Petőfi Népe, 1988. január (43. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-27 / 22. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1988. január 27.

?F^4?y?GYPEDAGÓGIAI’ NEM KISEGÍTŐ, HANEM: ÁLTALÁNOS ISKOLA ES SPECIÁLIS SZAKISKOLA

Milyenre hangoljuk a beszélgetést? —- kérdezi Fazekas István, a kecskeméti Nyíri Úti Általános Iskola és Speciális Szakiskola fiatal igazgatója.

Legyen panaszkodó, vagy szép dolgokat meséljek?

— Őszintén válaszoljon.

Az új oktatási törvény értelmében a mi iskolánk js az alapfokú oktatási intézmények sorába tartozik, tehát nevünkben is megszűnt a megkülönböztetés. Nem gyógypedagógiai, nem kisegítő, hanem Általános Iskola és Speciális Szakiskola a megnevezés. Ámítás ez, ha azt vesszük. Másrészt, a gyerekek szemszögéből nézve, jó, hogy megváltozott az iskola neve. El tudja képzelni, hogyan leplezhették, hogy hol tanulnak ...? A köztudatban sokféle gúnynéven szerepel a Nyíri úti intézmény. Gondolpm, ismeri ezeket.

— Természetesen. Azonban azt kérdezem: van-e kedvező hatása az új oktatási törvény kínálta módosításoknak?

— Korábban úgynevezett továbbképző tagozat segített a gyerekek tanulásában, szakmaválasztásában. Persze, ne gondoljon nagy dolgokra, hiszen igen-igen szűk volt a kínálat. Ma is az. A hatvanas években kezdődő kísérlet lényege, hogy a nyolcadik osztály elvégzése után helyben, az intézményen belül szervezték meg a kétéves továbbképzőt. Mondanom sem kell, túl nagy hatása sohasem volt. Az új oktatási törvény szerint hozhattuk létre a speciális szakiskolát. Ez máris továbbtanulási lehetőség, bár ismét csak azt mondhatom, kevés a választható pálya, szakma, ha nevezhetem annak. Szeptemberben kezdtük el ezt a képzési formát Kecskeméten, tehát még nagyon az elején tartunk. Továbbra is tanul egy régi továbbképzős csoportunk és három új osztály vesz részt a speciális szakiskolai képzésben.

— Mi ez tulajdonképpen?

—: Vállalati háttérrel rendelkező forma. Miután az iskolai önállóság megteremtésével lényegében magunkra hagytak bennünket, nekünk kellett lépéseket tenni. Az iskola épülete szűkös, tehát itt' nemigen tudnánk kedvező környezetet teremteni a szakmai oktatáshoz. Ezért is kellett a vállalatokat felkeresni. El sem tudom mondani, hány igazgatói irodában tárgyaltam. Mindenesetre sikerült partnereket találni, ha nem is ment könnyen. Egy fiúkból álló csoport a kecskeméti SZIM-ben sajátít el ismereteket. Forgácsoló gépkezelők lehetnek, ez szerepel a VSZJ-ben (vállalati szakmunkásjegyzék). Alkalmazhatják őket betanított munkásként, vagy ha a vállalat szakmunkásbizonyítványt ad (mert adhat), akkor szakmunkásként. Két lánycsoportunk is „továbbtanul”, a megyei kórházban segédápolói képzést kapnak. A későbbiekben társadalmi szerződéssel a kórházban dolgozhatnak.

„Hazánkban a polgári átalakulásért fáradozó Fiatal Magyarország csoport tagjai fölismerték, hogy az Eu- rópa-szerte kirobbant forradalmak lehetőséget teremtenek Magyarországon is a függetlenség kivívására, a polgári átalakulás megvalósítására. ” Ezt az egyetlen mondatot az értelmi fogyatékosoknak készült Történelem és állampolgári ismeretek című tankönyvből idéztem. A szerző gyógypedagógus. Kommentár nem szükséges.

Ennyi, nem több az enyhe értelmi fogyatékosok lehetősége.

— Mi tagadás, ez szegényes. Hovatovább: elképesztő. Azonnal felmerül a kérdés: miért késik a megoldás?

— Kiegészíteném még azzal, hogy a kecskeméti ZIM is hajlandó lenne formaöntő és -készítő szakmában foglalkoztatni növendékeinket. De ezzel együtt is csak három irányban indulhatnának el a everekek. Persze, vannak

• Az iskola tanulói környezetük szebbé tételéből is kivették a részüket.

A személyiség fejlesztését

tűzném ki

Beszélgetés

Fazekas István igazgatóval

olyanok, akik képesítést nem igénylő munkát vállalnak és bizony szépen keresnek. Bár hosszasan sorolhatnám az eseteket, hadd tekintsek el a példáktól. Igen, igaza van. Megoldás kellene.

— Javaslata?

— Az értelmi fogyatékosok oktatása, szakmai képzése tulajdonképpen a városok feladata. Ez helytelen. Megyei szinten lenne szükséges lépéseket tenni. Két alternatívával álltam elő. Elmondom, bár tudom, hogy hiába, nem talált eddig sem meghallgatásra. Két- három szomszédos megye létrehozhatna egy olyan speciális iskolát, kollégiummal, ahol sokféle szakmát tanulhatnának a gyerekek. Mert az, hogy a megyeszékhelyen mindössze kétféle a választék, szinte tényleg elképesztő, ahogy mondta. Pályaválasztásról nagyképűség lenne beszélni, legfeljebb csak akkor, ha az előbb vázoltak valaha reálissá válnának. A másik: a szakmunkásképző intézetekben is lehetne egy-egy tagozatot beindítani, ahol értelmi fogyatékosok szerezhetnének képesítést. Végre gyökeresen kellene változtatni a mai lehetőségeken, hiszen a gyerekek kényszerpályán kötnek ki. Elmennek segédápolónak, vagy forgácsoló gépkezelőnek, akkor is, ha nem ezeket szeretnék igazán.

— És önök figyelemmel kísérik útjukat?

— Az utógondozásra gondol? Ez hiányzik, annak ellenére, hogy erre is lehetőséget ad az új oktatási törvény. De mit tehetünk, ha nincs pénz. Az esetleges, hogy tudunk volt diákjaink sorsáról, helytállásáról, pedagógusaink a kikerülőkkel tartják a kapcsolatot, de nyilván, nem mindenkivel. Úgy érzem, a gyógypedagógus érzelemgazdag kapcsolatokat alakít ki, és tartós marad a tanár—diák viszony. Ennek következtében tapasztalom, sokan visszavisszatérnek az iskolába. Óvjuk-e őket? Lehetséges, de hát ezt sem nekünk kellene tenni. Rögtön itt az újabb kérdés: ki fogja a kezüket, hiszen erre szükségük van, amikor a túlontúl védett környezetből kikerülnek?

— Visszatérve iskolájukhoz, pontosabban az új nevükhöz: miután eltűntek a nyomok, az iskolatípus okozta feszé- lyezettségek, minden nagyon szép?

— A véleményem az, nem jó, hogy bennünket is általános iskolának neveznek. A nálunk tanulók mégis különböznek az ép gyermekektől. Az érvényes irányzat szerint rehabilitációjukat az épekhez közelítve kell érvényre juttatni. Magasak a követelmények, eltűntek a specifikumok is, holott az lenne a szerencsés, ha a sérült funkciókat fejlesztenénk maximálisan. Sajnos, a tankönyvekben tallózva más álláspontra juthatunk. Azzal egyetértek, hogy ugyanolyan jogokkal rendelkezzünk, mint a társintézmények, a másik iskolák. Csak: a képességeket nem szabad figyelmen kívül hagyni.

— Ehhez kedvezőek a feltételek Kecskeméten?

— Itt, nálunk? Nézzen körül! Százszáztíz személyre tervezett iskolában mintegy háromszázan szoronganak, 5- től 18 éves korig. Tornatermünk nincs, a gyakorlati foglalkozásokhoz nélkülözhetetlen helyiségünk tavaly készült el. Ideális feltételekről tehát nem beszélhetek. Állítom, a város legzsúfoltabb intézménye vagyunk.

— A másik csapda: mindössze egyetlen iskola, ahol enyhe értelmi fogyatékosokkal foglalkoznak...

— A méheslaposi, a Trombita utcai,

a Halasi úti iskolákban összevont csoportokat hoztak létre, a szakmai irányítást tűlünk kapják. Az eddig elmondottak alapján sokan megjegyezhetik, csak panaszkodom, holott valójában 1983 óta sokat segített a városi tanács. Ötödik éve, hogy hozzájuk tartozunk, s ez idő alatt mintegy 5 millió forintot költöttek az intézményre, korszerűbb a fűtés, a villanyhálózat, festettek is. Ha belegondolok, amióta igazgató vagyok (1983-tól), csak ilyesmivel bíbelődtem, nem szakmába vágó ügyeket intéztem. A tantervi célokat a személyi és tárgyi feltételek nélkül nem könnyű elérni.

— Ha végre elérnénk az ideális állapotot, hozzáláthatnának az oktató—nevelő munka alapos megreformálásához is? Ha nulláról indulnának, mihez kezdene?

— Elhagynám az oktatáscentrikus- ságot. A vélt, valójában pedig fölösleges ismeretek helyett a személyiség fejlesztését, az össz-személyiség rehabilitálását tűzném ki célul. Sok esetben Személyre szóló gondolkodásra, ismeretanyag-átadásra lenne szükség, de hogyan oldhatnánk meg, amikor a tízes osztálylétszám helyett huszonnégyen szoronganak az órákon. Látja, ebben is hasonlítunk az általános iskolákra ... Beszélgetésünk végén megint csak hangsúlyoznám, jó, hogy fokozatosan eltűntek a stigmák, de nem biztos, hogy hasznosan. Azt akarjuk, hogy az enyhén értelmi fogyatékos gyerekek bizonyos szintre eljussanak. De ha a fiatalok azt hiszik, hogy teljes érté- kűekké válnak, mégiscsak becsaptuk őket, mert a gyógypedagógusok elvárásai szerint mások lennének a mércék. Óriási dilemma ez.

Borzák Tibor

KÉPERNYŐ

A feltámadt Apaszív

Nemcsak a ki tudja miért szüneteltetett könyvnépszerűsítő sorozat támadt fel a képernyőn, hanem Mesterházi Lajos Apaszív című regényének hosszú ideje tetszhalott tévéváltozata. Mintha az alkalom véletlene hozta volna a felszínre a Szabadság téri stúdióban rejtőző kópiát, mert tudtommal sohasem panaszolták oktalan betiltását. (Érdemes volna egyszer tervszerűen átnézni a fiókokat, páncélszekrényeket, raktárakat, hátha akad ott még bemutatásra érdemes alkotás ...)

Botorság volna számon kérni az eredeti mű minden árnyalatát, a széthullott család tagjait ide-oda lökdöső történelmi fordulatok, bakugrások ábrázolásának részletező hitelességét, hiszen annak idején a figyelemfelkeltés lett volna a televíziós feldolgozás célja.

Magam sem olvastam a kisregényt — éppen a múlt csütörtöki adás ösztönzésére mielőbb keresem majd a könyvtárban —, de Mesterházi életművének ismeretében kijelenthetem, hogy ha nem is az író legjobb színvonalán, de híven tükrözte a szerző egyéniségét, írói világát.

Az utóbbi évtizedekben kevés pályatársa kötődött annyira az alakuló mához, a jelenhez, mint az eszmék gyakorlati megvalósulásának lehetőségeit konok szenvedéllyel kereső politikus író. Benjamin Lászlóhoz, Kónya Lajoshoz, Tamási Lajoshoz és más, az ország átalakítását többnyire lelkesen, elfogult elkötelezettséggel segítő, a valóságot megszépítő írótársaihoz hasonlóan ő is a hitéből, az új rend elveiből szőtt mérce alá állt. Ki így, ki úgy állta ki lelkiismerete ítéletét. Volt, ki holtáig hordozta tévedései, mulasztásai terhét, volt, kit — a költővel szólván — „emberség, becsület és igazság” föltárulkozásra késztetett.

Mesterházi elsőként-vállalta a nyilvános szembenézést, az elsők között kutatta, hogy miként történhettek meg, amik megtörténtek, és ő miként állta ki a próbákat. Egy pillanatra sem adta föl a cselekvő tanú, a maga sorsával is másokat segítő forradalmár elkötelezettségét.

Bárhonnan is kezdi a vizsgálódást, minden művében az erkölcsi felelősséget taglaló vonulatok a legerőteljesebbek. Sokadmagával döbbent rá arra, hogy a maszatos lelkű, roggyant jellemű, döglött tisztességű percemberkék mocskolták és piszkíthatják a legszebb lobogókat, ha egy közösségben, egy társadalomban felejtődnek a hirdetett célok, ha tisztességes emberek kínlódnak némely törtetők jól álcázott egyéni érdekeinek hálójában.

Minden művében több igazságot, tisztább jellemeket kívánt, a szocializmus elkötelezett híveként.

Ezzel a visszapillantással jól indult az Új nyitott könyv. Jól, noha ma már másként hatnak az önmagával szembesülő Apa (Sinkovits Imre szép alakítása) töprengései, mint a film készítésekor. Közvetve így igazolódott: Mesterházi írói teljesítménye akkor is megtalálja az utat az olvasókhoz, esetünkben a nézőkhöz, ha az idők változásai meg- fonnyasztják a szókimondás, a problémafelvetés érdemét.

Heltai Nándor

CSIKY GERGELY SZÍNHÁZ

Megkezdődött a műszaki átadás

Megkezdődött a kaposvári Csiky Gergely Színház 16 hónap alatt felújított épületének műszaki átadása. A háromszázhetvenkét millió forintos költséggel elvégzett munka eredménye: a színház kívül-belül visszanyerte hajdani szépségét, és az eddiginél jóval gazdagabb technikai lehetőségekkel szolgálja majd a színjátszást. Az ünnepélyes nyitó előadás március elején lesz, Örkény István: Pisti a vérzivatarban című darabját mutatják bé.

CSÁNYI LÁSZLÓ:

Ólomkatona éthordóval*

£ ertartásosan leül megszokott padjára. A liget

ilyenkor kihalt, az ágak között tétován tör át a k y M J fény, a levelek árnyéka ellenőrizhetetlenül lebeg az. út kőkockái között, azl sem tudni, milyen évszak van, az idő, mint rakoncátlan folyó, kiáradt medréből. Mielőtt leül megszokott padjára, gyanakodva körülnéz, mert könnyelműség lenne beérni a csalóka látszattal. De a liget ilyenkor kihalt, csak két suhanc áll a félárnyékban, az egyik heves taglejtésekkel magyaráz valamit, talán viccet mesél, mert a másik vihogva figyeli. Ilyenek ezek, gondolja megvetően, s elfordítja a fejét, mi közöm hozzá, egyáltalán, mi közöm az egészhez? Néha maga elé rakja kitüntetéseit, időrendi sorrendben, s ilyenkor megállapítja, megbízható, lelkiismeretes ember volt. A minap egy könyvet hozott ki a könyvtárból, ha jól emlékszik, Tolsztoj írta, az ő élete is olyan volt, mint Iván Iljicsé, „egyszerű, mindennapi és iszonyú". Az utolsó szónál megtorpan. Iszonyú? Az emberek persze annyi mindent beszélnek, de nincs takargatni valója, s ha újra kellene kezdenie, ugyanígy tenne mindent. A következetesség, mondja maga elé, s keze megrándul, de meg is áll a levegőben, ökle fáradtan szétnyílik, mintha eleséget akarna szórni a madaraknak. Tekintete üres, arca földszínű. Néhány veréb ugrál a bokrok között; utálja őket.

Szóval ennyit ér a hűség, mormolja megvetően, kérdő hangsúly nélkül, s látja magát, amint kaptat föl a lépcsőn, nyitja az ajtót, de szét se néz, az éthordót már kikészítette, fogja és indul vele vissza. Ha jobb lábbal lép ki, a földszinten is jobb lábbal lép a lábtörlőre, csak ne hibázza el, ezt mindig kedvező jelnek tekintette. De ahogy innen, a ligeti pádról nézi önmagát, ennek sincs jelentősége. Mintha minden összezsugorodott volna, a játékház lépcsőjén egy ólomkatona lóbálja az éthordót, s fanyalogva gondol arra, hogy a nyugdíjas előfizetéses menüben ma megint krumplis tésztát adnak.

Ha Teréz élne, más lenne minden, biztosan marhapörköltet főzne, ő is szerette, de mióta meghalt, be kell érnie a nyugdíjasmenüvel. Ennyit ér a hűség, mondja maga elé, összehúzott szemöldökkel, tárgyilagosan.

Mindig hivatása magaslatán állt, ezt nem lehet elvitatni tőle. Ezt nem, s öklével a padra üt, hogy az ellenséges verebek

* A Központi Sajtószolgálat 1987. évi novella- és tárcapályá-* zatának különdíjas alkotása.

szétrebbennek. „Hatalmának tudata, a lehetőség, hogy bárkit tönkretehet, akit tönkre akar tenni, végül nem utolsósorban az a tudat, hogy hivatása magaslatán áll — minden örömöt szerzett neki" — ahogy a könyvben olvasta.

No lássuk csak. Ott volt például Bodajki. Kérem, Bodajki fondorlatosán sorainkba furakodott. Elhallgatta, hogy nagybátyja kizsákmányoló volt, kulák, márpedig a kulák ugyebár lista nélkül is ... s elmosolyodik, igenis, önérzetesen vállalja minden tettét. Bodajkit később internálták, aztán nem tudja, mi lett vele, ennek azonban nincs is jelentősége, mert Bodajki azzal is tetézte bűnét, hogy jó szakembernek álcázta magát. Hohó, ismerjük az ilyeneket!—Mi-csoda raffinéria, de túljártam az eszén, s mennyi másén még! Elégedetten mosolygott, s amikor néhány veréb visszaszáll a bokrok alá, idegesen rájuk kiált, hess madár!

ondolatai mindig a múltban keringenek, legszívesebben az ünnepi kavargásban látja magát, kabátján kitüntetések csörömpölnek, zászlók lengnek a szélben, ütemes taps hangzik, a lelkesedést nem lehet feltartóztatni. Este Teréz megkérdezi tőle, na milyen volt, s ő sápadtan áll az előszobában, nem tudja, hogyan mondja el, mert egyszer csak ott volt a kivételes férfiú előtt, aki megszólításával tüntette ki. Teréz, aki jó feleség, megbízható elvtársnő, idegesen sürgeti, de hogyan mondja el a pillanat ünnepélyességét? Milyen volt? — türelmetlenkedik Teréz, — szép válaszolja végül, de ezen Teréz is megütközik, nem úgy gondoltam, mentegetőzik, buta vagy, a teste inkább tömzsi, mint nyurga, de fenség árad belőle és szeretet. Ölni tudnék érte, mondja a hős önérzetével, mire Teréz tárgyilagosán csak ennyit felel: az ellenség nem alszik.

Teréz ünnepi vacsorával várta, erre is emlékszik. Fölemeli fejét, s beleszippant a levegőbe, érzi a marhapörkölt súlyos szagát, de az ábránd elillan, a játékház lépcsőjén ólomkatona lépked lefelé, kezében éthordót lóbál, s fanyalogva gondol

arra, hogy a nyugdíjasmenüben ma megint krumplis tésztát adnak.

órán megtanulta, hogy csak feletteseiben bízhat, egyébként is „az emberekkel nem szabad semmiféle kapcsolatot létesíteni, csakis hivatalosat”. Jelenti, amit tapasztalt, s azt is, amit tapasztalhatott volna. Amit az emberek tesznek, gyakran csak látszat, s arra jó, hogy szándékukat leplezzék. Bodajki esete világos, hálás lehet, amiért internálással megúszta. Pazsérival más volt a helyzet. Apja fűszeres volt, húga 48-ban Nyugatra szökött. Pazséri szerint férjhez ment, s Dortmundban egy gyárban dolgozik.

Pazséri!— és fölényesen legyint. Együtt gyerekeskedtek, de már akkor volt benne valami sunyiság, márpedig kutyából nem lesz szalonna. Egyébként be is vallotta ... — ilyen az élet.

És a többiek? Az élet rend és fegyelem. Nem bratyizunk, nem építünk ki elvtelen kapcsolatokat, jól is néznénk ki. Itt volt például Magassy, így, nevének előkelősködő végződésével. Tanár volt, s amikor jött a francia békeküldöttség, igénybe kellett venni, mert a városban csak ő tudott franciául. Bűntudattal lehajtja fejét: nem voltam elég éber. Valakit melléje kellett volna állítani, hogy ellenőrizze, megbízhatóan fordít-e. Később bevallotta, hogy bizonyos szavaknál valóban pontatlan volt. Bonyolult nyelvtani magyarázatokba kezdett, de ismerjük az ilyesmit.

Nézi a makacs verebeket, s arra gondol, most azért megkérdezné Magassy t, mit mondjon valójában a francia békeharcosoknak, akik természetesen beépített ügynökök is lehettek, s csak azért jöttek, hogy találkozzanak Magassyval. Most akár el is üldögélhetnének itt a pádon, mint egy nyugalmas bárkán, megkérné, tegyen végre töredelmes beismerő vallomást, ö pedig szemébe mondaná, hogy tudta, mindent tudott.

Sóhajt, milyen szövevényes az élet. Az órájára néz, rövidesen dél az ólomkatona nemsokára elindul éthordójával.

Szegény Teréz, sóhajt, pedig magára gondol, s azt is tudja,

hogy többé senki nem fóz neki marhapörköltet. Csak múltja van, ezt kell tapasztalnia napról napra. Még nyugdíjastalálkozóra sem hívják soha. Felemeli két kezét, ujjait széttárja. Nincs rajta vérnyom, állapítja meg tárgyilagosan. De a közelében gyülekező verebek idegesen szétrebbennek váratlan mozdulatától.

Ül megszokott padján a meghatározhatatlan évszakban, mert azt sem lehet tudni, hogy ősz van-e vagy tavasz. Szép volt, töpreng a kétes fényben, s a múlt üvegfalán túl hang szól, de az utcán autók dübörögnek, alig érti meg. „Milyen volt?” —- kérdezi Teréz, s ő válaszolni sem tud, az árnyak között bujkáló napsütésben másik hangot hall, „jó feleség és hű elvtársnő volt!", olvassa egy elkoszlott papírlapról az öreg Pe reszlegi, a társadalmi temetések állandó szónoka, s bosszankodva gondol arra, hogy ennyi idő alatt megtanulhatta volna a szöveget, de most már ez is mindegy, ma úgyis krumplis tésztát adnak a nyugdíjasmenüben. Jaj, Teréz, nem voltam pontos, amikor ott az előszobában válaszolni akartam, de az emlék, tudod, a fény, ami áradt belőle, elkábított, most meg a kutya sem törődik velem, látod, ide jutottam, te is elhagytál, pedig milyen szépen mondta Pereszlegi elvtárs, igaz, hogy a vén hülye alig tudta olvasni a szöveget, én meg arra gondoltam, hogy igazán jó feleség voltál, hű harcostársam, s azt is tudtad, hogy Bodajki gáládul befurakodott közénk, Magassy tanárt meg talán az ellenség fizette, mert máig sem tudjuk, mit mondott a franciáknak. Mi csak jót akartunk, Teréz, igazán nem érdemeltem ezt az iszonyatos magányt, szólj, Teréz, miért van az, hogy egyedül ülök ezen a rohadt pádon, nézem a verebeket, s most már neked se mondhatom el, hogyan is volt, amikor ott álltam előtte, te meg azt kérdezted, „milyen volt”, nem tudtam felelni, mert olyan szép volt, hogy téged is neki adtalak volna, ha ugyan ilyen földi vágyakkal leereszkedik hozzánk, s amikor azt mondtam, ölni is tudnék érte, helyeslőén bólintottál, s most már teljesen közömbös Bodajki vagy Magassy tanár sorsa, mert hittünk és örültünk az életnek, Teréz.

És nincs tovább. Rögtön dél, mehet az ebédért.

d a o

ak egy hét múltán tűnt fel a házban, hogy meghalt. Úgy mesélik, amikor feltörték a lakást, a földön feküdt, az éthordó érintetlenül állt az asztalon. Valószínűleg ebédhez készülődött. Egy vékonykönyv is volt az asztalon, Tolsztoj elbeszélése, az Iván Iljics halála. Ezt később visszavitték a megyei könyvtárba, ahonnan kölcsönözte.