Petőfi Népe, 1988. május (43. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-22 / 121. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1988. május 22. RICHARD WAGNER SZÜLETÉSÉNEK 175. ÉVFORDULÓJÁN A zene drámaírója „Nemcsak hazánkban, de alig van talán a világon művelt olvasó, ki előtt ma már Wagner neve, mint a drámai zene reformátoráé ismeretlen volna.” A Zenészeti Lapokban jelentek meg e sorok Wagner 1863. július 23-ai és 28-ai, maga vezényelte pesti szerzői estjei után. Pedig a zeneszerző magyarországi látogatását megelőző években, évtizedekben a pest-budai közönség legfeljebb ha egy-egy nyitányt, zenedrámai részletet hallhatott a múlt század zenéjét oly forradalmian átalakító lángelmétől. Első teljes műve, a Lohengrin 1866-ban került színre a Nemzeti Színházban. Wagner művészete felkavarta a hazai zenei közvéleményt. Jelzi ezt az is, hogy 1863 tavaszán Kolozsvárott Tannhau- ser-paródiát mutattak be. Alcíme: „a jövő bohózata a múltak zenéjével és a jelen csoportosításával.” Zenéjét a teljesen elfeledett Carl Bruder írta. Richard Wagner 1813. május 22-én Lipcsében született. Gyermek- és ifjúkora, pályakezdése csupa nyomasztó gond és nehézség. Színházi karmesterként vándorolt — olykor éppen menekült — városról városra, míg 1843-ban a Drezdai Operaház karnagyává nevezték ki. Részt vett 1848—49 forradalmaiban, a drezdai felkelésben vállalt tevékeny szerepe következtében emigrálni kényszerült. 1862-ben térhetett vissza német földre. Liszt Ferenc segítette menekülésében, emigrációjában, s mutatta be Weimarban, 1850-ben a Lohengrint. Liszt zenéje, megany- nyi újitása jelentős hatással volt Wagnerre. Valóban forradalmi újítása volt, hogy az operát összmüvészetként fogta fel. Szövegkönyveit maga írta, első bemutatóit maga is vezényelte, színházi elképzelései beteljesülését ünnepi játékainak 1876- ban felépült bayreuthi „házától” várta, ahol teljes egységben hatott műveinek zenei és színházi megvalósítása. 112 éves múltjával a Bayreuthi Ünnepi Játékok a legnagyobb múltú, leggazdagabb hagyományú zenei fesztivál a világon. Már alkotásainak műfaji meghatározásával is jelezte, mást akar létrehozni, mint amit a konvencionális opera nyújt. Wagner zenedrámákat írt, zenére és drámára egyforma hangsúlyt tett. A színpadon teljesen új zenei jelzőrendszert talált fel, alighanem Liszt hangszeres zenéjéből is merítve ösztönzést: szereplőinek és drámai szituciók- nak a jellemzésére vezető más néven vezér- — motívumokkal dolgozott. Négy estét betöltő monumentális ciklusa, A nibelung gyűrűje teljes zenéjét átszövik ezek a jellegzetes, személyhez, helyzethez kötött, mégis olyannyira képlékeny és rugalmas, jellemzésre roppantul alkalmas dallamok. A körtői szó és a zene magasrendű egységét teremtette meg. Olyan emelkedett deklamációt, melyet korábban nem ismert a német operaszínpad. Akárcsak Liszt, Wagner zeneírói életműve is roppant jelentékeny. Cikkeiben, tanulmányaiban elszánt harcot vívott az új zenéért a konzervativizmus ellen. Roppant fontosak a Művészet és Forradalom, A jövő műalkotása, A jövő zenéje című tanulmányai. A vezénylésről szóló könyve hosszú évtizedekig bibliája volt a karmestereknek. Akire emlékezünk, elsősorban mégis a korszakteremtő zeneszerző, aki a Trisztán és Izoldában a mindent legyőző szerelem varázslatát komponálta meg, A nürnbergi mesterdalnokok polgárokkal benépesített színpadán a népről vall, egyszersmind nép és művésze kapcsolatáról. Nem csak kortársaira volt roppant hatással — amit jeleztek a még életében Európa-szerte, így Magyarországon is megalakult Wagner-társaságok —, utókorára is kisugárzott az életműve. Richard Wagner hetvenévesen, 1883. február 13-án, Velencében halt meg — Liszt megdöbbentő erejű zongoradarabbal siratta el —, szelleme, zenéje azonban élő maradt továbbra is. Sem Richard Strauss, sem Mahler nem képzelhető el Wagner nélkül (mindketten jeles karmesterei is voltak műveinek, akárcsak a magyar Richter János). De századunk zenéjének klasszikusa, Arnold Schoenberg is a Trisztán és Izolda sűrű harmóniáiból indult ki korai kompozícióiban, s az ő későbbi művészi fejlődésébe is belehallik Wagner megannyi nyelvújító vívmánya. Budapestre kerülvén a fiatal Bartók Béla szorgalmasan látogatja az Operaház Wagner-előadásait. A századelőn elzarándokol Bay- reuthba, az ünnepi játékokra, s követi ezen az úton csakhamar Kodály Zoltán is. Wagner zenéjének mindmáig vannak hívei és ellenzői egyaránt. Miként korát is megosztotta, szenvedélyes indulatokat váltva ki alkotásaival, azonképpen reagál művészetére megosztottan az utókor is*1 Szereltjük! vagy sem, teánk-hagyott. ;,£letniűivétal;. a. .zsenialitás rangja nem tagadható meg semmiképp! Breuer János A ll-e még az ősz Peterdi háza, él-e még a hősi harc fia? — kérdezi Vörösmarty Szép Ilonkáról írott versében, amely költeményből az is kiderül, hogy apa és leánya valahova a Vértes vadonába húzódott visz- sza, miután megjárták Mátyás király fényes budai várát. Abba a rengetegbe tehát, ahova Tatabányáról dél felé, Székesfehérvárról északnak visz az út, s ahol bizony még ma is jól el lehet bujdo- kolni, lévén a Dunántúlnak ez a tája csupa völgyes-bérces hegy és rengetegerdő. A Bakony és Gerecse közé ékelődött röghegység amúgy nem magas — 400—450 méter fölé sehol sem emelkedik —, ásványi kincsekben azonban igen gazdag. A tölgyesek és a bükkösök alatt sokfelé találtak ott barnaszéntelepeket, valamint bauxitot; ez utóbbinak a legfontosabb és legismertebb lelőhelye: Gánt. Ezzel a településsel „átellenben” bújik meg az az egészen kicsi falu, Vérteskozma, ahol még az utak is véget érnek, s amely mostanában ébredezik több évszázados csipkerózsika-álmából — hála éppen az ottani nagy csendnek és elzártságnak. Gántról indulva éppen csak keresztezni kell az Oroszlányt Csák- várral összekötő utat, s néhány kilométernyi autózás után máris megérkezünk abba a völgybe, ahol Vérteskozma egyetlen utcája nyílik. Mindössze egy házsor vonul végig a völgyecskében, és az is úgy, hogy itt is, ott is egy-egy üres telek Jelzi: már régen elszármaztak onnan a lakók. Ki a közeli bányák valamelyikében, ki az erdészet feldolgozótelepein, ki még távolabb talált munkát magának — úgyHAZAI TÁJAKON Vérteskozma hogy mára csupán tíz család maradt az 1973-ban megszámlált negyvenháromból. A másfélszáz lakos pedig alig harmincegyné- hány főre apadt. Vérteskozma azonban mégsem kelti halott falu képét, mert az utóbbi néhány esztendőben mind több régi és elhagyott ház talál ott új gazdára. Elsősorban fővárosi érdeklődők jelentkeznek egy-egy ilyen azonos mintára épült, előtor- nácos házért, s aztán az eredeti és igen szép népies formákat megőrizve a lakóépületeket sorra fel- újitják, és a szigorú téli hónapoktól eltekintve rendszeresen lakják is. S nem csupán az elhagyott, majd áruba bocsátott hajlékok élednek újjá, de új házak is emelkednek, mégpedig a hagyománytisztelő tervezés remek példáiként. A legkorszerűbb anyagokból, de az ősi íveket, az eredeti arányokat megtartva kerül tető alá itt is, ott is egy-egy új otthon. Vérteskozmán járva-kelve túlontúl sokat nem lehet megtudni a mostanában örvendetesen éledő település történetéről. Az őslakosok jószerivel csak annyit tudnak, hogy egykor a Vértesben is birtokos Esterházy család felügyelte, s • Verteskozma egyetlen utcája, s benne a kicsi bolt a kis falu közepén (MTI— Press) a kozmaiak jobbára ennek a famíliának az alkalmazásában álltak. Azt már némi könyvtárjárás eredményeként lehet csak kideríteni, hogy a szóban forgó völgy valamikor az 1700-as évek elején-közepén települt be, s hogy akkori lakói az erdészkedés mellett még a főúri vadászatok kiszolgálásával is foglalkoztak. Ezekért a szolgálataikért tisztesen megfizették őket, mert rendre nagy házakat építettek, s ezek a méretek hagyományozód- tak át aztán a jelen napokra is. Mint említettük, a legtöbb ház- tulajdonos csak alkalmi vendég, egy kicsi boltja mégis van Vérteskozmának, és autóbuszjárat is ösz- szeköti Gánttal, amely egyúttal a közigazgatási központja ennek a mindössze 24 hektáros falucskának. Utolsó postaként ugyancsak Gánt van feltüntetve a helység neve mellett, ha tehát valaki valami módon kapcsolatba akar lépni ezzel a völggyel, oda kell fordulnia. A legjobb azonban egyszerűen felkerekedni, és addig hajtani befelé a Vértesbe, amíg az útnak vége nem szakad. Ott lapul meg ez a valóbán eszményien csöndes és nyugodt rejtekhely. A. L. Dráma a szavannában Egy író és egy kritikus eltévedt a szavannában, annak ellenére, hogy elvben jó irányban haladtak. Szürkületkor az író a kritikus tanácsára tüzet gyújtott, hogy könnyebben rájuk akadjon a keresésükre indult helikopter. Helikopter helyett egy oroszlán és három hiéna figyelt föl rájuk, és miközben feléjük tartottak, szájukat nyaldosva latolgatták a fölöttébb érdekesnek látszó találkozás kimenetelét. A két irodalmárnak a földbe gyökerezett a lába, amikor megpillantották az állatok királyát. Az oroszlán, aki szemmel láthatólag meg volt elégedve a hatással, elbődült: — Maguk kicsodák? A kritikus azonnal visszanyerte a lélekjelenlétét, rámutatott bajbajutott társára, és így szólt: — Az egyik legnagyobb és legjelentősebb bolgár író áll ön előtt, felség. Évekig táncolt ide-oda a költészet és a cirkusz, a próza és a vásári kikiáltás között, hogy aztán végre ön elé állhasson. Egy lett és oszthatatlan. Jellemzője az ízes mondatok, az életszerűség, a vérbőség és az érzékenység, ami olvasók ezreit vonzza . . . Azt mondja nálunk a nép az ilyen írókról, hogy „héjastul kell kipróbálni". Az oroszlán elégedetten bólintott, és odafordult az egyik hiénához: — Mit szólsz hozzá? A hiéna finlorgva megvonta a vállát: — Az a véleményem, hogy nem szabad akadályokat gördíteni a kritikusok elé a folyamat alakulásában és magyarázatának igazolásában, ellenkezőleg: kezeljük hús-vér emberként. E szavak után az állatok felfalták mind a két szerencsétlent. Reggel így szólt a teli gyomrú oroszlán: — Ritka élvezetet szerzett nekem ez az író. Az ember egykettőre a végére jut, anélkül, hogy észrevenné. Ezzel szemben a kritikus igencsak száraz és nehezen emészthető falatnak bizonyult. —- Ne feledkezzünk meg azonban arról — tette hozzá az egyik hiéna —, hogy ízbeli különbségek ellenére mindkettőjüknek ugyanaz az életsors jutott osztályrészül. Ilyesmi pedig, sajnos, ritkán fordul elő. E rövid párbeszéd után a vadállatok eltűntek a bokrok között. Jordan Popov Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán ÚJ KIÁLLÍTÁS A KECSKEMÉTI GALÉRIÁBAN Iparművészeti remekek 1900-ból A Kecskeméti Galéria legújabb, iparművészeti remekeket felsorakoztató kiállításán alighanem mindenki könnyen rátalál azokra a tárgyakra, melyek révén a mostani bemutató emlékezetes marad számára. A franciás jelző ezúttal helyénvalóbb, mint bármikor, a tárgyak java része ugyanis francia, századfordulón élt s alkotott mesterek munkája. Az elragadó szépségű asztali lámpák, evőeszközök, vázák és még sokféle rendeltetésű tárgy az egykori Párizsi Világkiállításról származik, s jelenleg az Iparművészeti Múzeum tulajdonában van. Radisics Jenő, az intézmény egykori igazgatója vásárolta valamennyit, hogy megvalósítsa dédelgetett tervét, s a kortárs iparművészet otthonává tegye a múzeumot. „Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter 40 ezer koronát ad a múzeumnak tárgyak vásárlására, s ezt Radisics fogékony hozzáértéssel meg is teszi. Az 1900-as Párizsi Világkiállításon főleg fémműves tárgyakat és bútorokat vásárol (előzőleg 1898-ban a Modern Művészet című kiállításon ugyanis jelentős textil, üveg- és porcelán tárgyat vett), a legnívósabb remekek kivétel nélkül francia mesterek művei. Radisics felismerte az Art Nouveau jelentőségét, a monarchián belül a szecessziós ízlést ezzel francia irányba terelte.” A kifinomult ízléssel és hatalmas műgonddal készített, részletgazdag vagy éppen nagyvonalúan kecses daraboknak korántsem mindegyike kelti műtárgy benyomását, akad közöttük, melyen még nem érzékelhető elidegenítőén a személyességet száműző idő. Ilyen a többségükben fémből készült tárgyak között például a nagy felületű, szín- és formavilágával a XX. századvég nagyvonalú eleganciájától sem idegen falburkoló csempe. Más szempontból ragadja meg a figyelmet a visszafogottan cizellált, kisméretű remekek: fésűk, nyakékek, gyertyatartók, csengettyűk vitrinekben látható finom világa. Ugyanitt kaptak helyet az igényesen megmunkált, dekoratív motí• Az Éjszaka nevű asztali lámpa, alkotója A. Cler- get (balra). • Ch. Plumet, T. Selmershein, R. Laeche (Párizs) tárgyai (lent) (Straszer András felvételei) denre képesek. A különös gonddal, érzékeny kézi munkával összeszerkesztett levél- és szívformájú tárgyak egy részét ma sem érezzük életidegennek, ám óhatatlanul előhívják a kérdést: mai utódaik - akárcsak néhány évtizeden belül is — milyen mértékben lesznek képesek erre? Károlyi Júlia • R. Caligne: Fésű (csont, jobbra). vumokkal borított tálcák, mappák és könyvborítók. Az egyedi plasztika igényű toll- és tintatartók, bronz lámpatestek, arányaikkal és felületkezelésükkel hivalkodó vázák nem rejtik véka alá, hogy mestereik kézügyességük, stílusérzékük és technikai lehetőségeik magaslatán szinte min• J. Brateau (Párizs): Ontányér.
