Petőfi Népe, 1988. január (43. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-26 / 21. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1988. január 26. Bál a Savoyban A népszerű zenés játék kecskeméti bemutatóján kevesen tűnődhettek, hogy a színpadon fölcsapó por Alfred Grünwald és Fritz Löhner Beda szöve­gére készült Ábrahám-operettből, vagy Madeleine méltóságos asszony indula­tosan földhöz vágott rókájából szál­long. A nézők nagy része elhatározta, hogy igenis jól érzi magát és ügyet sem vetett ilyen apróságokra, egy pillanatra sem firtatta a mű időszerűségét. Jól tette a Tisztelt Nagyérdemű, mert az operett mese. A mese pedig időtlen és határtalan. Csak sajátos logi­kája korlátozza kitalálóit. Az igyekvő, a tisztességes mindig magkapja jutal­mát, előbb-utóbb összekerülnek (vagy együtt maradnak) az összeillő párok, megfricskázzák a huncutokat. Furcsamód a zenés színházi világba Berlinben több mint félszázada berob­bant Abrahám-operett a maga korá­ban legszenzációsabbnak szánt motí­vumai avultak el leggyorsabban. A modern technika akkor vadonatúj találmányaival ámították a nézőket. Aligha a kecskeméti előadás gyöngesé- ge, hogy kicsit elsikkadt a látványos játék egyik csúcspontja, a földrészek között közvetített nagy leleplezés. Ak­koriban jobban tudtak csodálkozni az emberek? Akkoriban még ajándéknak érezték a távolság legyőzésének nagy élményét, a világméretű kommuniká­ció lehetőségét, a meseszőnyeg-gyorsa- ságú közlekedési eszközöket. A zsinór­padlás magasságából most is repülő­gép landolt a színpadra, pontosabban Henry de Faublas marquis kastélyába. (Még masinája légcsavarját is megpör­gette bőrsapkás pilótája, amikor be­töltve szerepét, távozott.) A publikum pedig boldogan hitte a többszörösen kihasznált forgószínpadon körbelibegő gondolát, az imádott asszony férjét is megtévesztő (?) átváltozását, mert ami a színpadon történt, az több volt a va­lóságnál: operett. (Azért az a telefon­ügy mégiscsak túlzás! Valakik csak úgy ripsz-ropsz kaphatnak távbeszélő- készüléket? Ugyan. Ráadásul piros áramvonalasokat! Álljunk meg egy szóra; mikor, mi­lyen korban is játszatja a Jászai-díjas érdemes és kiváló művész vendégren­dező, Németh Sándor a Savoy bálját? A ruhák, a kellékek a harmincas évek elejét idézik, de akkor miként kerülnek a bárba a tárcsás telefonok? Az efféle látványosságoktól kissé elszokott kö­zönség élvezte a felújított színház tech­nikai adottságainak hasznosítására tö­rekvő látványos előadást! Forgott a forgószínpad, játszottak a süllyesztők és emelők, hullámzó „vízben” táncol­tak a színpadon. A Savoy várva várt bálján azonban meg kellett lódítani a fantáziáját annak, aki maga elé akarta képzelni a világgazdasági válságban sínylődő rivierai csodavilágot, bár Gyarmathy Ágnes jól bejátszható, de­koratív színpadképet tervezett. Sokadszor állapíthatjuk meg, hogy vérbeli operettkarmester Kézdi Zoltán Pál. „Szívből, igazán” muzsikáltatta a jó erőkből, jó együttessé formálódott zenekart. Külön érdemük, hogy tapin­tatosan alkalmazkodtak a színészek el­térő énekesi adottságaihoz, képességé­hez. Aligha emlékezem' majd — ha meg­élem — negyedszázad múltán a mosta­ni bemutatóból valamelyik alakításra olyan élesen, mint Dévay Camilla La Tangolitájára, vagy Galambos Erzsi Daisyjére. Méltánytalanság volna per­sze az ország akkor egyik legjobb ope­rett-társulatának tekintett kecskeméti együttessel összehasonlítani a most ala­• Szegedi Dó­ra (a márkiné) és Csizmadia László (a már­ki). • Pál Attila (Musztafa bey), Dolp Andrea (Ma- senka), Lakos Mária (Boris- ka), Gábor Anikó (Juliet- tc) és Mici (Kárpáti Tün­de). (Méhesi Éva felvét« • Nagy Annamária (Madelcine) és Turpinszky Béla (Henry de Faublas). kulót. A hetvenes években válságba ke­rült műfaj utánpótlásáról megfeledkez­tek, megritkultak a rutinszerző alkal­mak. 'Mivel csupa-csupa úriember moz­gott a fenemód előkelő márkivilágban, kezdjük udvariasan a hölgyekkel. Szé­pen énekelt mindkét szereposztás pri­madonnája, Szegedi Dóra és Nagy Án- namária. A Békéscsabáról'ideszerződ­tetett művész inkább Madeleine előke­lőségét, a Pécsről ideköltözött színész­nő inkább a márkiné férjleckéztető lele­ményességét hangsúlyozta. A revüope- rett zenei kívánalmaihoz mintha Szege­di Dóra alkalmazkodott volna jobban, színészi megjelenítésben Nagy Anna­mária bizonyult gyakorlottabbiiak. Ki­mondottan szubrettfeladat az egyenjo- gúsított amerikai hölgy megjelenítése. Egyéniségéből, színészi alkatából adó­dóan hitelesebbnek tűnt Daisy Parker- ként villogó, üde, jól táncoló Maronka Csilla. A premieren meglepett a muzi­kális Kővári Judit időnkénti bizonyta- lakodása. Biztosan lelkesebb jelzőket keresnék a mutatós, tüzes Saárossy Kinga La Tangolita-alakításának mél- tányolására, ha akaratlanul is nem ha­sonlítanám össze korábbi emlékeimmel szerepformálását. Musztafa bey — azaz Pál Attila és Dallos József — kapta a férfiak közül a legtöbb tapsot. A remek szerepben a GYERMEKÉVEK-GYERMEKÉLET Természetvédő matkóiak hölgyközönség egyik kedvence, Pál Attila pom­pás ritmusérzék­kel szökkent po­énról poénra, jól érvényesült Dal­los József sajátos humora is. Mél­tatva és hüm- mögve jegyzem meg, hogy a ha­sonló szerepek tucatjainak emlé­kével megküzdő Csizmadia László (Henry de Faub­las) ezúttal nem tudta meglepni híveinek népes tá­borát, de esetében a rutinos alakítás minősítés megbízhatóságot, abszolút biztonságot, jó színvonalat jelent. Friss, kellemes jelenség volt Turpinsz­ky Béla márkiként. Mindkettem szépen énekeltek, de mintha Turpinszkyhéz közelebb állna ennek az előadásnak a hangvétele. Nyúlfarknyi szerepben mutatta meg Gulyás Zoltán (Albert), hogy nem a színpadon töltött időtől függ egy-egy alakítás hatása. Hálás szerepének lehetőségeit jól kihasználta Horváth Károly (Fourmint ügyvéd). Kisebb szerepben Horváth Ferencet (komornyik), Juhász Tibort(Pomerol), Hegedűs Jenőt (Renét) és Krizsik Al- fonzot (Maurice) láthattuk. Pethő László koreográfiáját változó színvonalon, ám mindvégig lelkes igye­kezettel mutatta be a tánckar. Az egy előadásra szerződött színész­rendező fölismerte, hogy néhány hét alatt képtelen egységes stílusban ját­szatni az eltérő iskolázottságú, külön­böző helyekről jött színészeket. Csak a legszükségesebb mértékben korlátozva játékkedvüket rendezte a látott-hallott könnyed, a látványosságot, a mű hu­moros motívumait kiemelő fölfogás­ban az operettet. Nagyjából sikerült megvalósítani célját: jó tempójú, ele­gáns Bál a Savoyban-nak tapsol a kö­zönség. Estéről estére megtelik a néző­tér, már viszik a februári jegyeket is. Heltai Nándor Amikor a matkói gyerekeket fel­kerestük, éppen egy nagyszabású természetvédelmi vetélkedő utáni nap volt. Még javában tárgyalták, hogy miért és hogyan kell munkál­kodniuk a továbbiakban, hogy az eddiginél is jobban, összefogottab- ban végezzék önként vállalt mun­kájukat — a természetszeretet, a kertészkedés és madárvédelem je­gyében. A matkói gyerekek természetkö­zeiben élnek. Az már szinte jelkép­ként is felfogható, hogy iskolájuk közelében van egy szép erdő, amit — ezt valamennyien őszintén bi­zonygatják — nagyon szeretnek, gyakran felkeresik, élvezik évsza­konkénti változásait. A vetélkedő résztvevőivel arról beszélgettünk, hogy miért kell óvni környezetüket és miért érdemes egészségesen élni. Trecskó Mónika szerint alapve­tően fontos, hogy ne pusztuljanak a mezei állatok a különféle, gon­datlanul használt növényvédő sze­rektől. A tisztaságra kellene több, gondot fordítani — ez Sinkó Ági véleménye. Dinnyés Zsuzsi eleinte nem érezte át az iskola ifjú termé­szetvédőinek buzgalmát, de azután elvitték magukkal és megmutatták neki a kipusztult fákat. . . Amint elmondják, az iskola kör­nyékét négy védnöki területre osz­tották, további két részt pedig a közelben jelöltek ki. Az iskola be­járatánál levő 40 méter hosszú és 7 méter széles előkertet tizenhatan gondozzák. Együtt nézzük meg az ősszel le­hullott lombbal gondosan takart bokrokat, a fákon elhelyezett ma­dáretetőket, melyeket ezekben a napokban rendszeresen ellenőriz­nek, szükség szerint töltenék mag­gal. Szakszerűen szólnak a gallya­zás, a metszés fontosságáról, a lombtrágyakészítés módjaiól. Túri • Téli kcrtápolás a matkói iskolában. (Tóth Sándor felvétele.) Sarolta szerint ezzel foglalkozni nem csak öröm, egyfajta nagysze­rű kötelesség. Bihar Márta, Borsik Erika külö­nösen sokat tesznek a hasznos ma­darakért, rendszeresen gondozzák az etetőket. Itt, az iskolában ismer­kedtek meg olyan fokon a kertész­kedéssel, hogy otthon is örömmel, önként, sőt szüleiktől külön kertet kérve neveljék a növényeket. Visszakanyarodva a most is ál­landóan emlegetett természetvé­delmi vetélkedőre, valamennyien azt bizonygatják, hogy alapvetően fontosnak érzik a környezetük vé­delmét. Elvetik a szeszfogyasztást, a cigarettát — „tessék elhinni, megpróbálni sem érdemes” — köz­vetlen környezetükben pedig a szennyvízelvezetést, s az autógu­miköpenyek égetésének megszün­tetését tartják szükségesnek első­sorban. Meglepően sokat tudnak a kor­szerű táplálkozásról. Dicsérik az Megtudod, ha elolvasod .. . 1824-ben azt Adriai-tengeren egy tizenhat ágyús, kétárbocos hajón kezdődött az erdélyi származású Gyújtó Károly karrierje. Hogyan vált a magyar tengerhajózás ismert alakjává, a török harcok, a görög szabad­ságharc, a Földközi-tengeren vívott csaták hős kapitányává Gyújtó Károly? Megtudod Csonkaréti Károly: A Levante hajóraj magyar tenge­része című könyvből, melyet Bánfalvy Ákos hangulatos, korhű rajzai tesznek igazán érdekessé. A magyar huszárok csaknem négyszáz éves történetét, fegyvereiket, zászlóikat, öltözéküket, jelvényeiket ismerheted meg Bárczy Zoltán tör­ténész könyvéből, melynek szinte minden lapján Somogyi Győző grafikus gyönyörű, színes rajzait találod. Történelmünk, hadtörténetünk iránt érdeklődő pajtásaidnak, de a felnőtteknek is kedves ajándék, izgalmas olvasmány a reprezentatív kötet. A Móra Könyvkiadó Hobbi sorozatának új könyvét iparművész, játéktervező házaspár állította össze. Sok-sok ötletet találtok benne, hogyan lehet bábokat, ajándéknak halacska díszpárnát, falvédőt, kulcs­őrző babát készíteni filcből; az ügyes fiúk hogyan barkácsolhatnak ke­nyérvágódeszkát, ceruzát, toll- és radírtartót és sok más apróságot fából. Az apró ajándékok elkészítési módját megtalálod Antoni Rozália—Ná­das László: Filcből, fából című könyvében. Nem vagyok már gyerek, de ami­kor a vonattal elhúzok a Ferihegyi repülőtér mellett, mindig áhítatos , érdeklődéssel szemlélem az impo­záns épületek mellől és közül elővil­lanó repülőgépeket. Oly szépek, fe- héren-ezüstösen csillogók, kék, piros és egyéb színekkel dekoráltak. S azok az aranyos kis kerek ablakok az ékszer-kecses madártestek olda­lán! S az önjáró létra, amelyen oly boldogan szoktak integetni, kalapot lengetni érkezők vagy távozók, aki­ket a tévében szoktunk látni. . . A látvány is remek élmény, modern élmény. .. És milyen felejthetetlen, amikor az ember először aktív szereplője egy repülőútnak. Repültem már néhány­szor életemben, de azt az elsőt! nem feledhetem. Hogy is mond­jam? . .. Úgy vagyok vele, mint az érettségivel. Az is megtörtént már csaknem fél évszázada, de az akkori stressz ma is bennem van. Almaimba vissza-visszatérnek egyes epizódjai. Az előbb azt mondtam: „először aktív" részese a repülésnek. Aktív? No nem egészen úgy van. Mert ugye­bár, amikor a kedves utas bőröndjei­vel beállít a Malév irodájába, és ked­Először az „űrben vés határozottsággal fél perc alatt kü­lönválasztják őt és csomagját, s a ragyo­gó környezetben hozzácsapódik isfherős és ismeretlen sorstársaihoz — ezekben a pillanatokban már része egy élő, érző, izguló mechanizmusnak. Ilyen részecske is marad, míg a lába újra „civil"-földet nem ér. Mert, ugye, ezek után bemenetel a Malév-buszba, amely csak repülésre rendelt embereket szállít, aztán ebből kiszáll Ferihegyen, hogy rövid negyed­órás izgatott lélegzések után újból egy autóbuszba vonuljon, a főépület túlsó oldalán, s meg se álljon addig a bizonyos létralépcsőig, amelyen oly szép látvá­nyosan közlekedtek eddig — mások. De most magad ballagsz fel rajta. Fel-fel, míg el nem nyel az az IL ennyi­nek, vagy TU annyinak keresztelt monstrum. Amit így közelről kevésbé tud acélmadárkának, áramvonal-költe- ménynek becézni az enyhén szólva ide­ges első repülőutas. Aki azért így is megilletődött annyira, hogy majd’ kezi­csókolommal köszön a vendégváró piló­tának, és mire — ha férfi — férfiasán összeszedné magát a roppant csinos Ste­wardess mosolyának melegében,, már torlódik is befelé, az óriáshal gyomrába. Amely ugye, hasonlít a távolsági buszok' „szobabelsőjéhez’’, csak hosszú-hosszú és olyan idegesítően szögletes-kerek. S mennyivel másabb a „madárka" kerek ablaka belülről. Ahonnan rálátsz a sima, kék fényű szárnyra, az autónyi motorra, elején a fekete óriás csokornyakkendőre emlékeztető propellerre. Odalent — de milyen messze odalent! — még emberkék mászkálnak. Valaho­va a gép orra elé odagördül egy mini- konténerszerű autó. Megáll, morog, s a hátsó skatulyarésze elkezd felnyomulni a magasba. Majd a gép oldalának indul, eltűnik a szem sugarából. Ki tudja, mivel „eteti"a „madárkát". Később visszafelé történik minden, az autó újra normális formát nyer, és eliszkol. Vissza a földi épületek felé... Micsoda magasan va­gyunk már így is! Tán nem is kellene ennél sokkal magasabbra szállni. Most már kezdjük egymást is észre­venni. Beszélünk, mutogatunk, lessük: ki, hol, hogyan süpped el a nagy, tévéné­ző ülések valamelyikén . . . Mégis, jó tudni egymás hollétéről, hiszen ez már egy külön kis emberi társadalom lesz — egyelőre Pesttől Moszkváig, onnan tovább, Leningrádig. Végeredményben ezután „egymásra leszünk utalva" . . . Szavak. Szavak?.. .De az első repülő­utas egyik fülén be, a másikon ki — az értelmes szavak. Csak hangok vannak, és mozgások, remegések . . . Mikor az­tán felbőgnek a motorok, s az égész világ bömbölés, „porfinomságúra" tör­delt rezgés, dehogy is tudná az elanyát- lanodott utaspionír: fiú-e, vagy lány. Szinte önkívületben engedelmeskedik a villanyfelírásnak: becsatolja a biztonsá­gi övét, és — naná! — nem dohányzik. Megiramodik vele az emeletnyi szörny, érzi messze maga alatt a kere­kek pörgését, s ha nem száguldanának olyan eszeveszetten odakint visszafelé a jelzőlámpák, fák, házak, és nem állna el — csak úgy intim magának bevallottan — a lélegzete, amikor felfedezi, hogy a lenti-kinti világ „felborult", eszébe se jutna: lámcsak, a légben vagyunk . . . De aztán eszmél. Hogy Budapest annyi­ra madártávlatban imbolyog már, s a Parlament is „feldőlt", sőt el is tűnt az ablaknál gomolygó felhőkön túl. Zzzz­drrr-zzzz-drrr! — búg hangerősítő nélkül is fület dübörögtetve a masi­na ... Hol a fenekednél fogva emel valami láthatatlan óriás tény ér, hol a gyomrod látod szellemalakban le­begni homlokodnál feljebb . . . S a lenti téli szürkeség hirtelen nyári világításba csap át. Kifúrtuk magunkat a piszkosszürke felhőpo­kolból, ragyog a nap, temetői csend, angyalkás hangulatú habtengerré mélyül alattunk az imént odahagyott tömkeleg . . . Hát persze, megva­gyunk valamennyien, ismét észre­vesszük kis világunkat.. . Csak­ugyan, ez már tagadhatatlanul egy „másvilág". Kint vagyunk az Űr­ben ... Ez szemét behunyva hajtja félre a fejét: azt gondolja, így nem látják, milyen sápadt. . . Amaz szo­rongásteli mosollyal lökdösi szom­szédját: mi ez? Az előbb jobbról sü­tött be a nap, most meg balról! Na­na, mi az ördögnek lengedezik alat­tunk a felhősziget és iszonyúan mé­lyebbre a nyugalmas vattatenger? Aztán sima lesz az út, mintha áll­nánk .. . Tóth István alma-, és zöldségfogyasztást, elve­tik a zsíros, nehezen emészthető ételek készítését. A vetélkedő egyik szellemes for­dulója volt, hogy csasztuskát írtak, majd plakátot készítettek az egész­séges életmód, a környezetvédelem témakörében. Kérdésemre el is énekelték az ügyesen, közösen írt verseket. Illésné Nagy Ilona tanáruk irá­nyításával kora tavasztól késő őszig egy gyakorlókertben is dol­goznak. A hatszáz négyszögöles területen szinte mindent termeszte­nek. Ez még nem lenne különleges dolog, hiszen otthon mindenkinek Van családi konyhakertje. Az vi­szont nem mindennapi, hogy eb­ben a kertben a legkorszerűbb technikával, a legújabb vetőmag­vakat kipróbálva gyakorolják mindazt, amit felnőttként is hasz­nosíthatnak majd, maguk és kör­nyezetük hasznára. Kincskereső­ajánló Januárban szerényebb külsővel, de azonos tartalommal jelent meg a Kincskereső. Ezúttal Kriza Já­nos: Vadrózsák című székely nép- költészeti gyűjteményéből olvas­hattok részleteket. Ehhez kapcso­lódik a Budai Ilonával készített in­terjú, a népdaléneklés értékőrző szerepéről, a néphagyományok to­vábbélésének jelentőségéről. Klasszikus és ma élő költők versei­vel is megismerkedhettek: Dsida Jenő, Bertók László, Szőcs Géza, Hajnal Anna, Pintér Lajos, Fe- renczes István, Turcsány Péter, Lukács Ottó és Galla Ágnes a ja­nuári szám költői. Egy képnovella első részét, valamint Mészöly Mik­lós meséjét is közük. Az Örökség rovatban befejeződik a koronázási ékszereket bemutató sorozat —- ezúttal az országalmát ismeritek meg. A szám illusztrátora Würtz Ádám, az ő rajzain kívül Budai György metszeteiben gyönyörköd­hettek. Ha ... ha ... ha ... Ha a macska mosolyogna, Hihetjük, hogy jó a dolga. Ha az egér nevetgélne, Nem is szidnánk őt meg érte. Ha a kutya kacarászna, Örülne tán a gazdája. Ha a libák röhögnének, Új lenne e libaének. Ha a tehén folyton bőgne. Ki lenne a szeme bőgve. Ha a hízó folyton sírna, Nem szaporodna a zsírja. Ha a lovak dalolnának, Nem gyötörné őket bánat. Ha majd megnő a nyúl farka, Újra lesz vers, tarka-barka . . . Opauszky László Összeállította: Selmeci Katalin

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom