Petőfi Népe, 1987. december (42. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-24 / 303. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1987. december 24.

TELEK MAR VAN, JÖVŐRE KEZDIK A HÁZÉPÍTÉST

A családért nem sajnálja az

időt, a fáradságot

(Dósai Imre szeme sejteti: egyszerre többfelé is járnak gondolatai. Kollégái megbízható, fürge észjárású, emberséges, következetes szakembernek isme- . rik.)

— Az általános iskolába, itt, szülőhelyemen, Kiskunmajsán jártam. Utána a szegedi Radnóti Miklós Gimnáziumba iratkoztam be. Nem volt eleve eldöntött, hogy agrárpályára kerüljek, a természettudományokat azonban mindig is kedveltem. Végül a Keszthelyi Agrártudományi Egyetemre jelen- keztem. Az első években tudományos ambícióim voltak, de ahogy „bejöttek” a gyakorlati tantárgyak, egyre inkább vonzott a termelés. A harmadik évben kapóra jött, hogy dr. Vedres Ferenctől, a Jonathán Termelőszövetkezet akkori elnökétől megtudtam, szükségük lenne egy talajgazdálkodádsi szakemberre. Tanulmányi szerződést kötöttünk, az egyetem elvégzése után megnősültem és 1984. augusztus 21-én, négyezer forintos fizetéssel gyakornokként munkába léptem.- Jelenleg ágazatvezető-helyettes vagyok, a téesz és a háztáji földek tápanyag-gazdálkodási, növényvédelmi munkáját irányítom, illetve, ha kérik, szaktanácsadással segítek. Tavaly elkészült az iparvágányunk, és egy 3200 négyzetméteres szabadtéri műtrágya- tároló. A Jonathán gesztorságában megalakult a környékbeli téeszek, szakszövetkezetek agrokémiai gazdasági társasága. Huszonhatezer hektár tápanyag-utánpótlását szolgáló műtrágyát, évente 7400 tonnát fogadunk, tárolunk és adunk át az üzemeknek.

(Az elsők között épült majsai emeletes házak egyikében, a szövetkezet Béke téri szolgálati lakásában laknak. A két szoba, a kényelmes konyha céltudatos Ízléssel berendezett. A család négytagú, a feleség, Dósainé Farkas Anna óvónő. A januárban második éves Márk tiszta apja. Az éppen karácsony előestéjén héthónapos Imre inkább anyja vonásait örökölte.)

— Hatezer forintos fizetésem, a feleségem gyermekgondozási járandósága, a háztáji paprikából és a csemegekukoricából származó jövedelem a család fenntartására elég és arra, hogy az évek alatt összespórolt pénzből venni tudtunk színes tévét, meg egy hűtőládát. Autónk egy Trabant Combi, én meg két öreg Jáwa motorral járok dolgozni, azzal, amelyik éppen beindul. Ezt a kétszobás lakást, ahogy a gyerekek egyre nagyobbak, kezdjük kinőni. Építkezni kellene, ahogy sokan teszik a mi korunkban, csakhát miből? A telket már megvettük, a terv kész van, és ha jövőre sikerül találnunk egy megfelelő építőmestert, akkor valahogy hozzá is fogunk.

(A fiatalember 1985 tavaszán elhatározta, hogy szarvasmarhatartással próbálja jövedelmét kiegészíteni.)

— Itt, a közeli ötfán van édesapánk

de már „megkezdték” a munka és a pénz „visszafizetését.” Az öt borjúból mára tizenhat darabos állomány lett. A tejet úgy hasznosítottam, hogy a tehenekhez boijat vettem, és amikor a kellő súlyra felhíztak, akkor eladtam. Eddig nyolcat. A borjú a legjobb tejátvevő, mert ha a megfelelő mennyiséget megkapja, igen szépen gyarapszik, emellett a fejéssel sem volt annyi gondom. Nemrégiben vettem egy fejőgépet, most már tejet is adok le. Ettől remélem, hogy egy kis pénzt már ki tudok venni a vállalkozásból. Mert eddig az állandó fejlesztés miat't tényleg csak vitte, ahelyett, hogy hozta volna. Mivel kaszálóm nincs, a takarmányt úgy kell vennem. Csak a bálázott lucerna- és rétiszénából kétszáz mázsa kell egy télre. Ennek mázsája kétszázkétszázötven forint. Úgy tervezem, ha megkezdjük az építkezést, a tehenek kivételével eladom az állatokat, így az építőanyag árának egy részét remélem meghozzák. A másik ok, amiért meg kell majd szabadulnom tőlük, hogy akkor minden időmet leköti a fal felhúzása.

Czauner Péter

„ JÓ, HOGY NEM ÜLÜNK ÖLBETETT KÉZZEL”

' A kecskeméti Kada Elek Közgazdasági Szakközépiskola diákjaival beszélgettünk arról, hogyan látják ők diákszemmel mai gazdasági helyzetünket, mit várnak a jövőtől, s vajon lehetünk e manapság optimisták. Sváb-Kovács Ildikó, Szöllősi Enikő, Ács Anita, Nagy Lajos és Szabó Sándor már érettségi előtt állnak, Podmaniczky Mariann harmadikos, valamennyien szeretnének továbbtanulni. Az alábbi véleményeket, gondolatokat cikkünkben nem szabdalják szét a beszélgetéskor elhangzott kérdések, de talán így is érezhető, hogy a diákok

önmagukkal és egymással is vitáztak. Egy azonban biztos, —és több kommentárra nincs is szüksége az általuk elmondottaknak — nem tekintenek felhőtlenül es felelőtlcnül a jövőbe, pontosan tudják, hogy az előttük álló évek senkinek nem lesznek könnyűek és szeretnék megtenni azt, ami tőlük telhető. Ez pedig lehet akár biztatás is, a súlyos gondokba merült felnőtteknek, az új és sok változást hozo esztendő előtt. A beszélgetést a karácsonyi bevásárlási gondokkal kezdtük és a jövő kilátásaival fejeztük be.

Diákszemmel a jövőről

0 Nagy Lajos, Szöllősi Enikő, Ács Anita, Sváb-Kovács Ildikó, Podmaniczky Mariann, Szabó Sándor.

Lajos: — En mindig pénzzavarban vagyok , karácsonykor.

Általában kölcsön szoktam kérni a szüleimtől. Nálunk bevett szokás már évek óta, hogy ajándékba könyvet veszünk.

Mariann:

Csakhogy lassan kinéznek a könyvesboltból! Vannak olyan könyvek, amiket egyszerűn nem tudok megvenni. Álldogálok, már a fél könyvet kiolvasom, és ez azért kellemetlen, mert az eladó is észreveszi, hogy ott ácsorgók és még mindig azt az egyet forgatom.

Enikő:—Én is könyveket vettem. Az biztos, hogy mindenütt tömeg van, mindenki vásárol, szerintem olyasmit, amire most egyáltalán nincs is szüksége.

Ildikó: — Persze, hiszen az újságok is írtak a jövő évi áremelkedésekről és ettől mindenki megrettent.

Lajos: — Nagyon sokat beszélgetünk arról otthon is, milyen jövő várható az áremelkedések és más változások miatt. Úgy gondolom, hogy ez nagy érvágás lesz mindenkin, az élet- színvonal csökkenni fog jó pár évig. De' szerintem azt ki lehet bírni. Úgy látom, hogy minden fejlődésnek valami ára van, és nem egészen értem az emberek elkeseredését. Sokan azt mondják, hogy elkéstünk a reformokkal. De most rájöttünk, hogy muszáj megtenni a lépéseket és igenis jó, hogy nem ülünk ölbe tett kézzel.

Enikő: — Szerintem szükséges lépés volt. Mi is szoktunk arról beszélni, hogy nem ártott volna hamarabb összébb- hűzniégylyüklcial a nadrágszíját. Most aztán egyszerre ötöt kell és mindenki kétségbe ván esve. De úgy gondolom, egyszerűen nem volt más lehetőség.

Mariann: — Jó, változtatni kell, mindenki belátja, hogy szükség van rá, de az nem egészen biztos, hogy mindenki úgy érzi, most már aztan jó is lesz. Azért az nem mindegy, hogy aki fiatalon kikerül az iskolából, talán évekig nem tud semmire sem jutni, nem tud lakást szerezni, egyáltalán pénzt gyűjteni magának, hogy elinduljon. A bátyámon látom ezt. Nem túlzottan szívderítő, ha belegondolok, hogy esetleg rám is ez vár!

Sándor: — Azt szokták mondani, hogy a fiataloké a jövő, ugyanakkor egy-két. intézkedéssel nagyon visszafogják a fiatalokat, például jövőre a gyermekholmi ára is emelkedni fog.

így meggondolandó a fiataloknak a családalapítás.

Anita: — Szerintem az is problémát jelent, hogy akik egyetemről, főiskoláról kikerülnek, nehezebben tudnak elhelyezkedni. Az újságban megjelenő álláshirdetésekben mindig legalább négy-öt éves tapasztalattal rendelkező szakembereket keresnek.

Mariann: — Igen, érdekes, ha valakinek állást ajánlanak, minimum ötéves tapasztalatot követelnek. Hogyan lehet az ember egyszerre frissen végzett fiatal és tapásztalattal is rendelkező szakember, azt nem tudom.

Anita: — Egy kicsit félek attól, hogyan fogok majd dolgozni, ha elvégzem a főiskolát, mert egy nőnek szerintem sokkal nehezebb elhelyezkedni. Még mindig van olyan, hogy vezető állásokba inkább férfiakat szeretnének, »pedig egy ,-nénesk jvszüksége^.fMrn}', * hogy a pályáján sikereketrerjen er.

Sándor: Jövőre azt hiszem, az elhelyezkedéssel is gondók lesznek. Aki nem akar továbbtanulni, annak el kell helyezkednie. A vállalatok viszont most létszámcsökkentést hajtanak végre és ez a negyedikeseket már nagyon is érinti!

Ildikó: — Szakemberekre mindig szükség lesz. Az nem fordulhat elő, hogy a szakemberek nem kellenek. Lehet, hogy kevesebbre lesz szükség, de az is lehet, hogy többre.

Sándor: — Én optimistán látom a jövőt. Megpróbálok bízni abban, hogy találunk kiutat ebből a gazdasági helyzetből, igaz, hogy ehhez majd nagyon sokat kell dolgozni. Sajnos mindenki csak az intézkedések hátrányait nézi, az előnyöket nem.

Mariann: — De ez emberi dolog. Hiába látjuk előre, hogy Valaminek haszna lesz, valahogy mégis kellemetlen, ha azért először összébb kell húzni magunkat. Megpróbálok eltekinteni attól, hogy néha olyan kilátástalannak tűnik a helyzet. Az ember készül, tanul, elképzeli, hogy milyen lesz a jövő. Végül is hamarosan rank kerül a sor, erre a korosztályra. Nekünk kell majd felmutatni valamit. De nem érzem, hogy akkora tettvágy lenne bennünk, hogy mi megmutatjuk: ezt így kell! Ez hiányzik, enélkül pedig nem hiszem, hogy nagyon előre jutunk. Nekünk kellene akarni, nem azt várni, hogy majd rendeződnek a dolgok maguktól.

Sándor: — Igen, de valahogy ezt látjuk a felnőttektől. Őket utánozzuk vagy inkább átvesszük a példájukat.

Lajos: — Szerintem azért nincs a fiatalokban tettvágy, mert. mi szinte mfhdenf megkapunk és akkor minek törjük magunkat? Ha ez a világ most jó, minek alakítsunk rajta.

Enikő: Hallottam egy olyan véleményt, hogy a fiatalokat az ösztökéli majd tettekre, ha jövő évtől nem kapnak meg mindent. Azért fogunk dol- goznij és azért leszünk lelkesebbek, hogyujra elérjük azt, amit most esetleg elvesztünk ... Én különben igazán bízom benne, hogy végig tudjuk járni ezt az utat.

Ildikó: — Én is inkább optimista vagyok. Úgy gondolom, ha mindenki pesszimistán látná a helyzetet, akkor nem lehetne semmin változtatni. Aki bízik a jövőben, tesz is érte valamit, hogy jobb legyen. Szerintem az volna jó, ha minél több optimista ember lenne.

Magyar Ágnes

tanyája, a szarvasmarhatartásra a hely kínálkozott. Tőle kaptam kölcsön ötvenezer forintot, és egy szanki fuvarozóval elmentünk az állatvásárra, Szabadszállásra. Vettünk öt üszőborjút. Látni már láttam tehenet, de igazán először csak akkor simogattam szarvasmarhát, amikor megérkeztek a borjak a tanyára. Szomszédok, ismerősök, édesapám segítségével tanultam meg bánni velük. Azóta nagyon megszerettem az állatokat.

(Anna, vagy ahogy az óvodában ismerik: Ani néni, csendesen ül, papír torta-alátétből a karácsonyi díszeket készíti.)

— Imre elfelejtette mondani, hajnali fél ötkor indul az állatokhoz, hogy a munkakezdésre beérjen a téeszbe, és ahogy ott végez, hazajön átöltözni, majd újból rohan a tanyára. Azt sem mondta, hogy én, mivel itthon vagyok a gyerekekkel, háromezer forint körüli összeget kapok, ehhez még valameny- nyit hozzáteszünk Imre fizetéséből, ebből futja a részletekre, a rezsire. A maradék pénzből pedig takarmányt kell venni, szóval elviszik az állatok. Nagyon jó ez a lakás, de ha a nagyobbik fiú kinő a rácsos ágyból, akkor be kell tenni egy kis heverőt és már mozdulni sem lehet a gyerekszobában. A szüleim mindent megtettek azért, hogy összetartsanak minket gyerekeket, a családot. Lehet, hogy én romantikus típus vagyok, de ugyanezt szeretném tenni. Azt, hogy Imre lássa, amikor valami újat tudnak a gyerekek produkálni. De neki a család, összetartása érdekében egész más gondjai vannak.

(Márk, a nagyobbik fiú, beszélni még alig tud, de azt, amit akar, megérti. A tehénről annyit tud, boci és bú.) Az apja büszke rá, és mosolyogva folytatja:

— Hármas fogó tart az állatok mellett. Az első a befektetett pénz. Eddig, a két és fél év alatt százhetvenezer forintot költöttem rájuk. A második, megszerettem a velük való törődést. A harmadik, hogy kissé lassan ugyan,

Mostanában egy nagy köz-\ gazdasági egyetem az egész ország, ahol gólyák, azaz elsőéves diákok vagyunk valamennyien.

Csak zárójelben jegyzem meg: inkább vagyok gólya, minthogy lóvá tegyenek. Olyan kifejezéseket tanulunk mint bruttósítás, adóelőleg, adósáv. Bevallom, eddig csak a határsávot és a forgalmi sávot ismertem. (Ezek meggondolatlan átlépése egyébként épp olyan veszélyes, mint az adósávé.)

Az, hogy sikeresen fogunk-e vizsgázni, és felsőbb osztályba léphetünk vagy megbukunk, még a jövő kérdése. Ez rajtunk kívül függ tanáraink szigorúságától és felkészültségétől is. Mindenesetre most igazán érvényes a mondás: nem az iskolának, hanem az éle- t(ünk)nek tanulunk. Még a levegőben is (köz)- gáz van . . .

Ezért nem lepődtem meg különösebben, amikor fiam arról faggatott: mi az a láthatatlan jövedelem.

— Amelyik van is meg nincs is, attól függően, ki és honnan nézi —feleltem. A gyerek értetlen arcát látva tovább magyaráztam: A mi családunkban láthatatlan jövedelem az olyan pénz, amelyikről édesanyátok nem tud, és a szerszámosládába dugok el.

— Azt ott már megtalálta, és el is költötte a mama—közölte a fiam. Lám, még egy közgazdasági igazság: a pénz nem vész el, csak átalakul női csizmává, szoknyává, satöbbi — gondoltam bosszúsan.

— A pénztárcádba kellett volna tenned — okított csemetém. Anyu már megszokta, hogy az mindig üres, és igy ott nem is kereste volna...

Ilyen észjárással biztos, hogy adóellenőr lesz ez a gyerek!

MAI REGÖS ÉNEK

E3 REGS I, ÁD30Ú ISTEN "\ m

rEíí,’*r! !&Ä5kb’a ^RUSZÉK/

VA6VOHOMAT : | //ax ADÖSS/föOV;

rejtem*^ Lj

... - - kmíK m

— Büntetik a jövedelem eltitkolását? — faggatott tovább.

— Méghozzá nagyon szigorúan — sóhajtottam, és arra gondoltam: több mint egy hete állandóan nekem kell mosogatni...

— Láthatatlan jövedelem a bátyádnak az ötös feleletekért beígért 10 Ft is — folytattam az okítást. Olyan régen kapott ilyen osztályzatot, hogy nem is látja ézt a pénzt...

. — A focisták prémiuma szintén idetartozik. A sok pénzt zsebre rakják, de mégsem látunk tőlük semmit...

A borravalót és a hálapénzt az adóhatóságon kívül mindenki látja. Ennek felderítéséhez igen jó szemre van szükség, ezért döntő a szemfte- lenség) mértéke!- — A munkahelyeden kapott fizetés láthatatlan jövedelem?—jött a következő kérdés.

— Hát nem is tudom... az mindenesetre biztos, hogy a hónap közepén már nem Sokat látok belőle...

—amik—

NŐVÉREK CSA VOLYON

Z

egújabb- ■ 1 '

Ili bgymasra

irányított nemze- •/

tiségi népvándorlásakor -— negyven esztendővel ezelőtt — érkezett Csávolyra a . Csémy család, négy gyermek és a szülök. A sors nem volt kegyes a kis. közösséghez, mára hárman maradtak. A fivér, Tibor, a Csá- volyi Egyesülés Tsz-bqn kereskedelmi osztályvezető, ikertestvére, Margit, aki egész életében magán viseli a számára cseppet sem biztonságos anyaméhben szerzett sérülés nyomát. ~Vele együtt él, gyámolítja a húga) Mária.

Csávofy főutcáján egy zöldre festett ház az otthona a nővéreknek. Érkezésünk nem' okoz örömet a háziaknak, kimondhatatlan, de sűrűsödő feszültséggel telik meg a konyha, ahol letelepedünk. A vendégszeretet azonban \törvény itt is, kávéval kínálnak bennünket. Kísérőim — a fivér és egyik munkatársa —'néhány perc után magunkra hagynak bennünket. A dermedt csendet figyelmeztetés töri csak meg: elhűl a kávé.

A konyhaasztalon kis tálak, dobozok, bennük mindenféle csavar, alátét, kis dobozban ÉVIG feliratú nejlonok. Minden kézhez áll., Margit beszéd közben Is készíti össze a villamos szerelvényekhez szükséges garnitúrákat.

— Egészséges ember napi normája ezer ilyen garnitúra össze- válogatása — igazít a tolószéken, csak úgy mondat közben. Ifi Én nyolcszázat tudok megcsinálni, hacsak nem köt ágyhoz az állapotom. Sokszor, ha bírom és szorít a határidő, még éjfélkor is pakolom az alkatrészeket. Nekem létszükséglet, hogy legalább ezt a munkát végezhessem.

, A húgom sem egészséges, két éve százalékolták le, gondolhatja ...

Látom, Mária szeméi elfutja a könny, amikor elfordul, nővére már fordít is a szaván:

— A ház körül megtermeljük a legfontosabbakat, ő ■— int a tűzhely mellett álló felé — még a'gyümölcsfákat is gondozza.

Szinte belekapaszkodom abba az ötletembe, beszéljenek a régebbi, közélebbi múltról. Megkönnyebbülök, amikor egy csöpp kis mosolyt fedezek fel az arcukon:- A Csallóközből származunk, szép gyermekkori emlékeink vannak onnan — mondja Mária. ■— Amikor ide költöztünk, apánkat rövid idő alatt tisztelni kezdték az itteniek. Még tsz-elnök is volt annak idején. Az ő révén befogadtak bennünket. Úgy érezzük, mi megadjuk a tiszteletét mindenkinek. És vissza is kapjuk. Nem kérünk, ha lehetséges, családon belül megoldjuk a gondjainkat. Nagy segítség, hogy Margit tagja a szövetkezetnek. így kapja ezt a bedolgozói munkát.

— Most sietek — szólt közbe Margit — szeretnék karácsonykor szabadabb lenni. Tudja, van egy hétvégi kislányunk! Mutasd csak az albumot! — kéri húgát.

utáltán

Az első lapokon bájos, három év körülikislány áll akar ácsonyfa alatt. Már kérdés sem kell.- A felsőszentiváni gyermekotthonból jön hozzánk a mi kis Klárink. Most nyolcadikos! Szünetekben, ünnepeken mindig itt van, már tíz éve, Karácsonyra is várjuk.

— Gondban is vagyok miatta mostanában — morfondíroz Margit. — Mi lesz, ha elvégzi az iskolát? Beszéltem az otthon gondnoknőjével. O azt mondja, a gyerek állítja, ide tartozik, hozzánk. Szeretnénk magunkhoz venni. Csakhát, mi lesz, ha mi lerobbanunk? Ha nem lesz elég erőnk a neveléséhez? Azt viszont nagyon nem akarjuk, hogy végképp elszakadjon tőlünk!

Megijedtem, amikor nemrégen észrevettem, hogy a kislány gerince ferde. Az orvosfűzőt rendelt neki. Én jobban megértem bárkinél, milyen lehet deformált testtel élni... Az utolsó mondat szinte megáll a levegőben.

Búcsúzás után a fivér megfogja a karomat: — Szeretnék még néhány szót én is mondani: Látta, milyen odaadással dolgozik a nővérem? Neki ez nagyon fontos. Csak kicsit kevésbé, mint a kislány, akiről beszélt. Ragaszkodik a gyerekekhez, az én unokáimhoz is. Gyakran van gyerek- csapat körülötte. Sokszor azon csodálkozunk, hogy szűkös lehetőségeihez képest, mi mindennel \tudja megajándékozni a kicsiket. És azok milyen szeretettel veszik körül.

Gál Eszter