Petőfi Népe, 1988. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-16 / 64. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1988. március 16. NICCODEMI DARABJA A KAMARASZÍNHÁZBAN Tacskó Dario Niccodemi Tacskó című da­rabját, amelynek a napokban volt a premierje a kecskeméti Katona József Színház kamaraszínpadán, felüdülés volt végignézni! Mondhatjuk erre a darabra, hogy felületes, szentimentális, Shaw Pygma- Iionjának utánzata, cukrozott mese és így tovább. Mondhatjuk, csakhogy ez esetben is nagyon sokat meghatároz két dolog: az itt és a most. Mert itt és most valóban jó, hogy bemutatták, hi­szen ha napjaink bizonytalanságaitól, zavarodottságaitól, kétségeitől nem is képes megszabadítani a nézőt, legalább egy előadás erejéig kiragadja zűrös mindennapjaiból, feledtetve mindent. S már önmagá­ban ez sem akár­milyen teljesít­mény manapság, egy színházi tár­sulatot tekintve. Megfésülve, jo néhány sallangjá­tól (ez a párbeszé­dekre értendő) megszabadítva, törvényszerűen feszesebbé, gör­dülékenyebbé vá­lik ez a darab. A jelek szerint ez­zel tökéletesen tisztában volt a rendező, Hegyi Árpád Jutocsa, amikor a Tacskót színpadra álmod­ta, igyekezvén a századelőn íródott ér­zelgős komédiát a századvég emberé­hez, annak felfogásához, életérzéseihez igazítani. A kecskeméti előadáson Tacskó nem mezítlábas, nem olyannyi­ra toprongyos, ahogy azt 1915-ben Niccodemi elképzelte. így az átváltozá­sa is finomabb, egyszerűbb, hihetőbb. Erre pedig a motiváció csupán az érze­lem — nem úgy, mint Shaw Pygmali- onjának Elisája esetében, akit a ke­mény, céltudatos nevelőmunka vará­zsol „aszfaltvirágból” csodálni való „rózsaszállá”. A különböző társadalmi osztályhoz, réteghez tartozó emberek ábrázolása, az egymáshoz való viszonyuk, maga­tartásuk, ahogy bizonyos helyzetekben bizonyos dolgokra reagálnak — ez Niccodemi receptje, s persze nyakon- öntve az egész cukros tejszínhabbal. Ami vitathatatlan: mestere volt az 1934-ben elhunyt drámaíró a váratlan színpadi fordulatoknak, amelyekre — egyebük mellett — helyzetkomikumait építette. S az ezekből eredő poénok rendre „bejönnek” a kecskeméti elő­adáson, lévén előkészítésük megfon­tolt, időzítésük pontos. Mindez ugyan­csak a rendezést és a színészek össztel­jesítményét dicséri. Tacskó szemtelen, ravasz, önérzetes. A nagyvárosi utcák gyermeke, aki bár olvasni sem tud, gyorsan átlátja a kü­lönböző helyzeteket és a különböző emberek viselkedése mögötti indítéko­kat. De amikor Szerelmes lesz a fiatal mérnökbe. Marióba (Holtai Kálmán), körülötte is és benne is sok minden megváltozik, amit így fogalmaz meg az immár nővé nemesült Tacskó: „Azelőtt, amikor még nem ismertem senkit, azt hittem, mindenkit ismerek: most, hogy magát ismerem, úgy érzem, senki mást nem ismerek. Azelőtt az volt az örö­möm, ha egyedül voltam, és ha azt mondták volna nekem, hogy Róma el­megy Líbiába, rá se hederítettem vol­na ... Most csak maga megy el egyma­ga, és én úgy érzem, hogy egész Róma elmegy innen..." Tacskó nem akar olyan lenni, mint a sikeres mérnök, Gulio (Vitéz László) felesége, Emília (Réti Erika). Mario szeretőjéhez, a raplis, tehetségtelen és számító énekes­nőhöz, Francához (Sándor Erzsi) pe­dig végképp nem szeretne hasonlítani. Egyszerűen azért, mert őszinteséghez, a szókimondás szabadságához szokott. S ez természetszerűen ellentétet, gyűlö­letet gerjeszt közte és nőtársai között. A KECSKEMÉTI TAVASZI NAPOK rendezvénysorozatának keretében március 17-étől—március 27-éig KALOCSA VÁROS ÉS KÖRNYÉKÉNEK TERMELŐ VÁLLALATAI mutatkoznak be í ► •_ Ambrus Asma és Hol- lai Kálmán. • Sándor Er­zsi és Hollai Kálmán. • Réti Erika, Csiszár Nán­dor, Ambrus Asma, Vitéz László. a hiányérzetkeltés előidézője. Például a Mario-féle olasz értelmiségi, sanyarú körülményei ellenére lehet életvidám, bohókás, tele bizakodással, hogy tehet­ségére előbb-utóbb felfigyelnek. De Hollai olykor ezt eltúlozza. (Túljátszá- sai még inkább szembetűnőek lenné­nek, ha nem az olasz temperamentum­hoz, hanem ne adj’ isten napjaink ma­gyar értelmiségéhez viszonyítanánk alakítását.) Sándor Erzsi — aki ebben az évad­ban Shaw Pygmalionjának Pearce-né szerepében például nagyszerűen ját­szott — Francaként inkább a rutinra hagyatkozik. Csak ritkán érezni, hogy igazán együtt él — számára valószínű­leg idegennek ható — szerepével. Hol­lai és Sándor Erzsi mentségére legyen mondva, hogy egy igazán testreszabott szerepben sokkal könnyebb jót produ­kálni, mint amikor túl „bőnek" vagy „szűknek" érzi a színész, amit ráosztot­tak, százszor átrágva, átgondolva kell tehát belebújnia az adott figura bőrébe. S azt is leszögezhetjük, hogy az említett kifogások nem hatnak olyan erősen va­lójában, hogy az összjátékot megzavar­hatnák. Aminek minősítésére ez a szó illik legjobban: jó! Olyannyira, hogy egyszerűen elfeledjük: egy színház né­zőterén ülünk, mert figyelmünket gyor­san magával ragadja és magánál is tart­ja ez a játék. Közben elbájol, nevetésre gerjeszt, s feledtet a nézővel minden mást. Ráadásul felénk nyújt egy ma­roknyi reménységet — vagy nevezzük inkább illúziónak? —, hiszen Niccode­mi darabja mint a világirodalom meg­annyi más alkotása azt sugallja, hogy lyúkas zokni és kopott nadrág ide, kar­rier és fényes pompa oda, a boldogsá­gunknak esélyt azért más dolog is ad­hat. Koloh Elek Ha létezik testreszabott szerep, ak­kor a Tacskót alakító Ambrus Asmáé az. Úgy játszik, hogy elfeledjük, hogy játszik. Mert valóban meggyőzően tud szemtelen és kedves, makacs és romlat­lanul bájos lenni, s mindezt hihetetlen egyszerűséggel, gyermeki naivitással, felhangok nélkül produkálja, semmi kétséget nem ébresztve, hogy az egész így természetes.- Szemmel láthatóan nem idegen, éppen ezért különösebb erőfeszítést sem okoz Réti Erikának és Vitéz Lászlónak a kapott szerep: né­hány szövegtévesztés, elbizonytalano­dás ellenére, ugyancsak meggyőzően alakítanak. Hollai Kálmán és Sándor Erzsi játé­ka most több kétséget ébreszt, mint a korábbi darabokban mutatott produk­ciójuk. Engedtessék meg, hogy hason­latért a lírához meneküljek. Szóval: egy igazán nagyszerű versben nincs egyet­len szó sem, amelyik nem oda illik, vagy másik szóval is nyugodtan helyet­tesíthető. Pedig ha belegondolunk, majdnem minden szavunknak van má­sik megfelelője, szinonimája. Nos, Hol­lai és Sándor alakítását figyelve olykor az az érzésem támadt, hogy — a szö­veghez kapcsolt hangszíneket, mimi­kát, gesztusokat illetően — hasztalanul keresik az éppen odaillőt: csak hason­lót találnak. S ez vagy a túljátszás, vagy a KECSKEMÉTI CENTRUM ÁRUHÁZBAN közöttük — a Kalocsai Háziipari Szövetkezet — világhírű kézimunkáival — a Kalocsai Porcelánfestő Üzem — festett porcelánjaival — a KAGE— kalocsai paprikával, tejtermékeivel, tésztáival, savanyúsá­gaival — a RUBIN — tetszetős és divatos ruhakollekcióival — az Asztalosipari Szövetkezet — kisbútoraival — a KALOPLASZTIK — műanyag termékeivel Március 17-én 12 órától ünnepélyes megnyitó az áruházban, kóstoló az élelmiszerosztályon — a KAGE tejtermékeiből és a Kalocsai Sütőipari Vállalat ízletes készítményeiből A megnyitó napján az I. emeleten KALOCSAI PINGÁLÓASSZONY tojásokat fest, melyek megvásárolhatók. Március 17-én nyílik a GYŐRI GARDÉNIA CSIPKEFÜGGÖNYGYÁRRAL közös MINTABOLT, függönyök, térítők gazdag választékával. Március 17-étől —27-éig a SZOMBATHELYI SABARIA CIPŐGYÁR árusítással egybekötött bemutatóját tekinthetik meg a cipőosztályon. 3&S VÁRJUK VÁSÁRLÓINKAT HONISMERET — HELYTÖRTÉNET 150 éve volt Szabadszálláson a dunai árvíz „Jön az árvíz! jön az árvíz!” — Petőfi Sándor írta ezeket a szavakat A Tisza című versében, de így kiálthatott fel apja is Szabadszálláson, 1838. március 18-án. Nagy Sámuel prédikátor — Szabad- szállás akkori református lelkésze — szívbemarkoló szavakkal írta le a tör­ténteket az utókor számára. Króniká­ját így kezdte: „Martius 18-kan 7 órakor Egyházunk Tornyában is vészt jelentő harangok kondultak meg és a rémült nép kiszaladva a rohanva jövő, jéggel ele­gyes, s hihetetlen mértékbe növekvő ár­vízzel tölt utzákat látta, a szűnni nem akaró rettenetes harsogást hallotta, és látta miképpen borítódnak el külömböző nagy részei a Városnak, mint dűlnek halomra az épületek, miképpen temette- tik alájok a sok fáradság s izzadás gyü- möltse a drága keresmény." Koromsö­tét éjszaka következett, havas esővel. Lámpásokkal futkosva keresték az utat a menekülésre. Még borzasztóbbá tették a sötét éjszakát a jajveszékelések, a roskadozó épületek ropogásai és a szabadításért esdeklők kiáltozásai. Az így átvirrasztott éjszakát követő reggelen a templomból, a Városházá­tól, s más magasabb helyekről — aho­vá a veszedelem elől futott — a nép előjött és elindult keresni övéit és meg­tekinteni a károkat. Sokan alig ismer­tek összedőlt házuk tetejére. Voltak, akik a hosszú éjszakát a házuk tetején töltötték, s ott találták meg „könnytől s árvíztől egyaránt ázott ruhákban di­dergő” kedveseiket. „Kis Kun Szabad- szállás N. N. Város Bírája és Tanátsa” a lakosság épület-, házi és gazdasági eszközök, jószágok, takarmány- és ga­bonakárait név szerint nyilvántartásba vette. A nyilvántartás külső lapján ez olvasható: „FELJEGYZÉSE Azon ká­roknak, mellyek az 1838 k Évi Böjt Más Hava 17 d,k Napján történt rendkívüli Duna Áradás Szabad Kis Kun Szabad- szállás Városának okozott.” A tanácsi nyilvántartás 637 személy károsodását tartalmazza. A lista végén található összesítés adatai szerint a lakosság a következő károkat szenvedte: 319 ház ledőlt 75 ház megromlott 122 kamra 280 istálló 26 ló 32 ökör 32 tehén 14 borjú 340 juh 70 sertés 520 szekér széna 605 szekér szalma 1765 pozsonyi mérő búza 1935 pozsonyi mérő árpa 1306 pozsonyi mérő zab 50 pozsonyi mérő köles. A vetésekben, szőlőkben, töltésekben és a hidakban esett kár külön van fel­tüntetve. Ez alapján a következő terü­letek álltak víz alatt Szabadszálláson: 1510 hold őszi vetés 1510 hold tavaszinak hagyott föld 4088 hold kaszáló 3000 hold legelő 96 hold kapás szőlő Az árvíz miatt hárman vesztették életüket: Szabó Lídia 18 éves, aki vízbe fulladt és Peleskei István, feleségével együtt, akiket egy összedőlt ház romjai alatt találtak meg. A károsultakat és károkat tartalmazó nyilvántartásban az 506. sorszám alatt szerepel Petőfi szüleinek a kára. Petrovics István háza ledőlt, 1 kamra és 2 istállóval együtt. Petőfi A jó öreg korcsmáros című ver­sében így emlékezik a tragédiáról: „Házát a Dunának habjai vitték el". (Mi, szabadszállásiak ezért nem tudjuk megmutatni Petőfi szájhagyomány sze­rinti szülőházát.) Petrovics Istvánnak a ház és egyéb épületekben, valamint a házi eszközökben esett kára a legna­gyobbak közé tartozott. A nyilvántar­tásban szereplő 637 károsult közül — a károk nagysága szerint — Petőfi szü­lei kára a nyolcadik. A Duna melléki árvízkárosultak se­gélyezésére országos gyűjtést rendez­tek. Az összegyűlt összeget a nádori hivatal osztotta szét az árvízkárt szen­vedett helységek között. Ebből az ösz- szegből a Kis Kun Kerületnek „... a megbecsült kár mennyisége arányul vé­tetve, — 12 700 ftok esnek pehgő pénz­ben ..." Szabályozták többféle szem­pontból a segély szétosztását és úgy határoztak, hogy „Szabadszállás kap­jon 7(18, Kun Sz. Miklós 5118, Fülöp- szállás 4/18 és végre Laczháza 2/18 ré­szeket." Ebből is láthatjuk, hogy a Fel­ső-Kiskunságban Szabadszállásnak volt a legnagyobb kára. A központi segélyezésen kívül voltak, akik közvet­len siettek Szabadszállás népének segít­ségére és élelmiszer-adományaikkal igyekeztek az elesettek és szerencsétle­nül járt károsultak nyomorán enyhíte­ni. Szabadszállás lakosságának nem­csak a súlyos történelmi idők terhét kellett elviselnie, hanem a természeti csapásokat is. Ezekről az eseményekről az egykori hivatalos tanácsi, egyházi feljegyzésekből, jegyzőkönyvekből és jelentésekből kapunk pontos és hiteles Tóth Sándor Szabadszállás KÉPERNYŐ Oststúdió A Glasznoszty nagyító alatt alcím­mel ismertette a vasárnap délelőtt köz­vetített külpolitikai vitamüsorról előze­tesen szükséges tudnivalókat a Rádió- és Televizióújság. A Magyar és az Oszt­rák Televízió közös vállalkozása az előző napokban a tájékoztatásról Bu­dapesten rendezett nemzetközi tanács­kozásra rímelt, mintegy igazolta annak főbb tanulságait. A mindvégig udvarias, ám szóki­mondó eszmecserén szokatlan nyílt­sággal vitázott a meghívott szovjet, magyar, nyugatnémet, osztrák, svájci újságíró. Mindenki következetesen, több-kevesebb leleménnyel képviselte saját lapját, politikai érdekeit. A nyugati újságírók nem titkolták fenntartásaikat a nyíltság szovjet ered­ményeivel, lehetőségeivel szemben. Az általuk vélt igazság kimondására akar­ták rászorítani a moszkvai publicistát, a budapesti főszerkesztőt. Hivatásukat teljesítve olykor kellemetlenkedtek is. Egy ilyen kerekasztal-beszélgetésnél mi sem tanúsítja meggyőzőbben, hogy nálunk a nyíltság több ügyes jelszónál. Feltehetően az Oststúdió műsorvezető­je is bejelentette: azonos időben sugá­rozzák a műsort Budapesten és Bécs- ben. Az osztrák nézőket is meglephette, hogy a szocialista újságírók milyen reá­lisan láttatják az átalakítás nehézségeit, milyen őszintén szólnak és szólhatnak a reformok nehézségeiről. Érzékelhet­ték: elmúltak azok az idők, amikor a szándékot összetévesztették a valóság­gal, a tervet a megvalósulással. Mintha idehaza a közvetlenebbül ható érdekek miatt nehezebben kapna zöld utat a glasznoszty, erről is hallhat­tunk a délutáni Szembenéző fórumon, amelyen szintén nyíltan szóltak a nyil­vánosság érvényesítésének gondjairól. A Közelkép sorozatban vasárnap es­te látott portrémüsor jó példa volt arra, miként hozható emberi közelségbe egy vezető politikus. Hámori Csaba rokon­szenves őszinteséggel szólt tudós édes­apjáról, mérnök rokonáról. Noha nyíl­— Szembenéző vánvalóan a KISZ első titkárának a bemutatása — és nem népszerűsítése — volt a műsor célja, bizonyos: a jövő­ben több'százezren jobban odafigyel­nek arra, amit a nálunk még fiatalnak számító politikus mond, amit képvisel. Mert egyéniség, mert „jól láfja a dolgo­kat”. Vitray Tamás jó érzékkel hagyta be­szélni, közbeszólásai inkább aláhúztak, kiemeltek elgondolkodtató megállapí­tásokat. Ha nem tudnám, hogy mások­kal is „tetszikezik” a riporter, most ki­fogásolhatnám a tiszteletadásnak nap­jainkban ritka — így ebben a helyzet­ben, a politikus és a tévés között külö­nösen félreérthető — formáját, mert ilyen interjú csak a teljes egyenlőség, ha úgy tetszik: egyenrangúság esetén lehet sikeres. Televíziózásunk sokoldalú egyénisége teljes jogú partnerként segí­tette egy retusálatlan (vagy kevéssé ala­kítgatott) közelkép formálódását va­sárnap este is. H. N. T?gy palatábla és egy ábécéskönyv J—t volt az iskolai felszerelésem egész lényeges tartozéka áz elemi iskola első osztályában. Mikor is, te jóisten? Jövőre már éppen hatvana­dik éve lesz. De miért is jutott eszembe éppen most, ennyi idő eltel­tével ez a réges-régi emlék? Mert olyan sokszor hallom, olvasom mos­tanában, hogy milyen nehezen tanul­nak meg irni-olvasni a mai gyerme­kek. Közülük nem kevesen még a szakmunkásképzőbe jutva is csak döcögve olvasnak, számolnak. Lehet, biztosan így van, ha olyan sokan állítják. Bár közvetlen tapasz­talataim egészen mások. Ugyanis amikor az unokafiunk első osztályba került, már karácsonyra — nagy megdöbbenésünkre — egészen tűr­hetően olvasott, és számolt is százig. Igaz, egyszer az öv helyett azt olvas­ta: szíj. Kiderült, hogy nem a betűket és szótagokat rakja egymás mellé, hanem kínai módra a leírt jelekből szóképeket olvas. Vagyis ha ránéz egy bizonyos betűcsoportra, azonnal rávágja az értelmét. Feltéve, ha már beidegződött neki. De így volt a szá­molásnál is. Ha azt kérdeztük tőle, hogy mennyi ötször hét, azt mondta: harmincnál is több. És igaza is volt. A több, a kevesebb értelmét vagy a halmaz fogalmát előbb tudta, mint az egyszeregyet. Amit azért végül szintén megtanult. Mert a szülők be- lésulykolták, csak úgy mellékesen, Palatábla kicsit betömködve az iskolai oktatás hézagait. Ez történt az olvasással is. Rászorították, hogy megfejtse a sza­vakat betűnként is, aztán pedig szó­tagolva. így hát nem csoda, hogy másodikos korára már mesekönyvet olvasott és a szorzást is csak ritkán tévesztette el. Vagyis az iskola és a családi háttér jól kiegészítette egy­mást. Csakhogy ez nyilván kevés he­lyen lehet így, erre utalnak az emlí­tett panaszok. Arról fogalmam sincs, hogy mi­lyen „metodika" szerint tanított bennünket írni, olvasni az a régi is­kola. (Ne higgyék, hogy ott is min­denki folyékonyan, szépen írt, olva­sott a hatodik osztályt elvégezve.) Amire viszont emlékszem, azt bizony semmiképpen sem tartom követen­dőnek. Meglepődnénk, ha égy iskola ablakából a kórusban mondott — néha üvöltött — „úr, ír" vagy az „egyszer kettő az kettő, kétszer ket­tő az négy" és hasonló szövegek hal­latszanának az utcára. A felettes ha­tósághoz rohanna az a szülő, akinek a gyermekét a tanító jól elfenekelné a csínytevés, pádon ugrálás vagy ve­rekedés után ahelyett, hogy az ellen- őrzökönyvbe írja be az esetet. Per­sze, hogy mindez képtelenség. De aki azt hiszi, hogy a régi iskoláról csak ilyesmi maradt meg az emléke­zetemben, az téved. Sokkaljobban él bennem a nagyszerű majálisok, ki­rándulások, cserkészkedések emlé­ke. De még a kívülről fújt — ma is tudott — verseké is, s a tanítók neve, akik apámat — tizenöt év múlva, amikor elkerültem hazulról — az utcán is megszólították érdeklődve, hol, merre élek, hová vetett a sor­som. Igen, igen, az a palatábla, ami meglódította a gondolataimat. Vala­hogy egyszerűbb volt minden. Átte­kinthetőbb, bár sokszor keservesebb. Soha nem kívántam vissza azt az időszakot. A palatábla azonban jel­képnek is fölfogható. Mi akkor arra szinte mindent fölírtunk, fölrajzol­tunk, amire szükségünk volt az isko­lai tudományok során. Ráfért a két oldalára, a vonalas és kockás palára, mert a régi szöveget, amire már nem volt szükségünk letöröltük. S elég volt az az egyetlen meseszépnek tet­sző könyvecske is, hogy elindítson minket a betűvetésben, számolásban a felnőtté váláshoz vezető göröngyös úton. Mert ami azon kívül volt, s amire szükségünk lehetett, a tanító úr szeméből, szavaiból, cselekedetei­ből olvashattuk ki: a jellemet, szi­gort, fegyelmet, az egyszer és min­denkorra érvényes példát. S talán ez volt a dolgok lényege. A többit már a bonyolult, néha viharos, néha boldogságot is rejtő élet írta föl az igazi, nagy palatáblá­ra. Letör élhetetlenül. F. Tóth Pál

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom