Petőfi Népe, 1987. december (42. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-27 / 304. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1987. december 27. KIÁLLÍTÁSOK A SZAKSZERVEZETI SZÉKHÁZBAN Mit láthatunk 1988-ban? Gyakran szólítanak ügyeim a megyei szakszervezeti székházba, így itt is láthatom: mennyi munkával jár egy-egy kiállítás rendezése. Az előzetesen kiválogatott műalkotások, doku­mentumok, termékek minél hatásosabb bemutatásá­ért olykor napokig dolgoznak képzett dekoratőrök, alkalmi tárlatrendezők. Még úgy sem olcsó mulatság egy-egy kiállítás, ha a közreműködők többsége egy fillért sem kér fáradozásaiért, ha a dologi kiadások egy részét másutt számolják el. Megérik-e a ráfordított időt, pénzt az SZMT-tárla- tok? Feltétlen igen a válasz. Igen, bár a rendezvények jellegéből következően nehezen kiszámítható, hogy miként térülnek meg a tájékoztató, kulturális, agitációs kiadások. Kifejezhető-e pénzben az az öröm, amit a népművé­szeti, fotós, festő, grafikus amatőrök éreznek, amikor érzik, hogy mások is kiváncsiak munkáikra? Számon- tartják-e valahol: az ifjú lakatosnak egész életére kiha­tó ösztönzést adott díjnyertes pályamunkájának nyil­vános bemutatása? A tevékenységükről az érdeklődő­ket tájékoztató vállalatok így is terjedő híre, jó híre hogyan mérhető? Vitathatatlan: a változó színvonalú kiállítások hasznosulása is eltérő. Egyik-másik csak arra volt jó, hogy kipipálhassák az éves tervből a vállalást. Némelyik tartalmas, magvas tárlat korszerűbb tála­lást, figyelemfelkeltést érdemelt volna. A rendezők csak elvétve alkalmaztak a látvány hatását a modem technikával sokszorozó eszközöket. Szinte kivétel nélkül elismerésre méltó körültekin­téssel szervezték meg a kiállításmegnyitókat, olykor lehetőséget teremtettek az alkotók, a bemutatkozók és az érdeklődők találkozására. 1988-ra is változatos programot dolgoztak ki. A SZOT-ösztöndíjas Vidák István és Nagy Mari nemezkészítők alkotásait állítják ki január nyolcadi- kától, ha úgy tetszik 1. hó 8-ától és nem — mint a tervezetben egy oktalan, fontoskodó nyelvi ragály kiütéseként a jövő évi megyei szakszervezeti kiállítási programban szerepel 01.08-tól. A kalocsai népművészetet a Tavaszi Napok kereté­ben, május ötödikétől tekinthetik meg a megyeszékhe­lyen a helybéliek és a rendezvényekre a korábbinál talán nagyobb számban idelátogató turisták. Az új hazai könyvtárépületek fotói szintén ebben a hónap­ban kerülnek a tablókra. A pedagógus képzőművé­szek szokásos júniusi tárlatát a kertvárosi iskola és a zágrábi ’69-es iskola közös kiállítása követi. Túri Endre tűzzománcai nyitják meg az őszi kiállítási évad­ot, majd a pályaválasztási hónap keretében a Gáspár András Szakmunkásképző Intézet mutatkozik be. Novemberben a Helvéciái Állami Gazdaság termékei, történeti dokumentumai fogadják majd a tömegszer­vezeti székház látogatóit. Az év utolsó hónapjában a bajai Nett vállalat rendez árusítással egybekötött kiál­lítást. A Kisfaludy utcai épület előcsarnokába tervezett programokat természetesen összehangolták a Szak- szervezetek Táncsics Mihály Művelődési Házában, Baján, Kiskunhalason, Kiskunfélegyházán 1988-ban látható kiállításokkal. Hdtai Nánd0f SZEGEDI PÉLDA Beilleszkedni és nem elzárkózni A maga nemében egyedülálló és máshol is követésre méltó óvodai csopor­tot hoztak létre Szegeden. A Mozgáskorlátozottak Csongrád Megyei Egyesületének szegedi csoportja még tavasszal kezdeményezte, hogy leg­alább a megyeszékhelyen teremtsék meg az óvodás korban levő korlátozott mozgásképességü gyermekek elhelyezését, ami nyilvánvalóan hozzájárul­hat a szülők tehermentesítéséhez is. Az elhatározást tettek követték: széles körű társadalmi összefogással tizenhárom mozgássérült gyermekkel óvodai csoportot szerveztek a Hattyas-telepi óvodában. A foglalkozásokon a mozgássé­rült gyerekek együtt vesznek részt a csoport többi — nem mozgássé­rült — tagjával. Külön figyelemre méltó, hogy a csoportban helyet kaptak nehezen mozgó, különleges gondoskodásra szoruló gyerekek is. Olyanok is, akik gyógyászati segédeszközzel — bottal, mankó­val, kerekes székkel — képesek csak közlekedni. Mindez számuk­ra nem okoz különösebb nehézsé­get, jól beilleszkednek a csoport napi tevékenységébe. Ugyanakkor legalább annyira fontos, hogy a nem mozgássérült társaik is elfo­gadják őket. Természetesnek ve­szik az ő „másságukat”, hogy ne­hezebben járnák, s netán játék közben segíteni kell nekik, vagy óvni kell őket attól, hogy fellökjék őket. Mindenképpen örvendetes tény, hogy a vezető óvónő és még né­hány lelkes óvónő, illetve daduska szívügyének tekinti a kérdést. Ezt mondhatjuk el a logopédusról, a gyógytestnevelőről, valamint a konduktorról is, aki a legsúlyo­sabb „esetekkel” foglalkozik; stá­tuszuk megteremtéséhez a tanácsi szervek, illetve a mozgáskorláto­zottak egyesületeit tömörítő orszá­gos szövetség Alfa Ipari Vállalata nyújtott segítséget. Az óvodai cso­port további fenntartását is Szeged Város Tanácsa és a budapesti, Pe­tő András nevét viselő Mozgássé­rültek Nevelő Intézete közösen vállalta, melyhez szerény anyagi lehetőségeihez mérten hozzájárul a Mozgáskorlátozottak Csongrád Megyei Egyesülete is, ily módon is elősegítve e szép és nemes ügy sike­rét, tehát a mozgásukban gyengéb­ben vagy erősebben sérült gyerme­kek közösségbe való mielőbbi és optimális integrálódását. Magyarországon a ma élő kor­látozott mozgásképességű egyénék pontos számát nem ismeijük, 1949-ben készült utoljára hazánk­ban ilyen irányú átfogó statisztikai felmérés. Számukat ma a legkülön­bözőbb becslések az összlakosság 4—10 százalékára, — vagyis 400 ezer és egymillió közöttire.— te­szik. Nem tudjuk az óvodás és is­kolás gyermekek pontos számát Sem: országosan mintegy 70—100 ezerre becsülik. Számuk Bács­Kiskun megyében hozzávetőlege­sen 1800—2100 főre tehető. Min­denképpen az lenne az ideális, ha ezek a gyerekek — és minden gyengébben—erősebben korláto­zott mozgásképességű gyermek — mielőbb „normál” közösségbe kerülne, s a családi háttér mellett „egészséges” társaikkal együtt jár­hatnának óvodába, közösségben végezhetnék általános iskolai ta­nulmányaikat. Sokszor beigazoló­dott tapasztalat az, hogy azok a rokkantak (legyenek mozgássérül­tek, siketek vagy nagyothallók, va­kok vagy csökkentlátók), akik gyermekkorukban a rendezett csa­ládi körülmények mellett közös­ségben nőttek fel, sokkal hama­rabb, sokkal szerencsésebben tud­nak beilleszkedni az „épek” társa­dalmába, mint azok a társaik, akik csak tizenéves korukban — esetleg még később — kerültek (például továbbtanulásukkal) közösségbe. Társadalmi szinten sem közöm­bös, hogy a kezdettől, kisgyermek- kortól közösségben élők későbbi rehabilitációja sokkal kevesebb pénzt és kisebb energiát emészt fel. Az elmondottak alapján — és még jó néhány, most részleteiben nem említett meggondolásból — mindenképpen kívánatos lenne, ha a szegedi példa minél szélesebb körben, országosan is követőkre találna. Hasonló összefogással Bács-Kiskun megye több városá­ban, például Kecskeméten, Baján, Kalocsán, Kiskunfélegyházán, il­letve a nagypbb községekben is szervezhetnének speciális óvodai csoportokat, megteremthetnék azokat a feltételeket, hogy a moz­gássérült gyerekek általános isko­lai tanulmányaikat is közösségek­ben végezzék el. Szinte bizonyos, hogy a Szege­den megvalósult elképzelésnek — sajnos — van jövője az ország más településein is, hiszeü a gyermek- gyógyászok, a szülészorvosok az efféle betegségek „újratermelődé­sével” számolnak, amelynek egészségügyi és szociális indítékai egyaránt vannak. Kósik Lajos, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége szaktitkára Ólomöntés A még mindig vonzó külsejű özvegy, Petra Sibelius saját be­vallása szerint mindössze har­minc tavaszt ért meg. Életvidám teremtés lévén, vágyódott arra, hogy mielőbb ismét férjhez men­jen. De az Igazi még nem került az útjába. — Kérdezd meg a sorsodat! — tanácsolta a barátnője, Herta. — Onts ólmot... a megolvasz­tott ólom hideg vízbe öntve meg­dermed és a jövendőbeli alakját fogja megmutatni neked. Persze, miniatűr, liliputi kiadásban!. — Ez pompás ötlet, köszönöm neked, drágám! — hálálkodott Petra. Aztán együtt öntötték ki az ólmot és kíváncsian lesték az edény vízben annak alakját. — Várj, amíg egy kicsit lehűl, különben megégeted a kezedet — óvatoskodott a barátnője. Kis idő múltán azonban Petra kihalászta a megdermedt ólomfi­gurát. — Ez olyan, mint egy keselyű, nagy karmokkal! — hüledezett bosszúsan Petra.-— Dehogyis! — ellenkezett Herta. — Ez egy tisztviselő egyenruhában és ezüstgombok­kal a kabátján. Ha pedig azt akarod, hogy most már valóság­ban, testben és 'erőben is megje­lenjék neked, dobd ki az abla­kon, a titokzatos sötét estébe ... És Petra teljes erővel kidobta az ablakon az ólom homunku- lust. — Természetesen, lehet hogy, várnod kell, amíg a sorsod betel­jesül. Talán órákat, napokat, vagy heteket... esetleg hónapo­kat is. Petrának azonban nem kellett ilyen sokáig várnia. Öt perc sem telt el, csöngettek. Petra az ajtó­hoz rohant és várakozással teli szívvel nyitotta azt ki. Az ajtó előtt egy rendőr állt. Szolgálati ruhában, az egyenru­háján sok ezüstgombbal. — Lépjen be, kérem, és szerej tettel üdvözöljük! Ez valóságos csoda, hiszen éppen csak most dobtam ki... — lelkendezett Petra. — Mintha hívtuk volna, ön máris itt van! • — Természetes, hogy itt va­gyok. A nevem Keselyű és az ötös körzet ügyeletes rendőre va­gyok. Szolgálati ügyben jöttem. Kérem a személyi adatait! — 0 valóban?—suttogta sze­relmesen Petra, — Ilyen hamar? — Igen, természetesen. Felje­lentést kívánok tenni ön ellen ga­rázdaság és testi sértés miatt. Ön ugyanis ezt az álomdarabot teljes erővel kidobta az ablakon és ez engem talált el, pontosabban a szolgálati sapkámat és ami az alatt van, a fejemet! Ezáltal ott egy igen tekintélyes daganat nőtt! És az ólom homunkulust, a te­nyerén tartva, Petra felé nyújtot­ta ... Paul Eugen Riedel Fordította Antalfy István MINDEN JEGY ELKELT! / t A Csárdás­királynőt újra felújították. A képen Németh Sándor és Zsadon Andrea. • Az Operett Színház épülete — ma. HATVANÖT ÉVES AZ OPERETT SZÍNHÁZ Az operett 1860-ban jelent meg Magyarországon. A Nemzeti Szín­házban november 21-én mutatták be Offenbach Eljegyzés lámpa­fénynél című operettjét Szigligeti Ede, a jeles drámaíró rendezésé­ben. A műfaj egy csapásra csatát nyert, meghóditotta a közönséget, s egyre népszerűbbé vált. 1903-ban megnyílt a Király Színház, melyet kizárólag operet­tek előadására építettek, s 1929- ben a Blaha Lujza Színház is e műfajnak adott otthont. A két színház operett-vetélkedé­séhez hamarosan csatlakozott egy harmadik: 1922 karácsonyán nyi­totta meg kapuit a Fellner és Hell­mer cég által tervezett Fővárosi Színház. (A neves osztrák építé­szek tervezték a Népszínház, a Vígszínház és a kecskeméti színház épületeit is.) A Nagymező utcai színház 1894-ben épült, eredetileg orfeum céljaira, mígnem 1922-ben egy amerikai vállalkozó, Ben Blumen- thal—- a Vígszínház akkori tulaj­donosa — megvette. Az asztalokat kidobálták a nézőtérről, helyükre széksorok kerültek, majd az átala­kítás után, 1922. december 23-án felment a függöny, s megnyithatta kapuit a Fővárosi Színház, amely csak három hónappal később vette fel a Fővárosi Operett Színház ne­vet. Az ünnepi est prológussal kez­dődött. Gombaszögi Frida állt a közönség elé. „Sötét idők gyászával bús szíved­ben, Ünnepre gyűlsz ma árva Budapest, All az új színház, már függönyeleb- ben. Legyen valóban ünnep ez a mai est — kezdte a prológot. Ezt követően került színre az Olivia hercegnő, Buttkay Ákos, Földes Imre és Bródy Miksa ope­rettje. A szereposztás sokat ígérő volt: Kosáry Emmi — aki a Csár-. dáskirálynő pesti peremierjén a primadonna szerepet játszotta —, Király Ernő ésHalmay Tibor neve szerepelt elöl a plakáton. Halmay személyében az előadás új táncos­komikust avatott. Bemutatkozása sikeres volt, ám ugyanakkor bal- szerencsés is, mert az első felvonás fináléjában kificamította a boká­ját. Nagy fájdalmai ellenére a da­rabot hősiesen végigjátszotta, s a közönség semmit sem vett észre a balesetből. Az Olivia hercegnő nem aratott nagy sikert, hamarosan lekerült a színről, s mivel a színháznak nem volt önálló gárdája, eleinte több­nyire más színházak — főként a Víg — társulata szerepelt színpa­dán. Az igazgatók sűrűn követték egymást. Roboz Imre után Faludi Sándor jött, utána a neves komi­kus, Kabos Gyula lett a direktor, ám ő e^y év múlva csődöt jelentett, és Sebestyén Géza állt a színház élére. . 1942-től 44-ig a kiváló zeneszer­ző, Fényes .Szabolcs volt a direk­tor, s a felszabadulás után ismét ő vezette a Fővárosi Operett Színhá­zat. Az első bemutató — mi is lehe­tett volna más? — a Csárdáskirály­nő volt, melynek színrevitelét Za- mercev vezérőrnagy, Budapest ka­tonai városparancsnoka „rendelte meg”, mivel Kálmán Imre egyike volt a legnépszerűbb zeneszerzők­nek a Szovjetunióban. !Fényes Szabolcsot Gáspár Mar­git követte, akinek igazgatása alatt tekintélyes művészi rangot vívott ki a színház. Új zeneszerzők és új szövegírók kaptak bemutatkozási lehetőséget. Hámos György, Bara­bás Tibor, Gádor Béla és mások írtak operettlibrettókat, s Gáspár Margit hívására megjelentek a régi mesterek: Békeffy István, Kellér Dezső, s a többiek is, Bródy Ta­más, Kerekes János, Sárközy Ist­ván, Vincze Ottó, Fényes Szabolcs és más komponisták művei mellett Dunajevszkij, Miljutyin művei arattak sikert, ami nem volt vélet­len, hiszen olyan nevek fémjelezték ezeket az előadásokat, mint Hon- thy Hanna, Feleki, a két Latabár, Bilicsi, Keleti László, Németh Ma­rika, Kiss Manyi, Fejes Teri, Csá­kányi László, Sárdy János, Seny- nyei Vera. Napjainkban az operett mellett megjelent a műsoron a musical is, s az Operett Színház nemcsak ide­haza közkedvelt, hanem külföldön is. Bejárták a világot, legutóbb há­rom hónapig vendégszerepeitek az NSZK-ban — telt házak előtt. Amikor fennállásuk 65. évfor­dulóját ünnepük, éppen egy új mű magyarországi bemutatóján ment fel a függöny. A Mennyből a tele­font, Trovajoli—Fiastri—Garieni és Giovannini olasz szerzők musi­caljét tűzték műsorra, s a pénztár fölött, mint évtizedek óta mindig, most is kint a tábla: Minden jegy elkelt! Kárpáti György FILMJEGYZET Yesterday Nem nehéz az új, 1984-ben készült lengyel filmhez közeledni, vonzásköré­be kerülni. Kritikus éberséggel figyelni, eltávolodni tőle, minősíteni, esetleg ítélkezni fölötte viszont annál nehe­zebb. Magától értetődő ez, ha a folya­mat főszereplője nem más, mint ka­maszkorunk, illetve kamaszkora mind­azoknak, akik a hatvanas évek elején (vagy végén) gyakran hallgatták a lu­xemburgi rádió adásában többek kö­zött az első Beatles-számokat; például az I Love Her-t, s persze a Yesterday-t. Korántsem csak emiatt érezheti a néző az első játékfilmes Piwowarski több nemzetközi díjas Yesterday-jét szemé­lyes üzenetnek. Tömérdek részlet erősí­ti meg, hogy a Yesterday talán nekem, de mindenképpen rójam (is) szól, no és természetesen mindazokról,' akiknek nem kis mértékben ezek a távlatokkal és csapdákkal felszerelt évek határoz­ták meg valóságképét, mentalitását. Aki látta Gothár Péter 1981-ben ké­szült Megáll az idő című filmjét is, an­nak igen nehezére esik, hogy ne próbál­jon játszani a lehetséges párhuzamok­kal. Mindkét filmnek egy sláger a címe, az aláfestése, sőt a kódja, mítoszterem­tő eszköze is. Nemcsak a szituációk külsőségei, az események részletei, a konfliktusok fajtái, de izzásuk hőfoka, sőt az atmoszféra állandó intenzitása is a hazai példát idézi. Azonos teljességte­remtő szándék, erkölcs és igen hasonló ideológia emeli a legmerészebb vállal­kozások közé mindkét művet, melyek­nek már az sem kis erényük, hogy ha nem is egyforma mértékben, minőség­ben, de művet tudtak létrehozni a nyersanyagként csöppet sem könnyen kezelhető nosztalgiából. Gothár és Pi­wowarski is arra tesz kísérletet, hogy kamasz-merészséggel, már-már naivi­tásnak tetsző hittel, egyidejűleg pedig, felnőtt tudatossággal tükrözzék a ti­zenévesek ideáljaival még teljessé tágí­tott világát. Gazdag és színes háttér előtt rajzolja meg a Yesterday, hogy a társadalom történetének ez a periódusa milyen is volt, s az ifjúság, mely ekkori­ban végezte középiskoláit, mit és ho­gyan kaphatott ezektől az esztendők­től. A fiatal lengyel rendező vigyáz arra is, hogy ne zsongítsa el túlságosan a nézőt; a távolságtartás eszközéül egy 1984-es válóperes kerettörténetbe he­lyezi a magukkal ragadó ritmusban, hangnemben áradó tizenéves emléke­ket. A főszereplő — jó harmincas férfi - egy biróság folyosóján tárgyalás előtt (vagy után) tűnődik el, csodálko­zik rá a megváltoztathatatlan tényekre, és nem tudja pontosan megállapítani, hogy a nagyon is jelenvaló idő hol, és hogyan, csúszhatott át a múltba. Négy gimnazista fiú sorsának tükré­ben mondja el a film, hogyan „állt meg” az idő a hatvanas évek közepén egy lengyel kisvárosban. Hosszabb a hajuk, mint társaiké, gitároznak, do­bolnak, együttest alapítanak, ketten közülük egy lányba szerelmesek, aztán már csak az egyikük, és megtörténik velük minden, ami ilyen korúakkal csak megtörténhet: szerelem és félreér­tés, sértés és huzakodás, féltékenység és ostobaság, és „minden”... Miközben minden gesztusukban —főleg tagadás­ként — érzékelhető a „felnőtt” világ is, melynek kivételként akad csak pozitív erényekkel rendelkező tagja. Nehéz lenne megítélni, hogy a rendkívül ér­zékletes nemzedéki közérzet történelmi ítéletként mennyire pontos, de a köve­tésre egyértelműen méltatlan, idegen­ként szemben álló felnőttek elvtelensé- gei, torzságai, életpótlékai számunkra is ismerősek, modellértékűek. Károlyi Júlia

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom