Petőfi Népe, 1988. május (43. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-07 / 108. szám
JUGOSZLÁVIAI MAGYAR IRODALOM Kilenc vajdasági író, költő Kecskeméten FEHÉR FERENC: Újvidéki magyar szó (testvéreimnek a toliban) már megint egy kisbetűs már megint egy lefordíthatatlan vers vagy cikk vagy jegyzet arról hogy nem adjuk nem adjuk a toliunk pedig pont negyven éve kísért környékez a Különféle felvásárolnák bármilyen mennyiségben beteg anyánk feje alól. is meg a fecskefarkút is azt a: elsőt amikor még csak tollaztunk aztán tollászkodtunk (de el sose szálltunk) mások tollasodtak nekünk maradtak Ady Nap-szédítö tollai és a Gál Laci hirdette másképpen lesz holnap (ő mondta az emberrel végül kitolnak ha mások nem hát a betűszedők mert felejtjük lassan erélyes kél ű-jél a tolinak) aki diktál az nem ír csak harsog a zajban aki ír az nem úr most sem csak Bálint György embere zokog tovább de az sem csak a Visegrádi úton s ezt sem tanítja a sajtótörténelem FENYVESI OTTÓ Visz a fejem valamelyik nap sokáig sétáltam egy nagy kockás egy nagy kockás perzsa szörnyetegen visz a fejem valamelyik nap nehogy elfelejtsem megyek én én mint én-te-ö-mi-ti-ők egyes szám első személy kijelentőben újat húztam a sorssal az utca hűvös oldalán fekete disznóbőr táskát lóbálva miközben egy hatalmas félhold alakúra szopott LSD-tabletta robogott el mellettem pilóta szeretett volna lenni gyermekkorában én szeretnék lenni itt és most legkésőbb holnap reggel ingemről a pálmafák bőröm alá húzódtak s viszem én fejemet disznóbőr aktatáskában kijelentkezöben valamelyik nap az utca bal oldalán valamit ünnepeltünk valaki idősebb lett egy nagy kockás szörnyetegen trappolok fejem a táskában nehogy elfelejtsem anyukámat szeretném lerajzolni ahogy Mohóinál átússza a Tiszát A jugoszláviai magyar irodalom talán a legnehezebb körülmények között született, azonban összevetve a többi szomszédos állam területén kialakult magyar nyelvű irodalmakkal, nemzedékeit, irányait számítva mára már talán a leggazdagabbá fejlődött az „ötágú síp” irodalmai közül. De ismert- e ma Magyarországon? Egy-egy író, mű, irány valószínűleg igen. Azonban mint irodalom — amelyet nem egyszerűen egy-egy író, alkotás, irány jellemez, hanem az intézmények, folyóiratok, művek, szerzők, írá- nyok egymásmel- lettisége, az intézményrendszer működése aligha. Ez indította a Forrás szerkesztőségét arra, hogy idei májusi számának anyagát teljes egészében a Vajdaságban élő magyar írók munkáiból állítsa össze. Egyetlen folyóiratszámban persze lehetetlen egy nemzetiség művelődésének, vagy akár csak irodalmának egészét megmutatni, a szám összeállításakor csupán az lehetett a cél. hogy magas színvonalú •írások kerüljenek egymás mellé. Végső soron azonban az összeállítás egésze jelzi a nemzedékek és irányzatok kapcsolódását és különbözőségét. A szám szerzői közül Herceg János, a mai jugoszláviai magyar irodalom nagy öregje: elbeszélései, útiesszéi, tűnődései korábban is szerepeltek a Forrás hasábjain. Fehér Ferenc és Ács Károly ebben az esztendőben tölti be 60. életévét. Fehér Ferenc a Jugoszláviában élő magyarság sórskérdéseit emelte a költészetbe. Ács Károly nyugtalan szellemű városi költő. Varga Zoltán elbeszélések, drámák és regények sorában modem írói világot teremtett; írásaiban példázatoÁCS KÁROLY T élikert Készülnöm kell Három tél jön: A föld tele Faggyal széllel A lét tele sötétséggel Az ész tele Bomlott dühvei Három tél jön Forró fehér Félelemmel Felkészülök: Kamrám üres Pincém is kong Huzat fúj át Padlásomon Sebaj jó lesz Télikertnek: Karcsú indák Kapaszkodó Sóvár igék Dús levelek Buja jelzők Késő szirmok Fülledt trópus Hús hasonlat Télikertje Zord időben Szelíd zölddel Gyengeségével Erősít Három tél jön Három télre Edzem magam:- Fagy ellen vers Ej elleti vers Düh ellen vers Vers ellen vers Versek között Kitelelek kát formált, ezekre a leginkább a szorongás, mint jellegzetes huszadik századi életérzés a jellemző. Tolnai Ottó és Végei László a 60-as években fellépő Symposion-nemzedék tagjai; írásaik nagy hatást gyakoroltak egész nemzedékükre. A fiatalabb nemzedékeket ebben az összeállításban a kísérletező irodalmi törekvésekhez kötődő Fenyvesi Ottó, valamint a valóságirodalomhoz kapcsolódó Tari István, Vicéi Károly és Majoros Sándor képviseli — korábban már ők is bemutatkoztak magyarországi folyóiratokban. Burány Bélát nálunk főképpen az általa összegyűjtött vajdasági erotikus népmesék tették ismertté; ő is a valóságirodalom elkötelezettje, magnós beszélgetéseken alapuló dokumentumprózája a Vajdaság történelmének alakulását is jelzi. Mák Ferenc a fiatalabb irodalomtörténésznemzedék felkészült képviselője: szemléletében a közösségi elkötelezettség és a modern irodalom iránti érdeklődés kapcsolódik egymáshoz. A Forrás májusi számához kapcsolódva a Katona József Társaság — a Duna—Tisza Közi írócsoport, az Erdei Ferenc Művelődési Központ és a TIT megyei szervezetének segítségével — a jugoszláviai magyar irodalmat bemutató estet szervezett, melyet május 9-én, hétfőn 17 órai kezdettel rendeznek meg az Erdei Ferenc Művelődési Központban. A Forrás májusi számában szereplő vajdasági magyar írókat az esten Burány Béla, Fehér Ferenc, Fenyvesi Ottó, Herceg János, Majoros Sándor, Mák Ferenc, Tari István, Tolnai Ottó és Varga Zoltán képviseli; a műsorban Maronka Csilla és Szirmai Péter színművészek működnek közre. Fűzi László M ellemet zuhatagok dübörgése feszíti. Zubbonyom teleszívja magát az erdő érett illatával. Megrészegülten habzsolom én is a vízportól friss levegőt. Ámulatomon szivárvány könyököl. Én bandukolok a vízesések komló függönyei között, a természet hepehupás, gyökerektől átszőtt színpadán. A taps persze nem csattan föl: a habzó, bukdácsoló mutatványokért itt nem jár taps. A közönség inkább magába száll és szótlanul figyel. Mindenen megakad a tekintete. A vízbe dőlt fák törzsén ugyanúgy, mint a tófenék háborítatlan világán, melyet nem kavar föl. érintetlenül hagy a halak átsuhanó árnyéka. A bomlás is oly ünnepélyesnek, méltóságteljesnek mutatkozik itt, ebben a szemérmetlenül áttetsző világban, hogy tőle élni támad kedve az átutazónak, új életet kezdeni, más szemlélettel, vadonatúj szenvedélyekkel. Itt-ott aprópénz szikrázik a vizek alján. Babonás, a pénztől átmenetileg szabadulni vágyó kezek hullatják zörgő érméiket a tófenék imazsámolyára. Bizony, a természet székesegyházában! Környezetszennyezés pillantok a bársonyos fenéken nyugvó, az arany és ezüst csillogását idéző fémdarabkákra, melyek értéküket veszítve oly szánalmasnak tűnnek. Egy másmilyen, egy oda nem illő, kierőszakolt rend kegyvesztett megtestesítői nck bizonyulnak. A legnagyobb zuhatag előtt lépcsőzetes emelvény a fényképeszked- ni óhajtók számára, akik a lezúduló vizet háttérnek kívánják látni emlékbe készülő arc- és csoportképeiken. A természet robaját is vigyétek magatokkal a szívetekben — pillantok azokra, akik épp az önfeledt csoportos mosolygást gyakorolják a kattogó masinák előtt. És nem tudok szabadulni ettől a hatalmas békától, mely a törvény által védett, kristálytiszta vízben napozik. Néha mozdul csak, mozdít a lábain. Akkora, mint egy ház — szólal meg anyanyelvemen egy fiatalasszony a hátam mögött, a gyerekének mondja, aki szörnyül- ködni kezd. A mi békáinkra gondolok. A mi békáink sokkal zavarosabb vízben élnek. És jól érzik magukat a mocsárban, a világoszöld békalencse, az alattomos hínárok között. A bűz sátra ad nekik otthont. Számukra a mocsok olyan természetes, mint amilyen természetes ennek a békának itt, a Plitvicei-tavak- nál, a tisztaság. Nem tudnak egymásról, a sajátjukon kívül nem ismernek más életteret. TA Rí ISTVÁN: A természet székesegyházában Eljátszadozom a gondolattal: mit szólnának a mi békáink ehhez a tisztasághoz? Fuldokolnának, gyötrődnének-e benne, mint ahogy a szu- tyokhoz szokott emberek is oly rosz- szul érzik magukat, gyötrődnek, már-már fuldokolnak a tisztaságban. És mit szólna ez a pöffeszkedő béka, ha a mi mocsarainkban, a bűz sátrában kellene folytatni az életét? Lázadó lenne belőle, aki tele szájjal kuruttyolna a tisztaságról? Esetleg a viselkedésével éreztetné: máshová tartozik ő, másmilyen világaző világa? Vagy csak tudomásul venné a tényeket, a megváltozott körülményeket. Azt, hogy másképp is lehet élni. Akik nem ismerik a tisztaságot, azok számára a piszok a legtermészetesebb valami. Az öröm forrását jelentheti. A boldogulást. Még az a szerencse, hogy a békák nem tudhatnak erről a két világról. Ez összetartásuk titka. Tessék csak odafigyelni a brekegésükre: lényegében mindannyian ugyanazt mondják. Megrendültén bámulom ezt a békát. Fülem a zuhatagok zajával telítődik. Pillanatok alatt bújok ki gúnyámból, vetem magam az áttetsző vízbe. Úszni is elfelejtek. Most inni akarok csak. Inni, inni... A helyi kultúra mecénásai AZ UTÓBBI években újra polgárjogot nyert a lokálpatriotizmus, valamelyest erősödött a településhez, térséghez, régióhoz való kötődés. Ma már inkább büszkén, mint szégyenkezve mondhatjuk azt, hogy Debrecenből származunk, hogy Kecskeméten lakunk, hogy dunántúliak, pestimreiek vagyunk. Ez az attitűd, magatartás kulturális szempontból nagyon fontos, hiszen a kultúra elsősorban a helyi, konkrét — nem pedig ideologikus, szimbolikus, elvont — közösségekhez kötődik, a helyi kultúra az, amely a folytonosságot, a fejlődés szervességét biztosítja. Csakis a helyi közösségeken keresztül lehet kapcsolódni a tágabb világhoz: néphez, nemzethez, Európához. Ez a kijelentés ma már közhelynek hangzik, de ne felejtsük el, hogy nem is olyan régen a helyi kultúra ápolása elmaradottságnak, provinciális tényezőnek számított. A helyi kultúrát képviselő intézmények jószerével a központi irányítás telephelyei, a központi akarat végrehajtásának eszközei voltak. A központ által vezérelt kulturális mechanizmus természetszerűleg a finanszírozási módokban is éreztette hatását: a támogatások megállapításánál sohasem az adott térség életképességét, saját akaratát, tradícióit, hanem a helyi kultúra szempontjából másodlagos, harmadla- gos tényezőket (településnagyság, iparosítási szint, népgazdasági fontosság stb.) vették alapul. A LOKÁLIS kultúra jelentőségét a rhásik oldalról, a település, a "helyi tát^adalom oldaláról is megfogalmazhatjuk. Elegendő arra a közhelyszerű igazságra utalnunk, hogy nincs helyi társadalom helyi nyilvánosság nélkül, amelynek viszont egyik legfontosabb hordozója a kulturális nyjlvánosság. A helyi azonosságtudat, a lokálpatriotizmus kifejlődésében szintén nélkülözhetetlen a helyi kultúra, sőt arra is nem egy példát találhatunk, amikor a gazdasági fellendülés éltetője volt a jól megválasztott helyi kultúrpolitika. Például a fesztiválvárosok esetében. A lokalitás jelentőségének újrafelfedezése, a helyi társadalom intézményeinek „rehabilitása” sarkalatos pontja a meghirdetett demokratizálási programoknak. E sajátos „második polgárosodás”, a helyi politikai és kulturális nyilvánosság fórumainak újrateremtése jelentheti azt a sokat hiányolt érdekeltségi többletet, ami nélkül semmilyen modernizálási, demokratizálási törekvés nem járhat sikerrel.' Helyi kultúra nincs helyi mecénások nélkül. Mecénás, tehát valamely kulturális intézmény vagy tevékenység támogatója mindenütt a világon a három jövedelemtulajdonos lehet: az állam és annak központi és helyi szervei, a lakosság és a gazdálkodó szervezetek, valamint a vállalatok, szövetkezetek és egyéb gazdasági társulások. KEVÉSBÉ ISMERT tény, hogy a legnagyobb, legerősebb mecénás a lakosság, mivel a kulturális kiadások 70 százalékát vásárlásai, hozzájárulásai, adományai révén ő fedezi. Természetesen az állami „részesedést” is, hiszen a költségvetésbe kerülő és kulturális célra használható pénzösszegeket — adók és alacsonyabb bérek formájában az állam már korábban elvonta tőlük. Ezért demagóg minden olyan kijelentés, amely szerint az állam minden egyes színházjeggyel, mozijegygyei, belépti díjjal 50—100 forintot csúsztat a látogatók zsebébe. További problémát jelent, hogy a művelődési intézmények a központi támogatások csökkenéséből keletkező hiányt növekvő összegű belépőjegyek, szolgáltatások stb. formájában egyre inkább a lakosságra hárítják. Ily módon az emberek kétszer fizetik meg ugyanazt a műsort, programot. A művelődési intézményeket fenntartó tanácsok lehetőségei is korlátozottak. Az elmúlt négy évtizedben a helyi tanácsok sohasem voltak olyan helyzetben, hogy számottevő befolyásuk lett volna bevételeik alakulására, szabad kezet kaphattak volna kiadásaikkal kapcsolatos döntésekben. Anyagi helyzetük mindig erősebben függött a központi és megyei újraelosztási döntésektől, mint saját gazdálkodási erőfeszítéseik eredményétől. A helyi kultúrafinanszírozás jelenlegi rendszerében a bevett, mindenütt egyformán jelentkező feladatok ellátásához (az óvodák, iskolák, művelődési házak, könyvtárak működtetéséhez) a központi támogatásokkal összhangban még csak- csak sikerül előteremteni a szükséges összegek minimumát, de ellenállásba ütközik minden, ami nem szokványos, nem rutinszerű. Márpedig a kultúra éppen ezektől az egyszeri, a helybeli körülményekből fakadó kezdeményezésektől válhat valóban helyivé. Igen fontos lenne, hogy a települések gazdálkodása megszabaduljon a jelenlegi kötöttségektől, a forrásképződés automa- tikusabbá, a rendelkezésére álló összegek felhasználása szabadabbá váljon, de ezeket a feltételeket is a helyi társadalom ellenőrzése alatt álló, annak érdekeit szolgáló vezetés tudná igazán kihasználrii, a helyi kultúra javára fordítani. A GAZDÁLKODÓ szervezetek mecénási szerepe szerte a világon igen jelentős, arányaiban messze meghaladja a magyarországi gyakorlatot. Pedig ha valahol, akkor nálunk ugyancsak szükség lenne a vállalati mecenatúrára, mert a költségvetésből származó támogatás nem bővíthető, sőt a gyakorlat éppen azt bizonyítja, hogy a takaré- koskodási kampányok először a kulturális kiadásokat érintik. A helyi kultúra tehát a lehetségesnél jóval kevésbé profitál ezekből a vállalati pénzekből, sőt az a paradox-helyzet állt elő, hogy még azok a vállalatok sem támogathatják legálisan az adott települést, amelyek szeretnék. A helyi gazdálkodó szervezetek’ adóinak csak égy töredéke jut*a helyi tanácsnak, az úgynevezett koordinációs (a vállalattól a helyi tanácsnak juttatott) pénzek is központilag szabályozottak. Ennek ellenére közintézmények, iskolák, művelődési házak, a különböző állami, társadalmi, politikai szervezetek kilincselnek a'gazdálkodó szervezeteknél, pénzt, anyagot, társadalmi munkát kérve. A kérések teljesítésének azonban határt szab a vállalatok gazdálkodási feltételeinek keményedése, s a felek közötti egyenlőtlen, egészségtelep viszony. Tapasztalataink szerint a település és a vállalatok között nem alakult, alakulhatott ki pozitív lokális érdekközösség: a vállalati szerepvállalás a helyi kultúra finanszírozásában többnyire nem önkéntes mecenatúra, hanem rájuk hárított, kikényszerített politikai kötelesség. Ha mindezek után feltesszük a kérdést, megvannak-e az anyagi, finanszírozási feltételei egy város életében oly fontos helyi kultúra létrejöttének, akkor azt kell mondanunk, hogy nincsenek meg ahogy ez Kuti Évával és Marschall Miklóssal közösen készített felmérésünkből, tanulmányunkból kitűnik. NEM ELSŐSORBAN azért, mert kevés a pénz (bár több sem ártana), hanem inkább azért, mert a demokratikus és hatékony városi érdekközösség kialakulását erősen gátolják a jelenlegi intézményi, gazdálkodási és finanszírozási feltételek. Sem a tanács, sem a gazdálkodó szervezetek nincsenek abban a helyzetben, hogy a kultúra valódi mecénásai legyenek. A gazdálkodó szervezetek igazából nem érdekeltek a helyi kapcsolatok ápolásában? a tanácsi apparátus erejét pedig felemészti a meglevő intézményrendszer működtetésének gondja. Másfelől kialakulatlanok még a helyi társadalom- valódi fórumai, hiányzik még az a nyilvánosság, amely láthatóvá, és így politikai erővé tenné az egyes városi, társadalmi érdekcsoportokat, és ezek versengéséből mindenkor kialakuló városi közakaratot. Nyilas György
