Petőfi Népe, 1987. december (42. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-29 / 306. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1987. december 29. Ki viszi át ? EGY DOKUMENTUMKÖTET tanúsága sze­rint a vasmunkások száz évvel ezelőtt tagsági díjat fizettek azért, hogy tizenegyórás munkaidejük után eljárhassanak az olvasóegyletnek nevezett művelődési házba, s könyveket kölcsönözzenek, beszélgessenek, daloljanak, vagy színdarabokat játsszanak. Kicsoda vagy micsoda kényszeríthette őket erre? Az állam és a gyár bizonyosan nem. Sőt ezek összevont szemöldökkel és felemelt mutatóuj­jal figyelmeztették a tagságot, hogy aki engedélyt adott az egylet működésére, bármely pillanatban vissza is vonhatja azt. A munkások mindent elkö­vettek, hogy kiküzdött jogaikat megőrizzék. Fon­tos volt számukra az egylet, amelynek céljait így fogalmazta meg az alapszabály: „Egyrészt tagjai­nak csekély anyagi áldozat mellett a szellemi mű­velődésre, szív és kedélynemesítő társas összejöve­telekre módot és alkalmat nyújtani, és másrészt a magyar nyelvet terjeszteni és a magyar érzelmet és hazafiságot ápolni; végül a rendes tagok elhalálo­zása alkalmával azok hátramaradottak némi se­gélyben részesíteni.” A gyári vezetőség kívánságá­ra az egylet erősen megválogatta tagságát, így az a dolgozói összlétszám egy tizedét tette ki. A politi­zálást kemény szankcióval tiltották: „Ha az egylet a maga elé tűzött célt pontosan nem követné, s így rendeltetésének meg nem felelne, nemzetellenes, a haza, valamint a társulat érdekeivel ellenkező esz­mék terjesztésének és tűrésének színhelyévé vál­nék, jogában áll az egyletet a. társulati műszaki vezérigazgatóságnak feloszlatni, illetve beszüntet- ni.” SZÁZ ÉVE tehát, mint láthattuk, a munkások­nak a hatalom ellenében kellett kiharcolniuk a művelődéshez való jogukat. Később voltak olyan évtizedek is, amikor a hatalom igyekezett mindent elkövetni, hogy a munkások művelődjenek. Jól tudjuk, hogy a hatalom évszázadunk köze­pén gyökeresen megváltozott. De vajon mikor és mitől fordult ellenkezőjére a munkástömegek haj­landósága? Ezt a változást már sokkal nehezebb egyetlen vagy néhány dátumhoz, eseményhez kap­csolni. Bonyolult és sokrétű folyamattal állunk szemben. Kétségtelen, hogy a mai iskola több mű­veltségelemet közvetít, mint a száz év előtti. Még többet is, mint amennyi a' széles tömegek anyagi boldogulásához szükséges ... Legalábbis, ameny- nyi szükségesnek látszott az utóbbi négy évtized­ben. De most, amikor az anyagi boldogulás lehető­ségei erőteljesen átrendeződnek, vajon nem értéke­lődnek-e fel ismét a szellemi javak? Igazolni látsza­nak e feltevést a fent említett olvasóegylet könyv­tárának forgalmi adatai is. Száz év alatt mindig akkor ugrott meg észrevehetően a beiratkozott olvasók és a kölcsönzött kötetek száma, amikor a korábbi életszínvonal veszélybe kerül, és a megszo­kott életmód bizonytalanná válik. Az emberek mindig akkor kezdik sietve keresni a válaszokat, amikor az élet fölteszi a kérdéseket. A folyamatos és higgadt önművelésnek, a kiegyensúlyozott mű­velődési tömegmozgalomnak mifelénk mindmáig elég kevés nyoma látható. Ezért kell a térben és időben elérhető forrásokat gondosan tanulmá­nyoznunk — ha szellemileg-erkölcsileg némiképp felkészülten akarunk az egyelőre beláthatatlan vé­gű tél elébe nézni. NEMCSAK a megszépítő történelmi messzeség­ben, hanem ma is találhatók Magyarországon mű­velődő munkásközösségek. Kórusok, zenekarok, képzőművészeti körök, néptáncos és szinjátszó csoportok., Az ilyen közösségek tevékenységét a bőségesebb esztendőkben különféle intézmények támogatták. Napjainkban ez a segítség egyre két­ségesebbé válik. A költségvetési szervek és társa­dalmi szervezetek sorra csökkentik, illetve szünte­tik meg támogatásukat. Még a szakszervezetek is annak örülnek, ha a gazdasági érdekvédelem terén tehetnek valamit. Egyre többször halljuk, hogy az amatőr művészeti csoportok hovatovább csak egyesületi formában őrizhetik meg működőképes­ségüket. De vajon csak a tagság érdeke-e, hogy ilyen közösségek létezzenek? Szerencsére akadnak példák arra, hogy a társa­dalom belátja: szertelenül haszonelvű korunkban is gyümölcsöző lehet az amatőr művészeti vállal­kozások támogatása. Miként, egy — a munkásmű­velődés közeljövőbeli lehetőségeit kutató — konfe­rencián elhangzott nemrég: az országos élőműsor­ellátásból 35—40 százaléknyi részt vállalnak az amatőr művészeti csoportok. A műélvezet nyújtot­ta szórakozás pedig egyelőre társadalmi szükség­letnek tekinthető. Egyes intézmények együttműkö­dési szerződést kötnek amatőr művészeti csopor­tokkal, egyesületekkel, mások pártoló tagként se­gítik ezek munkáját. Természetesen nem minden közösségnek — különösen pedig a kezdőknek — jut efféle támogató. Ezekkel vajon mi lesz? És mi lesz vajon azokkal a fiatalokkal, akik — „piacké­pes” művészi tehetség híján — csak éppen tartal­masán, tevékeny közösségben akarják eltölteni több-kevesebb szabad idejüket? ÁTMENETI IDŐ következik, tudjuk. De vajon jó gazdaként készülünk-e a télre? Áttelelnek-e va­jon a jövő tavaszig az eddig elvetett magvak és az itt-ott bontakozó csírák? Nagy László kérdése egy­re élőbb: „ ... ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!” Trencsényi Imre DÍSZELŐADÁS A KECSKEMÉTI SZÍNHÁZBAN Katona József Bánk bánja m Megtiszteltetés, de nagy erőpróba is egy színésznek a Bánk bánban játszani. A dráma szereplői összetett jellemek, nem lehet őket egyetlen vonásuk ki­emelésével megjeleníteni. Különösen áll az a főszereplőre. Egyaránt jellemzi a „nemes méltóság” és a minden pilla­natban kitörni látszó „fojtott tűz”, az önfegyelem és a belülről dühösködő indulat. Barbinek Péter szerepformálá- . sában jellemének mindezek az összete­vői megvannak. Talán csak azoknak a — Sőtér István szavaival szólva: — „szinte önkívületi” állapotoknak nem tudja vagy nem meri átadni magát, me­lyekben „legtitkosabb, legosztatlanabb önmagát” mutathatná meg. Mozgásá­ban helyenként van némi merevség, in­dulatkitöréseiben azonban, például Bi- berachhal való jelenetében a második, Melinda holttestére borulásában, az ötödik szakaszban megszabadul ettől. Saárossy Kinga (a díszelőadáson ő volt a királyné) így nyilatkozott: „Az már biztos, az én játékomban ízig-vérig nő lesz Gertrudis.” Egyetértek vele, nemcsak abban, hogy pontosan jelle­mezte szerepfelfogását; abban is, hogy . a nőiesség (persze főként asszonyi hiú­ságként) Katona Gertrudisának is fon­tos tulajdonsága. Nem hiányzott azon­ban alakításából a királynéi méltóság sem, főként a negyedik szakaszban, ámbár kevésbé meggyőzően mint a nőiesség. Megszoktuk, hogy Petur idős ember. „Petur, Petur, kedves bátyám” — szó­lítja meg Bánk, ő meg öccsének nevezi a nagyurat. E megszólításokat el kellett most hagyni: Petur (Szirmay Péter) megjelenésében, mozgásában fiata­labb, mint Bánk. Hálás szerepét hibát­lanul formálta meg; nem ő, hanem a békételenek már említett szürkesége az oka, hogy az összeesküvők jelenete nem tudott igazán felforrósodni. Hálás szerep Tiborcé is, különösen Fekete Tibor számára, aki már játszot­ta ezt ebben a színházban. Azóta lát­tunk már fiatal Tiborcot Kecskeméten, legutóbb meg a tévéváltozatban. Nem győztek meg bennünket arról, hogy a parasztok lázadásig jutó elkeseredését fiatalos indulattal kell érzékeltetni. Sokkal meggyőzőbb s így lázítóbb is egy munkában és nyomorban eltöltött élet keserűsége. “Fekete Tibot Tlborcá- val maga körül légkört teremtő, súlyos KÖNYVESPOLC Ajándék élet Hányszor jutunk mélypontra éle­tünkben, amikor úgy érezzük, nincs ki­út, minden kilátástalan, elfáradt a lel­künk is, s legjobb volna befejezni... Elfogyott a kurázsi, nincs erő az újra­kezdéshez. Jó, ha ilyenkor megszólal az emberben egy józan hang: Nézz a tü­körbe! Mit szólnál akkor, ha nyomo­rék vagy súlyos beteg lennél, ha többé nem látnád a kék égboltot, a rügyező fákat, ha nem hallanád a zenét, ha nem járhatnál az emberek között, csak toló­kocsiban ...? Ilyenkor döbbenünk rá, hogy sokan vannak olyanok, akiknek valóban vol­na okuk az elkeseredésre, s mégis ők azok, akik a „soha nem szabad felad­ni” életelvükkel, szívós küzdelemmel, az élniakarásnak, az élet értékelésének olyan példáját .mutatják, amely az egészséges embert ráébreszti, figyel­mezteti arra, hogy mekkora kincs van a birtokában, amelyről eddig tudomást sem vett, vagy természetesnek tartotta. Egy baleset mindent megváltoztat­hat, a Véletlen, a Sors, az Elet pillana­tok alatt egy más, zárt világba hajíthat­ja áz embert, ahonnan!^ jobb esetben — nagyon keserves, sokszor évekig tar­tó küzdelem árán van csak visszaté­rés... Hogy milyen ez a zárt vüág? Keveset tudnak róla azok, akik nem élnek ben­ne. Az áldozatok viszont nem szívesen beszélnek, vagy sérülésük folytán nem is képesek beszámolni.róla. Aki belela­poz Zemlényi Zoltán most megjelent Hoppárézimi! 'című könyvébe, készül­jön fe) árra, hogy egy szokatlan világ tárul fel előtte. ZZ-t 1985. március 7- én, Budapesten a Lenin körút és a No­vember 7. tér kereszteződésében elütöt­te egy autó, a 15 eves fiú súlyos sérülé­sei ellenére, csodával határos módon életben njaradt: bénán és némán. Bár agya is megsérült, értelme épen ma­radt. Naplójában ZZ azt a gigászi küz­delmet írja le, amelyet napról napra vív azért, hogy | -baleset előtti önmagát visszanyerje: a kenubajnokot, a do­bost, a gimnáziumi szépségkirályt. Szívbemarkoló ez a napló: az élet- benmaradástól eltelt másfél.év bizako­dással, rendíthétetlen reménnyel, aka­rással teli hétköznapjait ZZ (ö nevezi így magát) szellemes, meghökkentően bölcs kamasziróniával eleveníti meg. Együtt örülünk vele apró sikereinek, s elszorul a torkunk a külvilág értetlen­ségét, bántó megnyilvánulását olvasva'. Mert az utcán, az idegen környezetben nem tudják, hogy arcának hibás mimi­kája, végtagjainak furcsa mozgása mö­gött egy rendkívülien magas fokú értel­mi képességű fiú fogja fel a sértő, meg­alázó, a butaságra célzó megjegyzése­ket. „Én már csak az AJÁNDÉK ÉLET- emet élem, ami olyan lesz, mint az iga­zi, csak ftz a különbség, hogy itt nem lehet semmiért felháborodnom” — írja naplójának egyik fejezetében. Ajándék élet... mire a könyv végére érünk, úgy érezzük, hogy Zemlényi Zoltán nem hiába kopogtatta le írógépén ép balke­zével üzenetét: azt, hogy a lehetetlenre is képes az ember, ha megértés és szere­tet veszi körül, azt, hogy értékeljük az életet, mert mindennél többet ér. A könyv nemcsak lebilincselő olvas­mány, hanem okulásul is szolgál, ta­nulhatunk belőle ^ sorstársak és egészségesek egyaránt. H. A. Kifogyhatatlan ötletek Széles Judit kiállításáról Széles Judit életrajzában van egy adat: kézifestő és nyomottanyag-tervező szakon végzett az Iparművészeti Főiskolán. Nem tudom mi az oka, de a magyar textilművészetnek mindenesetre szerencséje, hogy tanult mesterségéből csupán egyetlen nyom van a kiállításon, egy Menyegző című, selyemre festett falikép. Mert te úgy tűnik — a Főiskolán mégsem ezt tanulta meg. A Fényes Adolf teremben felvonultatott textiljei a technikák sokféleségéről, az anyagok garmadá­jának felhasználásáról tanúskodnak. Vászon és celljuta, spárga és selyem, ragasz­tás, varrás, horgolás, hímzés szerepel képein, mindig a megfelelő helyen. Ötletei­nek kifogyhatatlan tárháza lehet, ami a megcsinálás módozatait illeti, mert mindig eltalálja a megfelelő kifejezési formát, a leginkább odaillő anyagot. Faliképéi mozgalmasak, mint amennyire mozgó és változó témája, a természet is. Persze a falikép csak egyetlen pillanatot ragadhat ki az állandó változások folyamából; Széles ebbe a pillanatba is sűríteni tudja a mozgás örökkévalóságát. Jók ezek a faliképek, de mégsem a nagy méret az ő műfaja. Két könyvnyi képsor szerepel a kiállításon — Gelencsér Éva szellemes, kihajto­gatott könyvoldalt sejtető rendezésében — textildarabokból! Levelezőlapnál alig nagyobb méretben Struga manó pirospettyes szakállú apróka kékfestő ég alatt él, Ágh István gyermekkönyvének illusztrációjaként. És itt a Felekirály, Ágh István másik könyve fekete-fehér-piros textilekből összeragasztva. Érdemes ezeken a képeken elcsemegézni. (Az ifjabb korosztálynak lehet, hogy nem újdonság a kiállításlátogatói rácsodálkozás: ők számos gyermekkönyvben találkozhattak már Széles Judit illusztrációival. (Eredetiben azonban az ember még a kisolló kivágatait is jobban észreveszi. Azt például, hogy a kékszemű kislány szeme egy gombostűfejnyi kékfestő motívum: egy bogyó három levéllel. Utóbbiak a kislány seprű-szempilláját vannak hivatva ábrázolni. Nem is tudom, mi a nagyszerűbb ebben a sorozatban: a szép arányokkal komponált rajz, a nyomottanyagok kitűnő megválasztása, a színkeverés — hozott anyagból természetesen — biztonsága, vagy csak az a nevelő célzatú apróság, amellyel megtanítja a gyerekeket az anyagok szépségére, felhasználásának lehetőségére? A Felekirály kockás öltönyén jó néhány, tarka virágokból kivágott kitüntetés díszeleg. Ezekből egy párat legalább Széles Juditnak adnék! T. A. egyéniség lépett színre az első szakasz­ban. Szívhez szóló keserűséggel és láza­dó indulattal mondta el a nép nyomo­rát feltáró panaszát a harmadikban; különösen megrázó volt, amikor nem­csak Katona színi utasítása szerint „ré­mülve”, hanem szinte fenyegetően kö­vetelve emelt szót az ötödik szakasz végén Bánk életéért. Mi kelthet Ottóban reményt arra, hogy övé lehet Melinda? Voltak elő­adások, amelyek azt érzékeltették, ha nem akar is engedni neki, kacérkodik vele. Katona szövege nem támogatja ezt a felfogást. Maronka Csilla Melin­dájában sincs a kacérságnak, a herceg bátorításának csöppnyi árnyalata sem. Ha kezdetben nem mereven elutasító, ha hajlandó találkozni vele, annak oka csak naiv jóhiszeműsége és a királyné öccsét megillető udvariasság lehet. Maronka Csilla (Melinda), Barbinek Péter (Bánk bán). (Ilovszky Béla felvételei) Ahogy azonban Ottó ostroma egyre he­vesebb, szándéka egyre nyilvánvalóbb, úgy válik elutasítóvá, sőt ingerültté, át­hágva a kötelező udvari illemet a gú­nyolódó királynéval szemben is. Első szakaszbeli szerepét kitűnően formálta meg a fiatal színésznő; az ártatlan létére is bűntudattól vergődő asszony téboly­ba torkolló, eszelős és világos pillanato­kat alig követhető villanásokban váltó lelkiállapotának érzékeltetését még nem tudta hasonló színvonalon megol­dani. Furcsállottam, hogy a harmadik szakasz elején ugyanabban a ruhában és fejdísszel jelent meg, mint az elsőben. Nem kellett volna öltözetével is jelezni azt, ami közben történt? Melinda két bátyja közül Mikhálé a jelentősebb szerep. A színház legrégibb tagja, az 1955-i előadás kitűnő Peturja, Gyulai Antal kapta ezt a szerepet. Ki­emelkedő alakítást nyújtott. Ő az, aki kifejező arcjátékával, gesztusaival né­mán is részt vesz a cselekményben. A Bánk bánban — tárgya miatt — van némi idegengyűlölet. Ennek azonban nyomatékos ellensúlya, hogy a királyné elleni vádakat Katona a spanyol Mik- hállal, tehát az idegennel is elmondatja. Csak helyeselni lehet, hogy a rendező nem hagyta el — mint gyakran szokták SPSS ezeket tartalmazó mondatait. Egyetértéssel idézem indoklását: „Ka­tona általa mutatja meg: indulatoskod- hatnak ezek a magyarok, lehetnek kö­tekedők, királyasszony uralmát el nem fogadók — ebben az ügyben nekik van igazuk. „Melinda másik bátyjának, Si­monnak kisebb a szerepe; ez is megrö­vidült hét ikerfiáról szóló, elbeszélésé­nek mindenképpen indokolt elhagyá­sával. Alakítója, Horváth Károly, ért­hetően nem tudott Mikháléhoz hason­ló emlékezetes alakot formálni belőle. Ottó megszemélyesítője, Blaskó Ba­lázs szerint szerepének kulcsmondata: „engem a szerencse itt uraddá tett”. Nénje uralmától védettséget élvező helyzetét kamaszos féktelenségének ki­élésére használja. Viselkedése vibráló- an nyugtalan; az EÍőversengésben játé­kosán vív Biberachhal; hol kérleli, hol fenyegeti; hasonló hangváltásai van­nak — szüntelen mozgással kísérve - Melindával és Gertrudisszal való jelenetében is. Melindát nem szerelem­ből, csak kamaszos vágyból kívánja magáévá tenni. Képtelen fölmérni, mit ' engedhet meg magának; azt sem éri föl ésszel, nénjétől mit remélhet, az ő fejére is milyen veszedelmet zúdíthat. Nem látszik megrögzött gonosztevőnek: Bi- berachot félelemből öli meg, Bánk há-, zanépét — köztük Melindát — nénje bosszúállójának szerepében tetszelegve 'gyilkoltatja le. Jellemét beárnyékoló korábbi bűne, Fülöp király megölése nem látszik viselkedésén. Katona korának lovagdrámáiban az intrikusnak fontos szerepe van a cse­lekmény irányításában. Sirkó László Biberachját fölényes okosság jellemzi. Sorsának alakulása azonban azt bizo­nyítja, hogy felszínes ez az okosság. Kiszolgáltatott helyzetének kényszere veti hol. az egyik, hol a másik oldalra. Katona összetett jellemei közül váló ő is: fölényeskedő viselkedése mögött éreznünk kellett volna szűkölő félelmét is; ebből csak második szakaszbeli jele­netében tűnik elő valami. Nemigen érthetjük, hogy szerethe­tett bele Izidora Ottóba, l^em a herce­get, hanem a vitézt szerette, mondja a királynénak, dehát vitéz ez a kapkodó kamasz? Szerepének egységét ötödik szakaszbeli viselkedése, a királyné ha­lála miatti szenvedélyes fájdalma, han­gos kitörésekben nyilatkozó bosszú- szomja megbontja. Tallós Rita kissé talán túloz is ezekben. Solom mesternek (Molnár László), Myska bánnak (Szalma Sándor), az udvomiknak (Hegedűs Jenő), a zászlósúrnak (Szőke Imre) csak néhány mondatnyi, de dramaturgiailag fontos szerepe van. Ezt jól oldották meg, de többé-kevésbé rájuk is vonatkozik, hogy amikor nincs dikciójuk, nem él­nek eléggé a cselekmény sodrában. So­lom elbeszélése a negyedik szakasz vé­géről elhagyott jelenetben történtekről nyomatékosabb, vállalkozása a Bánk­kal való párviadalra fiatalosabb hevü- letű lehetne. Szerepének legnehezebb részlete, annak kétségbevonása, hogy magyar ölte meg a királynét, elmaradt; bizonyára azért, mert a magyarázók többsége jó okkal mutatott rá, az ellen­tétes korábbi megnyilatkozásával. Az ötödik szakasz főként a király szerepének értelmezésén áll vagy bu­kik. Gyulai szerint „félelemből a nagy­lelkűt játssza, gyöngeségből a kegyel­mest, s mindezt az emelkedettség bizo­nyos öncsaló hangulatában.” Alakjá­nak másfajta, helyesebb értelmezését Pándi Pál fejtette ki legalaposabban. Jelenetről jelenetre követve Endre in­gadozását Gertrudis megítélésében, ar­ra az eredményre jut, hogy „közeledik Bánk álláspontjához”, elismeri a ki­rályné felelősségét az ország romlásá­ért, s úgy mondja ki végül a nemzeti elégedetlenség jogosságát, hogy a drá­ma végkicsengése „nem harsány-pate- tikus”, hanem „fátyolozott, fájdalmas, s ez a fájdalom nemcsak az Asszonyát vesztett Endre bánatát fejezi ki, hanem a megsértett nemzettel azonosuló ki­rály borúját is.” Hollai Kálmán szerep­formálása lényegében Pándi értelmezé­sének felel meg, noha a király viselke­désének azt a hármas ütemét, amelyet Pándi oly gondosan mutatott meg, csak részben érzékelteti. Támogathat­ná ennek világosabbá válását az udvari népnek szavaira való erőteljesebb rea­gálása. Az ötödik szakasz konfliktusa nem csupán Endre és Bánk, hanem in­kább Endre és a nemzet között feszül; a megbocsátás Bánknak egyetemesebb értelemben megbékélés a nemzettel; hatásos, de nem elegendő ezt csupán a záróképpel érzékeltetni. A kecskeméti színház Bánk bánja a kritikai megjegyzések ellenére is dere- kas vállalkozás. Igazolja Katona drá­májának színpadi életképességét, s ta­núskodik az előadás megalkotóinak el­mélyült munkájáról. (A díszleteket Ne- ográdi Antal, a jelmezeket Varga Má­tyás tervezte, a szcenikát Vujovich György oldotta meg.) Hasonló szép feladatokat és sikereket kívánunk a megújult színháznak! Orosz László v

Next

/
Oldalképek
Tartalom