpasszolták a kul­túrából a város- és községpolitikába, sűrűbben kerül érintkezésbe a téeszcsé- sitett mezőgazdassággal. Rövid idő el­teltével már határozottak elképzelései bizonyos épp esedékes szakfolyámatok- ról, mikor azok még alig kibontakozó­ban. — Hevertek az árnyékban. Várjá­tok a sült galambot. Ahelyett, hogy meg­termelnétek a ... — Binyecz még nem tudja pontosan, mit is. De afelől bizo­nyos, olyasfélét, ami serkentőleg hat majd a tyúkra, aranytojásokat tojandó. ( Folytatjuk ) Az őszinteség mindig túlmutat önma­gán. Meggyőződése csak egyénnek lehet, so­kaságnak nem. Az értelem irigysége megöli az alkotó­erőt. A két fő bűn: Ha nem becsülöd meg azt, aki szeret. S ha nem becsülöd meg a jobbik énedet, az önérzeted magasba vá­gyódását, az alkotóerődet. Végzetünk könyörtelen végrehajtói va­gyunk. Tehetségnek azt nevezzük, aki többet tud, mint amennyit tanult. A kötés, ha egy szeme leszalad, egészen felbomlik. Hogy emlékeztet a bizalom­ra! A szép dolgoktól szomjas lesz a szív. A megalkuvások csipedik szét a lélek tisztaságával az életkedvet is. Csúszómászóvá átkozott fénysugár a toll. Minden tartós viszony azon a: elhatán. záson alapul, hogy egymás iá tulajdon­ságaiért hajlandók leszünk elnézni egy­más rossz tulajdonságait A világfáidul tun a /rossza, lényeké o többiek, xi harcolók kénytelenek lisch! méretű fájdalmakkal beérni. k. YL lllilllllllll IllllllillllllllllBllliiii!: llliilBÜ Mlllllil—I BMI ..II.lilBliBilli J UJ-- _ _ _ ~ ~ " "-rí

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom